Útmutatás a szigorúsághoz –
Kovács Margit, az agyag poétája

Kovács Margit bizonyára sok száz – ha nem sok ezer – él ebben az országban. Orvos és esztergályos, tsz-tag és bérelszámoló. De az agyag poétájának neve – egy költői kisfilm alkotója nevezte így – mégis fogalommá, sőt majdnem azt mondtam tárggyá lett. „Kaptam egy gyönyörű kis kovácsmargitot…” – újságolta barátnőm boldogan karácsony után, és senki sem értette félre, senki sem csodálkozott. Kovács Margit eljutott arra a magaslatra, hogy már kis betűvel is le lehet írni a nevét. Mint ahogy az Esőleső lány is összetéveszthetetlen, nemcsak a kerámia szerelmeseinek ismerőse. Aki nyugatról érkezik hozzánk – a hegyeshalmi határállomáson Kovács Margit fogadja, kerámia falitérképével. Aki Torinóban a magyar kiállításon ismerkedett hazánkkal – Kovács Margit művészete hódította meg először.

Ma már szépen berendezett, látogatott múzeuma van szülővárosában, Győrben is.

De a legtöbben – hazaiak és külföldiek – Szentendrén kötöttünk vele életre szóló barátságot. Az ő múzeumában vasárnap délelőttönként ma is nagyobb a tömeg, mint a lángososnál.

Kovács Margit alkotásaira szinte készen sorakoznak eszköztárunkban a jelzők: bájos, dekoratív, könnyed, derűs, szellemes, színes és lírai. Figuráinak saját világa és karaktere van. És ez a világ a népművészettel és a mesék birodalmával egyszerre határos. Legalábbis hajlamosak voltunk rá, hogy itt szabjuk meg Kovács Margit vonzó törvényű kerámiabirodalmának határait.

Holott kiállítása, és a róla szóló kis kötet is figyelmeztetett: Kovács Margit művészetének skálája sokkal szélesebb. Anyjáról készült szoborportréja, vagy a harmincas években született bájosan archaikus Zsemlye lánya is kívül estek a felületesen berajzolt határokon. Még egy kicsit messzebbre haladunk a múltba: A Zsemlye lány a Sevres-i gyárban született. Anyaga porcelánok kiégetéséhez használt tokok gorombább anyaga. Az ég a tűzben ilyen zsemleszínűre. De erre már rárakódott az idő patinája is. (Ha valami, ez a kis szobor mutatja, mennyire nem korszakokra, hanem talán színekre, szárnyakra bontható Kovács Margit művészetére.)

Legutóbbi találkozásunk, az V. Iparművészeti Kiállításon mégis meglepett. Kovács Margit mintha tudatosan lemondott volna eddigi biztos sikereinek zálogáról, mintha máz nélküli, színtelen, érdes felületű drámai hatású kerámiáival új útra tért volna. Modernebb vagy időtlenebb, egyszerűbb, érettebb, vagy egyszerűen csak – más? Ez izgatott, mikor a kiállításon szerzett váratlan élménytől fellelkesülve, meglátogattam.

Nemcsak a műveknek örültem, nemcsak azok születésének titkára voltam kíváncsi, legalább annyira tiszteltem a pálya csúcsán vállalt kísérletezést, az új keresésének bátorságát.

– Azt hiszem, ez természetes – mondta azonnal. – Az emberben mindig ott lappang az ijedtség, hogy jaj, csak meg ne álljon, bele ne sodródjon valamiféle megszokásba, egy percre se kerítse hatalmába a rutin. A művészet – szüntelen keresgélés. Ebben a forrongó, kereső világban még fokozottan az. A művész örökké keresi, építi a maga művészetét, kutatja az újat, de az újból is azt, amit leginkább a sajátjának vallhat. És igyekszik kikerülni az újban is azt, ami csak divat…

– Hogyan jutott ehhez a számunkra újnak ható formanyelvhez?

– Az anyag kényszerített rá. Néhány évvel ezelőtt egy meghatározott munkához kaptam kézbe ezt a durvább, samottos matériát. Öröm volt a színe, még a marokbaszorítása is. Öröm volt dolgozni vele. Az anyag durvasága kényszerített arra, hogy a feladatnak megfelelő rusztikusabb formát keressek, hogy ne részletezzek, hanem az addiginál szigorúbban mintázzak. Az anyagtól kaptam az útmutatást a szigorúsághoz, és mondhatom, nagy örömet találtam benne. Az öreg halász és az Alvó fiú – az ötvenes évek végén – már ebbe az irányba mutatott.

– A kiállításon úgy tűnt, mintha nemcsak műveinek kifejezési formája, de a figurák hangulata, ha szabad azt mondanom, a kerámiák „tartalma” is változott?

– Ezen a területen különösen nehéz a formai és érzelmi töltést szétválasztani. A legtöbbször annyira összegubancolódik a kettő, hogy lehetetlen is. Előfordul, hogy valamilyen érzelmi, vagy gondolati érzés adja a legelső lökést egy munkához. Szeretem az asszonyi élet és a munka témáit, érdekelnek az emberi kapcsolatok is. Egyik legkedvesebb munkám édesanyám szobra. Valaha grafikusnak készültem, de ma már elszakadtam a ceruzától. Az agyagban vagyok igazán otthon. Kerámiakompozícióim tervét is rendszerint anyagból készült „nokedli-vázlatokon” dolgozom ki. Édesanyám portréja a kiállítás egyetlen bronzszobra. De úgy éreztem, ez annyira hozzám tartozik, hogy itt a helye, a „gyermekeim” között. Megesik, hogy egy kezembe kerülő agyagdarab maga adja az ötletet. Elég egy kis agyagnokedli ahhoz, hogy gyúrva, formálva kialakuljon a vázlat – ezt kell csinálni.

Valóban, Kovács Margit látványosan szép, múzeumnak és eleven kiállításnak egyszerre beillő, Dunára néző műtermében nagy becsben állnak ezek a nokedlik. A művész nem ceruzával, hanem agyaggal, agyagban vázolja fel gondolatait – és ezek a tenyérnyi vagy ujjnyi szobrocskák nemcsak az alkotóban, de a nézőben is egész gondolatsort, érzelmi folyamatot indítanak el.

A műteremben szinte minden alkotás csábít, gyönyörködésre, nézelődésre, kérdésre is. Most készül a remek humorú Trojka és a félelmetesen jó Havas eső. A villanykemence ajtaja csukva van, nem tudom, onnan milyen meglepetés várható. Búcsúzóban még feltenném az ilyenkor szokásos kérdést: – Min dolgozik most?

Kovács Margit válasza viszont eltér a megszokottól.

– Jelenleg nincs megrendelésem. De ezt nem panaszként mondom, jó néha az ilyen teljesen kötetlen periódus, amikor az ember egészen szabadon, kedve és ötlete szerint váltogatva készíthet faliképet, figurát és edényt is. A felkészülés, a pihenés, az útkeresés ilyen szakaszaiban jut az ember oda, hogy a soron következő munkában ne önmagát ismételje. Amikor becsukom magam mögött a műteremajtót, minden alkalommal újra elfog a munka nyugalma és nyugtalansága. Azt hiszem, művész számára nincs ennél nagyobb öröm.

(1966)