Hosszú távú pályán –
Aki megfutotta: Kállai Ilona

Kállai Ilonát mindenki Cilunak hívta. Az is, aki közel jutott hozzá, és az is, aki hallotta, hogy a Lukács uszodában Cilu művésznőnek emlegették. A kortárs magyar darabok és filmek ügyeletes vampja, a hódító „megperzselt lány” civilben póztalanul kedves és közvetlen fiatalasszony volt. Személyes életéről faggatózás nélkül elmondott annyit, amennyi az újságíróra tartozik. Hogy akadémista kora óta hálás legkedvesebb tanárának, Pártos Gézának, akinél több, személyre szóló segítséget kevesen adtak a pályakezdőknek. Pártos Géza volt az a tanár – ezt Kállai Ilonán kívül Szemes Mari is, mások is megerősítették –, aki sohasem akarta megváltoztatni növendékeinek személyiségét, ellenkezőleg, a bennük levő egyedit, tehetségük sajátos színeit és árnyalatait igyekezett kibontakoztatni. Pletykát vagy panaszt soha nem hallottam. Sem Cilutól, sem Ciluról. Beszélgetésünk csak megerősítette, hogy pályatársak is élhetnek stabil, boldog házasságban – mint Kállai Ilona Kautzky Józseffel – és női varázsukat akkor is töretlenül őrizhetik a színpadon és a civil életben, ha történetesen már anyák, sőt nagyanyák. Van, akit a szakmai konfliktusok, sérelmek nem őrölnek fel, nem zsigerelnek ki, ellenkezőleg: feldolgozott élményként csak gazdagítják a tehetségét. Mint Kállai Ilonának.

A hajdani mosónők – felületes képzettársításaink és a jól beverklizett sémák szerint – nemcsak „korán halnak”, de tenyeres-talpasak, kezüket kimarta a lúg, vonásaikat, bőrüket kikezdte a mosókonyha gőze. De van mosónő, aki – amíg az ura szereti – deli és diadalmas; amikor színházba készül, olyan, amilyennek a mosónők a dámákat képzelik…

A Kaffka Margit századik születésnapjára felújított Hűség című tévéfilm sémákkal dacoló mosónőjét, Veront, Kállai Ilona játszotta. Tizenhat évvel ezelőtt.

Most jó ízléssel berendezett belvárosi lakásán, hízelgő otthoni keretben is majdnem ugyanolyan fess és kortalanul dekoratív, mint Pártos Géza tizenhat évvel ezelőtt forgatott tévéfilmjében.

– Azt hiszem, én lepődtem meg legjobban, amikor Pártos meghívott erre a szerepre. Mosónőt, én? Hogy jutott eszébe? Királynők és kurtizánok után, azt hiszem, nem alaptalanul féltem ettől a szereptől. A rendező nyugalomra intett, és szinte belém szuggerálta a meggyőződését, hogy meg tudom csinálni. Hogy csak én lehetek az a Veron, akit ő elképzelt. Ez az ajándékba kapott önbizalom tette olyan élvezetessé a próbákat, hogy szinte sajnáltam, amikor vége lett. Az eredmény? 1964-ben a nívódíj, most, az évfordulón a felújítás…

– Már amikor a Lukács uszodában megbeszéltük ezt a találkozást, említettem: a hosszú távú színészpályáról szeretnék veled beszélgetni. Ehhez elengedhetetlen, hogy elmondd, amiről már bizonyára sokszor nyilatkoztál – az indulást.

– Mit akarsz hallani? Hogy érettségi után az Illatszerbolt Vállalatnál dekorációt festettem? Hogy kerülő úton, munkásszínjátszóként próbáltam közel kerülni a színházhoz? A nagyanyám olyan éllel, annyi be nem vallott megvetéssel tudta kiejteni a színész szót, hogy azt is alig mertem elmondani otthon, amikor felvettek a főiskolára. Akkor már csak azon búslakodott a család, hogy otthagyom a biztos állást, a szép fizetést…

– Úgy emlékszem, hogy ugyanabban a színházban kezdted a pályát, ahol most játszol.

– Az épület azonos. Csakhogy akkor, 1955-ben, még a Vígszínház, pontosabban a Magyar Néphadsereg Színház Kamaraszínháza játszott a Váci úton. Mérimée A művésznő hintajában volt az első igazi szerepem.

– Érdekes, én a Megperzselt lányokra emlékszem.

– Az valamivel később, 1957-ben volt, talán csak nagyobb port vert fel. Arra, hogy Csiky Gergely Nagymamájában játszottam, már engem is csak a régi fényképek figyelmeztetnek.

Próbáljuk a térdünkre venni a hatalmas fényképalbumot, Kállai Ilona szerepeinek fotókkal, címlapokkal, kritikákkal teleragasztott gyűjteményét – de nem megy. Túlságosan terjedelmes a kötet, és az utolsó oldalnál sorra potyognak a régóta beragasztásra váró újabb képek és lapkivágások.

– Azt hiszem, azért emlékszem inkább a Megperzselt lányokra, mert abban az időben szériában játszottad a megperzselt lányokat. Ez volt a te skatulyád. A különböző formátumú démonok, vampok, kurtizánok. Nem dühített?

– Néha egy kicsit. A próbák elején sokszor feszengtem ezekben a tőlem annyira idegen sorsokban. Azután rendszerint megvigasztalt, hogy az írók a rosszlányokat általában színesebben, gazdagabban ábrázolták, mint a dögunalom jóasszonyokat.

– Ugorjunk egyet! Tudtommal soha nem játszottad sem Júliát, sem Lady Macbethet. Mi volt életed nagy szerepe a József Attila Színházban?

– Meglehetősen nagyot kell ugrani. Tavaly játszottam Tolsztoj feleségét, Szofja Andrejevnát Száraz György Megoldás című drámájában.

– Mondj valamit Tolsztoj feleségéről! Miért szeretted?

– Mert csodáltam, és annyira a magaménak éreztem… Vonzott, hogy valaki tizenhárom szülés után – hatvanévesen – még ennyire nő legyen. Egy Tolsztoj méretű zseni árnyékában is éreztesse, hogy alapvetően tehetséges, hogy labilis idegrendszere ellenére is rendkívüli ember. Amikor a szerepre készültem, olvasgattam a naplóját is: lenyűgözően tudott írni.

– Számomra az volt a legcsodálatosabb, hogy még Tolsztojjal szemben is – igaza volt. Az irodalomtörténet – sőt az emberiség – nem Tolsztoj filozófiáját, prófétai magatartását, hanem elsősorban regényeit tiszteli.

– Élveztem, hogy a próbák során hozzá is adhattam valamit a figurához. A dramaturgiai beavatkozás öröme számomra afféle ráadás…

– Ritkán gyakorolható?

– Nem mondhatnám. Akadnak szerepek, amelyeket a próbákon szinte magunk barkácsolunk össze. Azután vannak darabok, ahol az író jó figurákat teremt, de a próbákon mégis kiderülnek a szerkesztés gyengéi. Amikor Kertész Ákos Özvegyek című darabján dolgoztunk, többször felvetődött, hogy miért éppen itt, éppen most hangzik el egy-egy mondat. Amikor a hős esetleg még nincs is abban a lelkiállapotban, hogy elhigygyük neki azt, ami a következő felvonásban már érthető, elfogadható. Honnan tudja egyik vagy másik szereplő azt, amiről a szöveg szerint csak később szerez tudomást?

– Vajon mit szólnak a szerzők az ilyenfajta színészi beavatkozáshoz, kritikához?

– Az az író, aki jó kapcsolatban van a színházzal, többnyire megérti, hogy nem az ő munkáját akarjuk felülbírálni. De mivel a jó próba alapos szövegelemzést kíván, természetes, hogy a színész kérdez, és gondolati fogódzókat keres a figura felépítéséhez.

– Kállai Ilonát gyakran látjuk új magyar darabokban…

– Kedves szerepeimről beszéltünk az előbb. Látod, a Névnapot azért is szerettem, mert bizonyos értelemben fordulópont volt a pályámon.

– Fordulópont? Miért?

– Mert addig jobbára hódító, elegáns úriasszonyokkal találkoztam. Sokszor zavart is, gátlásossá tett, hogy mindenáron tündökölnöm kellett, és úgy éreztem, hogy nem felelek meg a szerep támasztotta külső követelményeknek. A Névnap szereposztásánál többen jóakaratúan figyelmeztették Berényi Gábort, ne akarjon megbuktatni. Amikor ennek ellenére odaadta elolvasni a darabot, én rögtön beleszerettem a figurába. Az öltöztetőnőm mindenáron szépre akarta svejfolni a ruhám, és szinte kétségbeesett, amikor a ruhatárból kiválasztottam a legkitaposottabb cipőt. Pedig szerintem még a rosszul dauerolt paróka is hozzátartozott a figurához.

– Általában gyorsan születnek a figuráid?

– Ahogy megismerkedek a darabbal, rögtön kialakul valamiféle elképzelésem a magam szerepéről. A próbákon akkor vagyok türelmetlen, ha azt érzem, hogy még messze vagyok attól, akit elterveztem magamnak. Soha nem hiszem azt, hogy „na én ebben a darabban, szerepben isteni leszek”. Inkább attól tartok, hogy ezt és most nem tudom eljátszani. Ilyenkor sokat segít, ha érzem a rendező bizalmát, ha tudom, hogy hisz bennem. Előfordul, hogy a figura megszületése késik. Ilyenkor néha elég, ha meglátom a jelmeztervet, vagy olvasmányaimból kiugrik egy mondat a hősről, és már pontosan tudom, mit kell csinálni. De sokat köszönhetek szakmai téren a férjemnek is.

– Kautzky József a Thália Színház ismert művésze. Hogyan és miképpen segít pályatársként Kállai Ilonának?

– Rendszerint olyan főpróbákon néz meg, amikor már folyamatosan megy a darab, de még minden változik, alakul. Tőle először is azt várom, hogy megmondja, jó úton vagyok-e. De az is előfordul, hogy mondatról mondatra végigvesszük a szerepet. Ilyenkor hajnalig is elvitatkozunk. Jóskának szerintem sok a tapasztalata, és abszolút érzéke van a színészi munkához.

– Lehet, hogy ő a legkedvesebb, státuson kívüli rendeződ?

– Tréfán kívül elmondhatom, hogy én minden rendezőmtől tanultam valamit. Pártos Gézával élmény volt próbálni. Már felnőtt színész voltam, amikor Horváth Jenő megtanított bizonyos színpadi alapszabályokra. O magyarázta el a színpadon való gondolkodás mechanizmusát, a jól koreografált, plasztikus, általa „gömbölyűnek” nevezett mozgás szabályait. Berényi Gáborban azt becsülöm, hogy feltétlenül bízni lehet az ízlésében. Mindig tudja, hogy mi a sok, mi a kevés a játékban, és megköveteli a színészektől, hogy megtöltsék a színpadi pillanatokat.

– Negyedszázad egyetlen társulatnál. Mit jelent ez a színész szakmai fejlődése szempontjából?

– Jót is, rosszat is. A hátránya színházi életünk struktúrájából következik. Hogy lényegében mindig ugyanazokkal a rendezőkkel, partnerekkel dolgozunk. Hiányzik az ösztönző, erőt próbáló változatosság. De – ugyanezek az előnyei is. Hogy félszavakból értjük egymást, és az ember otthonának érezheti a maga színházát. Nekem – mivel soha nem dúlt bennem az önbizalom – ez különösen fontos. Szeretek szilárd talajt érezni a lábam alatt, és jó tudni, hogy valahol kellek, fontos vagyok.

– Sok mindenről beszéltünk, de mintha mindketten kerülgetnénk azt a kérdést, amiért megkerestelek: mitől hosszú távú egy színésznő pályája?

– Nálam hozzájárul az is, hogy nem vagyok éjjel-nappal „vad” színész… Én olyankor is imádom az életet, amikor nem vagyok színpadon. Sőt! Olyankor is, amikor nem megy olyan jól. Legalábbis, tartom magam. Amikor mélypontra kerültem, és azt éreztem, hogy elfelejtettek, megtanultam franciául. Szeretem az otthonomat, a családomat, a növényeimet. Szórakoztat, pihentet a főzés…

– Jó neked!

– Egy időben gyakran eljártunk enni, azután rájöttem, hogy egyszerűbb, ha hetenként egyszer kimegyek a piacra, és utána azt játszom, hogy fejben összeállítom az étrendet. Ha napközben csak egy-két órára hazaszaladhatok, jobban kipihenem magam a konyhában, mint felöltözve az étteremben. Az élet teljességéhez hozzátartozik, hogy van egy nagy lányom. Ápolónő. Az érte való felelősség is hosszú távra szól. Sőt, most már eggyel több emberért izgulhatok, mióta megszületett az unokám.

De hadd mondjam el azt is, hogy szerintem a kifulladás sokszor nem a színészen múlik. Nemcsak a termelésben, a szereposztásban is sok a kampány. Amikor nem a tehetség fogy el túl hamar, hanem a bizalom, a szerencse és az odafigyelés. A probléma a levegőben van, mindnyájunkat érint. Mert ez egy olyan szakma, amit folyamatosan gyakorolni kell. Nem árt, sőt kell a feltöltődési idő, de ha valakinek túl sok ideje marad rá, akkor elfelejtik, és az elfelejtett színész előbb-utóbb megkeseredik. Márpedig, szerintem a boldogtalanságot is csak boldogan lehet jól játszani.

– Nézeted szerint sok a pályán a keserű ember?

– Sokkal több, mint amennyinek szabadna lenni. Elsősorban azért, mert sokszor érezzük, hogy nem vagyunk igazán fontosak. Belemerevedtünk egy keretbe, és megy a verkli. De nem alakultak ki – vagy csak kivételes esetekben – azok a műhelyek, amelyek pedig kialakulhatnának. Olvastam egyszer egy kamarazenekarról, amelynek tagjai együtt élnek egy amerikai földbirtokon, és minden darabot addig próbálnak, amíg nem érzik tökéletesnek a produkciót. Az én álmom ennek színházi változata.

– Louis Valdez harcos chicano-színháza valami ehhez hasonló. Talán a keretek szerényebbek. Mert ott az amerikai–mexikói bevándoroltaknak, gyümölcsszedő munkásoknak játszanak.

– Azt hiszem, egy olyan független színházi társulatban, ahol a színészek létérdeke lenne, hogy bejöjjön a közönség, mindenki – minden este – a bőrét vinné vásárra. Ott senki sem süthetné a saját pecsenyéjét, mindenkinek a közös pecsenyén lenne a szeme…

Lehet, hogy Kállai Ilona negyedszázados pályája delelőjén – a fiatal színházról álmodik?

(1980)