„Színházat nem lehet könyökvédőben játszani” –
Gobbi Hilda otthonában

Színházbajáró életemben nem is emlékszem olyan korszakra, amelyben Gobbi Hilda ne játszott volna főszerepet. A leggyakrabban természetesen a Nemzeti Színház színpadán, amelynek 1935-től negyedszázadon át folyamatosan tagja volt, de ezenkívül a Zeneakadémián, baloldali művészek versmondó estjein; május elsején, fából ácsolt színpadokon, özv. Karnyóné maszkjában… O volt a mi első Nyilas Misink, Sasfiókunk, vele láttuk a Szent Johannát, a Ljubov Jarováját, és ő volt Vássza Zseleznova. Hálásak lehetnek Gobbinak a magyar írók is: Örkény az első Riziért, Spiró György a Csirkefej Vénasszonyáért. De Gobbi Hilda évtizedek óta nemcsak a ráosztott, hanem az önként vállalt – mit vállalt, kitalált, kiharcolt! – szerepekben is vastapsot érdemelt. Sokszor megírták már a Horváth Árpád színészkollégium szervezőjét, a Jászai Mari és az Ódry Otthon életrehívóját, de a Színészmúzeum ihletett, tevékeny szervezőjét és a Magyar utcai Pesti Színészház művészmenedzserét is külön fejezet illetné meg a magyar színháztörténetben.

Amikor az agyonvitatott, hivalkodó nemzeti színházi épületben járok, mindig eszembe jut, vajon mit szólna ehhez Gobbi Hilda? O valószínűleg nem egy ilyen cifrapalotának ajánlotta fel Kossuth-díja összegét, amikor mozgalmat szervezett a Nemzet Színházának felépítésére. Nem ilyen épületet képzelt, és cirádái között alighanem idegennek érezné magát. Talán csak egy-egy sikerült előadás oszlatná el homlokáról a felhőket. Gobbi Hilda élete a Nemzeti Színházban telt el, de utolsó színházi otthona a Katona József volt, ahol Spiró György neki szánt, neki írt Vénasszony szerepében bizonyította a Csirkefej című drámában, hogy a múlt fáradhatatlan harcosa, amíg élt, a jelenben is a fiatalok oldalán, a színházi megújulás pártján maradt.

Életének legizgalmasabb szellemi kalandjaiból és társadalmi vállalkozásaiból sok mindent megírt ő maga is, monográfusait megelőzve, Közben… című kötetében; alakításait elemezték a kritikusok, tapasztalatait feljegyezték a riporterek. Ez az oka, hogy feltett kérdéseimet Gobbi Hilda nem egyszer azzal hárítja el:

– Ez unalmas, ezt már annyiszor elmondtam…

De lehet-e unalmas egy ilyen gazdag életnek bármelyik fejezete? Hiszen a múltbeli élmények, jelen idejű gondok és jövőbe kacsintó tervek tálcán kínálják a riporternek – a méregerős kávé mellé – a témák választékát. És mégsem akaródzik belefogni az interjúba.

Túlságosan nagy a környezet csábítása. Szép otthont, tágasat, jó ízlésről tanúskodót sokat láttam, de Gobbi Hildáé egyszerre lakás, munkahely és múzeum. Ahol minden berendezési tárgynak, kincsnek-kacatnak (ez Gobbi Hilda megnevezése!) megvan a maga története.

– Nézd csak, ezt a kis szobrot Márkus Emíliától kaptam a Sasfiók premierjére, az ágyam feletti ikon Agárdi Gábor munkája… A sok kis Napóleon-szobor egykori mániámról tanúskodik. De gyűjtöttem én sok mást is – amint látod: kolompokat, kancsókat, tolltartókat. Az a veretes, szép láda, amiben gyönyörködsz, egy hakni után került hozzám, takarítószereket tartottak benne. Ezt a régi fafaragást a köténye alatt hozta el nekem egy asszony, valahol az isten háta mögött, egy estemre, és hiába erősködtem, egy fillért sem fogadott el érte…

A falon nem festmények, hanem színházi emlékek sorakoznak. Nagy elődök, Jászai Mari, Ódry Árpád, Bajor Gizi és mások portréi, Varga Mátyás díszlet-, Schäffer Judit jelmeztervei, és Gobbi Hilda színészélete során kiérdemelt díjai. Érmek, plakettek, virágnál maradandóbb, bronzba öntött elismerések.

– Látod azt a deszkát? A Nemzeti Színház egy gerendájából való. Mellette a bekeretezett bársonydarabka – a Nemzeti Színház kárpitja volt.

Fonott kosárkalitkában gerlék, az ő búgásuk kíséri a beszélgetésünket.

A könyvespolcokon klasszikusok és krimik sorakoznak. Az utóbbiak arról regélnek, hogy Gobbi Hilda két hónapos, kényszerű kórházi tétlenségében – mint mondja – jobban szerette, könnyebben tűrte, ha a regényhősöket ölik, mintha őt ölik, kínozzák. Az érszűkület nem gyerekjáték. Legutóbbi rosszullétének, az idegenben rászakadt, nyelvnélküli magánynak, az otthontól távol átélt veszélynek a traumájától egyébként is nehezen szabadul.

– Attól tartok, hogy egy ilyen élmény – kiheverhetetlen. Nemcsak a betegség, hanem az a tény, hogy velem ez megtörténhet. A konyhában vagy a mezőn inkább megtörténhet egy korombelivel, hogy elsötétül előtte a világ, és percekre megszűnik létezni. De a színpadon ez mégegyszer nem fordulhat velem elő.

– Az egész ország örül, hogy Gobbi Hilda újra jól van, hogy új szerepet vállal.

– Én nem könnyen adom meg magam. Negyven éve vezetek, jól és vagányul. De valahányszor balesetem, koccanásom volt, másnap újra beültem a kocsiba. Amikor meghalt a kutyám, még azon a héten szereztem egy másikat. Az új szerep, amit elvállaltam, voltaképpen munkaterápia. Lehetőség arra, hogy ezzel visszalopjam magam a színpadra.

– És a Csirkefej?

– Talán majd tavasszal…

Hányadik színpadi öregasszonyod ez a százféle színből, indulatból szőtt, macskájától megfosztott, sértettségében szigorú, de a lelke mélyén szeretetre áhítozó és szeretetre képes, felejthetetlen Vénasszony?

– Egyszer elkezdtem számolni: száznál biztosan több öregasszonyt játszottam; York hercegnétől a Vénasszonyig talán százötven is megvan. De mindegyik más sors, más jellem. Igaz, nagyon fiatalon kezdtem…

– Akárcsak Jászai Mari!

– Akár hiszed, akár nem, én mostanáig ötvenhétszer, pontosabban ötvenhét-féleképpen haltam meg a színpadon. Volt szerep, amiben leszúrtak, a másikban megfulladtam, a Szajnába dobtak, megégettek. Orvosbarátaim néha megkérdezték, honnan tudom például, hogy milyen tünetekkel jár a szívroham?

– És honnan?

– Onnan, hogy szerintem csak kétféle színész van. Karakterszínész és rossz színész…

– Ez ilyen egyszerű?

– Nem, ez ilyen bonyolult. Ódry Árpád, aki tanárom és igazgatóm is volt, egyszer szomorúan végignézett rajtunk, lányokon a főiskolán és azt mondta: sajnálom magukat, maguk nők szerencsétlenek ezen a pályán. Mire igazán el tudnák játszani a szerepeiket, szerelmeiket – már késő.

– Lassanként már közhellyé koptattuk a sóhajtást is, hogy soha sem lesznek Júliák. De azért a színpadon csak megszületnek a cáfolatok.

– Hát persze! De annyi igazság van a régi mondásban, hogy az ember sok mindent játszana később másképp, más stílusban. Én ma már pontosan tudom, hogy volt idő, amikor elviselhetetlenül modoros voltam. Kemény munkába került, amíg – remélem – sikerült lefaragnom, ami rámragadt. Ebben nagy szerepe volt a rendezőknek, a „két Gábornak”. Zsámbékival is, Székellyel is ezért szeretek dolgozni.

– Mit adott neked a Katona József Színház társulata?

– Lehetőséget arra, hogy fiatalodjak köztük. Ha az ember nem akar öreg fejjel teljesen begyöpösödni, szüksége van a fiatalokra.

– És mit adtál te a Katona József Színháznak?

– Elsősorban szeretetet. Mondhatnám azt is, hogy kezdettől velük voltam, és volt valami szerepem a dolgok alakulásában, a színház születésében. Mégis, a legfontosabb, hogy igyekszem szeretet adni a körülöttem lévőknek. Nemcsak azért, mert ma szerintem ez az egyik legjobb együttes, hanem azért is, mert a magam fiatalkorára, az 1945 és 1952 közötti Nemzeti Színházra emlékeztet.

– Szerényen fogalmazol. Én azt mondanám, hogy a legjobb…

– Ha én mondom: szerénytelenség.

– Akkor majd leírom én. De ami a hasonlatot illeti, azért csak más volt akkoriban az élet és a színház is.

– Nem vitás. De nekünk, akik csináltuk, mégis az volt a hőskor, a lázas ifjúság, az a régi volt az igazi közösség. És ha voltak is bajok, hibák, nem szerencsés, ha elfeledkezünk arról, hogy komoly dolgok is születtek abban a színházban. Új szerzők, új művek, új égtájak felé nyitottunk. Major nemcsak rossz szovjet darabokat szerzett, de ő hozta be a színházba Gorkijt és Osztrovszkijt is. Shakespeare és Moliere háziszerzők lettek. És rengeteg volt a nagyszerű színész. A Nemzetinek valaha olyan erős társulata volt, hogy Bartos Gyula játszhatta Az ember tragédiájában Michelangelót. Nem biztos, hogy egy társulatban túl sok sztárra van szükség. Hiszen a repertoár nem monodrámákból áll. A Katona József Színháznak ma már van egy-két ragyogó sztárja – hadd ne nevezzem meg őket –, de a színház igazi erőssége: az együttes.

– Mitől jó egy színházi közösség?

– Elsősorban a közös elvektől, céloktól. De nem mindegy az sem, hogy az emberek a szinkronból holtfáradtan érkeznek a próbára, próba után rohannak Ceglédbarcikára haknizni, meg a kocsival a szervizbe, és előadás után várja őket a filmstáb – vagy együtt élnek, mint ahogy mi éltünk a régi Nemzetiben. Amikor senkinek sem volt kocsija, de a színészek a kocsmaasztalra is a szerepeik maszkját rajzolták. A legfontosabb téma a közös ügy volt, hogy ki milyen lesz az éppen próbált darabban. Azután tervezgettünk egy majdani nagyszerű, szabad színházat. Németh Antal idejében, volt hogy egy évadban 18 szerepet játszottam. Vasárnap délelőtt mondjuk a Sasfiókot, délután a Niskavuri asszonyok egy szerepét, este pedig Aase anyót a Peer Gyntben.

– Hogy győzted?

– Mindannyian győztük. Fiatalok voltunk, és örültünk annak, hogy minden este színpadon vagyunk. Igaz, akkor nemigen volt mellékes. Talán tíz ember filmezett a társulatból, de a forgatás is csak tíz napig tartott. Azóta valamennyien gazdagabbak lettünk, és sokkal szegényebbek is.

– Számodra a színház mindig is közösség volt és életforma.

– Húszéves koromig semmit sem tudtam a világról. Gazdag családban születtem, aztán tönkrementünk, az én életem főiskolás koromban kezdődött. Fiatal színésznőként is egyedül éltem, és akkor kezdtem figyelni a világra. A színházon kívül legfeljebb pingpongozhattam volna, eltölthettem volna az időmet úszással, szeretkezéssel. De nekem a színház volt az életem, a kollégák jelentették a családot.

– De ez a „család”, a Nemzeti Színház fiatal baloldali művészeinek a köre, már a felszabadulás előtt is messzebbre látott a rivaldánál.

– Sokat jártunk szavalni ide-oda, munkások közé is. Emlékszem, a nagymamám milyen rémülten kérdezte: „Hilduskám, csak nem vagy kommunista?” Akkor elgondolkodtam, hogy vajon mi vagyok én valójában? Csak színész? Azokban a rettenetes időkben, akiben csak egy körömfeketényi humanizmus volt, az megpróbált cselekedni. Tenni valamit az emberekért. Nem voltunk nagyon sokan. Mindenesetre, kevesebben, mint ahányan ma verik a mellüket. De számomra mindig is természetes volt, hogy ahol baj van, ahol szükség van rám, ott segítek. Ma is, az élőknek is.

– Hogyhogy az élőknek?

– Mert a halottaim is itt vannak körülöttem, stanicliban.

Rémült tekintetemre zökkenő nélkül folytatja. – Most éppen az egyikben Sulyok Mária, a másikban Váradi Hédi képei, kellékei, emléktárgyai zsúfolódnak. Ha átnéztem, rendeztem az anyagot, megy ez is a múzeumba. Ha tudnád, hány szöget vertem már legjobb barátaim képe alá!

– Fáradhatatlan vagy.

– Hiszek abban, amit csinálok. És az egyetlen, amire igazán büszke vagyok, amit életem legszebb művének érzek, az a múzeum. A főiskolások kollégiumát talán nélkülem is létrehozták volna, mint ahogy később át is vette a NÉKOSZ. Igaz, hogy akkor rögtön ki is tessékeltél azokat, akik nem népi származásúak… De a Színészmúzeumnak 1987-ben 27 000 látogatója volt, az országból és a világ minden részéből.

– Ha most számba vennénk Gobbi Hilda küzdelmeit, csatáit, egy kivételével minden akció győzelemmel ért véget. De az az egy – a Nemzeti Színház.

Gobbi Hilda arca elborul, dühössé válik. Azután, még mielőtt belemegy az indulatokat korbácsoló témába, színészrutinnal oldja is a hangulatot.

– Tudod, hogy hívják a Városligetnek azt a bizonyos részét, ahonnan a tervezett színházépítkezés miatt kivágták a fákat? Gobbi-sivatagnak!

– Az emberek nem felejtik el a legelső felajánlást.

– Hidd el, ez teljesen spontán volt. Annyira meglepett, hogy a születésnapomra a szakmától pénzt kapjak. És úgy éreztem, a legnagyobb örömöm az lenne, ha a legnagyobb célra ajándékozhatnám. Kaptam is érte eleget. Hogy hogy jövök én hozzá, alapítványt csak úgy, a magam hitéből! Márpedig engem felháborított, amikor kisemberek fizetéséből levonták a bélyegek árát. Mások viszont azon háborogtak, hogy hova vezet, ha a külföldre szakadt magyaroktól is elfogadnánk az adományokat… De visszatérve a Nemzeti Színház ügyére. Jó lenne a közvéleményben is tudatosítani, hogy ez nem színházi, hanem nemzeti ügy. A nemzeti érzés kifejezésére pedig nem elég a kokárdát feltűzni.

– Mi foglalkoztat ma a Nemzeti Színház ügyén kívül?

– A nemzeti színház.

– Nagy- és kisbetűvel is?

– Nyilván. Mindig annak a színháznak a sorsa izgat legjobban, ahol dolgozom.

– Akadt az életrajzodban kitérő is…

– A József Attila Színházra gondolsz? Hidd el, ez csak öt percig volt száműzetés, utána ott is nagyszerűen éreztem magam. Először is, jó volt a társulat: Sinkovits Imrével, Darvas Ivánnal, Rádayval, Koncz Gáborral, Mádi-Szabóval játszottam együtt. Jobbnál jobb szerepeket kaptam. És minden előadáson ott állt, csendben a márványoszlopnál az azóta már elfelejtett, lelkes direktor. Fodor Imre – igazi színházi ember volt. Jelképnek is hiteles, hogy a színháza lépcsőjén halt meg. Ma sokkal elégedetlenebb vagyok a hazai színházi állapotokkal, mint akkor. Nem a magam színházáról, a struktúráról beszélek.

– Szerintem azzal ma mindenki elégedetlen.

– De talán nem ugyanazért! Engem például az zavar, hogy a színházi életben is elburjánzott az adminisztráció. A vezetés keze meg van kötve, és hiányzik az egészséges fluktuáció. Megpróbáljuk letagadni, hogy a színház kegyetlen intézmény, hogy a lényegéhez tartozik a verseny, a kiszolgáltatottság. De a túlzott tapintat visszaüt. Bajor Gizi annak idején este kinézett a függöny kis lyukán a nézőtérre, és amikor megkérdezték, hogy ismerőst keres-e, azt mondta: izgat, hogy kiknek játszom. Ma a színészek nagy része közömbös, nem függ a közönségtől. Nem érzi a maga kiszolgáltatottságát.

– És ezt te rosszallod?

– Határozottan. Mert tudom, hogy enélkül nincs színház. Ehhez a szakmához hozzátartozik a felfokozott, lázas állapot, még a bizonytalanság is. Színházat nem lehet könyökvédőben játszani! Soha nem találkoztam olyan színésszel, aki saját magát tehetségtelennek mondta volna, vagy szándékosan lett volna rossz egy szerepben. De a rendezőnek és főként a közönségnek nem elég Rómeó vagy Hamlet jószándéka. Még a tehetség sem mindig elég. Sugár Károly az ország egyik legtehetségesebb színésze volt – epizódszerepekben. Emlékszem, egyszer – végre! – főszerepet osztottak rá, és megbukott. Mert nem minden játék, nem minden személyiség jön át a rivaldán, és nem mindenki képes egy egész estére felfűteni a színpadot. De egy jó együttesben sokféle tehetségre van szükség. Meg kell találni mindenkinek a helyét. Ha az egyik színházban nem sikerül, talán majd a másikban. Egy helyben topogni évtizedekig – vétek.

– Most, hogy kevesebbet játszol, mivel töltöd a napjaidat?

– Életemben nem unatkoztam. Most jut egy kis időm az albumokra is.

Gobbi Hildával ellentétben, én most kerülök időzavarba. Amikor beszélgetőpartnerem beavat készülő új könyvének néhány – egyelőre még nem publikálható műhelytitkába, kezembe adja most még 54 kötetes, nyersszínű vászonba kötött életművének egy-egy darabját is. Először csak belelapozok az esztendők szerint szerkesztett, találomra leemelt albumba, azután legszívesebben a fotelba kuporodnék, hogy képről képre, levélről cikkre végigböngésszem Gobbi dokumentumokban megelevenedő életútját.

Ismerős és ismeretlen tények. Egy amatőrfelvétel a romtakarító, fiatal Gobbi Hildáról, egy réges-régi, május elsejei meghívó. Ebédosztás a Gobbi kezdeményezte színészkonyhán, azután egy 1946-os hírlapi tudósítás arról, hogyan képzeli Gobbi Hilda a katasztrofális helyzetbe jutott vidéki színházak megmentését, patronálását. Továbblapozok: a Nemzeti Színházban tervezett, szervezett hétfői versmondó esték programja. Már névről sem ismert kritikuselődök, lelkes vagy polemikus kritikái…

Gobbi Hilda megjelent könyvének visszhangját is külön album őrzi: Illés Endre és Kállai Gyula, Noszkay Aurél professzor és a pályatárs, Ferrari Violetta gratuláló, méltató-köszönő levelei mellett vidéki nyugdíjasok, személyesen sosem látott pedagógusok mondják el gondolataikat. Nemcsak a színésznő monográfusának, a kor színház-, sőt társadalomtörténe-tét feldolgozó kutató számára is kimeríthetetlen ez a tényeket és nézeteket is megőrző forrásmunka.

– Hogyan sikerült ezt a gazdag anyagot összegyűjteni, megőrizni és feldolgozni?

– Folyamatosan. A dolognak csak az a titka, hogy az ember soha, semmi fontosat ne dobjon ki. És azt sem, ami valaha, még egyszer fontos lehet. Ez is egy mánia, egy szenvedély. Amitől én már, ha akarnék sem tudnék szabadulni. De az igazság az, hogy rengeteg mindent őriztem évtizedeken át, ömlesztve, fiókokban. Csak mostanában gyürkőztem neki, hogy ezt a saját magammal szembeni adósságot törlesszem, hogy rendet csináljak a múltamban.

Más embernél az ilyenfajta tevékenység a jelentől való elfordulás, a menekülés és a nosztalgia jele is lehet. Gobbi Hildánál – a Színészmúzeum múzsájának szorgalma és a színésznő kiegészítő szellemi sportja. Mint ahogy a könyvírás is az. Mert Gobbi Hilda igazi szerelme, sorsa és napjainak tartalma, élete hetvenötödik esztendejében is a színház marad.

(1988)