Aki a szép könyvet szereti… –
Az embercentrikus könyvcsináló: Szántó Tibor

„Ismerem a szektát, amelynek tagjai hitelvként vallják, hogy az az igazi könyv, amely gyönyört kínál az ujjnak is. Amelyet kinyitni csak belső megilletődöttséggel szabad, mert csak akkor nyit utat egyféle üdvösség felé. Szekularizált főpap lehetne Szántó Tibor ebben az egyházban: elsajátította, ismeri a kultusz minden dogmáját. Annál reménykeltőbb, hogy a kevés kiválasztottak e mozgalmát ő alkotó tevékenységének kezdete óta népvallássá akarta tenni. Szívósan és szerényen.”

A kötet, amelyből Illyés Gyula bevezető sorait idéztem, 1984-ben jelent meg, és a Kner Nyomda dolgozói társadalmi munkában készítették. Ajándéknak szánták ezt az ezer példányban kiadott tenyérnyi kis könyvet annak, akinek életművéből mustrát válogattak. Az Egy magyar tipográfus című kötet – Szántó Tibor válogatott könyvcímlapjainak gyűjteménye.

Kurta hír az újságokban: Megalakult a Magyar Bibliofil Társaság, főtitkárnak Szántó Tibort választották.

– Igaz, hogy hosszú vajúdás után végre elismert mozgalommá alakult a könyvrajongók szektája?

– Régóta mondogattam: ha előbb nem, 75 éves koromra sikerülni fog… És látja, jövőre leszek 75, de az alakuló közgyűlést már megtartottuk. Igaz, ez csak a legelső lépés.

– Bibliofil – azaz könyvet szerető… De a bibliofil nem általában szereti a könyvet. Az Értelmező Szótár szerint: „szép, ritka, becses könyveket, kiadványokat kedvelő, gyűjtő személy”.

– Vannak, akik azt állítják, hogy a könyvnél nem a köntös, hanem a tartalom a fontos. Eluard is azt vallotta, nem lehet szebb a korsó, mint a víz. De évezredek története azt bizonyítja, hogy az embernek mindig is szívügye volt, hogy az agyagkorsók, a görög vázák, népi kancsók szépek legyenek. A reneszánsz idején a tárgyak – kancsók, ékszerek, könyvek – külalakja, szépsége szerves része volt a művészetek teljességének. A barokk, a klasszicizmus, a rokokó is sokra értékelte a formát. Csak az ipari forradalom, a tömeggyártás szorította elkerülhetetlenül háttérbe a tárgyak küllemét, alakját. Ennek hatására a szellem emberei, köztük a letűnt szépségeket sirató, kereső prerafaeliták, kiadták a jelszót, hogy vissza a múlthoz. Ez az út azonban, a többi között a könyvművészetben is, járhatatlannak bizonyult. A kódexek szépségét nem lehet, és nem is érdemes utánozni. A fordulat a századforduló után következett be, amikor a tömegtermelés humanizálása, az embert szolgáló, korszerű szép tárgyak tervezése és gyártása lett a cél. Az építészeten kívül a formatervezést is forradalmasító Bauhaus már az emberi léptékű bútorok, célszerű használati tárgyak készítését szorgalmazta. Nemcsak a házak, a székek, de a könyvek megítélése szempontjából is ez a kulcskérdés – az embercentrikus tervezés.

– Egy lakóház vagy karosszék esetében ez a fogalom világos: az embert szolgáló tárgy tervezésekor alapelv a célszerűség, a funkció szolgálata. Tehát egy ülőbútor tervezőjének tekintetbe kell vennie egyfelől a tárgy rendeltetését, másfelől az emberi test arányait, felépítését… De a könyvvel, a szép könyvvel szemben – azért mások az igények. Attól tartok a legtöbb ember számára a szép könyv – drága kötést, gazdag illusztrációt jelent…

– Nem győzöm hirdetni, hogy az az igazán szép könyv, amelyik jól használható. Tehát hibátlan, áttekinthető, jól olvasható. Ez az alapelve az embercentrikus tipográfiának…

– Ez voltaképpen természetes.

– Sajnos, korántsem az. Szinte soha nem esik szó arról, hogy a könyvnek is van higiéniája. Pedig egy bécsi szemorvos már a két világháború között bebizonyította, hogy az iskolában nem véletlenül emelkedett a rövidlátó gyerekek száma. Az ő tapasztalatai alapján Ausztriában törvénybe iktatták, hogyan, milyen betűtípussal kell nyomtatni a tankönyveket, hogy a gyerekek szeme ne károsodjon. Amerikában pszichológusok vizsgálták, mekkora az ideális sorköz. A nagy magyar nyomdászok, könyvcsinálók – Kner Imre, Tevanék, Haimann György – jól tudták, hogy egy könyv használhatósága, tehát szépsége is, a szedéstükör méretén, a sorok hosszúságán, a betűtípuson múlik. Fülep Lajos azt tanácsolta Kner Imrének, amikor lipcsei tanulmányait befejezte, hogy felejtse el mindazt, amit a könyvtörténetből megtanult, és alakítsa ki a saját modern stílusát. Nekem ma is Kner Imre a mesterem, példaképem.

– Az ő stílusát követi?

– Csak a szándékát, szakmai igényességét… Én arra vagyok büszke, hogy nekem nincs tipográfiai stílusom. Hiszem, hogy a jó tipográfus feltétlen alázattal közelít a kézirathoz. Elsősorban a könyv tartalmát, a kommunikációt szolgálja. Másként kell megtervezni egy lexikont, egy bibliofil kiadványt, vagy a Nők Lapja oldalait. Reneszánsz szerzőt soha nem öltöztetnék klasszicista köntösbe. Goethéhez nem illik a Bauhaus stílusa.

– Vajon értik-e, értékelik-e a tipográfus alkotómunkáját az olvasók?

– A nagy többség bizonyára nem értékeli tudatosan, de méltányolja azzal, hogy szívesebben vesz kézbe egy szép könyvet, mint egy jellegtelent, vagy éppen selejtet. Mert olyan is van…

Szemléltetésül csak az asztalra nyúl: az érkezésemkor olvasott, fűzött tanulmánykötet roskatag ragasztókötését, a már-már kihulló lapokat mutatja. És egy másik, vastagabb könyvet, amely az első olvasás után, egyszer-csak kettévált a vászonkötés alatt.

– Ez nem egyszerűen technológiai hiba, ez merénylet az olvasó és az olvasás ellen! Mert ha maga vesz egy harisnyát, amin aznap lefut a szem, akárhogy dühöng, kénytelen venni egy másikat. De a selejtes könyv elveszi az emberek kedvét a könyvvásárlástól. Viszont, ha egy kötetet jó kézbe venni, azt tízezer vagy harmincezer embernek okoz tartós örömet. A Magyar Bibliofil Társaság ilyen könyvek születését, tervezését, gyártását szorgalmazza.

– Kik a mozgalom tagjai?

– Nem állítom, hogy tömegszervezet vagyunk, de amit szolgálunk – nemzeti ügy. A tagok között vannak grafikusok, tipográfusok, könyvkereskedők, és a legkülönbözőbb körből való gyűjtők. Munkások közül, érthető módon, főleg nyomdászok. Bevallom, meglepett, amikor az alakuló közgyűlésen ott láttam – egyszerű tagként – a pénzügyminiszterünket. Az elnökünk Szentágothai professzor, a társelnök Ádám György. A fővárosban is, de főként vidéken sok tanár könyvgyűjtő. De utaztam taxin, amelynek a sofőrje megismert, és elmondta, hogy ő is tagja a Magyar Bibliofil Társaságnak. Szervizszolgálatunk segít a gyűjtőknek felkutatni, az antikváriumokon keresztül beszerezni az áhított szép vagy régi köteteket. Az évente kiadott illetményköteteket csak a tagok kapják – ajándékba. Az első Ferenczy Béninek a könyvművészetről szóló esszéje lesz, a szövegben tárgyalt illusztrációkkal. Sikerült felkutatnunk majdnem száz olyan filmet, amely a könyvvel, grafikával foglalkozik. A könyvhétre a Kner Múzeum anyagának budapesti kiállítását tervezzük, azután bemutatjuk a szép magyar könyv öt évszázadát.

Búcsúzóban egy pillantást vetek a Cinege utcai lakás széles ablakán feltáruló, egész Budát vagy talán még a pilisi hegyeket is közelhozó, festői panorámára, a válogatottan szép könyvekkel megrakott polcokra, a közöttünk díszelgő, személyes emlékeket őrző, irodalomtörténeti érdekességű fényképekre – és maradok. Csak most merem feltenni a kérdést, ami már régóta izgat: kicsoda is ez a nemzetközi hírű, magyar tipográfus – nyomdász, grafikus, kiadói szakember, költők barátja, a könyvek művésze vagy tudósa?

– Írja azt, hogy könyvcsináló vagyok. Tizennégy éves korom óta ez volt a legfőbb vágyam, és amint látja, elértem.

– Meséljen magáról!

– Nem tudom, érdekel-e ez valakit… 1912-ben születtem, apámat, aki lakatos volt, 1914-ben elvitték a háborúba, amikor öt év után hazajött, azt mondják, más ember lett. Ivott, és egy év múlva ott is hagyott bennünket. Anyám mindig két ember helyett dolgozott. Én inkább a nagyanyámra maradtam. Ő kevés iskolát járt, de talpraesett, okos asszony volt, és Pesten is megőrizte Zalalövőről hozott szép, magyar beszédét. Tőle tanultam emberszeretetet, és a filozófiát, hogy ne hordozzak a lelkemben indulatot, még aki gyűlöletet érdemel, azt is inkább sajnáljam. A szellemi fejlődésemre a nagybátyám volt nagy hatással, aki részt vett 1919-ben a forradalomban, azután a Pécs-Baranyai Köztársaságban, ezért emigrálnia kellett. Később Belgrádban színházi és zenekritikus lett, bekerült az ottani szellemi elitbe, Mestroviç, a szobrász volt a barátja. A távolból anyagilag is, tanácsokkal is segített bennünket. Amikor nála voltam, elvitt magával a Café Moszkvába, az ottani New Yorkba, a Terenciára. Egyszerre csodáltam az eszét és az eleganciáját. Tőle tanultam, hogy tiszta ruhában, cipőben, jólfésülten, ha nem is több az ember, de feltétlenül kellemesebb a többiek és önmaga számára. Mivel az ő hat gyereke közül kettő nyomdász volt, nagybátyám arra biztatott, hogy folytassam a családi hagyományt. Így lettem négy polgári után nyomdászinas.

– Szerintem is – a legszebb szakma. De nem minden nyomdász járta be Szántó Tibor útját…

– Szerencsés embernek tartom magam. Hat éves koromban elestem, agyrázkódást kaptam, elvesztettem a látásom, és a beszélőképességemet, de talpraálltam. Túléltem a vészkorszakot, a bori munkaszolgálatot, pár éve egy majdnem végzetes közlekedési balesetet. De szerencsés vagyok azért is, mert 16–17 éves koromban olyan emberek közé kerültem, akik kinyitották előttem a világot. Mónus Illés fia, Ervin vitt el a nyomdászok Ascher Oszkár vezette szavalókórusába. Ő adta a kezembe a Nyugat költőinek verseit. Vele jártam a Vasas Otthonba, a Nyugat-estekre. Akár hiszi, akár nem, 18 évesen még Kodály Zoltán lakásán is énekeltem.

Fiatal nyomdászlegény koromban kötöttem barátságot Illyés Gyulával. Később együtt mentünk Bécsbe is. Ő akkor, a párizsi évek könyvkötő tapasztalatával a háta mögött „kollegának” szólított. Erre mind a ketten büszkék voltunk. Én legfőképpen arra, hogy ez a barátság egész életemen át elkísért. De kora ifjúságomtól kezdve barátomnak mondhattam Zelk Zoltánt, Ortutay Gyulát, Cs. Szabó Lászlót is.

– A könyvespolcán – Radnóti Miklós képe…

– Radnótihoz a legnehezebb időkben kerültem közel. Vele és Szalay Sándorral együtt voltunk Borban, a Berlin Lágerben. Egy ideig vasútépítésnél dolgoztunk, azután a hegyekből lejövet egy szörnyű, szutykos lágerbe kerültünk. Én ott megbetegedtem, a testem tele lett gennyes kelevényekkel. Akkor is szerencsém volt, mert Zsebeők Zoltán volt a tábor orvosa. Elárulom, hogy miután a láger feloszlott, egy bori kuplerájban kaptam menedéket: az egyik kiöregedett hölgy ápolt, ő tisztogatta a sebeimet és talán neki köszönhetem, hogy életben maradtam. Radnóti is gyenge volt, de annyira aggódott az édesanyjáért és Fifiért, hogy mindenáron indulni akart. Ez után teljesedett be a tragédiája, mert nem hazaérkezett, hanem az utolsó állomásra – Abdára. Sok évvel később síron túli ajándéknak szántam Radnóti bori noteszének facsimile kiadását. A versek legújabb, negyedik kiadása éppen akkora, mint a verseket megőrző notesz volt és még a foltosra átázott, szakadt papír színét is megpróbáltuk visszaadni.

– Tizennégy éves korában szegődött nyomdászinasnak. Tudom, hogy az élet a legjobb iskola. De azért nem hiszem, hogy csak azt járta ki…

– Negyvenkilenc éves voltam, amikor – életem egy nehéz korszakában – elhatároztam, hogy pótolom az elmulasztottakat. Mivel érettségim nem volt, Orutay Gyula közbenjárására Zádor Anna és Oroszlán Zoltán professzorok vállalták, hogy levizsgáztatnak. A sikeres rendkívüli felvételi után beültem a padba és négy évig munka mellett tanultam. Órák után többnyire a parlamenti könyvtárban. Ebben az időben megint csak szerencsém volt: a már említetteken kívül Lukács György, Fülep Lajos, Gerevich, Vayer Lajos voltak a tanáraim. Ősz fejjel kaptam meg a művészettörténész-muzeológus diplomát.

– Mit akart elérni a diplomával, az új szakmával?

– Nem akartam karriert, egyetlen célom volt: jobban, szélesebb látókörrel csinálni, amit addig csináltam. Könyvet, mindig csak könyvet. Menetközben értettem meg, hogy emberré válásomnak is döntő szakasza lett a rendszeres, módszeres ismeretszerzés. Azóta vált rögeszmémmé a nyomdász fiatalok színvonalas oktatása. Sikerült is egy helyreállított épületben berendezni a nyomdász ipartestület grafikai ipariskoláját, az első termelő-oktató intézetet. A tanműhely bevételéből fizettük a házbért, a fűtést, a tanárokat. Külföldi szaklapokat szereztünk, európai színvonalú grafikai, tipográfiai oktatásról álmodtunk, azután másfél év múlva leváltottak.

– Ez bizonyára még az ötvenes években történt.

– Nem a magam sérelme fájt a legjobban, hanem az, hogy ez az elit szakma lassanként lezüllött, ebek harmincadjára került. Igaz, mostanában már újra komolyan vitatják a tennivalókat, és történt is egy és más a nyomdászszakma becsületének visszaállítására, de az elmaradás, a késés nehezen behozható. A Helikon Kiadóban végzett munkámban is naponta tapasztalom, milyen fontos a nyomdával, a nyomdásszal való együttműködés. Ugyanolyan fontos, mint a megfelelő, a szenvedélyes könyvterjesztés. Szerencsés vagyok, mert a Helikonnál is olyan emberekkel dolgozhatok, akiknek – velem együtt – szívügyük a szép magyar könyv.

Szántó Tibor szerencséje a miénk is, könyvszerető embereké. Mert az ő könyveit nemcsak olvasni, kézbe venni is jó.

(1986)