Detektívregény (Hőse: Jászay Ferenc)

Nem szeretem a detektívregényeket. Még olvasni sem, nemhogy írni. Detektívvel életemben – szerencsére – csak a képernyőn találkoztam. Azt pedig elképzelni sem tudtam volna, hogy Horthy rendőrségének egy nyomozójával szembesülve percről percre nagyobb tiszteletet érezzek beszélgetőpartnerem múltja iránt.

Ismerkedésünket egy levél előzte meg. A 77 éves Jászay Ferenc lányának, dr. Molnár Péternének levele, amelyben egyik cikkem kapcsán arra figyelmeztet, az üldözötteket mentő hősök, a svéd Wallenberg, az ál-spanyol Perlasca úr minden tiszteletet megérdemel, de hogyan lehet, hogy a névtelen, hazai életmentőkre, közöttük az ő édesapjára senki sem emlékszik?

Rutinos újságíró számára a szeretetből fakadó családi ajánlás mindig kicsit gyanús. De ezúttal a levélíró személyes találkozásunkra jókora dokumentumgyűjteménnyel érkezett. Az édesapja által megmentett üldözöttek írásban tanúsítják, mit köszönhetnek Jászay Ferencnek. Mit és hogyan cselekedett értük a hatalom szolgálatára rendelt rendőrnyomozó, aki szembe mert szegülni azzal az elnyomó gépezettel, amelynek pedig (beosztása szerint) maga is egyik kereke, csavarja volt. Ezeknek az 1946-os keltezésű nyilatkozatoknak a gondos áttanulmányozása után látogattam el Jászayékhoz, az Eszék utcába.

A hajdani detektív galambősz hajú, egyenes derekú férfi, a ház előtt, régimódi, szertartásos udvariassággal fogad; megjelenésében még ma is van valami katonás. Mielőtt beszélgetésünk témájára térek, ismerkedünk.

– Mátészalka mellett, Ópályi községben születtem 1912-ben. Apám az ecsedi lápot lecsapoló társaság gátfelügyelője volt, ezenkívül gazdálkodott. Tagja volt a vadásztársaságnak is, rengeteg ember megfordult a házunkban. Heten voltunk testvérek, mindannyiunkat taníttattak.

– Hogyan választotta a rendőri pályát?

– A katonaságnál a szabadidőmben rengeteget olvastam, főleg kétpengős meg detektívregényeket. Egy barátomtól kaptam kölcsön a Scotland Yard regényét. Ebben elsősorban az fogott meg, hogy ezek az angol kopók soha nem az embert, hanem mindig a bűnt üldözik.

– Ez az olvasmány döntötte el a sorsát?

– Mindenesetre felkeltette az érdeklődésemet. Leszerelésem után először a Pénzügyőrségre nyújtottam be a pályázatomat, de amikor ez a tervem nem sikerült, örömmel hallgattam a legidősebb nővérem férjére, aki detektív volt Budapesten, és engem is beajánlott a rendőrséghez.

Jászay Ferenc, nemhiába nyomozóként ette meg a kenyere javát, lenyűgöző részletességgel sorakoztatja fel a több mint fél évszázad előtti tényeket. A felvételi tesztek mindegyikére, a vizsga körülményeire is pontosan emlékszik, kollégák, főnökök nevét sorolja, és rettenetesen bosszankodik, ha egy, nem is különlegesebben fontos esemény pontos dátumával adós marad.

– A kezdő rendőr akkoriban minden reszorton végigment. Én is voltam utcai őrszem, közrendőr, dolgoztam szállodai területen, az erkölcsrendészeten, foglalkoztam valutaügyekkel, és sokáig teljesítettem szolgálatot a sérülési csoportnál. Itt már a különleges, kényes ügyeket bízták rám. Több kollégámat megelőztem az előléptetéseknél. A véletlen úgy hozta, hogy 1944. március 19-én a kenderesi Horthy-birtokon voltam szolgálatban. A kormányzó, mint ahogy azóta mindenki tudja, éppen Hitlernél járt. A biztosítás emberei Kenderesen értesültek a történtekről. Közvetlenül az ezt követő napokban hívatott a főnök: „Ferikém, baj van. Átkértek téged Hain Péterhez, a politikai osztályra.” A rendőr sehol, soha nem a maga ura. De azért még megpróbáltam ágálni, hogy én ilyen területen soha nem dolgoztam, nem is értek hozzá. A főnököm azzal érvelt, hogy legalább ott is lesz egy emberük, akihez fordulhatnak, aki segít.

Hogy kinek? Talán a főnöknek, talán a kollégáknak… Beszélgetésünk ezen a ponton egyet zökken. Hírlapírói rutinom is megbicsaklik, már-már becsukom a jegyzetfüzetem, amikor azt hallom, hogy „akkor még a pesti Politikai Rendőrségnél jogszerűen folyt a munka”. De talán éppen azért hiteles ez a vallomás, mert Jászay Ferenc a maga – akkori, mai? – meggyőződésének szellemében, őszintén magyarázza, hogy az ő osztályuk soha nem azonosította magát a nyilas erőkkel, hogy a zsidóknak húsvétra mindenféle könnyítést biztosítottak, az ünnepekre még a sárga csillagot is levehették (?) és a németeknek azért kellett a deportálás végrehajtásához a csendőrséget igénybe venni, mert a rendőrség politikai osztálya nem vállalta a közreműködést. Lehet, hogy a svábhegyi Majesticből, a Mirabellből (hangzatos, de 1944 óta rettegett, örökre gyűlöletes nevek) akkor még ilyen megnyugtató volt a világ? Biztos, hogy Jászay Ferenc jól emlékszik, hogy „eleinte még az agresszió sem volt megengedve”? Mindenesetre, a detektív későbbi életmentő akcióinak ismeretében elhiszem, hogy akkoriban „óriási jogkörrel” rendelkezett, de jelenlétében „még egy pofon sem csattant el soha”.

– Akkor hogyan került sor mindarra, ami önben is felébresztette a tiltakozást?

A vártnál szűkszavúbb válaszból csak kiderül, hogy Jászay Ferenc szerint sem mindenki gondolkodott és viselkedett egyformán a rendőrségen, ott is akadtak „agresszióra hajlamos személyek”, a városban pedig – főként a nyilas hatalomátvétel után – elszabadult a pokol.

– Akkor azután nálunk is elkezdődött valami… Az emberek valahonnan megtudták, hogy ellene vagyok minden embertelenségnek, és sorra megkerestek. Voltak, akik a lakásunkra jöttek azzal, hogy ki kellene hozni valakit a Rökk Szilárd utcai internálótáborból (ma Somogyi Béla utcai iskola), vagy a Margit körúti fegyházból. A legszörnyűbb hely talán a Horthy Miklós (ma Bartók Béla) úton lévő nyilasház volt. Volt olyan este, amikor szinte sorban álltak az asztalom mellett; még az a szerencsénk, hogy a házban egy kommunista házfelügyelő lakott, aki nem jelentett fel. Mert, ugye, Wallenberg mögött ott állt az országa, meg a diplomáciai státus. Én csak magamban bízhattam. Amikor védleveleket hoztam a lefogottaknak, mindig meg kellett várnom, amíg a kollégám, aki nálam jóval gyávább volt, kiment a szobából.

– Jászay úr, mit mondott, és főként mit tett, amikor a bajban, életveszélyben lévők családtagjai reménykedve önhöz fordultak?

– Ha tehettem, segítettem.

Izgalmas, romantikus történeteket, filmbe kívánkozó sztorikat várok, de az életútjának mára lényegtelen mozzanatait is kimerítő alapossággal mesélő beszélgetőpartnerem itt váratlanul szűkszavúvá válik.

– Higgye el, hogy a mi jogi gondolkodásunkkal, az én szemléletemmel sehogyan sem fért össze a Szálasi-féle banditizmus. A hatalomtól tébolyult suhancok kegyetlenkedését nem voltam hajlandó lenyelni.

– Tehát?

Az alkatát tekintve katonás, az élet által is megedzett öregember csak felesége és lánya unszolására fog bele abba a bizonyos Népszínház utcai történetbe, amit állítólag Karinthy Ferenc is megírt. Amikor három taknyos nyilas kölyök automata puskával hadonászva be akarta kísérni a pincében bujkáló, rettegő zsidókat a nyilasházba, de Jászay Ferenc bátor kollégájával, harsány szóval a fegyveresekre támadt, és egy-kettőre lefegyverezte őket… Az ősz férfi tekintete fátyolossá válik, hangja elcsuklik.

– A többit elolvashatja a nyilatkozatokban.

*

Fakuló gépiratokról készült rideg xerox-másolatok. Egyik-másik alig olvasható. Az egyikben özv. Kun Józsefné vall arról, hogy a Majestic Szálló politikai foglyai között mindenki Jászay Ferenctől várta a megváltást, de a detektív bátorsága, segítőkészsége még a várakozásokat is felülmúlta. Fried Miklósékat – kérésükre – maga kísérte be a Rökk Szilárd utcai internálótáborba, és ő intézte el, hogy a beidézett bűntelen, és bűnnel még csak nem is gyanúsított zsidó házaspár a detektív saját felelősségére, kihallgatás nélkül hazamehet. Lassner Jolán, egykori internált, aki irodai munkára volt beosztva, valóságos csokorba szedi azokat az emlékeket, amelyek a kihallgatásokat vezető, a jelentéseket a letartóztatottak érdekében átfogalmazó, a feljelentéseket elfektető detektívet idézik. Dr. Frank Erzsébet még azt is leírta, hogyan szembesítette őt feljelentőjével Jászay Ferenc, és ezen a kihallgatáson „a rendőrséget rágalmakkal terhelő” feljelentő húzta a rövidebbet. Szendrődi Ernő saját és – a Margit körúti fogházban fogva tartott, az ellenállási mozgalomban részt vevő – 64 éves édesanyja életét köszöni, részben Jászay Ferencnek is. Többen a detektív meglepő, baloldali érzelmekre valló nézeteit, kijelentéseit idézik.

Tények, nevek, címek… A mentőtanúk tárgyilagosnak álcázott, rideg mondatokba préselt drámái. A nyilatkozatok dátuma: 1946. Vajon hányan élnek még az aláírók közül, és hányan emlékeznek, talán gyermekeikkel együtt, Jászay Ferencre? Én egyet sem kerestem meg közülük: hiszek a büntetőjogi felelősség tudatában fogalmazott, szívből jövő vallomásoknak. És valahogy úgy érzem, mintha ők, az aláírók fognák ceruzámat.

*

De mivel jómagam életemben először találkozom most a Detektívvel, némi habozás után mégis megkérdem:

– Jászay úr, ön, bár a megmentettek több baloldali kijelentését idézik, nem volt, nem lehetett tudatos antifasiszta, aktívan soha nem politizált. Mindazzal, amit tett, tudatosan a saját karrierjét, maga és a család biztonságát, esetleg az életét kockáztatta. Miért tette?

– Segíteni akartam. A szép nőkön azért, mert szépek, a gyerekeken azért, mert akkor már nekem is volt gyerekem. Az öregeket egyszerűen sajnáltam. És nem mérlegeltem. Viszont gondolkodtam – így sikerült a karácsonyeste is.

Tanácstalanul nézek Jászaynéra, és lányukra, Zsuzsára. Csak az ő unszolásukra meséli el Jászay Ferenc, hogy decemberben több zsidó családot is fent őriztek a Svábhegyen. Két csoportban dolgoztatták őket, valójában azzal a céllal, hogy elkerüljék a nyilasok biztos halált jelentő boszszúját. Amikor már nagyon közel voltak az oroszok, és az őrségből is többen leléptek, Jászay Ferenc kinyitotta az első lakatot azzal, hogy akinek van hova, az menjen, meneküljön. Másnapra azonban kiderült, hogy valaki értesítette a nyilasokat, és négyen feljöttek a Maros utcai nyilasházból a még ottlévőkért.

– Akkor én nagy hanggal és látszólagos barátsággal fogadtam a „testvéreket”, akik még karácsony este is szolgálatot teljesítenek és felajánlottam, hogy előbb csapjunk egy jó murit. Van itt kaja, pia, bőven, nőket is tudok keríteni. És megkértem egy asszonyt, küldjön be pár lányt, mert csak akkor tudom megmenteni a csoportot. A lányoktól nem kértem mást, mint hogy segítsenek itatni a nyilasokat. Ketten a fegyveresek közül nagyon hamar kidőltek, elaludtak, de nekünk még a másik kettőt is el kellett intézni. Amikor ezzel megvoltunk, visszaadtam a foglyoknak az értékeiket és elindultam az emberekkel a fogaskerekű felé. Volt, aki onnan egyedül vágott neki az útnak, a többiekkel csapatostul mentünk, abban a hitben, hogy így veszélytelenebb. De azért a bátrabbak lassanként leszakadoztak mellőlem. Gazda Károlyné, a testvére és a két gyereke idejött velem az Eszék utcába. A feleségem fürdőt és vacsorát készített, de Ilonka – Gazdáné – rögtön utána azt mondta: itt most már nem maradhatnak, ez mindenki számára veszélyes. Szeretnék, ha elmennénk velük a Podmaniczky utca 10-be, ahol bátyja, a Moszkvából jött Stern Pál és Kiss Károly, az ellenállási mozgalom tagjai bujkálnak És mivel én megmentettem őket, majd ha kell, ők mentenek meg engem. És valóban, ez is történt.

– Az ön férje katonaember. Nyilván kemény fából faragták. De mit érzett egy asszony, aki nem sokkal korábban szült, és saját életénél jobban kellett hogy féltsen egy csecsemőt? – fordulok beszélgetőpartnerem feleségéhez, aki mostanáig jobbára csak a kávét, az aprósüteményt kínálta, s ha megszólalt is, hangját elnyomta Jászay Ferenc határozottsága.

– Nézze, éppen, mert anya voltam, megértettem a szenvedőket. Tudja, hogy hány, a pokolból kiszabadult asszonyt hozott haza a férjem? Azokat mind én fürdettem meg, én főztem nekik vacsorát. Hogy féltem-e? Hogyne féltem volna, de tettem a dolgom. Féltem akkor is, amikor a kisgyerekkel együtt bevittek a nyilasházba.

– Erről eddig nem esett szó… Ez is a mentőakció következménye volt?

– Nem egészen. Csak annyi történt, hogy ide mentem a körtéri patikába, amikor megláttam, hogy egy fegyveres nyilas három nőt kísér. A középsőn látszott, hogy utolsó idős várandós. Nagyon nehezen ment, és hátulról egyszer csak felfedeztem a ruháján, hogy már folyik el a magzatvíz. Erre a tőlem telhető legharsányabb hangon ráordítottam a nyilasra: hogy tehet ilyet? Neki talán nincs édesanyja? És arra egyébként is törvény van, hogy ha új élet érkezik, orvost, mentőt kell hívni. A suhanc megszeppent, és az egyik asszonnyal együtt valóban felhívták a mentőket. Én addig ott maradtam a szerencsétlen vajúdó mellett, és megvártam, amíg a mentőautó megérkezik. Utána még elmentem az ismerős fűszereshez bevásárolni, és amíg az árut készítették, elmeséltem, hogy mitől vagyok ilyen feldúlt. Mivel az egyik karomon Zsuzsikámat cipeltem, a boltos mellém adta a segédjét, hogy segítsen a csomagokkal. Talán félórája lehettem otthon, amikor két nyilas csengetett. A fűszeres segéd jelentett fel, hogy zsidókat mentek. Azonmód, a kisgyerekkel együtt, becipeltek a Hűség Házába és vallatni, ütni kezdtek, hogy valljam be: én is zsidó vagyok. Hiába tiltakoztam és állítottam, hogy a férjem a Politikai Rendőrség detektívje, nem hittek nekem, és nem is érdekelte őket. Szerencsére, éjféltájt a férjem hazaérkezett szolgálatból, és amikor megtudta, mi történt, rohant be – értem. Éjjel egy órára szabadultunk.

– Hogyan alakult Jászayék sorsa 1945 után?

A detektívregény következő fejezeteit már csak dióhéjban tolmácsolhatom. Tény, hogy Jászay Ferenc megjárta a GPU kihallgatószobáit és az Andrássy út 60. minden szintjét. Egy alkalommal jó sorsa olyan vallatóval hozta össze, akiről annak idején – amikor kommunistaként elfogták és kikötötték – ő vette le a kötelet. Ez az ember nem felejtette el, hogy a hajdani detektív talán az életét mentette meg. A Rottenbiller utcai szovjet parancsnokságon „kicsi robotnak” induló rabság több mint egy hónapig tartott. Terike, amikor valami csoda folytán egy tolmács kíséretében bemehetett a gyerekkel az urához látogatóba, menten elájult. De talán ez volt Jászay Ferenc újabb szerencséje, mert a szovjet kapitány váratlanul elérzékenyült, hogy hát neki is van otthon „málinkója”, akit már három éve nem látott, és megígérte a családnak, hogy napokon belül hazaküldi a papát.

– Ezek után még visszakerült a rendőrséghez?

– Az újjáalakulás idején egyik szervezője voltam. Mindenki tudta rólam, hogy nem esküdtem fel Szálasira, és nem menekültem nyugatra a bűnösökkel. A Podmaniczky utcában szerzett ismerőseim is tanúsították, hogy hogyan gondolkodtam. Igyekeztem tisztességesen dolgozni, tanultam, elő is léptettek; a demokratikus rendőrség főhadnagya, majd századosa lettem, amikor egy váratlan tollvonással keresztülhúzták minden számításomat, tervemet, jövőmet. Később megtudtam, hogy egy olyan ember jelentett fel, akinek a feleségén segítettem. Politikai indokkal B-listáztak, népbíróság elé citáltak…

Alig olvasható, fakuló gépirat: Jászay Ferencet a Népbíróság bűncselekmény hiányában felmentette. Az is kiderül, hogy az általam olvasott, azonos időből származó nyilatkozatok – Jászay védenceinek, az általa megmentett zsidóknak a vallomásai – a Népbíróság számára készültek. Amikor a tárgyalás során nemcsak a vádlott bűntelensége tisztázódott, hanem érdemeire, embermentő tevékenységére is fény derült, a hajdani detektív emlékezete szerint, valaki elkezdte a Himnuszt énekelni, és már az egész terem belekapcsolódott, amikor leállították.

Lehet, hogy itt kellene befejezni ezt a történetet.

Csakhogy Jászay Ferenc 1946-ban 34 éves. Derékba tört élete ezek után, ha másféle keretek és díszletek között is, más színtéren, de folytatódott. Évekig volt kifutó, segédmunkás, szénrakodó. Ma már bevallja, hogy amikor nem bírta a terhet, inkább megfizette, aki felviszi helyette a kosarakat az emeletre, de féltette a maga és a családja kenyerét. Munkatársai, főnökei mindig megbecsülték; az Offset Nyomdában 9 év alatt segédmunkásból laboráns lett. 1956-ban is bejárt a munkahelyére, őrizte a milliós értékű gépeket. Többen biztatták, hívták is külföldre, de ő – megint csak itthon maradt. A hazájában. Később a rendőrségre is visszamehetett volna, de inkább elszerződött az Úttörő Áruházba, igaz, most már a maga szakmájában, belső rendésznek. Amilyen lelkiismeretes ember, alighanem a zsebtolvajok, áruházi szarkák réme lehetett. Rendészként ment nyugdíjba 1972-ben. A rendőri, belügyi szervek még a 60-as években is megkeresték, beszélgetések ürügyén, különböző szolgálatokra ösztönözték, de ha már nem lett igazi Nagy Detektív – spiclinek nem szegődött soha.

– És milyen élete volt ezekben az években a családnak?

Terike asszony békés belenyugvással, Zsuzsa ma is háborogva, indulatosan beszél a tegnapokról. Amikor diákkorában hiába tanult, igyekezett, mindig csak „egyéb” származású maradt, és végül is el kell menekülnie abból a gimnáziumból, ahova beíratták. Igaz, az új iskolában tiszta lappal indulhatott, szerencsésen le is érettségizett, de az egyetemi felvétele előtt, 1963-ban megint csak leeresztették előtte, mint mondja, a sorompót. Levelező úton azért csak elvégezte Esztergomban a Tanítóképzőt, és 25 évig állt a katedrán. Hogy az élete során át ért későbbi sérelmek milyen összefüggésben álltak Jászay Ferenc múltjával, nem tudom, de nem is tisztem eldönteni. Én csak azt látom, hogy a család minden korban, helyzetben összetartott és a két asszony ma is büszke Jászay Ferencre.

Amennyire én megítélhetem: teljes joggal. Mert nem sokan akadtak az ő posztján, az ő köreiben, akik vállalták a veszélyt, a cinkos hallgatással szemben – a cselekvés kockázatát. A vészkorszak tanúinak és túlélőinek közös kötelessége, nemzeti önbecsülés dolga, hogy ne csak az egész világon csupa nagybetűvel írott, ismert nevekre emlékezzenek, ne csak azokról beszéljenek, akikről utcát neveztek el. Hanem mindazokról, akik életet mentettek, segítettek, akik emberek maradtak az embertelenségben.

(1989)