,,A ma művésze nem ismételheti elődeit’’ –
Két tihanyi beszélgetés Borsos Miklóssal

Borsos Miklóstól hallottam, hogy Magyarországon mindössze negyedszázaddal ezelőtt volt a legelső önálló szoborkiállítás – Medgyesy Ferenc munkáiból. Addig a szobrokat csupán architekturális keretek között, épületen, téren csodálták – a kiállításokon inkább csak a képek falát megbontó térelválasztó elem, a dekoráció szerepét töltötték be. A Borsos Miklós legújabb műveiből rendezett tihanyi kiállításnak egy hónap alatt – balatoni előszezonban – 12500 látogatója volt.

Az időpont: 1965.

Szabadságon voltam a kiállítás hetében a tihanyi újságíró-üdülőben. Sokszor elautóztam a „nagyok” – Passuth László és Borsos Miklós – házait eltakaró festői kanyar mellett. Azután, nyaraló tárlatlátogatóként abban a szerencsében részesültem, hogy Borsos mester maga lett a tárlatvezetőm.

A XIX. század felfedezte és átadta az embernek a természetet, és minden esetben jelenvalóként ábrázolta az alkotás modelljét. A XX. századi művész már feltételezi az előző századok művészi élményét is, tudomásul veszi nemcsak a környező világot, de a néző lelkében kialakult fogalmi rendszert is, és alkotásában mintegy utal ezekre a képzelet filmjén előhívható fogalmakra is – magyarázta a kortársi művészet lényegét Borsos Miklós. A példa: saját alkotása, a Vénusz születése. – Ez a téma régen kagylók közt, habokban jelent meg, mintegy a mitológiai történet illusztrációjaként. Elődeink ebben a felfogásban remekműveket teremtettek – utalok például Botticelli képére –, és ezek az alkotások ma már szerves részévé lettek az ember Vénusz-képzetének. A ma művésze, ha nem akarja elődeit ismételni, egyszerre idézi fel a témát és a nézőnek az e témáról való asszociációit is.

– A Mester tapasztalatai szerint, mennyire képesek a nézők követni a művészt ezen az úton?

– Nehéz erre egy szóval válaszolni. Attól is függ, hogy vajon neveljük-e őket erre. A félművelt nézők között van, aki ha egy alkotást nem tud belehelyezni a maga előre elképzelt, megszokott rendszerébe, képtelen felismerni a rendkívülit, rendbontónak érzi, és sértődötten rendőrért kiált. Sokszor tapasztaltam viszont, hogy a művészet iránt fogékony nézők közül az iskolázatlanok is milyen magától értetődő természetességgel értik meg a műveket. A romlatlan ízlésű közönség könnyebben járja meg az igazi művészethez vezető utat, mint az, akinek elrontották az ízlését. Úgy kell előrelépnünk, hogy közben ne mondjunk le az ízlés, a képzőművészeti látás neveléséről.

Beszélgetésünk a kiállítás utolsó termében folyik. Szemben velünk a feketén ragyogó Fiatal párka, kétoldalt a képen is bemutatott Szent és a stilizált Mithológia. A Szent előtt két tizenkét éves forma tárlatlátogató. Alighanem a focizást cserélték fel egy óra műélvezetre.

– Nézd csak, mi van ennek a fején… kalap?

– Á, glória!

– És mi lehet ez?

– Ez?… Bikafej, te szamár…

Képzett tárlatvezető talán másképp magyaráz, de a megértés természetességében az ifjú kalauz (aki természetesen ugyancsak először látta a kiállítást) versenyre kel vele. Láthatóan érti a kő szavát.

A portrék művésze azonban mintha másféle formanyelven szólna. Vagy lehet, hogy tévedünk?

– Nem. A portrénál ma is vallom, hogy a műnek egyéni és konkrét kifejezni valója van. A portréval szemben jogosan támasztott igény a hasonlatosság. Az ábrázolt egyén belső világának kifejezése egyáltalában nem áll ezzel ellentétben. A Csillagnézőnek nem kell egyetlen konkrét leányra sem hasonlítania, elég, ha felidézi a szépséget kereső ember vágyát. Orfeuszt nem ismerjük személy szerint – a szobornak Orfeusz fogalmát, és nem arcvonásait kell idézni, az Énekek-éneke szobrának nem élő szerelmeseket, hanem a szerelem és a poézis fogalmát. A kortárs költő arcképének viszont egyszerre kell felidézni a modell valóságos arcát és életművét. Bármennyire hihetetlen ez a laikusnak, sokszor azt érzem, hogy ez a formanyelv a könnyebb, hiszen itt a hasonlatosság viszonylag egyszerűen elérhető mérce. Az elvontabb kifejező eszközök használatánál viszont semmilyen mankó nem segít a művésznek, a sallang, a rutin nem leplezheti a semmitmondást, mert a mű értékét és hatását csak a nézőben felébresztett képzetek, élmények hőfoka méri.

Kicsi ez a tihanyi kiállítás és mégis végtelen nagy. Mert a Borsos teremtette szobrokkal együtt megjelenik a múzeumban a tenger, a természet és a költészet is. Időtlen és mégis modern világ. És a szobrok között modern, türkizkék ballonanorákban egy furcsa frizurás gyorsmozgású férfi. A katalógus szerint a Mester 59 éves. De mintha sejtjeiben hordaná a képzőművészet felhalmozott remekeinek ezeréves tanulságát. Lobogásában, újat kereső művészetében viszont hallatlanul fiatal. Lávakőből épült háza szervesen beletartozik a Pannon-tájba, a tihanyi kanyarba; Borsos alkotása – a modern magyar művészetbe.

Buba asszony kertjében

„Zene nélkül az élet süket, amint képek nélkül vak”

(Borsos Miklós egy rádiónyilatkozatából)

,,…tehát szerdán várunk. De arra gondoltam, hogy ha esik, ha zuhog – akkor – jobb lenne csütörtökön!'' Első pillanatban meghökkent Borsos Miklós feleségének, Kéry Ilonának ez a javaslata. Hiszen igaz, hogy a híres tihanyi kert szebben ragyog a napsütésben, de én most nem látogatóba, gyönyörködni, hanem beszélgetni – dolgozni – készülök Tihanyba. És mégis Buba asszony oldalán van az igazság, hiszen kérdéseim batyuját javarészt a széppel, a szépséggel kapcsolatos gondolatok töltik meg.

És Borsos Miklós otthonában a szép – a kertben kezdődik. Ez a fallal körülölelt ház és az ezerfajta virággal, szobrokkal és sziklakerttel ékesített, virágzó sziget az ötven éve összenőtt művészházaspár nyári otthona. Menedék és műhely, szenvedély és életforma is. Illés Endre a harmónia erdejének nevezte Borsosék kertjét.

– Negyven év óta Tihany jelenti számomra a munkához szükséges magányt, a zavartalan magamba mélyülés lehetőségét is – mondja Borsos Miklós. – A kert nem csupán szép látvány, festői táj: itt tavasztól őszig a csírát, a virágzó növényt és az elhalást is látva, valóban eggyé válik az ember a természettel. A művész számára az igazi szépségnek két forrása van: az egyik a természet, a másik – a már meglevő művészet. Ezekből merít, ezekhez közelít, ezek hatnak rá. Személyiségére, művészetére is jellemző, hogy a lehetőségek végtelenjéből mit választ, mihez ragaszkodik.

– Vajon Borsos Miklósra milyen szépségforrás hatott a legmélyebben?

– Firenze! A toszkán táj, a Firenzében felhalmozott remekművek szépsége. A várossal való legelső ifjúkori találkozás boldogsága egész életemre kihat, és nem is akarok megszabadulni tőle. Tizenkétszer jártam Firenzében. Ez az egyetlen külföldi város, ami nem idegen. Ennek a lelkébe látok, a lelkében járok. Az Arno partján szeretek, és tudok dolgozni is. Nagyszebenen kívül nem volt ilyen egész életemre meghatározó városélményem.

– Nagyszeben – a szülőváros. A szülővároshoz érzelmi kötelékek fűznek.

– Nagyszeben számomra több ennél. Az ódon várfalak közt történelmi légkörben nevelkedett egész nemzedékünk. Ez a rendkívül művelt erdélyi szász város kultúrigényében talán Frankfurthoz hasonlítható. Itt látható Európa egyik leggazdagabb magángyűjteménye, amivel báró Bruckenthal ajándékozta meg a várost. Kisdiákkoromban, amikor rajzóra helyett a múzeumba mentünk, egészen természetesnek találtuk ezt a kisvárosban példátlan gazdagságot.

– Feltételezem, a rajzóráknak egyébként is megkülönböztetett szerepe lehetett a leendő képzőművész diákéletében.

– Ne higgye! A rajzórát ugyanazért kedveltem, amiért az osztálytársaim: mert rajzból nem lehetett beszekundázni. A végtelen papírmunkák, ecsetgyakorlatok, másolások inkább untattak. Amikor pedig már a magam feje után indultam, nagyon hamar összeütközésbe is kerültem a tantervvel. Viszont a tanárunk maga is felismerte: „többet ér, ha látjátok, mint ha csináljátok!” Ezért cipelt el bennünket a flamand mesterek képeihez, ezért nyitotta rá a szemünket Memling festményeinek szépségeire. Kamaszkoromban, amikor a futball bűvöletében éltem, magam sem tudtam, milyen mélyen belém ivódott a nagyszebeni gyermekévek alatt a képzőművészet és a zene szeretete.

– Borsos Miklós – és a futball?

– Akár hiszi, akár nem, tizenöt-tizenhat évesen nagyszerűen futottam, és komoly erőssége voltam a csapatnak. Persze, akkor Szebenben minden meccs nemzetiségi csata is volt. A magyar, a szász, a román és a zsidó fiatalságnak is külön klubja volt. A mérkőzésekre az is kijárt drukkolni, aki egyébként nem is konyított a sporthoz. Amikor később Győrbe költöztünk, ott is rögtön kimentem az első pályára, de már az első alkalommal kiábrándított, hogy akár a DAC győz, akár az ETO, mindenképpen magyar csapaté a babér – tehát pártatlan, azaz közömbös vagyok. Akkor pedig mi értelme van meccsre járni?

– A zene világában is az iskola kalauzolta?

– A zene számomra olyan természetes közeg volt, mint a levegő. Nagyszebenben minden házból kihallatszott a muzsika. Ott szerettem meg a házimuzsikát. Arról, hogy a városnak ma is művészi teljesítményre képes amatőr zenekara van, 1972-ben egy Bach-koncertjükön győződtem meg. A mi családunkban apám hegedült és cimbalmozott, nővéremet tehetséges zongoristának tartották. Ha egy idegösszeomlás és tragikusan korai halála meg nem gátolják, valószínű, hogy koncertező művésszé érik…

– A hegedű, ahogy tudom, Önt is egész életében elkísérte.

– Még dúlt a háború, amikor tihanyi házunk romjai között a hegedűmet kerestem. Egy katona azt mondta: én láttam a kilátóban egy hegedűt, de nem ajánlom, hogy érte menjen! Még valaki megkérdezi, hogy egy ilyen épkézláb ember miért nem katona? Így aztán inkább lemondtam a hegedűmről. Egyébként ötvenéves voltam, amikor újra kezdtem módszeresen gyakorolni.

– Mikor jegyezte el magát végképp a képzőművészettel?

– Édesanyám halála után apám másodszor is megnősült. Felesége szép könyvtárat hozott a házhoz. Az ő könyvei között találtam rá A művészet könyvére. Belelapoztam, azután valósággal belebújtam. Attól kezdve, hogy Lyka Károly magától értetődőnek tűnő leírásait, mindenki számára felfogható, látható képmagyarázatait megismertem, kinyílt előttem a művészetek világa. Ez a nagyszerű tudós, kritikus – aki festőnek indult, de Ferenczyék korszakos tehetségeket tömörítő táborában nem érezte magát elég erősnek – a Hegyi beszéd erejével és egyszerűségével hatott rám. Azóta is őrzöm, és néha elő is veszem a könyvet, amely eldöntötte az életemet.

– Sokáig Ön is festőnek készült…

– Nagyon korán kezdtem el rajzolgatni. Szomorú fiatalságom volt. Árnyékot vetett rá a nővérem tragédiája, és az is, hogy apám szinte nem vett tudomást művészi törekvéseimről. Ez – meg a nagyszerű Gulácsy Lajos művészi hatása magyarázza –, hogy fiatalon barnában, feketében láttam a világot. Számomra – és a képeimen is – Firenze is barnán ragyogott. Amikor azután megismerkedtem a feleségemmel, kiszínesedett körülöttem a világ. A magam útját keresve szabadulni akartam a komor színektől, és egy ideig sötét olajképek helyett üde guache-okat, sárga napkorongot, tarka csendéleteket festettem. Korai képeimen duzzadó szőlőfürtök és Cézanne bűvöletében festett almák találhatók. De akkoriban a művészet egészének ismeretéből, a kortársak teljesítményéből már tudtam viszonyítani, és elég szigorú önkritikám volt ahhoz, hogy felismerjem – ez nem az én utam. Először elhagytam a színeket, és rögtön utána a festészetet is. A faragás, a formálás, amibe belefogtam, olyan, korábban nem ismert kielégülést, örömöt hozott az életembe, hogy sejtettem – most már ezen az úton kell továbbmennem.

– Egy írásában 1975-ben úgy fogalmazta meg, hogy a szépség is – örömforrás. Elég egy dallam, néhány Mozart-taktus, egy Rembrandt-rajz – és emelkedett, megronthatatlan pillanatokban részesül a lélek. A szépség által igazi öröm tölti el…

– Mióta ezt leírtam, a fogalom, a szó használata is megváltozott. Valójában az esztétika is, a műbírálat is szinte száműzte a szépet. A szépség helyett világszerte inkább a sokkról, pontosabban a műalkotások sokkhatásáról beszélnek. De nehezíti az eligazodást az is, hogy a szépség túlságosan tág fogalom. Létezik díszítő, dekoratív szépség, ami jólesik és gyönyörködtet. De az igazi szép – amikor a lélek tájain járunk – másként hat. Láttára az ember csöndesebb lesz, magába mélyed. Az ízlés teremtette szépre is szükségünk van. Életünket megszépíti a kellemes környezet. Egy jól berendezett szoba – képek nélkül is szép lehet. De azért az igazi szépség több és más. Megmagyarázhatatlan varázslat…

– Mégis szeretném, ha megmagyarázná!

– Inkább mondanék egy példát. Itt van a Szépművészeti Múzeumban őrzött, kis Vermeer-portré. Az egész kép sötét, csak a kis holland leány fehér főkötője világít. A modell maga – valljuk be – csúnyuska. De portréjából mégis a szépség varázsa árad. Vagy gondoljon csak Rembrandt remekműveire: a mester talán egyetlen igazán szép nőt vagy férfit sem örökített meg, és mégis milyen sugárzóan gyönyörűek a portréi. A giccsfestők viszont a legszebb nőket festik, még a valóságosnál is szebbre! Képeiken szép a modell, szépek a színek, szép a holdfény is, ami ezüstbe vonja a tájat – csak éppen az egész hagy közönyösen. Mert a szépség, ha igazi – nem a modell természet adta ékessége, hanem az ember alkotta műalkotás tulajdona, varázsa.

A képzőművészet valaha mesterség volt. Művészetté akkor lett, amikor a festőkben is megszületett a közlés igénye: véleményt mondani a világról.

A műalkotás a lélek tájain születik és a lélekre hat. De hatni csak az az alkotás képes, amelyben jelen van a lélek, a gondolat. Ezt példázzák, bizonyítják a remekművek…

– A modern képzőművészet nagy része azonban elhárítja magától a közlés kötelezettségét.

– Mert sokan azt hiszik, hogy a közlés csak illusztratív vagy filozófiai jellegű lehet, ami ellen a szín, a forma és a tér kifejezésére hivatott képzőművészet méltán tiltakozik. Pedig valójában maga a tér, a forma, az árnyék is kínálja a gondolatot. Az imént éppen egy vaskörzőnek és a falra vetített árnyékának a találkozása foglalkoztatott. Több változatban lerajzoltam ezt az előttünk lévő oszlopot is, a konkrét háttér nélkül, úgy, ahogy az univerzumban áll: pusztán egy oszlop, a maga megnyúlt, kivetődött árnyékával.

Biztos, hogy e rajzok láttán az emberek nem ugyanarra fognak gondolni, de abban bízom, hogy valamilyen gondolatot sikerül kikényszerítenem a nézőkből!

A polgárpukkasztás ideje lejárt – tulajdonképpen polgárságunk sincs. Amikor azt tapasztalom, hogy egyes híres, sikeres művészek vagy őket utánzó ifjak nagy merészen rongyba csavart vécépumpát állítanak ki, és visszakanyarodnak az 1916-ban már felfedezett „kakis pelenkához”, a ládába gyűjtött kávézaccra pedig kiírják, hogy „ön is köpjön bele” – ilyenkor elszomorodom. Az jut eszembe, hogy Leonardo és Masaccio majdnem kortársak voltak, de a fellépésük között eltelt néhány év alatt mérföldes léptekkel haladt előre a festészet. Mi pedig a hetven-nyolcvanéves, hajdani hősi avantgárd lábanyomában totyogunk, és hiányzik az a szellemi közeg – legyen az kávéházi vita, vagy hatékony kritika – amely határozottan visszautasítaná az utánzatokat.

– A közönség is elbizonytalanodik. Nincs valódi mércéje…

– A közönség – általánosságban, nem mérvadó. Mindig akadtak éretlen és értetlen nézők. Akik azt írják a vendégkönyvbe, hogy „ilyet én is tudnék csinálni”. Szomorú az, hogy egyre többen vannak, akik valamiféle vurstlinak, kabarénak tekintik a modern művészetet, röhögni mennek a kiállításokra.

– Ön a tihanyi kiállítása után azt mondta: bízik benne, hogy a tárlat sokezer látogatója közül volt 150, akinek élmény lehetett…

– Mondhattam volna Hamlettel, hogy talán köztünk volt az az egy, aki érti, akiért érdemes! De az igazság az, hogy rengeteg emberben él valamiféle őszinte érdeklődés. Vannak, akiket valóban felszabadít az élmény. A fiatalok azért is hálásak, ha hagyják, hogy – a maguk ízlése szerint – válasszanak.

– Ez bizonyára tanári tapasztalata. Úgy tudom, jelenleg is tanít a Képzőművészeti Főiskolán.

– Tanár vagyok, de nem tanítok.

– Tévednék tehát?

– Nem téved. Velük és köztük vagyok, de nem diákoknak, hanem fiatal, felnőtt művészeknek tekintem a hallgatókat. Soha nem vállalkoznék olyanfajta egyetemi előadásra, amelynek a lényege, hogy milyennek kell lennie a jó szobornak, a célja pedig – a mesterhez hasonló tanítványok nevelése. Őszintén szólva irtóznék is attól, ha a magam formavilágát látnám viszont a növendékek munkáiban. Pontosan tudnám, hogy nem bennük, bennem van a hiba. A diákok az ellen a mester ellen lázadnak, aki mindenáron követést kíván, ahelyett, hogy egyszerűen megosztaná a maga nagyobb tapasztalatát a növendékekkel. Én mindenkivel külön-külön beszélgetek arról, hogy milyen úton halad, helyesen választott-e arányokat, méreteket.

– Hogyan fogadják a fiatalok oktatási elveinek szokatlan szabadságát?

– Megértik, hogy nem az óra, nem a tanmenet, hanem az eredmény a fontos. Én azt is tudomásul veszem, hogy egyik legtehetségesebb tanítványom háttal ül a modellnek. Egy másik, fúró-faragó-barkácsoló tehetség, akit Leonardónak neveztem el, örökké elektromos huzalokat tekercsel. Büszke arra vagyok, hogy másodéves növendékeim megnyerték a Kodály-pályázatot, és önálló kiállítással mutatkoztak be Karcagon.

– Visszanéztem félutamból című önéletírásából is tudjuk, sokat utazott életében.

– Az utazás számomra kora ifjúságom óta mindenekelőtt Itáliát, Firenzét jelenti. Még Angliába is – kerülővel – Itálián keresztül utaztam!

– És Görögország?

– Itália a kancsó víz, ami szomjunkat oltja. Görögország – maga a forrás! Általában bédekker nélkül utazom, szeretem magam a sorsra, a véletlenre bízni. De Görögországba határozott céllal mentem. Hogy megismerjem a delphoi Kocsihajtót, az erőt árasztó Poszeidón- és Neptun- szobrokat, a Kikládokat. A Kiklád-szobrok archaikus varázsa nélkül talán el sem tudtuk volna képzelni a nagy és sík felületek ilyenfajta kifejező erejét. Az egyszerűség nagyságát. Azt szokták mondani, hogy a görögök „mindent” tudtak. És valóban, ha az ember eljut Epidauroszba, rádöbben: igaz, hogy Athénban nem volt akusztikai tanszék, de az ottani színház akusztikája szinte utánozhatatlanul tökéletes.

Nem szálfatermete, mozgékonysága, mosolya – csak a lexikonok és kézikönyvek árulják el, hogy Borsos Miklós közeledik a nyolcvanhoz. Búcsúzóban tehát jelenlegi munkájáról, terveiről kérdezem.

– Követ faragni most már nagyon megerőltető. Inkább érmekkel, rézdomborítással foglalkozom. És persze, rajzolok.

Borsos Miklós egyik utolsó munkája: A tihanyi Echo. A vöröslő réz, mintha a hegyoldal napsütését és a hangok visszaverődő hullámait is őrizné, szinte muzsikál. Körülötte, a kertvégi műteremben néhány korábbi rézdomborítás; erőtől duzzadó és mégis kecses lovak, valóságos és mitológiai tartalmakat hordozó paripák. Az Isteni Színjáték ihlette Dante-illusztrációk sorozata éppen most készült el, és a remekmű szellemiségét szolgáló illusztrációk albuma most kerül a várbeli galériába.

– Tudja, mi volt ebben a legnehezebb? Hogy nem énekenként, nem kilencvenkilenc, hanem összesen kilenc rajzot kellett készítenem. Először majdnem lehetetlennek tartottam a vállalkozást. De azután, addig olvastam Babits fordítását, addig töprengtem Dante vízióin, amíg ráéreztem, hogyan lehet a Poklot, a Purgatóriumot és a paradicsomot úgy felidézni, hogy a rajz valóban a képzőművészet nyelvén szóljon – ne kelljen hozzá magyarázat.

A szépség meghatározásától, íme, eljutottunk a poézis szolgálatához, és a szépség alkotásához.

(1965, 1983)