Kilencven éves a Vígszínház –
Ruttkai Éva vallomása

Milyen a sors szeszélye… azon a héten, amikor előbányásztam ezt a beszélgetést, amelynek sodrában Ruttkai Éva vall szellemi-színházi otthonáról a kilencven esztendős Vígszínházról, kezembe került egy egészen friss album is, a száztíz éves Vígszínház nevezett, tartalmas Várkonyi-korszakáról. Ez utóbbiban a legnagyobbak emlékét idéző írások közül, a Ruttkai-fejezet sokatmondó címe: Szerelem egy életen át. A vallomás hőse, tárgya, főszereplője a felejthetetlen Júlia örök Rómeója, Latinovits Zoltán. De az előtérben is, és a szavak mögött is ott lappang és izzik a nagy színházszerelem. Ruttkai a szépséges Júlia és a felejthetetlen Sirály, aki Amerikai Elektrának ugyanolyan hiteles volt, mint Osztrigás Mici-nek, a kislánykorától élethosszig uralkodó Tündérkirálynő, akkor már nagybetegen, bénult karral játszotta Dürrenmatt Öreg Hölgy-ét.

Hirtelenjében nem tudom összeszámolni, hány szerepben láttam, hány interjút készítettem vele. De arra emlékszem hogy Lakner bácsi gyerekszínházában találkoztunk először. És arra is, hogy a fiam azon az estén mozdult meg a szívem alatt, amikor Ruttkai – Julikát várva – Cyrano Roxanját alakította a Vígszínházban. Később Csehov nőalakjainak Nyinának, Másának, Jelenának és Ljubov Andrejevnának a sorsáról, bonyolult modernségéről beszélgettem vele a leghosszabban. Akkor az fogott meg, hogy Éva annyira belülről látja, éli ezeket a vonzó, érzékeny Csehov-hősnőket, hogy nem róluk, hanem helyettük, a nevükben, vallomását az eredeti műből kölcsönzött sorokkal tarkítva beszél. Máskor viszont, ha utcán, autóbuszon, színházi előcsarnokban találkoztunk, Ruttkai olyan volt, mint hányatott sorsú nemzedékünk ezer más gondolkodó, gyermeket nevelő, vállán sokféle gondot cipelő képviselője. Nem sztárnak mutatkozott, hanem több mint fél évszázadon keresztül csillagként ragyogott a magyar színpad egén.

Ruttkai Évát megszólaltatni – nem kell különösebb alkalom. Vagy ha mégis, hát kínálkoznak az új szerepek, premierek. Ezúttal azonban mégis egy születésnap alkalmából kerestem fel: nem a színésznőt, hanem a színházát, a kilencvenesztendős Vígszínházat szeretném vele együtt köszönteni.

A külvárosban, a malmok között, az Újvilág kocsma mellett végezték el az első kapavágást 1895. április 3-án, és nem egészen fél esztendő múlva már álltak az új, neobarokk színházpalota falai. A színészek keresztbe fektetett pallódeszkákon lépdeltek át az utca egyik feléről a másikra. Körös-körül palánkkal bekerített üres telkek: jövendő bérpaloták ígéretei. De a színházi vállalkozás tőkés gazdái már felkérték a kolozsvári színház sikeres és tehetséges igazgatóját, vállalja el a majdani Vígszínház társulatának megszervezését. Elképzeléseit Ditrói Mór tömören foglalta össze: „A program: jó színdarabokat, jó előadásban.”

Ibsen és Hauptmann egy ideig még ritka vendégként gazdagították a színház könnyű fajsúlyú repertoárját, de a század elejétől már otthonra talált a falak között Csehov és Bernard Shaw is. A XX. századi magyar drámairodalom alkotásainak javát is – Bródy Sándor Dadájától Molnár Ferenc Liliomáig – a Vígszínház színészeinek kitűnően összehangolt, tehetségekben gazdag, korszerű játékstílust teremtő együttese vitte színpadra – a főszerepekben olyan nagyságokkal, mint Hegedüs Gyula és Varsányi Irén.

Velük már nem beszélhetek az ünnepi évforduló alkalmából. Nem hívhatom fel telefonon Várkonyi Zoltánt sem, akinek nevéhez, igazgatói tevékenységéhez a színház egy későbbi fénykora fűződik.

Szerencsémre tudtam, hogy Ruttkai Éva egy személyben képviseli a Vígszínház múltját és jelenét. Mégis meglepett, amikor azzal fogadott, hogy ő ennek a kilencvenesztendős történelmi korszaknak a nagyobbik felét a Vígszínházban töltötte. Azután eszembe jutott, hogy copfos kislányként magam is itt láttam őt először – Lakner bácsi gyerekszínházában.

– Kétéves koromban léptem először színpadra. Az első és egyetlen mondatom az volt, amit azután előadóestem címéül választottam: „Parancsolj velem, tündérkirálynő!”

– Hogyan kerül valaki – civil családból – kétéves korában színpadra?

– Iván bátyám gyönyörű szép kisfiú volt. Valaki azt tanácsolta anyánknak, hogy próbálkozzon meg vele a gyerekszínházban. De hát engem se lehetett otthon hagyni, ezért magával vitt, és ott lábatlankodtam a meghallgatás alatt a színpadon. Lakner bácsi azután, anyám nagy meglepetésére azt mondta: a kislány is marad! Nekem nagyon tetszett a játék, és mint a legtöbb gyerekben, bennem is volt némi becsvágy. Boldog voltam, amikor egyszer beugorhattam az igazgató lányának, Lakner Nollynak a szerepébe. Később egészen a kisinasságig vittem. Akkor történt velem az első színpadi baleset: elrejtettek egy ládába, de annyira féltem a sötétben, hogy bepisiltem. Gyerekszínészi pályám a Kis Lorddal ért véget.

– Hogyan kezdődött életedben a második vígszínházi korszak?

– Tizenöt évesen Makay Margit színiiskolájába jártam, aki ingyen tanított. A háború alatt kimaradtam, de amikor 1945-ben meghirdették az Új arcok – örök hangok című műsort, jelentkeztem meghallgatásra, szerepeltem, és sikerem volt. Olyannyira, hogy másnap reggel távirat érkezett: Réti bácsi, az ismert színházi ügynök jelezte, hogy Jób Dániel, a Vígszínház igazgatója érdeklődik irántam. O kísért el a meghallgatásra, amiről már mint a Vígszínház gyakorlatos színésznője jöttem el.

– Ez már majdnem színházi státus…

– Mindenesetre gyakorlatosként már láthattam, hallgathattam a nagyokat, és tanulhattam tőlük. Szerencsém volt, mert A mi kis városunk-ban rögtön kaptam egy kis szerepet Somlay Artúrtól. Szakmai oktatásként részt kellett vennem a Hattyú próbáin is. Egy reggel – 1945. augusztus 19-én – ki volt írva egy Thornton Wilder-darab próbája, amikor váratlanul közölték, hogy helyette a Hattyút próbáljuk; Tolnay Klári megbetegedett, és én fogok beugrani a szerepébe. Este eljátszottam, és talán nem rosszul, mert másnap reggel Jób Dániel elém tette a szerződést: akkor lettem a Vígszínház rendes tagja.

– Ez, a megtiszteltetésen kívül még mit jelentett?

– Először is – évi hat szerepet.

– Nem volt ez kicsit sok?

– Akkor a színésznek csak a színház volt az élete.

– Kikkel játszottál együtt?

– Fel sem tudom sorolni. Nagyszerű társulat volt, de vendégként megfordult minden akkori nagyság. Játszottam Somlay Artúrral és Somló Istvánnal, Tolnay Klárival, Lázár Máriával és Kiss Manyival. Gyakran volt partnerem Benkő Gyula.

– Kiktől tanultál a legtöbbet?

– Ezt nem lehet patikamérlegen mérni. A tanítás a színpadon rendszerint nem bonyolult filozófiai eszmefuttatást jelent. Néha csak annyiból áll a lecke, hogy: „melegebben”. Rátkai Marci bácsi olyan szeretettel figyelmeztetett, hogy „ne visíts, édes lányom!”, vagy „legalábbis ne rossz helyről visíts!”, hogy arra oda kellett figyelni. A Vígszínház nagy színészeitől tanultam meg – szerepben gondolkodni.

– Minden kezdőt ilyen szeretettel nevelt a társulat?

– Azt hiszem, én nagyon jókor kerültem a „családba”. Olyan kislány voltam, hogy mindenki elfogadott gyerekének, vagy legalább kishúgának. Így is kezeltek. Három évig esténként anyukám kísért a színházba, és megvárta velem az előadás végét.

– A Vígszínház egyszerre lehetett az egyetemed és a családod?…

– Hát igen… Összetartó, de szegény család voltunk. A szerepekhez ruhát már kaptunk, de cipőről magunknak kellett gondoskodni. Ez sem volt könnyű. Egy alkalommal Jób Dániel figyelmeztetett: a Vígszínház színésznője nem öltözködhet így! Szóhoz sem jutottam: hogyan legyek én elegáns, amikor a délben megkapott gázsi estére a felét éri? Jób Dániel, aki egyébként nagyon szeretett, és amikor a Liliom Marikája után megköszöntem a segítségét, azt felelte, hogy: „Nem, kérem, ezt már maga csinálta” – most rámnézett. „Ilyen csinos kislány… talán egy pártember segíthetne!” Ha az életben nem is, a színpadon egyszer rám adtak egy ezüstróka kabátot. Azt sem tudtam, hogy kell viselni…

– Színészéletedben epizódnak számít az a néhány év, amit a Vígszínháztól távol töltöttél.

– A színházak államosítása után óriási mozgás indult meg. Engem akkor már több színház hívott – köztük a Belvárosi és a Nemzeti is. Tizennyolc szereppel a hátam mögött, húszévesen – természetes, hogy a Nemzetit választottam. Örültem, hogy végre igazi klasszikusokban, Shakespeare-szerepekben is megmutathatom, mit tudok. Ugyanakkor furcsa is volt, hogy libériás jegyszedők dolgoztak a színházban, hogy az öltöztetőnőnek Művésznő lettem, vagy Kisasszony, nem pedig Évike. Sok jó szerepet kaptam, de itt tanultam meg félni is. Igaz, az idők is olyanok voltak…

– Három év elteltével azután újra visszaszerződtél a Vígszínházba.

– Oszintén szólva, nem egészen én döntöttem a sorsom felől. A színházunkat egyébként akkor a Magyar Néphadsereg Színházának hívták. Emlékszem, akkoriban épült újjá a Szent István körúti épület.

A színházunk a világgal együtt változott. A társulat sokat utazott, az ország távoli laktanyáiba is. Pesten is majd minden este megkérdeztük, hogy a járdán vagy az úttesten jött-e a közönség. Mert szegény, kivezényelt kiskatonáktól, akik sokszor az előadás megkezdése előtt már rég ott fagyoskodtak az épület előtt, nem lehetett megkövetelni, hogy ugyanúgy figyeljenek, élvezzék az előadást, mint akik jegyet váltottak.

– Aki ennyi esztendőt tölt egy munkahelyen – gyárban, tanszéken, színházban – mint te, attól meg szokták kérdezni, hogy nem bánta-e meg…

– Én nagyon őszintén állíthatom, hogy nem. Láttam magam körül tehetséges művészeket, akik az első konfliktusok hatására, egy-egy gyengébb évad után szakítottak, társulatot cseréltek. Én – hűséges természet lévén – maradtam. Aki az elégedetlenség okát önmagában (is) keresi, az könnyebben találja meg maga az orvosságot. Nehéz periódusokban én inkább elkalandoztam, filmeztem, tévéztem, önálló estet állítottam össze. Mióta lehet, játszom a Játékszínben, a Vigadóban. Ez nemcsak többletmunkát vagy -jövedelmet, szereplési lehetőséget jelent, de alkalmat arra is, hogy az ember új rendezőkkel, partnerekkel ismerkedjen. Szerintem az önálló est sem pótcselekvés, mint sokan mondják, hanem erőpróba. Amikor a színészben megfogalmazódik a kérdés, hogy kellek-e és így kellek-e a közönségnek, az önálló est cáfolhatatlan bizonyíték. Számomra megnyugtató, sőt felemelő érzés volt az estemen az a közvetlen, szoros kapcsolat a közönséggel, amire a hagyományos színház nem nyújt lehetőséget. De közben soha nem fordítottam hátat a Vígszínháznak.

– Máig vitatott kérdés, hogy mit jelent a magyar színházi palettán a Vígszínház stílusa. Mi az, amiben a Vígszínház más, mint a többi budapesti színház?

– Nem vagyok sem színháztörténész, sem esztéta, de hiszek abban, hogy ezekben a falakban van valami, amiről nem mondhatunk le. A Vígszínház nekem Csehovot és Molnár Ferencet jelenti. Stílusban – a mély emberismeretre támaszkodó őszinteséget. A Vígszínház nagy színészeitől mindig is távol állt minden póz, hazugság. És szívesen csomagolták humorba a keserű igazságot. Amikor azt hallom, hogy egy-egy színészi alakítás vagy gesztus túlságosan „vígszínházi”, elfut a méreg. Hiszen Hegedüs Gyula, Varsányi Irén, Csortos Gyula, Góth Sándor a maguk idejében a színészi játék megújítói voltak. Szeretném, ha a szakma is belátná: Kaposvár se lenne – Vígszínház nélkül.

– A régi Vígszínháznak, azt hiszem, Várkonyi Zoltán volt a leghivatottabb örököse. Te talán tudod a titkát!

– Egyszerűen – tehetsége volt hozzá. És most nem Várkonyi rendezői, színészi adottságaira gondolok, hanem arra, hogy léteznek zseniális műkereskedők is. Akik el tudják adni a jó művészetet. A Művész Színház Várkonyi saját vállalkozása volt, de az állam tulajdonában levő Vígszínházat ugyanúgy a sajátjának érezte. És nagyszerűen értett a színészekhez.

– Növendékei remek pedagógusnak tartották.

– Egy színház, illetve színigazgató elsősorban azzal nevel, hogy szerepet ad. Ha folyamatosan odafigyel, ki milyen szakmai, emberi állapotban, fejlődési szakaszban van. A színésznél is pontosabban látja, mire érett, mire van szüksége, mi az, amit még/vagy már el tud játszani.

– Várkonyi ilyen igazgató volt?

– Emlékszem, amikor rám osztotta az Amerikai Elektrát, megijedtem, tiltakoztam. Én képtelen vagyok héttől féltizenkettőig – bosszút állni! Én már az első felvonásban megbocsátok. Várkonyi megingathatatlan volt, és neki lett igaza. Az Amerikai Elektra és Angliai Erzsébet nélkül soha nem jutottam volna el az Öreg hölgyig.

– Emlékezetem szerint pályádon többször játszottál színésznőt, mint királynőt.

– Ez az a két asszonyi státus, amit – ha jól meg van írva – a legjobb játszani. A királynők és a színésznők minden korban szabadabbak voltak, többet engedhettek meg maguknak. Éppen ezért a színpadon is nagyobb tér nyílik a játékra, több lehetőség a szélsőségekre. Amikor Maugham Színházának a hősnője matrózruhában, frufrusan kipenderül a színpadról – szinte kislány –, de az öltözőben már majdnem összeesik, és mire belebújik a pongyolájába, már meglátszik rajta a kor. Legalábbis, én így játszottam.

– Egy intézmény születésnapjára senki sem süt gyertyás tortát. De azért most megkérdezem: mit kívánsz kilencvenedik születésnapján a Vígszínháznak?

– Először is szerzőket! Akik annyi jó darabbal, szereppel ajándékozzák meg a mai és a holnapi Vígszínházat, mint Bródy Sándor, Molnár Ferenc, Heltai Jenő, Szomory vagy Szép Ernő – a régit. Nem is kell nagyon sok szerző, de az szeresse a Vígszínházat. Álmodni persze egy magyar Csehovról is álmodhatunk. De legalább hagyjuk kibontakozni a meglevő tehetségeket. Ha Nádas Péter darabját nyolc évvel korábban játsszuk el, talán már megszületett volna a folytatás. Az is lehet, hogy nem ő, hanem más írta volna meg, akinek ösztönzést, bátorságot adott volna a példa. Hiszen a tehetségek egymásnak is utat vágnak.

Talán éppen a születésnap jó alkalom arra is, hogy megvalljam: szerintem a színházban sem kell minden este nehéz lakomát kínálni. Azt kívánom, hogy az illetékesek is belássák: a színházi étlapon is szükség van könnyű, mindennapi fogásokra, hogy a közönség ne rontsa el a gyomrát és megbecsülje a szellemi lakomát!

– A mesékben mindig három kívánság szerepel!

– Akkor hozzátehetném, hogy szeretném, ha jobb és biztonságosabb körülmények között dolgozhatnánk. Az építkezéseken mindenütt olvasható, hogy: „lengő teher alatt ne tartózkodj!”. Mi viszont állandóan lengő teher alatt játszunk. Az Öreg hölgy előadása csupa izgalom. Nem történik-e baleset? Túl sok a színpadon a lebegő állvány, az igazi kő, a mozdíthatatlan fémlemez. A műszak szerint – színpadellenesek a díszletek. A beprogramozott csodagépek gyakran csődöt mondanak. Minél fejlettebb a színházi mechanizmus, annál esetlegesebb a működése. De ez nem csoda és nem is véletlen, hiszen a műszakiak is jönnek-mennek. Régen a világosító együtt élt a produkcióval, a díszletező is megszállott színházi ember volt, aki felelősnek érezte magát az előadásért. Mostanában mire megmelegszik valaki, mire beletanul a szakmába, már ott is hagyja a színházat. A legnagyobb ritkaság egy-egy olyan igazi munkatárs, mint az én öltöztetőnőm, aki harminc éve öltöztet és azóta vigyáz rám, velem drukkol és velem örül.

– Saját magadnak mit kívánnál e jeles ünnepen?

– Nem is tudom. Szerepálmom azelőtt sem volt, miért éppen most lenne? Figyelem magam körül a kor- és pályatársaimat. Nekem is tanácsolták már, hogy nyugdíjasként sokkal jobban járnék. De az igazság az, hogy én mindig is arról álmodtam, azt élveztem, hogy a Vígszínház színésznője vagyok. És soha nem ábrándoztam arról, hogy egyszer majd a Vígszínház nyugdíjas művésznője legyek. Ha kívánni kell, talán azt kívánnám, hogy legyen erőm és lehetőségem – a folytatásra.

(1986)