Kerámiaórán Gádor István műtermében

Kétszer jártam Gádor mesternél. Először 1961-ben, gyűjteményes kiállításán. Az akkori katalógusban olvastam: „Ez a kiállítás nemcsak Gádor István munkásságának, hanem szinte az egész modern magyar kerámiaművészetnek félévszázados története.”

Többször is végigjárva az Ernst múzeumbeli kiállítást, megpihentetve tekintetemet a finomművű szobrokat követő öles vázákon, madaras-virágos mintákon, szemet vonzó, épületre kívánkozó tarka falicsempéken, s a kettő-sem-egyforma tálakon – azt hittem, ismerem művészetét. A kiállított tárgyak vonzó gazdagságában kiválasztok magamnak két madaras leányalakot: realista stílusban megformált, mégis mesebeli, bőszoknyás népi figura az egyik, sudár derekú, nagyvonalúan formált, megkapóan modern a másik. A téma azonos, az anyag is, s a kettő között csak néhány alkotó esztendő. De a stílus különbsége sejteti a művész kifejezőeszközeinek állandóan alakuló gazdagságát. Ünnepi megemlékezésekben, születésnapi köszöntőkben azt olvastam Gádor Istvánról, hogy korát meghazudtolóan fiatal, örökifjú. Szerintem ez a művészi megújulni tudás jelenti a fiatalságát.

Most, amikor először ülök vele szemben, és szemüvege mögül elfogom foszforeszkáló, humorra, iróniára mindig kapható tekintetének villanását, s szavából megérzem a művészben lobogó tanári szenvedélyt, s a tanításban is művész alkotót – világossá válik, hogy mindez elválaszthatatlan. A tanár, a művész, a kísérletező mester és alkatában is megőrzött ifjúsága teszi őt ősz fejjel is négyszeresen fiatallá.

Riport ürügyén – kerámiaórán voltunk Gádor István műtermében.

Az első lecke: a kerámiaművészet jellegéről

– A művészet egy és oszthatatlan. Túl vagyunk már azon, hogy a kerámiát az iparművészet szűk kalodájába zárjuk. Hiszen ez a képzőművészetek sajátos ága. Összetett művészet: plasztika és grafika egyszerre. De festészet is, s mindenkor: technológia.

A kerámikus alkotása nem szobor, a kerámia nem egyszerűen kivitelezési anyag. Ennek a művészetnek a formanyelve összetett: elválaszthatatlan egymástól a szín és a forma.

– Mit jelent a modernség a kerámiában?

– A kerámiának nemcsak az anyaga – az agyag – hajlítható. Maga a művészet is rendkívül alkalmazkodó. Az égetett agyagtárgyak az ősember barlangjában kezdték otthonszépítő pályafutásukat, de szinte elválaszthatatlanul hozzátartoznak a mai otthonhoz is. A technológia állandóan változott. Ma másfajta mázakkal dolgozunk, villanykemencében égetünk – és természetesen másképp is látjuk a világot. A modern kerámia túljutott a valóság naturalista ábrázolásán, a jelképi megoldások híve. Nem ellentéte, sőt ellenkezőleg, rokona a primitív népek művészetének és minden népművészetnek.

A mester leckéjéhez a szemléltető eszköz nemcsak a keze ügyében levő látványosan szép népművészeti album, de a Gádor-kerámiák bennünket körülölelő gazdagsága is. A gyűjteményes kiállítás anyaga, érthető módon, csak töredéke a félévszázados művészi termésnek. A műterem alacsony asztalkái, vázákkal, szobrokkal megrakott polcai, tányérsorokkal mintázott fehér falai, mintha még sugalmazóbban árasztanák a különleges művészi pálya gazdagságát.

– Nézzék csak ezt a vázát. Naturalisztikusan megrajzolt emberről szó sincs. De elég egy pillantás, és már a gyerek is megsejti, hogy ezek a fekete vonalak, sárgás mezők egy nőalakot idéznek. Ez a gondolatébresztés – ez a modern törekvések közül a legjellemzőbb…

Ebből értem meg igazán a kiállítás két madaras lányát is: a konkrét, valósághű sióagárdi menyecske és az általánosabb, egy modern kor nőideálját érzékeltető szobor rokoni kettőség. A kiállított tárgyak között megszámlálhatatlan sok tál, tányér, váza, hamutartó. Két egyformára mégsem akadtunk.

– Mi a kerámia szerepe a modern otthonban?

– A kisebb, modern lakásban, a simább vonalú bútorok között még meg is nőtt ennek az ősi művészetnek modern hivatása. Még jobban keresi a szemünk a megkapó színekben is vidámságot árasztó pontokat. Ezt a szerepet töltik be a kerámiatárgyak. A kerámia nagyon is alkalmazkodó művészet, gyorsan alakul az egyes korszakok, ízlések új követelményei szerint. Ez is hozzájárul mai népszerűségéhez. A tárgyaknak természetesen méretekben, formában is a lakás berendezéséhez kell alkalmazkodniuk. A földre állítható nagy vázáknak tágasabb tér kell, az erősvonalú rajzokkal díszített, tarka tálak szépen díszítik a sima falfelületet.

– Hogyan hat a nem modern bútorokkal berendezett lakásban a modern kerámia?

– Sokszor: kitűnően. Az igazán szép tárgyak, még ha stílusuk nem is egyezik, kiegészíthetik egymást… – A szemléltető eszköz megint csak kezünk ügyében van: a modern kerámia e házi múzeumában néhány gyönyörű eredeti népi szőttes, feketére patinásodott festett, faragott szék. És ez a meghökkentő diszharmónia nemcsak kellemes, de gyönyörködtető is! Persze, a csillagos csipketerítőcske és a modern vonalú váza már nem illik össze. A porcelán gyönyörű, nemes anyag. Művészete azonban nélkülözi a primitív kort, a népi hagyományokat, egyetlen hagyománya a császári, udvari, illetve az udvari divatot követő polgári szalonok ízlése. Mivel gyártása csak nagyüzemi feltételek közt fizetődik ki, nehezebben is alkalmazkodik a változó korok követelményeihez. Ez is a kerámia oldalára billenti a mérleget a modern otthon díszítésénél.

Kár, hogy nem eléggé ösztönző az árpolitika: az egyes tárgyak ára, akár egyedi darab, akár kis szériában (50–100 darab) készül, azonos. Pedig éppen a fiatalokat jó lenne anyagi eszközökkel is serkenteni a soha nem ismétlő, mindig újat kereső, kísérletező munkára. Szem előtt kell tartani, hogy ha ennek a művészetnek természetszerűleg szorosabb is a kapcsolata a kereskedelemmel, mint mondjuk a piktúrának, mégis – minden körülmények között és elsősorban – nem ipar, nem iparművészet, hanem művészet!

*

Búcsúzóban Gádor mester még végigkísér az alkalmi tárlaton: a kiállítószobák után bepillanthatunk a műterem szívébe, a villanykemence fűtötte, ventillátor hűtötte, gyárra, laboratóriumra és konyhára egyaránt emlékeztető munkaszobába. A polcokon, mint a nagyon gondos háziasszony kamrájában – gondosan címkézett befőttes üvegek sorakoznak. Bennük tarka porok, mázalapanyagok, mellettük tarkára festett cserépminta. Ezekből, és így születnek a színek. A sarokban fazekaskorong, konyhai mérleg, az asztalon a vázában, virágok helyett, ecsetek nyílnak. A laboratórium, gyár, konyha, szobrász- és festőműterem e találkozása jellemző jelképe a művészetek találkozásából született ősi és mindig megújuló művészetnek, a kerámiának.

Mázsás porcelánok között

Tizennégy évvel ezelőtt, amikor „Kerámiaórán” jártam Gádor István műtermében, eltűnődtem az akkor hetven esztendős művész, tanár és kísérletező ember örökifjúságán. Szemtől-szemben a nyolcvannégy éves mesterrel már nem keresem – tudom a titkot. Tudom, hogy megőrzött folyamatosság és örökös újrakezdés együtt oly módon dacoltak (és dacolnak) az idővel, hogy két évvel ezelőtt már senki nem lepődött meg azon, hogy Gádor István új alkotó korszakába lépett. „Munkahelyet” változtatott. Szövetséget kötött a pécsi Zsolnay-gyárral.

A szövetség céljáról, tartalmáról érdeklődöm.

– Nem először dolgozom kerámikus pályámon gyárban. Fiatalkoromban fél esztendőt töltöttem a kőbányai Drasche téglagyárban, és biztos vagyok benne, hogy hasznomra vált. Most viszont nem is csak tanulmányi tapasztalatszerzés, a magam művészetének megújítása volt a célom, hanem hogy a hatalmas gépek adta lehetőségek felfedezésével, kiaknázásával új területre irányítsam a szakma figyelmét. Kétszázötven éve – mióta a porcelán átkerült Európába – előkelő, nagyúri ízléshez méltó anyagnak tartották, amelynek grammja drágább az aranynál. Az anyag rendeltetésszerű felhasználása nem terjedt túl a műtárgyak és edényfélék körén. Én viszont felfedeztem a porcelánban a monumentalitás lehetőségét. S hogy ezt felszínre hozhassuk, realizáljuk, meg kellett találnom az utat a nagyüzembe. Azonnal ráéreztem a lehetőségre, amikor először néztem körül új szemmel a Zsolnay-gyárban. Megfogott, hogy a régi szakmunkások közül milyen sokan érdeklődnek a munkám iránt. Vannak, akik nemcsak a gyártófolyamatban vesznek részt, de be is járnak a műterembe, nézelődnek, kérdeznek.

– Hogyan sikerült a mostanában felfedezett lehetőségeket megvalósítani?

– Az üzemben szívesen fogadtak, és külön műtermet biztosítottak. A gyakorlatban először is óriási alapformákat készítünk, amelyek a továbbiakban végtelen variációs lehetőséget kínálnak.

– Hol állítják fel Gádor István fehér porcelánszobrait?

– Három-négy, sokmázsás darabról van szó. Három került most a pécsi Barbakán-kertbe, egy a Tettyére, egy-egy Egerbe, Herendre, és egy készül Helsinkibe, a Magyar Követség kertjébe.

– Újabban szinte minden alkotása fehér.

– Az elképzeléseim elvben minden színben megvalósíthatók. De azt éreztem, hogy a természettel, a zöld fűvel, a kék éggel, a virágok tarkaságával – nem lehet konkurálni. Az adott környezetben a fehér a legtermészetesebb és a legszebb szín. És a porcelán, szerintem önmagában, színezés nélkül – bronzzal, márvánnyal vetélkedő szépségű anyag. És ez vonatkozik nemcsak az embermagasságú tárgyakra, hanem a használati eszközökre is. Ezzel a meggyőződésemmel talán egyedül maradtam, s a szívem fáj, amikor a gyártó cég maga rontja el kitűnő formájú termékeit a tárgyhoz nem illő színezéssel.

– És mi ennek az oka?

– Az üzemek általában a kereskedelemre, a kereskedelem a fogyasztóra hivatkozik. De mi tudjuk, hogy a fogyasztó csak az üzletekben többé-kevésbé folyamatosan megtalálható kínálatból választhat. A közönség ízlését nem ráolvasással, hanem megfelelően irányított választással lehet befolyásolni. És hiába dolgozik akárhány tervező iparművész egy gyárban – köztük akár az én legtehetségesebb tanítványaim –, ha nincs beleszólási, intézkedési, döntési joga, akkor a termelésben és az üzletekben is minden marad a régiben. Hiába tudjuk az építészekkel együtt mi is, hogy Budapest klímája, levegőjének szennyezettsége néhány éven belül tönkre teszi a házak jelenleg használt homlokzati vakolatát –, nem sikerül utat törni például a kerámiaburkolatnak.

– Feltételezem, hogy ez anyagi kérdés…

– Senki sem vitatja, hogy a csempeborítás drágább a vakolásnál, mázolásnál, de az építésznek távlatban kell gondolkoznia, és ha azt számítjuk, amibe a tatarozások kerülnek, akkor a végtelen élettartamú kerámia nem drága. Ha nem verik szét baltával, az állja az időt. Szamarkandban a hat-hétszáz éves paloták kerámiaburkolata még ma is épen ragyog. A csempék, mozaikok tisztántartásáról az eső gondoskodik…

– Ön szerint mi a teendő?

– Talán ki kellene próbálni, mi történik, ha egyszerűen megvonnák a gyáraktól a giccstermelés jogát, ha központilag érvényt szereznének a hozzáértő tervezők elképzeléseinek. Mert egyelőre, díjat nyert tervek hevernek a fiókokban, és nem sikerült elérnünk, hogy például Herend termékeinek legalább egy százaléka modern legyen. Hogy ne gyártsanak porcelánból „bronzfigurákat” és Bauhaus-stílben formázott modern edényeket – kalocsai textil ornamentikával… Régen eltűnt a különbség a szobrászat és a kerámia között. Ugyanaz a térelem, ha én készítem – iparművészeti alkotás, ha másvalaki – képzőművészet. Az a fajta architektonikus művészet, amire én adtam a fejem, voltaképpen éppen olyan plasztika, mint a figurális vagy nonfiguratív szobrászat. De ezt a válaszfalat nem most emelték. Emlékszem, az 1913-as kőaktom még „szobor” volt, s ennek megfelelően méltatta is a kritika. 1921–22-ben, amikor elkészítettem a Flóris cukrászda belső kerámiai dekorációját, az akkor újszerű plasztikai művekről egyetlen korabeli kritika sem jelent meg. Ideje lenne felszámolni ezt az előítéletet!

– Örülünk a most felállított új, monumentális plasztikai műveknek, de hiányoljuk a Gádor-tálakat, -vázákat, -tárgyakat az iparművészeti boltokból!

– 1970 óta nem adok el. A boltok többszörösített tárgyakat vásárolnak, ennek megfelelő árkalkulációval. Én viszont kizárólag egyedi darabokat készítek. Az én műtermemben soha nem készül két egyforma, hamutartóból sem.

Amikor a nyolcvanadik életévét betöltött művész feltette az illetékeseknek a kérdést: mi legyen a megőrzött életművel – először falakba ütközött. Szerencsére, a pécsiek megragadták a lehetőséget, és az első tárgyalást követő harmadik napon a múzeum szakemberei már leltárba is vették a felajánlott kincseket. És a pécsi „múzeum utcában” – Csontváry, Vasarely, Martyn Ferenc műveinek szomszédságában – egy restaurált patríciusházban már épül Gádor István múzeuma.

(1961, 1975)