A szobrok mögött az ember: Amerigo Tot

Amerigo Totot sokkal többen ismerik Magyarországon, mint gondolnánk. A turista, ha leszáll a vonatról Rómában, a Termini pályaudvaron, az ő dekoratív domborművébe ütközik. Aki Tihanyban gyalog caplat fel az országútról az Apátsághoz, az ő meghökkentő, modern szobrára figyel fel, és akár gyönyörködni, akár furcsálkodni van kedve, biztos, hogy megáll egy pillanatra. A Csurgói Madonna a mester – Tóth Imre – szülőfalujában áhítatot és egy halvány mosolyt ébreszt.

Amerigo Tot a nagyvilágé, Tóth Imre a miénk.

Harminchét évvel az itt közölt interjú után, szívem szerint, a budapesti Amerigo Tot múzeumból köszönteném az olvasót, de nem tehetem. A mesternek, illetve életművének ma sincs méltó otthona szülőhazájában.

– Tapintatlan tapintat, vagy tapintatos tapintatlanság, ha megkérdem, hogyan említsem a nevét?

Amerigo Tot szerencsére nem haragszik, sőt mélyen barázdált arcán széttolja a redők zárójelét egy mosoly.

– Soha nem tagadtam, hogy Tóth Imrének hívnak. Nem titkoltam, hogy magyar vagyok. Azt hiszem, ennek köszönhető, hogy ma is úgy beszélek magyarul, mintha tegnap mentem volna el.

Valóban. Amerigo Tottal szemben ülve egyszerűen nem érzem, hogy jól beszél magyarul. Olyan természetesen – ízesen, akcentus nélkül – használja anyanyelvét, mintha ma is Tóthnak hívnák. Nem a rendszeres gyakorlás, inkább valamilyen sajátos tehetség és az eltéphetetlen érzelmi kapcsolat őrizte meg a nyelvhasználatát ilyen romlatlan szépnek.

– Magyarul nem lehet elfelejteni.

Pátosz nélkül, tárgyilagosan mondja ezt. Ugyanolyan tárgyilagosan, mint amikor egy majdani budapesti műterem tervéről beszél.

– Arra gondol, hogy négy évtized után két otthona közül az egyik újra itthon lesz?

– Az öreg Adyra gondolok. Arra, hogy az ember mégiscsak Föl-földobott kő a világban.

Nem tudom, hogy valakitől, akit előbb koronázott a világhír, mint a hazai siker, megkérdezhetem-e: milyen érzés prófétának lenni saját hazájában? Vagy elégedjek meg a műcsarnoki kiállítás megnyitóján a művész szemében megcsillanó könnyekkel.

– Mit feleljek erre, hogy ne legyen banális? Hogy boldoggá tett a Műcsarnokban a közönség ostroma, és hogy teremőrök jönnek utánam azzal, hogy megöregedtek azon a kisszéken, de ilyen még nem volt: hogy két nap alatt 9500 jegyet adjanak el. Ha felét elhinném annak a sok szépnek, jónak, amit a vendégkönyvbe írtak rólam, olyan gőgösen sétálnék a Nagykörúton, mint a reklámember a légpárnás matracon. Az igazság az, hogy ismerem a sikert: Amerikában, amikor kiállításom volt, ifjú rajongók lemetszették a nyakkendőmet, és zsilettel lefejtették a zakózsebemről a hajtókát – ereklyének. De ez olyan volt, mint amikor a Beatleseket ünneplik: tömeghisztéria. A pesti közönség más. Itt Galli-Curci is, Caruso is megbukott. Itt az ember az őszinteséget érzi, és hogy arra kíváncsiak, amit csinál. A szobrokra.

– Elsősorban persze, hogy a szobrokra. De azért nem kevésbé vagyunk kíváncsiak az emberre.

Amit a Mesterről olvastam, inkább regénynek tűnt – kalandregénynek –, mint művészéletrajznak. Tudom, hogy csurgói parasztemberek és anyai ágról olasz eredetű kőművesek leszármazottja, hogy fővárosi diákévet után került a modern művészetek iskolájába, Dessauba. De nem tudom pontosan, mikor és miért választotta második hazájának Olaszországot.

1932-ben előbb szellemileg, később a nácik garázdálkodása nyomán fizikailag is felrobbant a dessaui iskola. A koncentrációs táborból megszökve azért gyalogoltam Itáliába, mert fiatal művésznövendékként azt éreztem: az utak Rómába vezetnek.

Rómában kezdte másodszor művészpályáját Amerigo Tot. Tanult, a renaissance bűvöletében élt és már ismerték a nevét, mikor esztendőkre letette a vésőt. Kezdettől részt vett az ellenállásban, a második világháborúban katona volt és partizán.

– Életemben mindent, amit vállaltam, száz százalékra vállaltam. A háborúban – a harcot. Akár felderítésre küldtek, akár hidat kellett robbantani. Akkor nem éreztem magam művésznek, hanem egynek a harcosok sorában. Szerintem, ha egy ember valamit vállal, ne keressen félmegoldásokat. Aki szűk kabátot hord, az ne titkolja, szégyellje a maga ízlését, és ne próbálja összeegyeztetni – az ellenkezőjével.

– Hogyan egyezteti össze a következetességnek ezt a feltétlen elvét saját művészi útjával? Hiszen amennyire a kiállításon látom, pályáján az egyes szakaszok között nem is árnyalatnyi, hanem egy világnyi a különbség.

– Kétségtelen. De azt hiszem, itt még sincs ellentét. Dessauba a modern művészet vonzott, Olaszországban megigéztek a klasszikusok. Amikor hittem a klasszikus formában, hittem az idillben, a harmóniában. De éppen a háború után, Auschwitz és Buchenwald után azt éreztem, hogy széttörtek a formák. Az átélt trauma a művész számára nemcsak külső behatás, hanem egész valóját megváltoztató pszichológiai sokk is. A homo sapiens sem függetlenítheti magát sem a természettől, sem a világtól. Amikor a háború földrengése maga alá temette a múltat, a tegnapok idilljét, azt éreztem, hogy újra kell teremteni a világot. Akkor találtam rá újra a természeti formákra, akkor születtek a natúrától elforduló és mégis természeti képződményből származó, zárt egységbe torlódó Kavicsasszonyok. Ez után az embert is másként láttam. Talán nem olyan szépnek és nem is olyan nagynak: félelmetesnek és megfélemlítettnek.

– Kiállításán fontos szerepet kapott a protestálás. Miért és mi ellen protestálnak ezek a szobrok?

– Én, aki használom és szeretem is a gépet, lázadok mindenféle gépszerűség ellen. A modern élet elgépiesedése az, ami a fiatalokat szorítja, ez ellen tiltakozom művészetemmel én is.

– Az 1969-es év szobrai nagyrészt nonfiguratív, elvont alkotások, geometrikus kompozíciók. Az abszolút kivétel a Csurgói Madonna. Hogyan jutott erre a művészeti gondolatra?

– Az imát, régfelejtett protestáns létemre, habozás nélkül vállaltam, amikor szülőfalum plébánosa szobrot kért tőlem. Talán pihenést is jelentett ez az egészen másfajta munka. Fellobbantotta bennem a dacot, hogy bebizonyítsam, nem felejtettem el a klasszikus mintázást. Hogy benne van még az ujjaimban.

– Mikor járt utoljára Csurgón?

– Tavaly első utam haza vezetett.

– Vannak még rokonai, ismerősei a faluban?

– Azt hiszem, elég, ha annyit mondok, hogy négy órakor indultunk nagybátyáméktól vissza Pestre kocsival, és kilenc óra lett, mire a falu határából kiértünk. Minden kapuból behívtak, mindenkivel kezet kellett fogni.

A kiállítás – ezt minden kritika megállapította – viszonylag teljes képet ad a művész pályájáról. De ez a viszonylagosság ezúttal azt jelenti, hogy tevékenységének egyik lényeges vonulatáról, a monumentális szobrászatról csak fényképek vallanak. Ezért kérem, legalább szóban fűzzön hozzájuk kommentárt.

– Megvallom, nem hiszek a múzeumi szobrászat jövőjében. Nem hiszem, hogy az „állványszoboré”, a kisplasztikáé lenne a holnap. Állítom, hogy mi szobrászok vagyunk az emberiség utolsó romantikusai, akik nem mondunk le arról, hogy valamit hozzáadjunk önmagunkból a világhoz. Ezt pedig csak tág térben lehet, együtt az építészettel, amely életünk kereteit és tereit formálja. Nyilvánvaló, hogy a házat azért építik, hogy lakhassunk benne. Mégis, végső rendeltetésében az építészet is plasztika, a térkitöltés művészete. Ebben lett egyenrangú társa szerintem a modern szobrászat. És ez szabja meg a monumentális szobrászat irányát is. Donatello és Rodin útja irigylésre méltó és csodálatos, de a mienk – ha fáj is, más felé vezet.

– De vajon képesek-e az emberek követni a művészetet ezekre az új utakra?

– Az élet azt mutatja: igen. Szerencsére Magyarországon is elmúlt az a korszak, amelyben elzárták ennek a kontaktusnak a lehetőségét. Kiállításom vendégkönyve, amire hivatkoztam, azt mutatja, hogy a pesti közönségben megvan az igény és a vágy arra, hogy befogadja az újat. És ez nemcsak nekem öröm.

Háromszor gyürkőztünk neki ennek a rövid interjúnak. Az első találkozástól a képzőművészeti főiskolások lelkesedése fosztott meg. A szó legszorosabb értelmében kiemelték a művészt kocsijából egy rövid beszélgetésre. A második találkozásra a Műcsarnokban került sor: két telefon között egy kérdés, két autogramostrom között egy felelet. Harmadszor kora reggel beszélgettünk a szállodában, még „napirend” előtt. A kérdések és feleletek egymásutánját itt is feldúlták a telefonok, hajnali látogatók, de már nem bántam. Úgy éreztem – ez a tempó, ez a harmonikus zaklatottság is Amerigo Tot lényéhez tartozik, mint a kiállítás megnyitóján viselt sima, sötétkék bársonyzakó, szőttes hatású ing, törökös selyemsál vagy a színpadiasan ható csíkos köntös, a tekintetet magához bilincselő különleges gyűrű. És hozzá tartoznak lényéhez a legendák is. Hogy Picasso megirigyelte a hüvelykujját, és hogy jobban főz a szakácsoknál. Maga sütötte almás réteséről ugyanolyan átszellemült derűvel és iróniával beszél, mint a szobrairól. És ugyanolyan lelkesen, mint a pesti lányokról, akik szerinte úgy tudják viselni a miniszoknyát, mint sehol Európában.

De ez már – ha a szobrász autentikusságával mondja is – igazán nem tartozik az interjúhoz.

(1969)