Emléküket tettek őrzik

A kötet bevezetőjében nem titkolt büszkeséggel vallottam magam egy nagy nemzedék kortársának. Interjúkkal bizonyítottam, hogy a megszólaltatott írók, költők, színészek, szobrászok – a XX. század szülöttei, jobbára a század második felének polgárai, mesterei, szószólói. Akik Örkénytől tanulták, hogy „e kor nekünk szülőnk és megölőnk”, hogy lehetünk hősök és gyilkosok, megbélyegzők és megbélyegzettek, keveset tevők, nagyokat álmodók, másokat mentők, magunkat pusztítók, …ki merre fordul, aszerint.” De még a kor öntőformáiból kikerült hősök és kisemberek közül is csak kevesen vallhatták, vallhatják magukat a történelem formálóinak.

Ebben a kötetzáró interjúciklusban nem pályatársakat, hanem látszólag össze nem tartozó beszélgetőpartnereket kerestem. Megszólaltattam itt olyan nagy embereket, mint Selye János – akinek világhírét irigyei sem tagadták, de sokkal több olyan férfit és nőt, akinek a neve azóta sem szerepel egyetlen lexikonban sem. Közös bennük talán csak az, hogy jól sáfárkodtak a kortól kapott útravalóval, amikor hosszabb, de inkább rövidebb időre bekerültek, vagy éppen besodródtak a történelem első vonalába. Akkor esett rájuk a reflektorfény, amikor hivatásuk gyakorlása közben, vagy a meghallott erkölcsi kihívás hallatára – nemecsek ernő Nemecsek Ernők lettek, csupa nagybetűvel.

Országos hírességekkel sokan készítettek az enyémnél terjedelmesebb, ezért bizonyára teljesebb interjúkat. De én, e kötet anyagát válogatva, azért áldottam riporteri szerencsémet, hogy sikerült szóra bírnom azt a sok nyelvet jól beszélő irodai segítőt, akinek megadatott az Auschwitz-jegyzőkönyv fordításának terhe és felelőssége, azt a Hain Péter vezette politikai rendőrségen szolgálatot teljesítő detektívet, aki állása és élete kockáztatásával vállalta üldözöttek mentését, és akinek pályatársai közül alighanem egyedül van fája a Jadva Sémben, az Igazak kertjében.

Interjúalanyaim egyikével, másikával évtizedekkel történelmi szerepük eljátszása után, egy más életszakaszban találkoztam. A Rajk-per egykori vádlottjából, – Vándor Györgyiből – Bécsben nyelvtanár lett és író. A szovjet zsenaláger gyanútlan foglyának – Cséri Lilinek – egyetlen művét, a naplóját, jóval halála után adta közre filmoperatőr fia.

A megszólították között akadt apáca és a munkásmozgalom neveltje is: csupa másként gondolkodó írástudó, aki szembenézve a maga erkölcsi felelősségével, egy felismert-felvállalt ügy elkötelezettjeként élte meg – közelről, és nem alulnézetből – a történelmet.

Jeles tudósok öröksége – közkincs. A régmúlt titkait sikerrel firtató Vértes Lászlóé is az. De az itt megszólaltatottak nagyobbik részének emlékét nem művek, hanem tettek őrzik. A méltatlanul elfeledett, halk szavú poétának – Lányi Saroltának – ezúttal nem (csak) verseit, hanem hitét és hűségét idéztem, hogy életművére is emlékeztessem az unokák nemzedékét. És, bár az annalesekben sem szerepel név szerint minden hazánk fia, lánya, aki ember maradt az embertelenségben, hiszem, hogy legalább a krónikák margóján érdemes közülük minél többnek helyet szorítani. De erre csak addig van esély – ha van egyáltalán –, amíg élő tanúk szállnak szembe a feledéssel.

Az idő pedig azért sürget, mert a felejtés gyorsabb, mint hinnénk. Tartok tőle, hogy népes családján és még népesebb páciensi körén kívül, már ma is kevesen emlegetik azt a fehér köpenyes, sztetoszkópos varázslót – Levendel László tüdőgyógyászt és műgyűjtőt –, aki pedig még a nyolcvanas években is köztünk járt. Holott kőbe kellene vésni, tankönyvben tanítani emberségét, hogy az ő hetvenedik születésnapját még együtt köszöntötte egy-egy szál sárga nárcisszal a Városmajor utcában az akkori ellenzék mindkét szárnya, Konrád Györgytől Csurka Istvánig. Kár lenne elfelejteni, hogy történelmi alkalom volt ez is – az összefogás elmulasztott lehetőségének ünnepe.

Az itt következő beszélgetésekkel a magam könnyen felejtő nemzedékének adósságát szeretném törleszteni, csekkfüzet és virágcsokor helyett, emlékező sorokkal. De az utókor olvasóinak figyelmébe ajánlom, hogy még ezeket a mondatokat is ők maguk, a hiteles hitelezők, történelmi terheiket méltósággal viselő nyilatkozók fogalmazták. Hallgassuk tehát őket, akik, ha nem is formálták, közelről látták és élték a történelmet.