A virágok költője – a virágok hatalmáról –
Szántó Piroskáé a szó

Két történetet szeretnék elmondani – bevezető helyett – Szántó Piroskáról. Az elsőt ő mesélte arról, hogy nyílt meg előtte legalább egy kiskapu akkor, amikor az Európai iskola tagjaként (őt is) száműzték a képzőművészeti életből a szocialista realista kánon fölött őrködő ítészek. Piroska, már-már hozzászokott a visszautasításokhoz, de egy alkalommal mégiscsak túljárt a zsűri eszén. A kiállításra beküldött virágcsendéletének azt a címet adta, hogy Lászlóczky sírja. A kép, pontosabban a címe, zavarba ejtette a bírálókat, mivel sejtelmük sem volt róla, ki lehetett a megnevezett és megtisztelt Lászlóczky. Nemzeti hős, partizán, vagy más nagyember? Mindenesetre elfogadták a beküldött képet, és csak utólag érdeklődtek a festőt, a képet ihlető nagy emberről. Piroska kaján mosollyal árulta el az igazságot: Lászlóczky egy hajdani szentendrei állatorvos. De a képre akkor már kimondták a nihil obstat-ot…

A másik történet saját titkom. Hogy került az íróasztalom fölé egy olyan Szántó Piroska tollrajz, amiből egészen biztos, hogy csak egy van a világon. Legalábbis olyan, ahol a modellcica alatt tükörírással, düledező nagybetűkkel az szerepel: „Ez az Anna cicája, nem másé”. A megfejtés egyszerű: Amikor interjúra mentem Piroskához, éppen Eliot Macskakönyvét illusztrálta. A lába alatt, a szőnyegen, a rajzasztal lábánál csupa cica. Egyetlen élő és rengeteg papírmacska. Amikor megtudtam, hogy ezeket a vázlatokat alkotójuk a papírkosárba szánja, egyet elkértem. Piroska egy percig habozott. „De hát ezeket én azért nem adom ki a kezemből, mert nem érdemlik meg. Ezeket elrontottam!… De tudod mit, félreértések elkerülése végett, rá is írom. Akkor biztos nem fogod továbbajándékozni!”

Eszem ágában sem volt. A cica tágra nyitott kerek szemével most is a számítógépem billentyűzetét figyeli. És persze, Szántó Piroskára, a remek festőre, az illusztrátorra, a jó humorú „majdnem barátra” emlékeztet.

Virágok hatalma

Esztendők óta szomorú, magányos, szélfútta virágokat, bolondosan bólintó mákfejet és bódítóan illatozó, kuszán összefogott szirmokat álmodik papírra, vászonra.

Nem él reflektorfényben. A három esztendővel ezelőtt megrendezett nagysikerű – 1958-ban Munkácsy-díjjal is jutalmazott – kiállítás sokunk számára váratlan öröm volt: felfedezés. A jó ízlésű, szellemes, költői fantáziájú, ismert grafikus és meseillusztrátor, íme – a magyar piktúra egyik legkülönösebb hangú, ecsetű festőasszonya. De akik ismerték életútját, s legfőképpen műveit – nem csodálkoztak.

Hiszen Szántó Piroska nem váratlanul jelentkezett a másnak levelenként, lassan érő borostyánkoszorúért. Talán épp ellenkezőleg: minden kis levélkéért nagyon megdolgozott.

Pályájáról nem szívesen beszél. Pedig az a közhellyé kopott megállapítás, hogy „élete kész regény” – az ő esetében nagyon is igaz.

A regény szinopszisa valahogy így hangzik: egyszer volt, hol nem volt egy alföldi kisváros, amelynek tekintélyes polgára magára hagyta asszonyát, három gyerekével. S mikor az édesanya nagyon is hamar belerokkant a hétköznapok küzdelmébe, a három gyerek háromfelé, rokonkézen hányódott, míg mindegyikük a maga lábára nem állt. Piroskát a nagymama nevelte fel, komoly erőfeszítések árán az érettségiig. Ez sem volt könynyű dolog. Hiszen a kislány hiába harcolta ki jó bizonyítványával a tandíjmentességet, hiába nyerte el év végén a tízkoronás jutalomaranyat, mindez még a tanítással szerzett koronákkal együtt se nagyon fedezte a tankönyvek árát, a magánvizsgák költségeit. (Fiúgimnáziumban ugyanis lány nem lehetett nyilvános tanuló.) S mivel eszmélése óta legszívesebben csak rajzolt és festett, ősszel nekivágott a nagyvárosnak, hogy beiratkozzék a képzőművészeti főiskolára. Csodálatosképpen: sikerült. A többiek, a rajztanfolyamokat végzett, művészkávéházakba bejáratos, máris bohém festőnövendékek csendes mosollyal figyelték a kisvárosi árvalány botladozását. De Piroska hamarosan magára talált.

Nem telt bele két esztendő, s már a főiskola reménységei közé tartozott. Igaz, még mindig ketten osztoztak Panni nővérével az öt deka vajból és fél kiló kenyérből álló esti lakomán, de az éjszaka készült divatrajzok árából már jutott festékre, vászonra. A főiskolán volt modell is, műterem is. A művészi álmokban pedig akár dúskálni lehetett. De csak addig, amíg Szántó Piroskát, a KIMSZ tagját s az illegális Kommunista Párt röpcédulázásban, stencilezésben járatos munkatársát ki nem zárták a főiskoláról. Szerencsére mestere, Szőnyi István akkor sem tagadta meg növendékét: azontúl saját műtermében foglalkozott vele.

A hosszúra nyúlt regényszinopszisnak innen csak a fejezetcímeit sorolnánk: Új utakon a festészetben – Szocialista törekvések – Kísérlet a polgári karrierre: egy rövidéletű házasság története – Az ellenállási mozgalom sodrában – Bajóti bujkálás – Grafikusévek a felszabadulás után…

Az utóbbi években, egy súlyos betegség után, megint új utakat keres: valami különös, riadt nyugtalanság, a modern ember zaklatott harmóniakeresése izzik fehér hátterű virágkompozícióin. A virágok képek műfaja rendszerint – csendélet. Nos, az ő virágai nincsenek csendben: sikítanak, kiáltoznak. Emberi szó nélkül, az emberi szívhez.

Számonkérhetnénk, miért ezt festi, s miért nem mást? Mi az oka, hogy ő, akit néhány régebbi képében s az utóbbi esztendők művészi könyvillusztrációiban olyan frappáns emberábrázolónak ismertünk meg, hallgat az emberről. De vajon hallgat-e, ha nem beszél? Hát a fehéren, kéken szikrázó, emlékezetes körúti fények nem az emberi alkotás, a reménység hírnökei? Biztosak vagyunk benne, hogy ezek a híradások, ezek az álmok nem is olyan sokára embertestet öltenek vásznain.

Köszöntő helyett: műterem-látogatás

Két kiállítás között hallgat a kritika és a krónika is. De a festő nem hallgat, a festő olyankor dolgozik.

Szántó Piroska budai műtermében mintha egy újabb kiállítás anyaga gyűlne. A szobák falain a régi, ismerős alkotások. Szántó Piroska csodálatos, a természet gazdagságát, a művészet eszközével újrateremtő virágai, segélyt kérő, játékra csábító mákvirágok, halállal ölelkező, kacérkodó és riasztó növények, fenyegető karú és mégsem félelmetes mesebeli polipszörnyek, s az embersors drámáit idéző, megalázott Krisztusok. A festőállvány tövében, szemérmesen a falnak fordulva és testvéri rendben egymáshoz simulva – születő új képek. A mappákban rajzok: jövendő kötetek illusztrációi.

– A kiállítás: mindig fordulópont. A művész, amikor együtt látja a dolgait, maga is felméri az utat, meggondolja, mit akar másként a jövőben – foglalja össze a tanulságokat Szántó Piroska.

Tárgyilagossága, szigora, számomra még akkor is meglepő lenne, ha nem láttam volna izgalmas, felfedezésekben és művészi truvájokban gazdag tavalyi tárlatát, ha nem emlékeznék rá, hogy tolongtak a rajongó látogatók egy-egy vasárnap délelőtt. Ez a siker, az ember azt hinné, inkább folytatásra ösztönöz, mint fordulatra.

– Amikor az ember virágokat fest, kivédhetetlen a színek csábítása. Én magam úgy éreztem, könnyen a tarkaság felé vihetnek. Talán ezért fedeztem fel most újra palettámon a feketét.

– A virágok költője – a feketét?

– Az emberek nem is gondolnak rá, milyen színes lehet a fekete. Talán egyetlen szín sem olyan gazdag, olyan sokszínű…

– A fekete-fehér mégis inkább a grafika birodalmába tartozik.

– Az én feketém más! Nem a grafikus, hanem a festő színe. Azt érzem, hogy a fekete a selyem és a bársony minden árnyalatát visszaadhatja, ha festőmódra használjuk. Nem is szólva arról, hogy sokszor egy parányi kék vagy vörös folt teljesen áthangolja. Az arany is ragyogóbb a fekete mellett. De nemcsak a színeim változtak. Letisztulást, megállapodást remélek formában is. Ezért tértem vissza mostanában a legfontosabb formákhoz, kutatom a szerkezetet, a csontokat.

A képek, amelyekhez tulajdonképpen kommentár ez a magyarázat, első pillanatra meghökkentően nem Szántó Piroska világából valók. Nemcsak higgadtabb, de drámaibb, keserűbb is ez a világ: mintha a színek és emberek féltése, a rettenet elleni védekezés vezetné az ecsetjét. Ahogy csodálom a feketeségből kiragyogó képeket, a pokolszínű háttérben valóban mennyeien fehér a fehér, aranyosabb az arany is: a halálban találkozó szerelmesek ölelésében izzóbb a szenvedély.

De mintha csak kontrasztnak, feloldásnak szánná a művész, ezután műteremlátogatásunk legderűsebb percei következnek. Amíg a sarokban Szántó Piroska valódi cicája heverészik, mogorván visszautasítva barátkozó kedvünket, mi Eliot Macskakönyvéből kimaradt cicákban gyönyörködünk. Minden cica ugyanazt a játékos kedvet sugározza, s szinte játékra invitálják egymást is, mint a testvérek. A különbség csak az, hogy a mappában maradtak legfeljebb kettesben, hármasban játszhatnak, a kötetekben viszont sok ezer példányban megsokszorozódva barátkozhatnak majd az olvasókkal.

Hiszen a könyvek jelentik, alkotják Szántó Piroska állandó és folyamatos tárlatát: most éppen Eliot és Villon, Boccaccio és a Dzsungel könyve. Ahány író, ahány műfaj – annyiféle stílus. Mert Szántó Piroska a maga nagyon is karakterisztikus festői egyéniségét illusztrátorként – a művek parancsára – megsokszorozza. A közös vonás ezekben a rajzokban ez az egy lehet: a szavak, a gondolatok szolgálata.

– Talán azért van ez, mert őszintén tisztelem a nyomtatott betűt. Az irodalom, a költészet számomra szentség, s a könyvnek mindig is a szó marad a lelke. Ami pedig a gyerekkönyveket illeti, sokszor a legszívesebben üres lapot hagynék bennük, hadd rajzolja le a gyerek a mesehőst a maga kedvére. S ha már mégis rám bízták, hogy segítsek neki, megpróbálom úgy formálni, hogy maradjon tere, dolga az ő fantáziájának is.

– Soha nem érzed azt, hogy festői képzeletedet gúzsba köti az irodalmi mű?

– Szerencsére, ma már csak szárnyat adó kötetek illusztrálását vállalom. Ha valami, inkább a méret az, ami túlságosan köt. Sokszor érzem, az illusztrációnál, de újabban táblaképnél is, hogy nem férek a keretbe. Kedvem lenne kilépni, nagyobb felületben gondolkodni…

– Mi az akadálya?

– Ehhez olyan murális megbízatás kellene, ami megköveteli a méretet.

– Freskóra gondolsz, pannóra?

– Elsősorban talán mozaikra. Elképzelem, milyen öröm lehet mozaikot tervezni, rakni…

Két kiállítás között a festő nemcsak dolgozik, álmodik is. De miért ne lehetne Szántó Piroska álmait – megvalósítani?! Csak egy építész, egy tervező kellene hozzá, egy vállalkozó nagyvállalat, aki mecénásként a szaván fogná a művészt, s a tárlaton látott, egy-egy család otthonát díszítő alkotások falnyi, freskónyi rokona – máris egy tágabb közösség kincsévé lehetne.

Életszükséglet

Ezt az egyet nem gondoltam volna. Hogy szentendrei beszélgetésünk Szántó Piroskával egy latin mondás önkényesen alkalmazott változatával kezdődjék: „Nulla dies sine – olvasás” (azaz: Nincs nap olvasás nélkül).

A kirobbanóan szenvedélyes, érzelmektől fűtött folytatásból már jobban ráismerek partneremre.

– Számomra a betű – életszükséglet! Mindig is az volt – mondja a festő – akkor is, amikor könyvtelenül kellett volna tengődnöm, börtönben, vagy az ostrom alatt. Ha más nem volt, egy gyűrött újságlap is segített valamit a betűéhségemen.

– Mikor kezdődött ez a szenvedély?

– Azt mondhatnám: mindig megvolt. Kevés könyvű, de betűszerető házban nőttem fel én is, éjjel-nappal olvastam volna – azt, amihez hozzáférhettem. A Biblián kívül ott volt Petőfi, Arany, és a szabadságharc bibliája, az ötkötetes Gracza. Ezenkívül – a Képes Hét és a Vasárnapi Újság néhány bekötött évfolyama, s a legszebb – a nagy arany Zichy-album, a rajzokkal. Csupa böngészni való gyönyörűség! Emlékszem, nagyanyám este az ágyban verseket mondott. A helység kalapácsát, és néha a János vitézt. És mivel jól fogott az agyam, hamar rámragadtak a sorok. De ami még ennél is különösebb talán, hogy ebbe a kevés könyvű kiskunfélegyházi családba, Gizi nagynénémen keresztül, már akkor, frissen betört – a modern költészet. A nagynénémtől hallottam először a Nyugat költőiről, ő hordta haza Pestről Babits, Kosztolányi köteteit. Akkor, mikor még az értőknek is szenzáció volt.

Szántó Piroska köztudottan sokat, folyamatosan dolgozó művész. Ezt bebizonyította legutóbbi, emlékezetes műcsarnoki tárlata is, és minden nála tett látogatás.

– Hogy marad ennyi munka mellett elég idő olvasni?

– Hát lehet eleget olvasni? Különösen annak, aki nemcsak szenvedélyes olvasó, de történetesen illusztrátor is?

– Feltételezem, ez inkább ürügy az olvasásra, semmint akadály…

– Pedig az. Én legalábbis csak akkor tudok egy művet illusztrálni, ha testestől-lelkestől belebújok és addig olvasom, amíg már szinte kívülről tudom. Míg belülről érzem a szerkezetét és pontosan tudom, mit, hova akarok rajzolni. Ehhez pedig, amikor illusztrálok, le kell mondanom – a többi könyvről. Pihentetőnek legfeljebb újságot, krimit olvasok.

– Ezek szerint, te azok közé az értelmiségiek közé tartozol, akik hívei a detektívregényeknek.

– Vállalom. De nem tudok akármilyen krimit élvezni. Csak a legjobbat, amiben követhető logika érvényesül.

– Milyen könyveket illusztrálsz a legszívesebben?

– Olyanokat, pontosabban azokat, amelyek olvasóként is közel állnak hozzám. A legszívesebben – verseket. A közelmúltban egyik legkedvesebb munkám a Saint-John Perse illusztrálása volt.

(Nem olyan régen férje, Vas István fordításában jelent meg ez az irodalmi életben eseményszámba menő kötet. Innen a kérdés).

–Biztosan szívesen dolgoztok együtt?

– A legnagyobb gond számomra. Azt, aki a legközelebb áll az emberhez, azt a legnehezebb lefesteni. Sem a férjem, sem Panni húgom nem festettem le soha. A festő ebben az orvosra hasonlít. És majdnem ugyanez a helyzet az illusztrációval is. Minden Vas István-kötet illusztrálása külön izgalom és szorongás. Talán, mert annyira szeretném, hogy szép, hogy jó legyen.

– Olvasóként, nézőként az ember azt érzi, hogy számodra az illusztrálás – csupa gyönyörűség.

– Hát igen, ma már megengedhetem magamnak, hogy javarészt olyan köteteket vállaljak, amikbe öröm belebújni. Amikor azt érzem, hogy a költő csak azért írta, hogy én illusztrálhassam. A Dzsungel könyvéhez szinte csak le kellett ülnöm, lerajzolni a gyerekkoromtól bennem élő kész képeket. Az Isten rabjai című Gárdonyi-regény is ilyen régi kedvenceim közé tartozik. Krúdy-rajongó vagyok, és nemcsak mint olvasó, hanem mint illusztrátor is.

– Lehet, hogy mivel festőszemmel olvasol, szellemi gyönyörűséget is az okoz igazán, ami jól illusztrálható?

– Akkor most mondok olyat, ami tulajdonképpen illusztrálhatatlan és mégis hozzám tartozik. Visszatérő, kedves olvasmányom: a szótár! Talán azért, mert mindig élt bennem nyelvészeti érdeklődés. ha nyelvtanulás közben, vagy idegen szöveget olvasva ki kell keresnem egy szót, mindig újra beleragadok, beleesek a szótárba. Az egyik legizgalmasabb olvasmányom a nagy Értelmező Szótár. Ugyanúgy szeretem, és ugyanolyan szenvedéllyel olvasom, mint a másikat, a nagy Brehmet.

– Ezt, gondolom, a természettel való szoros kapcsolatod is magyarázza. A virágok festője vagy, érdekelnek az állatok… De azért a szótárt és a Brehmet talán nem szépirodalom, pontosabban, nem regény helyett olvasod?

– Persze, hogy nem. Még abban is igazi, „civil” olvasó vagyok, hogy legjobban szeretem az igazi, hosszú regényeket, amikbe jól bele lehet temetkezni. Majd minden évben újraolvasom a Háború és békét. Általában nagyon szeretem az angol, német és orosz regényeket, Gorkijtól Tha-ckeray-n át Thomas Mannig, viszont soha nem kerültem igazán közel a franciákhoz. Pedig a Madame Bovaryval – akkor még nagyanyámmal együtt én is fonetikusan ejtettem Bovaryné nevét – gyerekkoromban találkoztam. akkor talán nem is értettem eléggé, de azóta is, akárhány Flaubert- vagy Balzac-regényt olvastam, azt éreztem, hogy szép, szép, de azért megvagyok nélküle. Amíg mondjuk az Effie Briest, vagy a Halál Velencében nélkül – legalábbis nem lennék ugyanaz, aki vagyok.

– Fontane és Thomas Mann után, hadd kérdezzelek a magyarokról.

– Talán csodálkozni fogsz, de én még az iskolai kötelező olvasmányokat is ugyanolyan gyönyörűséggel olvastam, mint más a tiltott könyveket. Diákkoromban sem tudtam betelni például Fazekas Mihállyal. De említettem már Petőfit, Aranyt, Babitsot, Krúdyt. A nagynéném, aki az akkori modernekkel megismertetett, Kosztolányi és Szép Ernő regényeit is haza-hozta…

– És a mai modernek?

Szántó Piroska gondolkodás nélkül, két névvel válaszol:

– Ottlik és Mándy!

– Miért éppen ők?

– Mándynál a síkok állandó eltolódása vonz. Ahogy novelláiban a valóságot a látvánnyal, az élményt az álmokkal elegyíti. Ottlikot pedig azért szeretem, mert ha keveset is írt, de azt legalább arról, ami a világon a legfontosabb. Az emberi magatartásnormákról, a bátorságról és gyávaságról. Ottlik értette meg velem azt is, milyen megkönnyebbülést, vigaszt nyújthat az embernek, ha elmondja, megfogalmazza a rosszat, ami érte. Én ugyan nem vagyok író, de nehéz helyzetekben azért néha megpróbálok kibújni a bőrömből, és kívülről nézni magam – mint egy regényhősnőt. Hogy „mik történnek ezzel a nővel…” Annak idején, az illegalitásban – hogy én lennék az a Szántó Piroska, akit kommunistaként köröz-nek… De azóta is, és nemcsak a bajban. Néha csodálkozva elnézem saját életem, hogy az a kiskunfélegyházi lány, aki én voltam, tényleg, komoly emberek szerint is – festő lett…

– Olyan élményszerűen meséled, mintha író is lennél.

– Bevallom, már megpróbáltam egyet-mást megfogalmazni az életemről. Meg is jelent; de azért, én továbbra is olvasó maradok. Az előbb, a mai magyar íróknál nem említettem Szabó Magdát, pedig őt is nagyon szeretem. A gyerekkönyveit is, a Szigetkéket, amit én illusztráltam, a Tündér Lalát, és a regényei közül legjobban a Freskót és az Őzet majdnem kívülről tudom. Megrázóan igaz írásnak tartom, és mindig élvezem, hogy Szabó Magda olyan jóízűen és tárgyilagosan írja le a dolgokat, még a betegséget és a halált is. És hogy mi az, amit nem szeretek az irodalomban? Irtózom az érzelmességtől.

– Általában – elutasítod a romantikát?

– Jókait soha! De a romantika olcsóbb kiadását, főként az önsajnálatot, igen. Szeretem vállalni az íróval együtt a kendőzetlen igazságot. És szeretem, élvezem a viccet is.

– Irodalomban?

– Ott is. Például Weöres Sándornál! A Bóbita humorát. Egyébként, ő is azok közé tartozik, akiknek a verseit szívesen mondogatom munka közben.

– Munka közben – verset?

– Miért csodálkozol? A legtöbb festő dúdolni szokott. Még a szobafestők is. Én ritkábban énekelek, inkább csak zümmögök. De nagyon gyakran járkálnak bennem némán a mondatok. Például a holdas képeknél egy-egy García Lorca-sor, máskor egy-egy Jékely-, Radnóti-, Zelk- vagy Illyés-vers. Persze, amikor például a kukoricára gondolok – nem elsősorban a témán, hanem a hangulaton múlik!

– Volt-e életedben olyan meghatározó erejű, jellegű könyvélmény, találkozás, amikor azt érezted, hogy egy-egy irodalmi hős, vagy mű – beleszól az életedbe?

Szántó Piroska elneveti magát. Zavarba jövök.

– Túl naivnak, elvontnak érzed a kérdést? Ha nem tudsz rá példát…

– Ellenkezőleg. Túl sok a példa rá az életemben. Hiszen a könyv nehéz helyzetben, veszélyben nemcsak menekülés, de támasz is lehet – legalábbis számomra. Többször is előfordult velem, hogy amikor nagy bajban voltam, egy-egy regényhős magatartása, viselkedésmintája segített ki. Ezek között az ötletadók között volt Jókai-hős és Virginia Woolf-teremtmény is. Ezt persze nemcsak az irodalomszeretet, hanem a minden emberben élő – bennem talán különösen élénk – színészi hajlam is teszi. Hogyha az élet úgy hozza, szívesen belebújunk egy másik ember bőrébe. Ez sem sikerülne könyvek nélkül…

Szántó Piroska íratlan olvasmánynaplójában az a leghitelesebb, hogy gazdagságában is határok nélkül való. Hiszen az olvasás folyamatosan gyakorolt szenvedélye naponta, hetente termi a „legkedvesebb” könyveket is.

(1960, 1971, 1972)