Harmóniaórán Tolnay Klárinál

Először 1961-ben készítettem vele interjút. Gátlásosan, rajongóként mentem el hozzá, és igazából azzal ejtett zavarba, hogy nem volt benne semmi „színésznős”.

Ahogy szoknyában, pulóverben hátraveti a fejét, s nevetve meséli, milyen feszengetően furcsa érzés, ha civilben megnézik, ha a Kárpátia Étteremben összesúgnak mögötte, hogy: Nézd csak, szalontüdőt eszik gombóccal…” – hiába fülelem, nem hallom sem a szerelmes Júlia ábrándos vallomását, sem Déryné dalos kedvét, nem érzem Nóra önmagát kereső vergődését, sem Leonid Andrejevnának a Cseresnyéskert elvesztését fájlaló mélabúját… Még a hangja sem muzsikál. Inkább valamilyen lappangó irónia színezi, mikor önmagáról beszél.

Arthur Millerről esett szó és Németh Lászlóról, kedves szerzőiről, de a szerepek után ő tért rá arra, hogy milyen fontos számára a közönség visszajelzése, véleménye.

A harmóniaórára majd negyedszázaddal később került sor. Amikor már igazából belülről világító szépségével bűvölte el civilben is, aki a varázskörébe került. A sors fintora, hogy az interjú utolsó mondata Tolnay Klári stílusérzékéről és eleganciájáról szólt. Ez adta az ötletet, hogy egy későbbi, éppen az elegancia körül gyűrűző beszélgetésünk egy részletével megtoldjam a szöveget.

Van aki tagadja, van aki bevallja, aki büszke rá, és aki elviseli az évek múlását. Tolnay Klári irigylésre méltó bölcsességgel – bosszús beletörődéssel és tündéri öniróniával – veszi tudomásul a kerek születésnapot. Ha már nem sikerült a nyár leple alatt elbújnia a nyilvánosság elől, hát állja…

Telefonhívásomra is csak annyit mond:

– Mennyivel jobb lett volna tíz évre elosztani ezt a sok reflektorfényt, ezt a sok interjút! Évente egynek én is jobban örültem volna, meg talán a közönség is… Attól tartok mostanában mindent elmondtam már magamról. Meg azután, te se szeretnéd, ha egy-egy gondolatommal más lapban is találkoznál.

– Megpróbálok majd mást vagy másként kérdezni. Esetleg csak beszélgetünk. Utoljára úgyis nagyon régen, a Korona cukrászdában rendezett önálló ested után faggattalak. „Drámaciklus este héttől kilencig” – ez volt a cikk címe…

– Ez valóban régen volt.

– Éppen hét éve. Azt mondják, hét év alatt az ember minden sejtje, porcikája kicserélődik. Te nem változtál.

Elmosolyodik, fiatalos fintort vág. – A ráncaim…

– Nem ezen múlik. Ugyanolyan fiatal vagy. Talán, mert belülről vagy az…

– Figyeld meg, csak az operettszínésznőknek sikerül nagymamakorban is hamvasan szépnek, ránctalanul fiatalnak maradni. Mert ők egész életükben, a színpadon is szépek. Bevonulnak, ragyognak, mosolyognak… A tragikák arcán nyomot hagy a szenvedés.

– Eleven cáfolat: te is tragika vagy.

– Hiszem, hogy a mi arcunk megőriz valamit azokból a tragédiákból, amiket megéltünk. És nemcsak a színpadon.

– Aki ma hetvenéves, az a nehézsorsú nemzedékbe tartozik. Azt is tudom, hogy 1944 márciusában beteget jelentettél, nem léptél fel a németek megszállta Magyarországon.

– Az én sorsomnál nehezebb volt a körülöttem élőké. Nekem volt egy hamis orvosi bizonyítványom; ha csengettek, a rekamié fiókjába parancsoltuk a nálunk bujkáló Décsi bácsit, a Décsi mozi zsidó tulajdonosát, én pedig befeküdtem a vetett ágyba. Azután ez is elmúlt, de azért nem lehet elfelejteni… Ha valóban fiatalabbnak látszom az éveim számánál, biztos, hogy nem a szépítőszereknek köszönhetem! Életemben, ha kétszer voltam kozmetikusnál. Az alkatomat viszont a szüleimtől kaptam. Középiskolás koromban majd a fejemet vették, amikor egyszer késő este egy „fiatalemberrel” láttak a moziban. Hiába mondtam, hogy az édesapám volt, az osztályfőnökömet csak felháborította – nem elég amit tettem, még hazudok is! Azonnal raportra rendelte az apámat. Amikor bemutatkozott, az osztályfőnököm jött zavarba és – biztos, ami biztos – igazoltatta. Édesanyám nagy kort megért, de arcban is, lélekben is fiatal maradt.

– Azért csak van valami titkod?

– Ha van, hát hagyjuk is meg… Legfeljebb annyit írj: adottság. Ajándék, amiért hálás vagyok.

– Biztos sokan irigyelnek érte.

– Nem érdemes. Emlékszem, amikor Bajor Gizivel együtt öltöztünk A kertész kutyájában, egyszer belenézett a tükörbe, végigsimította a bőrét, a ráncait, és felsóhajtott: milyen kár… Amikor most tudnék igazán jól tizennyolc éves lányokat játszani! Én csak nevettem, és azt mondtam: ez ma már nem gond, fel lehet varratni! Bajor Gizi rámmeredt, és megrázta a fejét: dehogy adom ezeket a ráncokat. Ezekben benne van az egész életem! Inkább viselem a magam arcát így, mint egy üres, popsi-sima álarcot.

– Azért a szépség nagy adomány, nemcsak a színészpályán.

– Én soha nem voltam szép.

– Ne haragudj, ezt nem írhatom le, ezt senki sem hiszi el. Csak rád kell nézni. Azután itt vannak a fotók, a filmek, és még most is…

– Sokféle szépség létezik. Gyönyörű szem, klasszikus orr, sudár termet. Én a külsőm egyetlen elemére sem lehettem büszke. Ma már talán nem félreérthető, ha azt mondom, hogy valóban, húszévesen is belülről igyekeztem szép lenni. Ez ha sikerül, a színpadon is többet ér a sminknél! Egyébként, akár hiszed, akár nem, ritka suta, esetlen kamaszlány voltam.

– És még Rózsinak is hívtak. Olvastam.

– Rózsi voltam, mint egy tucat tehén Mohorán. Ezért sem szerettem a nevemet. De nemcsak Rózsi voltam – „Cilike” is. Engem az önképzőkörben sem lehetett szerepeltetni, mert ha rám néztek, nem tudtam, mit kezdjek a kezemmel, a lábammal. Egy verset nem tudtam tisztességesen elmondani, belesültem, sírva fakadtam, kinevettek.

– Nem a legjobb ómen egy leendő színésznőnek.

– Akkoriban még apácának készültem. Igaz, nem olyan ájtatos, térdeplő kedvesnővér szerettem volna lenni, hanem inkább feketéket gyógyító, áldozatos, missziós apáca. Vagy legalábbis óvónő. A szüleim viszont, a nehéz időkre való tekintettel, banktisztviselőnek szántak. Az jól fizetett, biztos kenyér. Ehhez kellett a kereskedelmi érettségi.

– Azután érettségi után, az első pesti színházi élmény hatására villámcsapásként hasított beléd a felismerés, a nagy elhatározás… Olvastam, és el is hiszem. Jászai Mari még sokkal messzebbről indult, ő még színházat sem látott, amikor egy darab másolása közben ráébredt a hivatására. Én inkább csak azt csodálom, hogy a pályaválasztást követő kudarcok, a jelentkezésnél kapott, visszautasító válaszok nem törték le a lelkesedésedet.

– Talán mert elég intelligens voltam ahhoz, hogy felfogjam: nem elég elhatározni, mint egy giccses regényben, hogy „apáca helyett Thália papnője akarok lenni”, hanem tudni is kell valamit. Sejtettem, hogy voltaképpen igazuk van azoknak, akik a kezdet kezdete előtt eltanácsoltak a pályáról. Mert akkor én valóban ügyetlen voltam, nem tudtam semmit, azt sem, hogy kell felkészülni egy vizsgára, egy meghallgatásra. Inkább az a csoda, hogy Hegedűs Tibor és Jób Dániel észrevették, hogy a szándékon kívül valami más is mocorog bennem. Jób egyébként azzal vett fel a Vígszínházhoz, hogy egyelőre egy évig minden délelőtt tíztől kettőig benn kell ülnöm a próbán. Azután, majd meglátjuk.

– Mit jelentett számodra akkoriban a Vígszínház?

– Színiakadémia helyett – színházi akadémiát. Otthont, nagyszerű pályatársakat, rengeteg szerepet. Életre szóló lecke volt, hogy láthattam, hogy megkínlódik egy szerepért Somlay Arthur, hogyan szüli színpadi önmagát Darvas Lili. Hosszú évekig passzív, bájos úrilánykákat játszottam, inspekciós üdvöskeként – csupa naivát. Később már könyörögtem, hadd próbáljak valami mást. Akkor következett Pirandello, a Hat szerep keres egy szerzőt.

– Emlékszem, Júliát már jóval a naivakoron túl játszottad.

– Volt az életemben a kettő között egy rövid, csodálatos korszak, Várkonyi Zoltán Művész Színházában. Csupa nagyszerű tragikus szerep. Anouilh Eurydikéje, a Bűn és bűnhődés Szonjája.

– Hogy lehet az, hogy a lexikon szerint egyidőben voltál a Vígszínház társigazgatója és a Művész Színház sztárja?

– Úgy, hogy a Vígszínházban nem akartam „eljátszani” a szerepeket társulatom színésznői elől. Az igazgatói hármasban, Somló Istvánnal és Benkő Gyulával, úgy osztottuk meg a munkát, hogy rám afféle „dadusszerep” jutott, én törődtem a tagok lelkével, a színészek gondjaival, sérelmeivel.

– Pedagógus alkat vagy, vagy egyszerűen jó a kapcsolatod az emberekkel?

– Erre nem olyan könnyű felelni. Az életem úgy alakult, hogy a pályán aratott sikerekért emberi kapcsolatokkal, a magánélet kudarcaival fizettem. Lassanként belenyugodtam, hogy egyetlen embernek nem jár minden. A házasságom nem sikerült, szerelmeimnél mindig fontosabbnak bizonyult a színház. Talán csak az édesanyámmal volt egész életemben zavartalanul szoros kapcsolatom. De a halálos ágyán még ő is Gyuri öcsémet hívta. Szeretem az embereket, de egyedül élek, és most már őrzöm is a távolságot, amely elválaszt a többiektől.

A lányomat a nagymama nevelte. Már felnőtt volt és külföldön élt, amikor egy végigbeszélgetett, végigsírt és -nevetett éjszaka után azt mondta nekem: „Én sohasem tudtam, hogy nekem ilyen jópofa anyám van…” Ez volt talán a legfájóbb kritika, amit életemben kaptam. Hogy éppen a lányomnak nem tudtam igazán megmutatni magam. Hogy joggal érezhette azt, hogy a színház – a rengeteg próba, premier, a reflektorfény, a sajtó – elvette tőle az anyját. Pedig annak idején én a világgal dacolva vállaltam…

– Miért és kivel kellett dacolnod?

– Az én korosztályomban még kevés színésznő vállalkozott a magánéletben anyaszerepre. Mostanában már szinte divat a színházban is a gyerek, sokan már főiskolás fejjel megszülik. Engem, amikor terhes lettem, és kiderült, hogy meg akarom tartani, magához rendelt a direktorom, és számon kérte. Hogy képzelem én, hogy naiva létemre gyereket szülök? Mi lesz, ha elhízom? És különben is, mit fog szólni ehhez a közönség?

– Gondolom, akkor más volt a színésznői „imázs”. A közönség sem embernek, csak sztárnak akarta látni a kedvenceit. Pedig az anyaság, mint a női élet alapvető, meghatározó élménye, nyilván ugyanúgy beletartozik egy színésznő asszonyi tapasztalatába, mint a szerelem, a szenvedés, az öröm és a gyász. Hiszen a színésznél minden tapasztalat – színészetté válik.

– Én kelléknek mondanám.

– Vajon milyen átalakulási folyamaton megy keresztül a megélt tapasztalat, amíg egy szerep részévé válik?

– Sok-sok éve voltam már a pályán, mire rájöttem. Kezdőként a színész hajlandó azt hinni, hogy ami jó, ami hiteles egy szerepben, az mind az ő saját leleménye. Csak később fedezi fel, hogy annak a bizonyos, mások által kiemelt színpadi pillanatnak, megdicsért gesztusnak is létezett valahol egy mintája, modellje, amit öntudatlanul elraktározott. A Madách Színházban játszott, számomra felejthetetlen A vágy villamosa után egy kritikus azt írta, hogy Blanche jellegzetesen ideges mozdulata – amellyel a haját kisimítja a homlokából – a hisztéria tipikus tünete, és ez is bizonyítja, hogy milyen alaposan tanulmányoztam a figura kórképét. Először csak nevettem, azután eszembe jutott: egy alkalommal Nagykállón két fellépés között volt néhány órám, és elvittek, hogy megmutassák az egyetlen helybéli nevezetességet, az elmegyógyintézetet. Ott, a legsúlyosabbak kórtermében, egyszercsak hátulról belémkarolt egy hosszúhajó, szőke lány, és azt mondta, „maradj itt köztünk”. Hátborzongató volt. O igazgatta folyton az arcába hulló fürtöket. Azóta sem gondoltam rá, de tíz év után, Blanche alakjában visszajött ez a mozdulat.

– Tehát mégicsak tanulmányoztad.

– Bajor Gizi mondta azt is, hogy nincs kegyetlenebb pálya, mint a miénk. Amikor az édesanyja haldoklott, rajtakapta magát, hogy a kezét figyeli. Én is eljátszottam már a nagybeteg, és az élettől búcsúzó anyámat, toporzékoló gyermekemet és a magam kispárnát rágó gyötrődését is. Ha az emberek tudnák, hogy mi öntudatlanul is örökké fényképezünk, talán nem is mernének előttünk, velünk élni.

– A legmélyebbre a színész mégis a maga lelkébe ás…

– Minél jobb színész, annál merészebben. Néha azt érzem, hogy a mellünkön, a hasunkon végig cipzár van, amit este hétkor a színpadon ki kell nyitni ahhoz, hogy megmutathassuk, mi van belül. A vágy villamosa után több pályatársam is féltett, óvott – mert ők értik igazán egy-egy alakítás lényegét –, hogy jaj, ne… nem szabad magam annyira kiadni!

– Azért az élmények köre is véges. A színpadon a színész saját tapasztalatának sokszorosát jeleníti meg.

– Nem minden a tapasztalat. Az élmény hat a szerepre, de a szerep is visszahat a színész egyéniségére, közérzetére, sőt magatartására is. Volt nekem egy nagyon okos, színházat sose látott anyósom. O az én civil magatartásomból, otthoni gesztusaimból mindig visszakövetkeztetett rá, hogy mit próbálok. Amikor a naivák hosszú sora után kivételesen „nadrágszerepre”, valami ifjú hercegre készültem, az anyósom egyszercsak kifakadt: mi van velem, olyan furcsán jövök-megyek a lakásban, mintha folyton ellenőrizném, hogy helyükön vannak-e a bútorok… Biztos, valamilyen parancsnokot játszom.

– A világirodalom majd minden nagy női szerepét eljátszottad. Talán csak a kortárs magyar szerzők maradtak adósaid.

– A baj ott van, hogy nemcsak az írók, a színházvezetők, a rendezők is leszoktak arról, hogy színészben gondolkodjanak.

– Ha színigazgató lennél, milyen szerepet osztanál a jövő évadban Tolnay Klárira?

– Előre megmondtam, hogy ne faggass szerepálmaimról. Régen se voltak, most még kevésbé. Egyetlen szerepre vágytam, a Sasfiókra, azt más játszotta el. Shakespeare-t keveset játszottam, talán nem is igazán nekem való. Ibsen, Csehov, Albee, Villiams közelebb áll hozzám. Előfordulnak a színészpályán csodák is. Arbuzov Kései találkozásáról első olvasásra senki sem hitte, hogy mennyi minden van benne. De most már nem vágyom csodákra sem. Valahogy nem annyira fontos… Eljátszom, amit rám osztanak, örülök egy-egy jó tévészerepnek – és élem az életem. Teljesebben, mint valaha. Hiszen mostanáig alig volt időm élni, a természetet élvezni, a kertemben dolgozni, főzni.

– Harmonikus, bölcs ember lehetsz.

– Talán csak megtanultam élvezni azt, ami elérhető. Sajnálom azokat a fiatalokat, akiknek az életében minden, a siker is, az ambíció, a szerelem is öt percig tart. Akiktől a mai élet tempója a könyörtelen hajsza elveszi egy-egy hosszantartó pályaszakasz örömét, akik egymást is azért marják, mert attól tartanak, hogy a nagy tülekedésben lesodorják őket a pályáról. Én soha nem töprengtem azon, hogy Sophia Lorennek nagyobb a háza, a híre. Nekem menedéket, örömet adott a saját otthonom. A nehéz helyzeteken pedig átsegített a nevetés, a humor. Hogy nemcsak másokon, önmagamon is tudtam nevetni. Most például azon, hogy ilyen bölcseket mondok neked. Pedig megfogadtam, hogy igyekszem nem önmagam szobrává válni, és még a végrendeletembe is beírom: azt kívánom, hogy ne legyen belőlem bérlet.

Végszóra csörren meg a telefon. Az Elnöki Tanács titkársága jelentkezik. Arra kérik, hogy július 27-én legyen Budapesten a művésznő. Tolnay Klári felém hunyorít, és előzékenyen megígéri: egy szép kis kört rajzol majd a noteszébe, hogy el ne felejtse… Földigérő, színpadias háziruháján már ott látom az újabb fénylő medáliát. Pedig biztosan tudom, hogy nem erre fogják a Parlamentben kitűzni: Tolnay Klárit soha nem hagyta cserben a stílusérzéke.

A személyiség varázsa

– Eleganciáról beszélni ma, amikor az embereknek ezer más, komolyabb gondjuk van? Akkora a zűrzavar, annyi a pótolnivaló, kevés a pénz… Nem mintha az elegancia pénzkérdés lenne, és nem is csupán – sőt nem is elsősorban – az öltözködést öleli fel…

– Éppen erről van szó! Nem azért jöttem, hogy öltözködési tanácsokat kérjek olvasóinknak Tolnay Kláritól (bár lehetne!), nem is valamilyen ruha- vagy kalapköltemény adta az ötletet erre az interjúra, hanem egy színházi élmény. Nemrégen láttam a Madách Kamaraszínházban Molnár Ferenc Hattyúját, és őszintén szólva, nem tetszett az előadás. Enyhén unatkoztam és bosszankodtam is, hol marad a játékból Molnár Ferenc? A stílusa, az iróniája, az eleganciája… És akkor bejött a színpadra Mária Dominika hercegnő, azaz Tolnay Klári. És egyszer csak minden megváltozott. Nemcsak a kosztümje volt főúri, de az egész lénye: a modora, a tartása, a mozgása. Halálosan komolyan vette a figurát, de valahol a mélyben érződött némi irónia. Ez a hiteles, színpadi, stílusbeli elegancia hozott ma ide. Nem tagadom; a titkot keresem.

– Állapodjunk meg abban, hogy én nem akarok a színházamról, a kollégáimról rosszat mondani, elhitetni, hogy csak én voltam jó…

– Ezt nem is kérem! Sőt hajlandó vagyok a magam kritikusi véleményét is zárójelbe tenni, ha te hajlandó vagy a színpadi stílusról, az eleganciáról beszélni.

– Az elegancia a színpadon is – tartás. A kosztümöt, különösen ha korabeli – viselni kell. Az ember másként mozog, más a testi magatartása egy Lee-farmerben, pulóverben, mint egy turnűrös kosztümben vagy krinolinban. A színésznek a gerince, a megfeszített rekeszizma is játszik, és figyelnie kell arra, hogy az adott szerepben, jelmezben hogyan lép, hogy ül le az udvarban, hogy a cipőjének csak az orra látsszon ki a szoknyából. Emlékszem, egyszer szegény Marton Endre attól borult ki, hogy a Karenina Anna egy jelenetében szereplő barátnőknek fogalmuk sem volt arról, miként illik teát inni egy szalonban. Hogy a kisujjuk nem állhat el és a kanalat nem hagyhatják a csészében. És ő ahelyett, hogy a drámával foglalkozna, illemtanórát tart a próbán.

– Molnár eleganciája, persze, még főúri környezetben is más, mint az orosz szalonoké.

– Molnár könnyedebb. Nemcsak a párbeszédei szellemesek, a színpadi légkört is belengi valamiféle pesti irónia. De ez nem jelenti azt, hogy Molnár ne tudná és ne érzékeltetné egészen pontosan, akár az arisztokratikus viselkedésformákat.

– Más a Liliom vurstlivilága és más a Hattyú szereplőinek szertartásossága. De hát a színpadon azért a színész legalább a jelmezeket készen kapja. És egészen más a színpadi, és más a civil elegancia.

– A legegyszerűbb dolog mégis a külső megjelenés. Szerintem az elegáns nőt arról lehet megismerni, hogy nem lehet észrevenni, nincs rajta semmi feltűnő. Figyeld csak meg Margaret Thatchert, az ő öltözködésében – látszólag – igazán nincs semmi különleges. „Csak” éppen mindig az alkalomhoz és önmagához illő ruhákat visel. Soha nem a legdivatosabbat, inkább mindig mértéktartóan modern dolgokat. Nemcsak az a fontos, hogy az ember mit vesz fel, hanem az is, hogy mit nem vesz fel. Ezt sokszor megfigyeltem már, főleg külföldön.

– Annyival elegánsabbak?

– Mondtam neked, hogy semmi okom, semmi kedvem bántani, sérteni a magyar nőket.

– Tekintettel a jelenlegi gazdasági helyzetre…

– Tekintettel arra, hogy soha, senki nem tanította őket az önmagukkal való bánás művészetére. A legtöbbnek valóban fogalma sincs arról, hogy mit rakhat és mit nem rakhat magára. Említettem, hogy még a színésznők között is akadnak, akik nem tudják, hogyan kell a színpadon elegánsan megjelenni, milyen belső tartást, fegyelmet fejez ki egy ember, egy nő egyetlen kézmozdulata. Honnan tudnák ezt a civilek? És hát negyven évig erről nem nagyon volt szó.

– Nyilván nem is tartották fontosnak. És ez nem anyagi kérdés, inkább a szemléleten múlik.

– Hiszem, hogy minden mindennel összefügg. A túlterhelt, széthulló, legfeljebb a tévé előtt találkozó családokban senkinek sincs ideje, kedve ilyesmivel törődni. A fiataloknak – a magatartást, sőt a tartást illetően is – hiányzik a példa.

– A színpadon vagy a családban?

– A kettő elválaszthatatlan egymástól. Én magam polgári családban nőttem fel, onnan hoztam magammal a szokásrendszert, a követelményeket. A nagyon is határozott normákat, hogy mi illik, hogyan kell egy úgynevezett úrilánynak viselkednie.

– Vidéken gyerekeskedtél…

– A mi falusi életünk voltaképpen nem különbözött attól, amit Budapestre kerülve Bókayék családjában láttam. Persze, tudom, ez is egy szűk értelmiségi kör volt. De a korombeliek és a valamivel fiatalabbak is megerősíthetik, hogy nemcsak felső körökben, az arisztokratákban, de a parasztokban is volt méltóság. A múltkoriban Hollókőn jártam, és a véletlen összehozott egy öreg paraszttal. Tiszteletet parancsolónak éreztem egyenes tartását, jóízű, okos beszédét, ahogy bemutatta a tájat, és magyarázta falujának hagyományait. A köszönés megőrzött szép szokásába, a kalaplevételben is megnyilvánuló tiszteletadás szerintem nem üres formaság, hanem az emberi érintkezés stílusa, ez is egyfajta tartás. Ha úgy tetszik – elegancia. A parasztember mindig is tudta, és ma is tudja viselni az ünneplőjét, és példát adott a fiainak is. Mára ez a normarendszer, a polgárságéval együtt, szétesett. A mai fiataloknak nem is imponál a fegyelem, a tartás.

*

– Annak idején a Vígszínházban Jób Dániel nemcsak kiváló szakember, művész volt, de abszolút tekintély is, szigorú családfő, aki maximális fegyelmet követelt. Ami pedig a stílust illeti, igazán volt kitől tanulni: Makay Margit maga volt a megtestesült elegancia. És naponta láthattuk, csodálhattuk Darvas Lilit, Góthné Kertész Ellát, Gombaszögit. Később Greta Garbo lett mindenkinek az ideálja. Nálunk talán Karády Katalin volt az utolsó színésznő, akit még utánoztak. Igaz, akkoriban a civil társadalomban is természetesnek tartották, hogy a fiatalok utánozzák az öregeket. A bakfisok alig várták, hogy betöltsék a tizenhatot, tizenhetet, hogy selyemharisnyát, hosszú szoknyát, kalapot, „dámás” ruhát viselhessenek. Ma éppen fordítva van: felnőtt, érett asszonyok akarnak tinédzsert játszani, és sokszor nem veszik észre, hogy a pufajkától, farmertől, lógó fülbevalóktól nem lesznek fiatalabbak, éppen ellenkezőleg. Ma már nem a színésznő a példa, hanem a „menő fej”. Néha úgy tűnik, a felnőttek szinte félnek a fiataloktól, félnek szólni, beavatkozni a dolgaikba. Bécsben, ha egy gyerek a fűre dobja a csokipapírt, és egy néni rászól, a gyerek elpirul és felveszi. Nálunk még egy férfi sem mer rászólni két srácra! Velem is csak egyszer fordult elő, hogy nyáron az erkélyen tanultam, és mikor mást sem hallottam lentről az utcáról, mint egy gyerekbanda üvöltő „baszd meg”-ezését, lementem.

– Helyretetted őket?

– Megkérdeztem az egyik srácot, hogy ki köztük a vezér. Mondta, hogy a Lali. Erre odahívtam a Lalit, bemutatkoztam neki, és szépen megkértem, hogy csináljon rendet. Hogy ne ordítsanak ennyire, mert nem tudok tanulni. Másnap a lárma semmivel sem lett kisebb, de hallom, hogy az én Lali barátom, egyszercsak fülsiketítő hangon túlüvölti a többieket: „Baszd meg, ne baszdmegezzetek itt, mert a színészné nem tud tanulni!” Az öszszes nyitott ablakból felém néztek. Én pedig úgy elszégyelltem magam, hogy elhatároztam – soha többé… De az igazság az, hogy már vásárolni sem szeretek, annyira irritál az emberek udvariatlansága, agresszivitása, modortalansága. Hogy az eladókislány még véletlenül sem néz az ember szemébe. A kolléganőjével fecseg, vagy csak a semmibe bámul, ahogy kinyögi azt a „tessék kérni”-t. Biztos vagyok benne, hogy ha az övé vagy a papájáé lenne az üzlet, vagy a háta mögött állna a gazda, nem merne így viselkedni. Sőt eszébe sem jutna, hogy így is lehet!

– Nagyon elkanyarodtunk a színháztól…

– Egyáltalában nem. Hiszen a színház tükröt tart a természetnek, a világnak. Anélkül, hogy bárkit meg akarnék bántani, ki kell mondani, hogy a mai színház eléggé híven tükrözi életünk széthullottságát, fegyelmezetlenségét, a felbolydult értékrendet. A közönség tudatában a mi szakmánk valami laza, bohém, jópofa klub. Pedig a színésznek majdnem olyan fegyelmezetten kell élnie, mint egy artistának. Én, ha este játszom, egész napomat az előadásnak rendelem alá. Sőt, már az előző nap többnyire azt is végiggondolom, hogy mit főzzek. Mert ha este hercegnőnek kell lennem, délben nem tanácsos sóletet ebédelni, inkább egy grillcsirkecombot salátával. A túlzott jóllakottság is árthat a szükséges belső készenlétnek. Vagy a napközben begyűjtött bosszúság! Ezért igyekszem az elintéznivalókat, de a szinkron- vagy rádiófellépést is lehetőleg a többi napokra tenni. Igaz, én viszonylag könnyű helyzetben vagyok, nincs gyerekem, akit oviba kell vinni, családom, akiről gondoskodni kell. Én megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy reggeltől csak arra figyeljek: este hétkor felmegy a függöny. De valójában ez nem luxus!

– Legalábbis – elvben nem az.

– Az én példaképeim, az artisták, tudják, hogy aki a trapézon a halálugrásnál egyetlen mozdulatot elvét – lezuhan. A színpadon az életveszély nem ennyire látványos, de azért mi is a bőrünket visszük vásárra. Hogyan felelhet meg a közönség és saját maga elvárásainak az a színész, aki hét óra előtt egyenesen a tévéből, forgatásról esik be a színházba, és éppen csak annyi ideje van, amíg átsminkel? Néha eszembe jut, mekkorát ordított Jób Dániel – aki valóban megkövetelte a színész teljes külső-belső jelenlétét a próbán –, amikor egyetlen egyszer, forgatás után sárga, filmes sminkkel érkeztem próbára. Döntsem el, színésznő akarok-e lenni vagy filmszínész? – kiabálta. Ma azt látom: akadnak kollégák, akik kettőkor az órájukat nézik a próbán, elérnek-e időben a Rádióba vagy a szinkronba.

Ma már valahogy komikusan hangzik, ha azt mondom, hogy nekünk, művészeknek valamiféle világi, papi rendet kellene alkotni, ébren tartani a hitet, továbbvinni a tüzet. És vallom, hogy a kultúrának eszköznek kellene lennie az emberiség jobbá, szebbé tételére.

– Csodálatraméltóan bölcs és kiegyensúlyozott vagy. Vagy ez csak látszat?

– Több annál. Valóban szerencsés vagyok, mert sikerült kialakítanom magamban valamiféle egyensúlyt. S talán még egy kis női bölcsességre is szert tettem.

– Például nem vagy sértődött…

– Miért lennék? Mert ez a divat?

– Nem tudom, talán azért, mert játszhatnál többet is…

– Két szerep párhuzamosan – az én koromban elég. És ebből az egyik a Maude és Harold, amit én választottam. Ma, ha saját színházam lenne, akkor sem elsősorban Tolnay Kláriban gondolkodnék, amikor a fiataloknak sem jut elég szerep. A sértődés – a buta emberek menedéke. Ha engem valami rossz ér, először az okát keresem, lehetőleg magamban – azután azt, hogyan viseljem el.

– Ehhez kell az igazi bölcsesség.

– Az ember az én koromban már igyekezzen át is adni valamit abból, amit megtanult.

– A színpadon vagy a magánéletben?

– Mindenütt, ahol valakinek szüksége van rá. Előfordult például, hogy egy neves fiatal kolléga felhívott valamelyik éjszaka. Másfél óráig beszélgettünk, azután szépen megköszönte. Kérdem, mit köszön? Azt feleli: a beszélgetést. Mert semmi mást nem akart, csak meleg emberi szót.

– Oszinte ember vagy?

– A színész a színpadon jut el az őszinteség legmagasabb, vagy talán legmélyebb szintjére.

– Emlékszem, egy interjúban egyszer azt mondtad nekem – a színpadon a színész kinyitja a mellén, a hasán a cipzárat, és megmutatja, hogy mi van belül.

– Van olyan szerep, amelyik megköveteli ezt a teljes, iszonytató őszinteséget. Ilyen volt például életem legnagyobb sikere, A vágy villamosa, Blanche szerepe. Ot valóban minden vétkével, gyengeségével, hazugságával együtt vállalnom kellett, hogy az emberek lássák, megismerjék és iszonyodjanak. De hasonlóképpen kell felvállalni egy intrikus szerepben még a gyilkosságot is.

– Nemigen láttalak intrikus szerepben.

– Ritkán játszottam egyéniségemtől teljesen távol álló szerepet. A Magyar Elektra Klütaimnésztrájaként például nem is tudtam magam elfogadtatni. A fekete-fehér jellemrajz, a klasszikus nyelvezet nem az én világom, mint ahogy Shakespeare sem az.

– Ezt mondja egy hajdani Júlia?

– Júlia – kivétel. Talán a nézők nem érzik olyan pontosan mint én, a korlátaimat. Hogy csak beszélni tudok a színpadon, nem szavalni. Lehet, hogy azért, mert kereskedelmi érettségim van, és soha nem jártam akadémiára… Az én akadémiám a Vígszínház volt, ahol a naturalista színjátszás uralkodott, és elsősorban modern darabokat játszottunk. Csehov volt a csúcs, és nem Shakespeare. Shakespeare és Moliere régen a Nemzeti Színházé volt. Ezért, amikor egyszer szóba került, hogy átmehetnék, nemet mondtam. Úgy éreztem, hogy ahogy Jászai Mari nem tudott egyetlen évadra sem beilleszkedni a Vígszínházba, én is biztos bukásra ítéltetnék egy igazi Nemzeti Színházban.

– Mármint egy régi, koturnuszos Nemzetiben…

Tolnay Klári elneveti magát.

– Mondtam már az előbb – elmosódnak a kontúrok, bomlanak a házasságok, szétesnek a formák. Zűrzavarban élünk. De ez nem változtat azon, hogy az embernek, mire a pályáján idáig ér – ismernie kell magát. Az erényeit és a korlátait.

Ideje befejezni a hosszúra nyúlt beszélgetést.

Búcsúzóban kísértésbe esem: elmondjam-e Tolnay Klárinak egyetlen, a témánkba vágó, vele kapcsolatos privát emlékemet. Amikor egy hajdani szilveszteri „bulin”, egy akkor fiatal rendező lakásán ott villogott egy csomó ifjú színésznő, ragyogó sztárjelölt, és mindaddig ott nyüzsögtek körülöttük a fiatalemberek, amíg be nem csöngetett, már felnőtt lányával, Tolnay Klári. Akkor a terep átrendeződött: attól a perctől kezdve mindenki őt nézte, őt csodálta. Női varázsának bűvkörébe vonva a jelenlevőket akaratlanul is legyőzte a nála egy nemzedékkel fiatalabbakat. De nem merem elmondani: attól tartok, tiltakozna vagy a lelkemre kötné, hogy ne kompromittáljam őt ezzel a történettel. Pedig számomra ez az életre szóló lecke – a színésznő kortalan szépségén, báján túl – a személyiség varázsának erejét tanúsította. És gyanítom: a színpadon is, a civil életben is, ez az elegancia igazi titka.

(1984, 1988)