A mérhető múlt tudósa – Vértes László

Régóta ismerem Vértes Lászlót. Még földik is vagyunk: egy autóbuszon járunk munkába. De más valakivel a 91-es autóbuszon napi eseményekről beszélgetni, mint régi ismerőst – az életéről faggatni. Nem mintha Vértes László szűkszavú ember lenne. Sőt ellenkezőleg, remek mesélő. Még akkor is az, ha saját magáról van szó. Lehet, hogy ha nem lett volna régész, írói babérokkal vigasztalódott volna. Vagy Thalia szekerét tolja – színészstátusban. De mivel sorsa, némi vargabetűvel bár, de kamasz korától régésznek szánta – pontosabban: Vértes addig perelt a sorssal, amíg kicsikarta tőle a régen várt álmok teljesedését –, évtizedek óta minden egyéb ambícióját és tehetségét az archeológia tudományának szolgálatába állította. Fizikai erejét – ha ásni kell. Matematikán csiszolt logikáját – ha következtetni. Kézügyességét – amikor a leletekkel bánik. Írói vénájának az istállós-kői ásatás regényének megírásakor veszi hasznát, s hogy konferansziéként is megélne, azt akkor fedeztem fel, amikor a Mikroszkóp Színpad kabaréműsorában „mai vendég” volt. Hogy fotózni tud – az természetes. Egyébként hogyan is őrizné meg az ásatás múló pillanatait, az archeológiai nyomozó munka minden egyes stádiumát? Mindez azonban a riport szempontjából mellékes. Esetleges vonások ezek a tudós portréján. Majdnem annyira, mint az, hogy régész hősünk szakállat visel. Sőt, hiszen ennek az ifjúkora óta viselt férfiúi ékességnek legalább egy epitheton ornanst köszönhet: ,,szakállas Vértes”-nek nevezi a szűkebb és a tágabb körű szakma is.

– Hogyan választotta hivatásának a régészetet?

– Ötödik gimnazista koromban határoztam el, hogy régész leszek. Érettségi után beiratkoztam az orvosi egyetemre…

Csodálkozva kapom fel a fejem.

– Nem lettem orvos, mindössze két szemesztert végeztem. Később tisztviselősködtem, volt kölcsönkönyvtáram is, azután segédmunkás lettem, próbálkoztam mint hölgyfodrász és artista.

Az utolsó kettőt tréfának vélné az ember, de nem az.

– Háború előtt arról álmodtam, hogy eljutok Párizsba, és Párizsban egy fodrász mindig megkeresi a megélhetését. Mikor ebbe a tervbe beleszólt a történelem, elmentem napszámosnak, és akadt a gyárban egy kollégám, volt artista, aki kidolgozott izmaimról felfedezte bennem az egykori tornászt. Az ő ötlete volt, hogy tanuljunk be egy trapézszámot. De hiába gyakoroltunk műszak után, nem lett belőlünk világszám. Bár, az igazat megvallva, nem is nagyon ambicionáltam. Változatos foglalkozásaimat általában kenyérkeresetnek tekintettem, szenvedélyem továbbra is a régészet és a barlangkutatás volt. 1939 óta folyamatosan gyűjtöttem a Nemzeti Múzeumnak.

– Gyűjtőszenvedélyének eredetéről olvastam a Medveemberek krónikájában.

– Valóban szenvedélyes gyűjtő vagyok. Mindig is az voltam…

Hogyan is írta kötetében : ,,Az idegen, egzotikus, szokatlan dolgok iránti érdeklődésem és a gyermekkorom óta kísérő bélyeg-, számolócédula, bogár-, ásvány- és növénygyűjtő szenvedélyem fejlődése során összehordtam fiókjaimban, szekrényeimben minden értékes és értéktelen holmit, amihez csak hozzájuthattam. Kitömött madár, néger kard, ásatási koponya, kínai bronzszobor, ritka ásvány, római pénz… De az évek során egyre szűkült érdeklődésem. Egyre inkább kezdtem tudatosan fékezni hörcsögszenvedélyemet. Kikötöttem magamnak, hogy kizárólag kezdetleges népek: afrikai négerek, a szigettenger lakói, amerikai indiánok tárgyait gyűjtöm. Később – ugyancsak erőszakkal – még inkább leszűkítettem gyűjtőkörömet a természeti népek isten- vagy ősszobraira, bálványaira. Ritka tárgyak ezek Magyarországon. Ennél jobban már nem lehet körülhatárolni a gyűjtést, egyszerűen a gyűjtendő tárgyak hiánya miatt. Tehát gyűjtöttem a kezdetleges „bálvány”-szobrokat, és idővel kezdtem egy bizonyos módon érteni is hozzájuk. Előbb született meg azonban a gyűjtési körömet szigorúan elhatároló elhatározás, mint a szakértelem.

– Az egyetemet mikor végezte el?

– Pedagógiai szempontból nem tudom, helyes-e bevallani, hogy soha. Az első két szemeszter után azért maradtam ki az orvosi egyetemről, mert 1934-ben nehéz idők jöttek, a tanulás drága volt, és nem is vonzott a pálya igazán. 1946-ban, amikor újra beiratkozhattam, már a régészet volt a választott tárgyam. Akkor viszont hallatlanul izgalmas idők jöttek, az egyetem ingyenes volt, és mindennél jobban izgatott a magam szakmája. De közbejött az, hogy felkértek, vállaljak ugyanott előadói megbízatást. Mivel egy időben a padban és a katedrán nem ülhettem, az utóbbit választottam. Diploma helyett megszereztem előbb geológiából a kandidátusi fokozatot, azután a régészet tudományának doktora lettem.

Arról, hogy mit jelentett ebben a szakmában autodidaktának lenni, nem kérdezem. Annál kevésbé, mert tudom, elmondani nehéz olyan kíméletlen őszinteséggel, mint ahogy könyvében megírta. Megírta, hogyan tévedett kezdőként, amikor még nem büszkélkedhetett különös szaktudással. És azt is, hogy minél többet tanult, annál inkább érezte a további tanulás szükségét, mert „egy minimális ismeretmennyiség után az ember tudásigénye elkezd növekedni, és rádöbben: sohasem érheti el az ismereteknek azt a fokát, amelyre munkájához szüksége lenne… Lépésről lépésre dolgoztam bele magam a tudnivalókba. Azok a kevéssé rendszerezett ismerettöredékek, amelyeket sportból – barlangkutatásból – kinőtt régészeti érdeklődésem során szereztem, elégtelennek bizonyultak. Hiányoztak az egyetemi évek. Nem a képesítés miatt, hanem mert ott tanulhattam volna meg, hogyan kell egyáltalán hozzányúlni a régészeti anyag feldolgozásához.” S ugyanitt írja meg azt is, hogyan pótolta, önerőből, a hiányzó ismeretanyagot. Hogyan ismerkedett meg mindazzal a megfigyeléssel, amit a vizsgált korszak megfelelő szakaszáról korábbi tudósok tettek. Hogyan tanulta meg a régészeti szakma ábécéjét, az eszközök leírását, csoportba sorolását, értékelését s ezzel együtt a legmagasabb fokú ismeretanyagot, a maga tudományágának előrehaladását szolgáló, új megfigyelések és felismerések közlését is. Két évtizedes tudományos munka után, ma már persze mindez emlék, anekdota. Az eredmények azt bizonyítják, hogy tudós hírnevének nem árthat a visszaemlékező őszinteség, hogy van mire szerénynek lennie. Nemcsak arra, hogy diploma helyett, a szakvizsgát átugorva, magas tudományos fokozatot szerzett, és nem is csak arra, hogy világszerte ismerik a szakmában.

Hanem elsősorban a leletekre, a kutatási eredményekre. A régész tudományos pályája amatőrként kezdődött, de ezeket az amatőréveket csak történelmi és nem tudományos válaszfal rekesztette el a későbbi, hivatásos kutatómunkától. A Szalajka-völgyet, az istállós-kői barlangot is amatőr régészként ismerte meg, 1941-ben járt ott először kutató szándékkal. De merte-e akkor remélni, hogy öt év múlva állami megbízatásból, egy ifjú tudósokból álló kutatóexpedíció vezetőjeként tér vissza, hogy tettre váltsa azt, amiről akkor álmodott? Ahogy én ismerem – igen.

A bükki, szilvásváradi, szalajkai ásatás ma már egy hőskorszak emléke a régész életében is. Ami tudománytörténeti értékét, tartalmát illeti: az ásatás négy nyarán helytálló tizenkét tagú tudóskollektíva beszámolt a szakmának a nyolcvanezer éves leletekről. A tudományos publikáció – a szakemberek kenyere. Ami viszont az ásatás hétköznapjait és ünnepeit, az archeológus műhelytitkait illeti – erről szól a Medveemberek krónikája.

Minden ásatás legnehezebb – legelső – napjától kezdve, sőt még előbb-ről, az expedíció anyagi bázisát biztosító nyestvadászat szerencsés oszolyi kalandjától kezdve, végigkíséri Vértes László a munkát. Különös regény ez: cselekménye – a tudományos kutatás; szerkezete – a munkafolyamat; hősei – medveimádó, nyolcvanezer éves ősök és mai tudósok. Régészeken kívül botanikusok, paleontológusok, antropológusok és mérnökök. De epizódszerepben feltűnik a mineralógus, a hangszertörténész, a növényanatómus és a grafikus is. Mondjam, hogy engem olvasás közben a barlangi medve fogánál, az ember munkálta kőszerszámnál, a paleolitnál is jobban izgatott az ember, aki fáradhatatlan, ha saját múltjának kutatásáról, számbavételéről van szó? Nem merem mondani, mert attól tartok, Vértes László tárgya és tudománya iránti közönynek venné – amit pedig senkinek sem bocsát meg –, alaptalanul. Egyszerűen arról van szó, hogy az istállós-kői barlangban előkerült harmincháromezer ősmaradvány – a régész témája; a kutató ember ezúttal – az enyém. Engem tehát még az is érdekel, amit a leletek szakszerű csomagolásáról vagy a tudományos precizitással végzendő leltárkészítésről mond, és hogy milyen saját költésű bábszínműben gúnyolta Vértes a hazai kutatás rendelkezésre álló, szerény anyagi erőforrásainak és korláttalanul szárnyaló igényeinek ellentmondását – 1948 farsangján.

De Vértes Lászlót igazán Vértesszőllősön lehet megismerni.

Az Új Magyar Lexikonban Vértesszőllős még csak másfél sort kapott: önálló tanácsú község a tatai járásban. Mire az új kiadásban többszörösére bővül a címszó, Vértesszőllős neve alighanem bekerül a világ minden nyelvén kiadott kézikönyvekbe, atlaszokba is: az emberiség, a mai ember néhány éve számon tartja a maga újonnan felfedezett bölcsőjét. Számon tartja, és egy kicsit büszke is félmillió éves családfájára, arra, hogy a vértesszőllősi ősember, a Homo (erectus seu sapiens) paleohungaricus már nemcsak elejtette, hanem a maga kezdetleges módján eszközökkel darabolta fel az állatot, hogy ismerte és zsíros csontdarabokkal őrizte, táplálta is a tüzet… Hogy ősei lába nyomát félmillió éve őrzi a kő.

A vértesszőllősi ember története félmillió éves, az ásatásoké alig több mint fél évtizedes. De a régész életében ez a fél évtized talán izgalmasabb, mint életrajzának teljes fél százada.

– Aki kívülről ismeri csak a mi munkánkat, sokszor úgy képzeli, régésznek lenni csupa izgalom. Minden ásatás új kaland, új felfedezés. Egyszer egy jó barátom megkért, vigyem le magammal, ha valami érdekeset ásunk. Hajnaltól sötétedésig figyelte a munkánkat a Bükkben. Hogyan dolgoznak, izzadnak az én vörsi embereim, milyen óvatosan fogják a szerszámot, hogy el ne ássák a nyomot, hogyan ások magam is, hol ásóval, hol bicskával, hányszor veszem egy nap kezembe a seprűt és az ecsetet, hogy letisztítsam a terepet. Az első nap után csalódott: ez olyan izgalmas? Csak később értette meg, hogy a hetek és hónapok fárasztó munkájában milyen ritkák a „nagy pillanatok”. Még Vértesszőllősön is, amely pedig voltaképpen egyetlen nagy pillanat a régészet jelenkori történetében. De három év alatt megszámlálhatatlanul sok munkaórát töltöttünk már az ásatással, amikor 1965. augusztus 21-én egyetlen ünnepi perc alatt megtaláltuk Sámuelt…

Sámuel – az ásatást végző munkások nevezték el így, de később már a régészek és újságírók tolla nyomán rajtaragadt a becenév – ez a bizonyos, kézikönyvekben is polgárjogot nyert Homo paleohungaricus, félmillió esztendővel ezelőtt Vértesszőllősön élt ősünk, az előember, akinek kiásott tarkócsontja perdöntő bizonyítéka az egykori emberi településnek. Először Pécsi Márton földrajzprofesszor, aki tanítványaival a ma is működő vértesszőllősi kőbányában járt, talált az édesvízi mészkő lerakódott rétegeiben ember használta eszközökre és tűz nyomára. Az ásatásnál előkerült leleteket először nem becsülték igazán sokra: „fiatal” – ötvenezer éves – leletekben nem szűkölködik a hazai föld. De azután hirtelen megsokszorozódott a régészek kutatási kedve, amikor váratlanul előkerült egy őshód foga. Ez a csontdarab a szakemberek számára perdöntő bizonyíték volt: a félmillió éve kihalt állatfajta névjegye végérvényesen igazolta a legelső település korát. Az ásatásnál kezdettől tervszerűen együtt dolgoztak a Nemzeti Múzeum régészei, az antropológusok, geológusok, paleontológusok és paleobotanikusok is. De Vértesszőllős gazdája, az ásatás vezetője kezdettől Vértes László, a Nemzeti Múzeum régésze.

– Ritka szerencse a régész számára, ha saját neve és élete nagy tudományos felfedezésének lelőhelye találkozik… Vértes László neve itthon is, a nemzetközi tudományos életben is összefonódott Vértesszőllőssel.

– Ne gondolja, hogy ez a véletlen egyben szerencse is. A szakmában elég nagy, és jogos idegenkedés fogadja azokat a tudósakat, akik önmagukról nevezik el a lelőhelyet, mert már ilyen is akadt. Képzelje el, milyen kényelmetlen feladat századszor is bizonyítani, hogy az ásatások színhelyét már születésem előtt évszázadokkal is Vértesszőllősnek hívták. Ha szerencséről beszélhetünk, én inkább azt tartom annak, hogy nem pályám legkezdetén találtam meg a félmillió éves település nyomait. Közel száz tudományos publikáció, cikk, tanulmány után a szakmai közvélemény könnyebben hitelesíti az ember eredményeit. Így is nagyon sok kolléga jött el az olvasottakon felbuzdulva a világ minden tájáról, hogy a leletek alapján és az ásatások színhelyén saját szemével győződjön meg tudóskollektívánk megállapításainak hitelességéről…

Való igaz, ebben a szakmában a helyszíni tapasztalat értékével semmilyen forrásmunka sem vetekedhet. Vértes László maga is sok lelőhelyén járt a világnak. Beutazta Európát, volt tanulmányúton Amerikában és Izraelben, legutóbb pedig Indiában járt. Utazásait minden alkalommal pontos tanulmányi és munkaterv szerint szerkeszti meg. Nemcsak az előadások, konferenciák és konzultációk időpontját rögzíti, hanem azt is, hogy hol mit kíván látni. Budapestről levélben írta meg indiai vendéglátóinak, melyik városban, melyik múzeumban pontosan mire kíváncsi. Előadni külföldön angol nyelven ad elő, de bevallása szerint elégedetlen angol tudásával.

– Szerencsére mi, régészek, a szakma nyelvén az egész világon megértjük egymást.

A szakma – egy-egy tudományág művelőinek meglehetősen zárt köre. De Vértesszőllős ma már nemcsak a tudósoké. Az őstelep, az ásatást vezető régész kezdeményezésére, a minisztérium, a helyi tanács, a Szénbányászati Tröszt, az AKÖV és a honvédség mecénási segítségével ma már látványos szabadtéri múzeummá épült. Már a legelső lelőhelyen izgalmas és szemléletes táblázatok mutatják: ebből a történelem előtti korszakból mindössze tíz embercsontmaradványt tart számon a régészet. A leletek közül három afrikai, három jávai, kettő kínai. Az egyetlen európai lelőhelyen talált csontmaradvány hitelességét a szakemberek némi fenntartással ismerik csak el. Sámuel tarkócsontjának tudományos értékét viszont megsokszorozta a vele együtt kiásott gazdag, egykorú leletanyag. Vértesszőllősön az embermaradvánnyal egyidős eszközök vallottak a településről, bizonyítékot találtak a koponyakultuszra és a tűz használatára is.

Diákos érdeklődéssel és némi nehezen leplezhető meghatódással járunk a tegnapelőtti ember nyomában. A félmillió esztendős lábnyom számomra van olyan fantasztikus, mint a Hold-utazás. Kalauzunk, dr. Vértes László a szakmájukba szerelmes pedagógusok szenvedélyével és a laikusok lélektanát ismerő propagandista humorával magyaráz, de aztán hirtelen elhallgat. Nyomdafestéket nem tűrő szavakra is csak akkor fakad, amikor a döbbenet csendjét már oldania kell. A riporternek általában kezére játszanak a szenzációk, de ez most durván elrontja a tudományos nyomolvasás örömét. Vértesszőllős tudósa ebben a pillanatban fedezte fel, hogy Sámuel egy jelenkori utóda kilopta a bölénydarabolás nyomait őrző tárlóból az előember egykorú eszközeit. Alighanem bicskával feszítette ki a vitrin üvegét, hogy zsebre vághasson néhány csontot és a tudomány számára pótolhatatlan értékű kődarabokat. Ki lehetett a tolvaj, és miért tette? Hasznot aligha remélhetett: a félmillió éves, ember munkálta kődarab csak a szakember számára érték. Diákcsínynek viszont nemcsak ostoba: kegyetlen és hazafiatlan is.

Számtalan újságcikk, jó néhány tudományos közlemény őrzi ma már az ősember nyomában folytatott szenzációs nyomozás eredményét. Készül a részletes beszámoló, Vértes László a nagyközönségnek írott könyve és a munkában részt vállaló tudósokkal közösen közreadott, a leleteket ismertető és értékelő monográfiája is.

– Az ásatások krónikáját könnyű volt megírni – meséli a szerző. – Csak felidéztem magamban a munkát, a gondokat, a leleteket. De sehogy sem tudtam befejezni a könyvet. És akkor eszembe jutott, hogy megírom a történet valóságos végét. Megírom, hogy először csak két aktatáska könyvvel jöttem ki Vértesszőllősre dolgozni, de azután munka közben hétről hétre gyűltek a szükséges és Pestről kihordott kötetek, és amikor végül befejeztem a munkát, már csak egy kölcsön vastaligán tudtam kitolni a könyveket – a felhasznált irodalmat – a vértesszőllősi állomásra.

Vértes László, úgy tapasztaltam, hogy nagyon is tágan értelmezi a maga munkájának körét. Élete minden szakaszának, tapasztalatának leszűrt eredménye a régészet segédtudományává válik. Még az artistáskodás is. A tudós fizikai csúcsteljesítménye, rekordja az volt, amikor derekára kötött kötéllel három napig ásott fejjel lefelé egy sziklahasadékban. A régészethez hozzátartozik a múzeumtervezés: saját elképzelései, külföldön szerzett tapasztalatai és a leletanyag sajátosságai szerint alakította ki a szabadtéri múzeum külső képét. A tervezéshez – az anyagi feltételek megteremtése, az anyagbeszerzés, a számtalan tárgyalás. A tudomány rózsájának ezek a tövisei. Mert nemcsak a félmillió éves megkövült bogár tetemét jól láttató nagyítólencse, a tükrözést kiküszöbölő hajlított üveg beszerzése volt gond, de a terület parkosítása, a mellékhelyiség korszerű higiéniai feltételeinek biztosítása is.

Mindez aligha sorolható a múzeumi tudományos kutatók munkakörébe. Ezt nem kívánja a tudományok doktorától az Akadémia. Vértes László azonban minden illetékesnél szigorúbb főnöke önmagának: minden feladatot önmagára oszt, amit a vértesszőllősi ásatás és múzeum érdekében el kell látni. Az alkalmankénti szakvezetéstől a múzeumi tájékoztató füzetek kiszállításáig. Tudományos értekezések írása közben azon töri a fejét, hogy ha Sámuel rekonstruált koponyájának gipszmásolatát, vagy néhány megkövesült levél nyomának dekoratív kópiáját legyártanák, és forgalomba hoznák – Vértesszőllős „behozná” az anyagi ráfordítást. S ha már a gyakorlat rákényszeríti a számolásra – elméletben is belevág. Meggyőződése, hogy a matematika, a valószínűségszámítás a régészet tudományának is nélkülözhetetlen módszertani segédeszköze, következtetéseinek és mindenfajta szintézisnek elengedhetetlen eleme. A régésznek tehát nemcsak történésznek, fényképésznek, antropológusnak és artistának, hanem – egy bizonyos fokig – matematikusnak kell lennie…

Vértes László mindezt az élet egyetemén tanulta. És úgy látszik, a régészet szerelmeseként töltött három évtized alatt ezeknek a tudományoknak is doktorává lett.

Az élet tragikus záradékot fűzött ehhez az interjúhoz: Vértes László, a mérhető múlt tudósa – nincs többé. Nyári beszélgetésünkön élettől, energiától duzzadóan lelkemre kötötte: olvasni kívánja a kéziratot. De ígéretem ellenére ezt a kívánságát már nem teljesíthettem. Ám ha attól tartott, amit Karinthy Frigyes vallott, hogy „senki sem jellemezhető halála előtt”, tragikus sorsa a vártnál ezerszer korábban lehetővé tette, hogy jellemezhessük. Élete utolsó önvallomása így vált – egy elszabadult vérrög ítéletére – nekrológgá.

(1968)