Hős az, aki legyőzi a félelmet –
Történet egy tolmácsról, aki találkozott a történelemmel (dr. Küllői Rhorer Lászlóné)

– Nem hiszem, hogy én érdekes lennék az olvasóitok számára… Mit tudok én elmesélni? Azt, hogy megtettem, amit meg kellett tenni? Régen volt… Az életemről meg mit mondhatnék? Ha van munkám, sokat dolgozom és örömmel. Szóval, semmi különös. Egy nagymama a sok közül. De azért, ha akarod, szívesen látlak!

Ezután a telefonbeszélgetés után majdnem megtorpantam. Lehet, hogy túlságosan megkésett ez az interjú, hogy dr. Küllői Rhorer Lászlónét akkor kellett volna megszólaltatnom, amikor még (időben s talán az érzelmek intenzitásában is) közelebb volt hozzá az, amire Székely Marcsi korában – a történelem és az emberség parancsára képes volt.

Csakhogy az igazság az, hogy Székely Máriának a nevét sem ismertem, amíg Szenes Sándor újságíró kollégám, a Befejezetlen múlt című, történelmi jelentőségű visszaemlékezés-gyűjtemény szerzője, meg nem szólaltatta. Neki mondta el először dr. Küllői Rhorer László sebészprofesszor felesége, hogy milyen körülmények között, milyen lelkiállapotban fordította le 1944 nyarán az auschwitzi pokolból megszökött lengyel foglyok tanúságtételét, a világ lelkiismeretének felébresztésére hivatott jegyzőkönyvet.

Most, amikor szemben ülök a hajdani szépségének nyomát még viselő, már nem fiatal asszonnyal, a könyvekkel zsúfolt, szép szőnyegekkel meghitté tett, elegáns budai lakásban és a meisseni mintás porceláncsészében kínált feketét kavargatom, arra gondolok, sematikus képzeteink általában nem ilyen környezetet kerekítenek egy hős körül.

De vajon kit nevezünk manapság hősnek? Az értelmező szótár éppen hét meghatározást közöl, amelyek közül az első: „harcban, bátorságával, vitézségével kitűnő, halálra is elszánt katona”; a második: „csodálatos tetteket véghezvivő, emberfeletti lény, hérosz”. Ezeket biztosan hiába próbálnám ráhúzni az apró szendvicseket kínáló háziasszonyra. A harmadik meghatározás talán már kevésbé lötyögne rajta, ha rápróbálnám: „veszélyben, nehéz helyzetben példamutatóan bátor ember”.

*

Az efféle beszélgetéseket az életrajzzal illik kezdeni.

– Mindig is orvosok között éltem. Apám fogorvos és szájsebész volt, az anyám is sebészcsaládból származott. A családunk zsidó eredetű, én már evangélikusnak születtem. A Baar Madas Gimnázumba jártam, és mély nyomot hagyott bennem az ottani keresztény, humanista nevelés. Az iskolában kötöttem életre szóló barátságot a nyelvekkel is.

– Ez határozta meg a pályaválasztásodat…

– Érettségi után édesanyám nagy erőfeszítéssel Párizsba küldött tanulni. Sokan féltettek, ő nem. Bízott bennem, és én valóban elég hamar letettem a nyelvtanári vizsgát, és mellékesen megtanultam franciául gyorsírni. Ennek – és annak, hogy még négy nyelven gyorsírok – azóta is nagy hasznát veszem.

– Hazatérésed után tanítottál?

– Összesen hat hétig dolgoztam a Máltai Lovagrend Kongresszusán mint fordító és tolmács, azután a megkeresett pénzből kimentem Norvégiába és Angliába. A pénzem persze hamarabb elfogyott, mintsem az újabb nyelvtanári diplomát megszerezhettem volna. De mivel diáknak akkor Londonban nem adtak munkavállalási engedélyt, mindenféle illegális munkát végeztem. Életemben először Angliában nélkülöztem. Megtanultam, mit jelent éhezni, fázni, mégis borzasztó jól éreztem magam. Már csak azért is, mert – ez ma már nevetségesen hangzik – korábban mindig zavart a vörös hajam, és a skandináv lányok között ez nem volt ritkaság. Itt ismertem meg belülről egyfajta, a miénknél sokkal demokratikusabb légkört, a hétköznapi egyenlőséget…

– Mégsem maradtál kint.

– Nehéz idők jöttek, hazavárt a családom. Először a Kereskedelmi Bankban kaptam állást. Nyolc nyelven beszélő főnököm mellett ez is jó iskolának bizonyult. Amikor 1944-ben elvesztettem az állásom, a református egyház karitatív intézményéhez, a Jó Pásztorhoz kerültem. Hivatalosan adminisztratív állásba, de valójában a nemzetközi kapcsolatok lett a területem, és az emberbaráti segítéség, az életmentés a munkaköröm. Fordító voltam és tolmács, de a levelezés, a találkozások megszervezése, a gyerekotthonok megszervezése, mind egyetlen célt szolgált: minél több üldözöttet megmenteni. Később a Nemzetközi Vöröskereszt munkájába kapcsolódtam be, itt a nemzetközi fődelegátus mellett dolgozhattam.

– Ez még hivatalos, legális munka volt.

– Ez – igen. De közben Karig Sárától, ettől a nagyszerű, bátor embertől megtanultam, hogyan kell okmányokat hamisítani. Patikából szereztük a vegyszert és majdnem tökéletes hamis papírokat gyártottunk a rászorulóknak. Volt amikor a szobámban körös-körül száradtak a friss születési bizonyítványok.

– Ismerted, akiken segítettél?

– Többnyire a nevüket sem tudtam. A hozzánk forduló, bajba jutott embereknek többnyire csak annyit mondtak a főnökeim – Kárász Arthur, a Vöröskereszt egyik vezetője, Éliás József ügyvezető lelkész és a többiek” – „ott az írógépnél ül az a vöröshajú lány… majd a Marcsi segít…” Akkor én tudtam, hogy lehetőleg minél jobb papírokra van szükség. Akit lehetett, erdélyi menekültként el is helyeztünk a felajánlott villákban, de főként zsidógyerekeknek szereztünk helyet a különböző, hirtelenjében szervezett otthonokban, Sztehlo Gábornál és másoknál.

– Milyen személyes élmény késztetett erre a nem mindennapi kockázatvállalásra?

– 1943-ban még síelni mentem a Tátrába. A poprádfelkai állomáson láttam egy félretolt, veszteglő deportált vonatot. Az ablakból kibámuló, rémült emberek, a szemek, kinyúló kezek látványa megdöbbentett. Tanúja voltam annak, ahogyan a segíteni akaró helybelieket, kenyeret, vizet hozó asszonyokat durván elzavarták. Ez a közvetlen élmény megragadt bennem, s fel-felrémlett akkor is, amikor már körülöttünk tombolt a pokol.

– Tudtad, milyen kockázatot vállalsz?

– Az embert akkor nem ez foglalkoztatta. Ebben a tevékenységben nem volt semmi megrendítő, semmi pátosz. Természetesnek éreztük, hogy segíteni kell, s tudtuk, hogy minél hitelesebbnek tűnik az az okmány, minél gyorsabban jut valaki hozzá, annál nagyobb esélye van arra, hogy életben maradjon.

– Akkor már te azok közé a kevesek közé tartoztál Budapesten, akik pontosan tudták, mit jelent a pokol. Hogy a deportálás nem egyszerű kényszermunka, hanem a halálgyárba vezető út. Ismerted, hogyan működnek a gázkamrák, a krematóriumok. Hiszen – Éliás József lelkész későbbi tanúvallomása szerint – a te kezedbe adta 1944 tavaszán fordításra, gépelésre a Magyarországra csempészett auschwitzi jegyzőkönyvet. Hogyan hatott rá ez a nyomasztó és felzaklató olvasmány, ez a megrendítő, erődet és idegeidet is próbára tevő munka?

– A 47 oldalas anyag tartalma olyan megrendítő volt, amit ma sem tudok szavakba önteni.

– Sokan először hitetlenül, kétkedve fogadták a tervszerű, tömeges emberirtásról érkező híreket.

– Ezt a híradást nem lehetett nem elhinni. De ha én akkor átadom magam a kétségbeesésnek, akkor nem tudom elvégezni azt, amit rámbíztak. Tehát én minden erőmet megfeszítve, éjjel-nappal a szövegre koncentráltam. A szavakra és a mondatokra. Tudtam, hogy nem lehet, nem szabad összetörni. Talán csak a kislányom és a férjem halálát követő lelkiállapotommal hasonlíthatom össze: akkor is életben tartott a feladat, a két fiam, az unokám…

– Amit csináltál, bizonyára szigorú titok volt. Hol és hogyan rejtőztél el a világ elől?

– 1944 tavaszától egy baráti családnál, Szladits Károly jogászprofesz-szoréknál laktam egy kis manzárdszobában. Az ő Érmellék utcai otthonuk közel volt a Nemzetközi Vöröskereszt irodájához, a szobában volt írógép, voltak szótárak. Először magyarra kellett fordítanom a német szöveget, azután angolra. Pihenésül néha kiültem a villa teraszára, és ott dolgoztam a levegőn. Akkor történt…

– Micsoda?

– Ezt már Szenes Sándor kiszedte belőlem. Minek mondjam, csak a felelőtlenségemre derít fényt. Hiszen akkor is tudnom kellett volna, hogy nemcsak magamat sodorhatom veszélybe, de az ügyet is.

– Ha nem akarod…

– Negyven év után igazán nem titok. Hat példányban készült a szöveg, egy lapot, méghozzá amin gondosan másolt tervrajz, térkép is volt, felkapott a szél, és egyenesen a villa kerítése felé repítette. A szomszédban a Gestapo székelt. Egy ott posztoló őr elkapta a szálló papírt, és anélkül, hogy belenézett volna, a fegyverére tűzve, udvariasan átnyújtotta. Ez volt az egyik alkalom, amikor a szakadék szélére kerültem.

– A másik?

– A másik meleg helyzet akkor következett be, amikor már kézbesíteni készültem az anyagot. A táskámban volt a gépelt szöveg, amikor az Úri utcában igazoltattak. De ezt is megúsztam.

– Bátor ember vagy?

– Sose voltam bátor. De azt hiszem, amikor az ember egyedül van, könnyebben legyőzi a félelmet. 1956-ban, amikor már gyerekeim voltak, a fegyverzajban sokkal hevesebben féltettem a saját életemet is. Mert arra gondoltam, hogy mi lesz velük – nélkülem.

– Hogyan őrizted meg ennek a nyárnak az emlékét?

– Nem a félelem, a szörnyűség maradt meg bennem legerőteljesebben, hanem valamiféle jó érzés. Hálás vagyok a sorsnak, hogy megtehettem a magamét, hogy tiszta a lelkiismeretem. Az élet azután annyi jót és rosszat kínált, hogy mindezt évekre, évtizedekre eltemettem magamban. Annak idején csakis a vőlegényemnek, a későbbi férjemnek mondtam el, amit tettem. Amikor a családdal Weimarban jártunk, elvittük a gyerekeket Buchenwaldba, nézzenek szembe azzal, ami történt. De akkor sem azt éreztem fontosnak, amit én tettem, hanem amit az emberiség. A kitervelt gyilkosságot, a mérhetetlen szenvedést és azt, hogy azért voltak, akik megpróbáltak erejükhöz mérten segíteni.

Amiről eddig szóltunk – történelem, közügy. Ami azután történt – egy boldog asszony és egy boldogtalan özvegy, egy háromgyerekes édesanya, majd egy unokájáért élő nagymama magánélete.

Akadt benne szívderítően szép fejezet, például az első felszabadulás utáni pesti esküvő, amikor 1945. február 18-án Székely Marcsi az otthonról vitt gyertyák fényében örök hűséget esküdött a fiatal orvosnak, Küllői-Rhorer Lászlónak. Keserves erkölcsi próbatétel, amikor a Vöröskereszt munkatársaként Marcsinak orvosi vizsgálat nélkül kellett eldöntenie, hogy kinek adjon a rendelkezésre álló, kevés inzulinból. Megélt három szülést és egy éveket beárnyékoló betegséget, viruló szép felnőtt lányának elvesztését…

– Beszéljünk inkább a jelenről. A munkádról…

– A nyelvek szerencsére hűségesek maradtak hozzám. Sokéves kihagyás után, 1976-ban egy barátnőm hívott először egy nemzetközi kongresszus információs irodájába dolgozni. Kedvet kaptam, és talán nem is csináltam rosszul: azóta egyre gyakrabban nyílik alkalmam szinkrontolmácsolásra.

– Valahányszor nemzetközi tanácskozáson veszek részt, mindig csodálom a kabinban ülőket.

– Ennek a szakmának is megvan a titka. A nyelvtudáson kívül szükség van egy bizonyos skizofréniára, hogy az ember képes legyen egy időben kétfelé figyelni, rögtön váltani, az egyik nyelven hallottakat azonnal rögzíteni, és egy másik nyelven szabatosan megfogalmazni. Én valóban gyermekkorom óta bolondja vagyok a nyelveknek, és sokakkal ellentétben rajongok a nyelvtanért is. De állítom, hogy az úgynevezett tehetség, nyelvérzék csak az alap, és ami arra épül, az szorgalom dolga. És még ez sem elég. Szükség van lelkiismeretességre is, mert akármilyen jól tud valaki egy nyelvet, nem tolmácsolhat zökkenőmentesen, ha nem készül fel, nem tanulja meg alkalmanként két-három nyelven egy adott röntgenológiai, orvostechnikai vagy gépipari tudományos kongresszus sajátos szókincsét.

– Erre is van tankönyv?

– Jó esetben előre megkapjuk az előadásokat, prospektusokat. Néha sokat segít egy-egy katalógus. De minden témában hozzáférhetők a szakkönyvek. Bevallom, én minden tanácskozásra külön füzetet készítek. De erről ne írj, még azt hiszik, propagandának szánom.

(1987)