A látvány csak kiindulópont a képhez… –
Műteremlátogatáson Gráber Margitnál

Dolgozószobámban Gráber Margit kései kis olajképeinek egyikét őrzöm: kórházi önarcképén Médi néni – mert mindenki így hívta őt, aki személyesen ismerte – ősz hajával, vöröses köntösében, botjára támaszkodva – a világra figyel. A környezet nem éppen szívderítő, a „modellt” alighanem betegség, fájdalom gyötörhette. De tekintete mégis érdeklődő, szinte friss – és ezt a fiatalos nyitottságot őrizte még akkor is, amikor l988-ban nála jártam. Törékeny volt, nehezen mozgott, csak lélekben maradt javakorú – éppenhogy betöltötte a 93-at.

Amikor született – 1895-ben – a közelgő millennium lázában égett az ország. Abban az évben rendezik az első filmelőadást, Röntgen akkor fedezi fel a róla elnevezett sugárzást. Munkácsy Mihály megfesti a Sztrájkot, Vajda Jánosnak kötete jelenik meg… Gráber Margit, a legidősebb magyar festőasszony, a modern piktúra számottevő mestere – a 19. század gyermeke. Elbeszélése szerint még látta Ferenc Józsefet nyitott kocsiban végighajtani a pesti utcán, még felfigyelt arra, hogy a városi forgalomban egyetlen suszterinas akadt csak, aki megéljenezte. Amikor március 15-én kokárdát tűztek az iskolás lányok, még éltek a szabadságharc katonái, még sokak személyes fájdalma volt az aradi tizenhárom kivégzése.

– Mikor határozta el, hogy festő lesz?

– Még a ceruzát sem tudtam tisztességesen fogni, sokszor – azt mesélik – a hegye helyett a ceruza védőjével karmolásztam a papírt, de örökké rajzoltam. Sohase akartam más lenni, mint festő. Az osztályban mindig hátul ültem, ahol óraközben is lehetett rajzolni. Legsikerültebb „műveimet”, igaz, némi szégyenkezéssel, de azért áruba bocsátottam: rajzlapot, majdnem új tollhegyet kaptam értük.

– Volt-e valamilyen családi, rokoni kapcsolata a művészetekkel?

– A szülői házban nálunk egyetlen, bibliai kép lógott, azt is utáltam. Nem hiszem, hogy a szüleim valaha is elmentek volna egy kiállításra. Pedig édesanyám művelt asszony volt, lelkes feminista. Ő maga négy gyereket nevelt, de ragaszkodott hozzá, hogy a lányainak is kenyér legyen a kezében. A festői pálya egy polgári családban nem számított rendes kenyérkereső mesterségnek, de mivel engem semmi más nem érdekelt, mint a művészet, beírattak az iparrajz iskolába.

– Ez, ha kerülő is, mégiscsak út volt a festészethez.

– Bűbájos iskola volt, nem is padban ültünk, csak letelepedtünk a modell köré. Közel volt a Városliget, és ha untuk a tanterem levegőjét, ellógtunk a tóra csónakázni. Meg is lett a szorgalmam eredménye: minden tárgyból megbuktam.

– Ezek szerint, a tehetség mégsem rögtön kért eget?

– Dehogynem. Éppen azért nem volt kedvem iskolás feladatokat, kitömött madarakat másolgatni, mert tudtam, hogy az igazi festők a Tabánba járnak, és természet után dolgoznak. Tizenhat éves koromban, 1911-ben, a Nyolcak kiállítása úgy megrendített, hogy azóta sem felejtettem el. Az igazi szellemi iskolám már a Galilei-kör volt.

– Kikkel találkozott, dolgozott a Körben?

– Én inkább csak nézelődtem a nagytestvéreim árnyékában. Érdeklődéssel, de minden előképzettség nélkül hallgattam az akkor forradalminak számító természettudományi előadásokat. Tetszett, hogy olyan érdekes, művelt fiatalemberek, mint Polányi Károly vagy Pólya Tibor udvarolgattak. Emlékszem, Jászi Oszkár Művészet és erkölcs című művét a Gellérthegyen, a fűben olvastam, természetesen tanítási idő alatt.

– Ezek szerint nem csoda, hogy iskolai pályafutása idő előtt véget ért…

– Még amikor kivágtak az iskolából, akkor sem hittem, hogy falrengető igazságtalanság történt. Ellenkezőleg: elszégyelltem magam, és sürgősen letettem az 5. és 6. gimnáziumi osztály vizsgáját. De a Képzőművészeti Akadémiára mégsem felvételiztem.

– Vajon miért?

– Egyrészt nagyon féltem a kudarctól, másrészt akkoriban túl sokat mondogatták, egy nő legfeljebb a kézügyességével tűnhet ki, de nincs alkotókészsége. Ezért azután inkább állásba mentem, méghozzá üvegfestőnek. A főnökeimet hamarosan behívták katonának, és akkor egyedül maradtam a cégnél. Lépcsőházi ablakokat, szárnyas ajtókat terveztem, közben persze jártam a tárlatokat, festegettem. Egy műcsarnoki kiállításon felfedeztem a magam számára Iványi Grünwald Bélát. A Tavasz ébredését… Az ő tanítványa lettem, és általa kerültem a kecskeméti művésztelepre is. Itt ismerkedtem meg későbbi férjemmel, Perlrott Csaba Vilmossal.

– Ő akkor már neves festő volt…

– Idősebb és tapasztaltabb is nálam. Párizsban, Matisse iskolájában is tanult. Amikor 1919-ben megkapta a Ferenc József-díjat, elmentünk belőle Németországba.

– Tanulmányútra vagy emigrációba?

– A kettő eléggé összefonódott abban az időben. Kecskeméten az egész fiatal értelmiség valamiképpen részt vállalt a Kommünben. Kijárt a művésztelepre a 21 éves Sinkó Ervin is, aki városparancsnok volt, és a Forradalmi Bíróság elnöke. A Tanácsköztársaság törvényei ellen vétőket halálbüntetés vagy fegyház helyett a kommunizmusról tartott előadások meghallgatására ítélte. A Tanácsköztársaság bukása után egy rajztanár – mellékesen Csaba haragosa – üzente meg, hogy jobb lesz, ha elmegyünk a városból. Így azután Iványi Grünwald is, Kmetty is, a férjem is szerencsésen megúszták Orgoványt. Németország akkoriban a modern magyar képzőművészetnek is egyik centruma volt. Ott élt Berény Róbert, Kernstock, Tihanyi. A német expresszionizmus légköre még azokat is vonzotta, inspirálta, akikre stílusként nem hatott. A nyarat akkor már legszívesebben a nagybányai művésztelepen töltöttük.

– Médi néni életrajzában inkább a párizsi évekről olvastam…

– Párizsról ma már közhely azt mondani, hogy a képzőművészek Mekkája. Tény, hogy a mi nemzedékünknek Cézanne volt az isten. Párizsban letettem a lábam az aszfaltra, és már otthon voltam.

– Párizs – örök téma. De tudtommal József Attilát is lefestette Párizsban…

– Hátha még tudnád, hogy én bálban is voltam Attilával!

– József Attila – bálban?

– Az a József Attila, akit Korda Vince kollégám a figyelmünkbe, pártfogásunkba ajánlott, még nem a tragikus sorsú klasszikus volt, hanem egy vidám, kedves, kerek arcú nagy kamasz, afféle kölyökkutya, aki nagyon magányosnak érezte magát Párizsban. Egy alkalommal Kmetty János felesége felajánlott nekünk két jegyet, valami művészbálba, de a férjemnek éppen fájt a lába. Papucsban mégsem akart táncolni velem. Erre Attilát hívtam, aki szinte megrémült, hogy oda biztos szmokingban kell jönni! „Ha van?!” – mondtuk nevetve; erre megvallotta, hogy két fehér inge közül a jobbikat a barátja vette fel, a másikat pedig mostanáig varrogatta, hogy szégyent ne valljak vele. Az csak később derült ki, hogy Attila nem tudott táncolni, és mivel leülni nem mertünk – nehogy fogyasztani kelljen – végigácsorogtuk és -andalogtuk az egész bált. Attila egyetlen egyszer jött tűzbe egy szép delnő láttán, de amikor az levette a kepjét, csalódott. Milyen buta lehet, mondta, hogy nem tudja – az eleganciája nélkül semmi sem maradt belőle! Ezután jó fáradtan hazagyalogoltunk. A barátság jele volt az is, hogy Attila, kérésemre, hajlandó volt nekem modellt ülni.

– Mikortól számít Gráber Margit – céhbeli festőnek?

– 1922-ben volt az első kiállításom. Előtte Kassán már szerepeltem egy tárlaton. Az első kritikusom az akkor nagyon fiatal Mihályi Ödön, helybeli költő volt. Később, érettségi előtt álló menyasszonyával ők voltak az első vevőim is. Ez akkor azért is volt annyira fontos, mert a válásom után anyagilag is, művészként is saját lábamra kellett állnom.

– Nagyon nehéz volt?

– A festőnő még a húszas évek elején is kabarétéma volt. Unatkozó úrinőkkel előfordult, hogy szórakozásból gombolyaggal játszó cicát pingáltak, de ezt senki sem tévesztette össze a művészettel. Nekem óriási szerencsém volt, mert rögtön befogadtak a KUT-ba (Képzőművészek Új Társasága). Az első kiállításon rögtön egy egész falat kaptam, szemben velem Dési Huber István mutatkozott be. Amikor a Szalonbeli kiállításom után Petrovics Elek vett tőlem egy képet a múzeum számára, rögtön hozzá is tette, hogy engem nem tekint festőnőnek, hanem festőnek.

– Ezt akkor megtiszteltetésnek érezte?

– Én már akkor is azt mondtam, hogy a kép a fontos, nem az, hogy a festője szoknyában vagy nadrágban jár.

– Milyen érzés a női festők úttörőjének, doyenjének lenni? Tudtommal Gráber Margit – Magyarországon az első a sorban.

– Mondjuk: az elsők egyike. Amikor én indultam, Járitz Józsa volt a legreménytelibb csillag, de sokat vártak Zillich Annától is, aki szegény korán meghalt. Az egyetlen, akiből azután valóban jegyzett festőművész lett, jó barátnőm, Modok Mária, valamivel később indult, de csak egy évvel volt fiatalabb nálam. Kezdőként a kritikus Kárpáti Aurél, aki rokona volt, azzal biztatta: úgy kell festeni, mint Gráber Margit! Erre Mária fogta magát, és felkeresett azzal, hogy „jöttem megnézni, hogy kell festeni”. Mondanom sem kell, nem ezért lett jó festő. Két év múlva már modernebb képeket festett, mint én.

– A művészvilág talán mindig is szabadabb, demokratikusabb volt, mint mondjuk a tudományos élet. Tulajdonképpen Gráber Margit előtt is kezdettől szabad volt a pálya.

– Ha tudnád, mennyi mindent csináltam életem során, hogy a festéshez szükséges anyagi függetlenségem megteremtsem, nem mondanád.

– Például?

– Például bridzsszalont rendeztem be a lakásomon. Szerdánként reggel kimentem a piacra, elkészítettem a szép szendvicseket, összeraktam a festőállványt, felállítottam a kártyaasztalokat, és vártam a fizető vendégeket. Amikor divatba jöttem, volt, hogy kilenc bárónő is megfordult nálam! Később, amikor ez az üzlet megfeneklett, hirdetés alapján új vállalkozásba kezdtem: papucsokat, kosarakat készítettem rafiából. A rafiázás fénykorában három falu parasztasszonyának adtam kenyeret. A papucsvarrásban az volt a legjobb, hogy egyheti, megfeszített, éjszakába nyúló munka után két-három hétig is nyugodtan festhettem.

– Ezek szerint, a művészet egész jól összefért a gyakorlati munkával?

– Az ember megtanulja azt, amit muszáj. Csak a mezők liliomával törődik az úristen, nekem magamnak kellett előteremtenem, nemcsak a kenyeret, de az estélyi ruhát is.

– Minek egy festőnek estélyi ruha?

– Akkoriban az is munkaruhának számított. Volt, hogy nem is ebédeltem, de este akkor is „meg kellett jelennem” az elegáns társaságban, mert ott találkozhattam azokkal, akik hébe-hóba mégiscsak vettek tőlem egy képet. Mert egyébként nem nagyon tolongtak a mecénások. Pár nappal a megnyitó után a KUT legsikeresebb kiállításain is csak lézengtek a látogatók. A Tamás Galériában előnyös feltételeket szabtak az eladásnál, csak éppen vevő nemigen volt, így azután képben fizethettük a terembért.

– Milyen változásokat hozott életében a felszabadulás?

– Mint oly sokan, én is lázasan vetettem bele magam a munkába, a közéleti tevékenységbe. Nőmozgalom, szakszervezet, népművelés… 1947–48-ban kezdtem tanítani is. A Dési Huber-körben akkoriban kétkezi munkások, eget kérő tehetségek jelentkeztek. A legtehetségesebbek közt volt egy kéményseprő és egy aszfaltozó munkás is. Máig büszke vagyok arra, hogy művésszé lett tanítványaim – Jánosa Lajos, Klimó Károly, Sváby Lajos, Csík István – szeretettel emlékeznek vissza az együtt töltött délutánokra. Hetvenéves koromig tanítottam.

– Az esztendőnek, ahogy tudom, csak a szürkébb felét tölti ebben a barátságos, képekkel zsúfolt műteremlakásban. Tavasszal, nyáron ma is a szentendrei művésztelepen él.

– Szentendre bűbája már akkor is megfogott, amikor csak bérelt szobában lakhattunk. Engem csak a felszabadulás után választottak meg tagnak.

– Hogyhogy választották?

– Ez az egyetlen olyan művésztelep, ahova nem lehetett csak úgy beiratkozni, kiköltözni. Szentendre független művészközösségként működött, választott tagokkal. Mellesleg: sokáig nőt egyáltalán nem jelöltek, azzal, hogy összeférhetetlenek, pletykásak. Megírhatod, hogy én voltam a társaság első, saját jogon megválasztott nőtagja.

– Mit jelentett, pontosabban mit jelent – szentendrei festőnek lenni?

– A lehető legteljesebb szabadságot. Szentendre nem iskola, hanem közösség. Ide nem stílus, hanem emberség szerint választották a tagokat. Igaz, a társaság nagy része – Czóbel Béla és felesége, Modok Mária, Kmetty János, Goebel Jenő, Perlrott Csaba Vilmos – modern, természetkedvelő festőnek, realistának, posztimpresszionistának vallotta magát, de szentendrei festő volt az absztrakt Korniss Dezső is. Itt dolgozott az Európai Iskola művészeinek java. Ők voltak a régi, mindannyiunknak kedves szentendrei telepen a fiatalok: Vajda Lajos, Bálint Endre, Szántó Piroska…

– Kilencvenhárom év – nem kis idő. De a festőállvány mellől nemigen lehet nyugdíjba menni!

– Sajnos, beteg a szemem. Műtét előtt állok. De változatlanul vallom, hogy egy kép akkor van kész, ha kiviszik a házból. Az ember évek múlva sokkal pontosabban látja a hibákat is. A kész képet néha tükörben vizsgáztatom, vagy fejjel lefelé fordítva nézem, milyen a színek, formák egyensúlya, hogyan hatna absztrakt képként? Ha javul még a látásom, jó néhány régi képemen szeretnék javítgatni. Csak az a jó kép, ami ötven év múlva is megállja a helyét.

– A kortársai viszont nem jósok…

– Ami csak divatos, az ki is megy a divatból. Viszont egy Tihanyi kép ma éppolyan izgalmasan modern, mint amikor a művész festette. És ki mondaná elavultnak Rembrandt képeit? Azelőtt a Louvre-ban az újonnan vásárolt képeket harminc évig csak a Luxembourg-kerti galériában őrizték, csak az került át az örökbecsű tárgyak gyűjteményébe, a Mona Lisával egy épületbe, ami kiállta az idő próbáját.

Gráber Margit legutóbbi gyűjteményes kiállításán a legrégibb kép 1916-ból való volt. Naiv és sejtelmes női portréi – csitri lányarcok és sorsformálta karakterek – a húszas évektől folyamatosan születtek. De megtalálta a festői témát és mondanivalót, a fizikai munkát végző emberek, építők, bányászok, szíjgyártók világában is. Méghozzá nem az ötvenes, hanem már a húszas években! A látvány mindenkor csak kiindulópont volt számára a képhez. Tálra halmozott dinnyéi, almái, a csendéletté komponált látvány szépségét hirdetik. Lélekkel átitatott, hol égre kacsintó, hol lehajtott fejű, szomorú virágai a hosszú művészpálya minden szakaszában kinyíltak.

(1988)