A szeretet parancsára (Ghisbertha nővér)

Gyakran előfordult, hogy olvasóink ötletet, témát kínáltak a Nők Lapja szerkesztőségének. Az is megesett, hogy vendégségbe hívtak; s élőszóval mondták el azt, ami véleményük szerint cikket, riportot érdemel. Az ilyen, postán érkező javaslatok mögött többnyire panaszok, sérelmek, konfliktusok torlódtak. Sok volt a személyes jellegű, de egyikük-másikuk valóban közérdekű volt. Ilyenkor a riporter tartozik köszönettel a tapasztalatait a nyilvánossággal megosztó olvasónak.

Az a levél, amelynek nyomában elindultam, más természetű. Dr. Ábrányi Istvánné budapesti olvasónk egy bécsi vendégével szeretett volna megismertetni, és 40 esztendőnél régebbi, soha nem felejthető emlékeivel kívánt szembesíteni. A történetnek, amely a levélből kibontakozott, Ábrányiné – férjével együtt – maga is szereplője. De igazi hőse az az apáca, akit a legnehezebb időkben és rendkívül nehéz körülmények között, 1944-ben, egy osztrák kisváros barakk-kórházában, deportáltként ismertek meg, és aki most, 73 éves korában – meghívásukra – Budapestre látogatott.

A levél olvasása közben először az jutott eszembe: még sohasem készítettem interjút egy rend tagjával. Talán nem is áll kötélnek… És vajon érdekelheti-e olvasóinkat egy idős osztrák apáca személye és életútja? Azután újra elolvastam a levelet – és felkerestem Ábrányiék otthonában Ghisbertha nővért.

Friss diplomával

Ábrányi István már doktor volt, de még nem igazi orvos: túl az egyetemi éveken, fejében a frissen felhalmozott tudásanyag, háta mögött az összes eredményes szigorlat, ám megfosztva az államvizsga lehetőségétől – 1944 vészterhes májusában éppen munkaszolgálatot teljesített. Nagy elhatározás kellett hozzá, hogy a frissen végzett egyetemista – a sorssal dacolva – házasodni merjen. De Ábrányi István nem félt az élettől.

A szerencsétlenségben szerencsének számított, hogy éppen betegszabadsága idején hurcolták el a téglagyárba, így fiatal feleségével együtt maradhatott. Strasshofban, amikor az orvosokat szólították, a pályája küszöbén álló fiatalember először szemérmesen, szerényen hallgatott. Márta asszony jelentkezett helyette.

Alföldi, szegedi sorstársaik kisebb csoportokban, az erdőgazdaságban és a környező üzemekben dolgoztak. Ábrányi Istvánra a fizikai munkán kívül, orvosi feladat is hárult: Waidhofen an der Thaya, járási székhelyen, a náci főorvos vezette, háromosztályos barakk-kórház „zsidószobájában” neki kellett ellátnia a 20-30 kilométeres körzetben szétszórt rászorulókat. Egy alkalommal lélekszakadva jöttek érte az erdőre. Egy deportált aszszonyt baleset ért, érzéketlenül, véresen lógnak az ujjai, azonnal meg kell operálni.

– Nem vagyok sebész! – tiltakozott.

– Orvos vagy nem orvos? – ordított rá a főnök.

Ábrányi lehajtotta a fejét. A lepedővel letakart, gyalult faasztalra fektette a beteget, és nekifogott élete első műtétjének. Így kezdődött, és hasonló drámai próbatételekkel, veszélyes, életmentő vállalkozásokkal folytatódott a történet, amelybe ezen a ponton lépett be – 43 évvel ezelőtt – a barakk-kórház műtősnője, Ghisbertha nővér.

Mozdulatról – mozdulatra

Steril műszere sem lett volna a zsidószoba egyetlen orvosának, ha a kórházban ápolónőként szolgálatot teljesítő apácák nem hoznak. Gyógyszerük, kötszerük csak annyi volt, amennyi az apácák kötényébe belefért. Röntgent, laboratóriumot – a náci főorvos rendelkezése szerint – a zsidó betegek számára nem lehetett igénybe venni. Amikor szaporodott a körzetben a betegek száma, a deportáltakat átköltöztették a diftériások régi barakkjába.

A nővérek rendszerint sötétedés után érkeztek. A gyógyszereken kívül konzervet, élelmet, a gyerekek számára néha egy kis édességet csempésztek be. Az elkerülhetetlen műtéteket is többnyire délután és éjszaka végezték. Mindvégig a gyalult faasztalon. A körülményeknél csak a kialakult munkamódszer, és a sajátos munkamegosztás volt különösebb. A műtét során ugyanis a tapasztalt műtős apáca, szinte centiről centire irányította az orvos kezében lévő kést, mozdulatról mozdulatra vezényelte a fiatal orvos munkáját, aki a sebészeti tennivalókat, gyakorlati eljárásokat csak a tankönyvekből ismerte. Szavakkal és a tekintetével vezette a kezét élete első vakbélműtétjénél, s akkor is, amikor az orvos egyetlen asztali lámpa fényénél, rettegve, reszketve és mégis határozottan – végtagot amputált.

– Emlékszik? – kérdezem most, több mint négy évtized múltán, a hajdani fiatal műtősnőtől, Ábrányi főorvosék alföldi festők képeivel, vásárhelyi köcsögökkel szépített, pesti lakásában.

– Mindenre. Arra is, hogy a doktor fiatal felesége terhes volt. Hogy egyszer egy nővér kezéből kicsúsztak az egymásra halmozott kenyerek, Ábrányi doktor segített, elvett néhányat, és a főorvos meglátta. Mindannyiunkat behívatott a röntgenszobába: ki merészelt kenyeret adni egy zsidónak? De a legélesebben annak az éjszakának a képe maradt meg bennem, amikor egyszer műtét közben megemeltem, a seb felé tartottam az egyetlen kislámpát, ám az hirtelen rettenetesen megrázott, és sötétbe borult az egész barakk. Tudtam, hogy minden perc drága. Mégsem szólhattam senkinek, mert a főorvos a gyógyszerek, kötszerek továbbítását még elnézte, de azt nyomatékosan parancsba adta, hogy a kórházi dolgozók nem léphetnek a zsidószobába, a nővérek nem kezelhetnek deportált betegeket. Nekem külön is a lelkemre kötötte: ha nem tartom be az utasítását, az életemmel játszom. Szerencsénkre, egy nővértársam leszólt a szolgának, hogy valahol kiolvadt egy biztosíték, így még időben kigyulladt a villany, és befejezhettük a műtétet.

Segíteni a rászorulókon

– Nem félt?

– A kórház főorvosa gyáva ember volt. De a fiatal zsidó orvos bátorsága még neki is imponált. Én vallom, hogy aki belülről szabad, az nem fél. Én a lelkemben mindig is megőriztem azt a szabadságot, ami a hitemmel együtt lehetővé tette, hogy szabad elhatározásomból segítsek embertársaimon. Mindent, amit tettem, a szeretet parancsára és a magam felelősségére vállaltam. Főnökasszonyom előtt nem titkolhattam el, amit teszek, de őt is megkértem: ha kiderülne a „bűnöm”, vallja azt, hogy a nővérek közül senki sem tudott arról, hogy bejárok a deportáltak barakkjába.

– A betegeken, vagy a zsidókon akart segíteni?

– A rászorulókon. Egyébként bennem soha nem volt semmiféle ellenérzés a más vallásúakkal szemben, a zsidókkal szemben sem. Hitem is, múltam is megóvott tőle. Hiszen Jézus is zsidó volt. Hozzám minden hívő ember közel áll. Egy kétezer lelkes felső-sziléziai faluban, tízgyerekes pékmester családjában nőttem fel. Az anyám a zsidó boltosnál vásárolt, abban bízott meg a legjobban. Amikor Hitler uralomra jutott, a mi falunkban összesen ketten lettek nácik. Amikor a zsidó orvosok rendelőjét bezárták, többen sírtak. Novíciaként – természetesen – nem foglalkoztunk politikával, de amikor Hitler bevonult Bécsbe, a pap a templomban közölte velünk a történteket. Ez a hír, ott az oltárral szemben, úgy hatott, akár egy bomba. Belémhasított, mintha megéreztem volna azt, ami később bekövetkezett: három fivéremet vesztettem el a háborúban.

– Világi emberektől életük delelőjén túl, rendszerint meg szoktam kérdezni, hogyan jutottak el idáig. Nem tudom, feltehetek-e Ghisbertha nővérnek ilyen kérdést?

– A legtöbbet édesanyámnak köszönhetem. Apám, nagy jóindulatában, aláírta egy másik szegény ember váltóját, és mindenünk ráment. Ezután már nagyon nehezen éltünk. De amikor a családunk egyetlen jómódú, gyerektelen tagja irigykedve nézte anyám mellett a fiait, és tétován, halkan megkérdezte, hogy nem adna-e egyet neki a nyolc közül, anyám azt felelte: ha húsz lenne, akkor sem tudnék egytől sem megválni! Lányok ketten voltunk csak a családban.

Én mindig is jól tanultam, rajongtam a könyvekért. Azután egyszer, 12 esztendős koromban kezembe került egy missziós újság. Sorsdöntő olvasmány volt, de senkinek sem beszéltem róla. Egy apáca nagynéném biztatott, hogy el tudna helyezni az Orsolyák Gimnáziumába. De amikor anyámnak beszámoltam a terveimről, megéreztem a csalódását. Ő akkor már évek óta betegeskedett, és csak azt várta, hogy az iskola után én majd otthon maradok segítségnek. Szükség volt rám a pékségben és a családban is, nem mondhattam nemet. 15-16 éves koromban, amikor már határoznom kellett a sorsomról, és egy derék fiú is kerülgetett a faluban, megkérdeztem a papunkat: mit tegyek? A tanácsa szerint Istenhez fordultam, és kilenc napi imádság után megérett bennem az elhatározás. A missziós rendben – ahova beléptem – minden nővérnek hivatást kellett választani. Legszívesebben tanítónő lettem volna, de az öt évbe telt. Az ápolónőképző csak hároméves volt, és amikor beiratkoztam, már tudtam, hogy valójában ez az a hivatás – a rászorulók gyógyítása, ápolása – ami betöltheti az életemet.

– Hány évig állt a betegágy mellett?

– Egész életemet betegek között töltöttem. A grazi ápolónőképző után még elvégeztem egy műtőstanfolyamot, később segítőként „beugrottam”, azután be is tanultam a röntgenes szakmába. Amikor a fizikoterápiára kerültem, volt nap, hogy negyven beteget is megmasszíroztam. Azt mondták, nagyon jó a kezem. Most, 73 évesen – túl az első infarktuson, csigolyakopással, mindenféle testi bajokkal – még mindig elég erőt érzek magamban ahhoz, hogy a bécsi ortopéd kórházban ellássam a munkám. Ma is minden reggel hét órakor a helyemen vagyok.

– A háború után hogyan kerültek kapcsolatba egymással? – kérdezem Márta asszonyt.

– 1945. május 8-án szabadultunk fel Theresienstadtban. Amikor hazaértünk Magyarországra, rögtön írtunk a nővéreknek, beszámoltunk arról, hogy kit találtunk életben, kit vesztettünk el. Később karácsonykor, húsvétkor váltottunk egy-egy üdvözlőlapot. Amikor egy hajdani betegünk unokája levélben egy dollárt küldött a legelső keresetéből Amerikából a férjemnek, hálából, amiért megoperálta a barakkban a nagyapját, arra gondoltam: ennek a fele Ghisbertha nővért illeti. Legelső nyugati utunkon Ausztriába zarándokoltunk. Kerestük a múltat. Waidhofenban akkor még megvolt a régi kórházbarakk. De a sírokat, ahova a halottakat temettük – rendszerint csak kettesben a férjemmel –, már nem találtuk… A nővérek mind, szinte rokoni szeretettel fogadtak. Később aztán évekre elszakadtunk. Váratlanul ért, amikor Ghisbertha nővér egy levélben beszámolt arról, hogy egy hajdani kórházi segítőtársunk meghalt, és az imakönyvében megtalálták a mi címünket, meg az üzenetet, hogy szerettei közt, családjával együtt, bennünket is értesítsenek a haláláról. Ez annyira meghatott, hogy újra felvettük a levelezés fonalát.

Ghisbertha nővér akkoriban már Bécsben dolgozott, oda is hívott bennünket. Tavaly meglátogattuk. Rajta kívül két régi munkatársa – két magyar származású, burgenlandi apáca, akik 1944-ben Waidhofenban még tanulónővérek voltak – ugyancsak kedves ismerősként üdvözölt. Ghisbertha nővér nemcsak megőrizte, hanem tovább is adta a nehéz napok emlékét.

Megőrizni azoknak a névteleneknek a nevét, példáját, akikről nem neveznek el utcát, akiknek soha nem állítanak szobrot, de akikről ma még élő tanúk vallják és bizonyítják, hogy emberek maradtak az embertelenségben. Ez a szándék vezetett bennünket is, amikor felkerestük, bemutattuk és megszólaltattuk Ghisbertha nővért. (1987)