Akart vaksággal, tiszta hittel (Czóbel Anna emlékezik)

Mikor elmentél tőlem,
Ólom álom ült rajtam,
Jaj, el se búcsúzhattam;
Félájultan köszöntem,
Hogy a kezem szorítod,
Szívem kínját csitítod.

Azóta ébren, alva
Búcsúszavad esengem.
Ó, miért hagytál el engem?
Mindennap küzdök véled,
Jöjj vissza – kérlek, hívlak,
Vak szemmel visszasírlak

Vakon. S ez akart vakság,
Nem a világot vívom,
Mely közénk állott tiltón,
De téged, ki elmentél
És meghagytad, hogy várjak.
Én néked hiszek. Várlak.

(Lányi Sarolta: Vak szemmel, 1937)

Mintha semmi sem változott volna a lakásban, amióta – sok éve – a már betegeskedő Lányi Saroltánál jártam. A kávét most is a dúsan faragott, kis kerek asztalnál isszuk, a falakról most is Czóbel Béla furcsa szemű lányalakjai néznek rám, a zöld növények is hervadatlanok…

De a lakásban most a költőnő filmoperatőr lánya, Czóbel Anna a főbérlő. Arca, mozgása fiatalos, pedig – ahogy említi – már ő is ingyen utazik a villamoson. Arcát, mosolyát elnézve, egyre jobban hasonlít idősen is szépséges költő édesanyjához. Czóbel Annával évtizedekkel ezelőtt ugyanebben a lakásban ismerkedtem meg; tudok róla sok minden fontosat, láttam a tévében vetített képzőművészeti filmjeit, kislányát kisbaba korában láttam először – mégsem merném állítani, hogy ismerem. S bár az interjúkészítés célratörő és módszeres alkalom az ismerkedésre, mégis: több órás beszélgetésünk után is inkább csak sejtem, érzem, mi lehet az oka annak, hogy Czóbel Anna oly nehezen, annyira óvakodva mutatja meg önmagát. Ahogy olvasmányaimból tudom – nemcsak nekem. Édesanyja Újvidéken kiadott Naplójából, édesapja, Czóbel Ernő lágerből írott leveleiből is kiviláglik: Annuska világéletében komoly volt, és zárkózott. Csitrilányként sem verte dobra az érzelmeit, még szülei előtt sem vetkőzött lélekben pőrére. Később az élet is megedzette, ránevelte a fegyelemre. De azért családi vonatkozású kérdéseim elől – talán szülei emlékét tisztelve – nem zárkózik el.

– Tudom, hogy az anyatejjel nem akármilyen magyar szót szívtál magadba. Édesanyád már születésed idején a Nyugat-mozgalomban, a kortárs irodalomban számon tartott, jeles költő volt. A kor legnagyobb poétái elismerő szeretettel fogadták be pályatársuknak. Vajon mit jelentett ez akkoriban, gyerekkorban a te számodra?

– Nem többet, mint más gyereknek az édesanyja foglalkozása. Anyám mesélte, hogy mikor egy alkalommal magával vitt a Nyugat szerkesztőségébe, harsányan felszólítottam a jelenlevőket, hogy sürgősen közöljék Sasa mama versét. Amikor Ady Endre halottasmaszkját megláttam, és anyám kérdésemre azt felelte, hogy ez egy nagy költőre emlékeztet, tapintatlanul azt találtam mondogatni, hogy „Ady Endre nagy költő, Sasa mama kis költő”.

– Nyomon követted-e, ha nem gyerekként, hát fiatal lány korodban édesanyád líráját?

– Ma jobban tudom, milyen bátorság kellett az ő kezdő korában, Szabadkán, Csery Éva nevében publikált verseihez is. A szülei is megértőek, meghatóan toleránsak lehettek a művészet iránt, ha eltűrték, hogy egy „úrilány” ilyen szokatlan merész gondolatokkal, vágyakkal lépjen költőként a nyilvánosság elé. A későbbi években anyám már nem folyamatosan verselt, volt idő, amikor Moszkvában valósággal szenvedett a vers hiányától.

– Mit mesélt neked felfedezőjéről, „tehetsége koronatanújáról”, és feltételezett szerelméről – Osvát Ernőről?

– Történeteiben csak élete utolsó éveiben tért vissza Osvát Ernő alakja.

– Én azért emlékszem egy történetre, amit némi öniróniával mesélt, amikor még egy szobában dolgoztunk az Irodalmi Újság szerkesztőségében. Eszerint a Nyugat ifjú poétájaként prózával is próbálkozott, ám Osvát Ernő elolvasta a novellát, és azt mondta: „Kisasszony, maradjon inkább a verseknél.” És Osvátnak ez az egyetlen megjegyzése elég volt ahhoz, hogy megszabja Lányi Sarolta további útját.

– Amit én tudok, nem több az irodalomtörténetben számon tartott kapcsolatnál. Valószínű, hogy a hosszú, ábrándos margitszigeti séták, a nagy irodalmi beszélgetések életre szóló nyomot hagytak az édesanyámban. De amikor apámat megismerte, a szerelem egész addigi életét kifordította a sarkából.

– A Nyugat légköre után a radikálisan gondolkodó, a munkásmozgalom iránt elkötelezett Czóbel Ernő nyilván új világot, új eszméket hozott az életébe. De ugyanakkor – nagyon hamar –, új megpróbáltatásokat is. Czóbel Ernőről tudjuk, harcos szociáldemokrata volt, részt vett a Tanácsköztársaság harcaiban, és az ellenforradalmi kurzus idején, a börtönből fogolycsere révén került a Szovjetunióba. De tőled szeretném hallani, vajon emlékszel-e valamire ezekből az évekből?

– A legrégibb emlékek összekeverednek a családi legendáriumban élő történetekkel. Tudom, hogy kétévesen anyámmal együtt jártuk a bíróságokat. Azt is mesélték, hogy a Markó utcában annyira rácsodálkoztam az emeletenként elhelyezett köpőcsészékre, hogy aztán, mindenki megrökönyödésére, egy íróasztalon végeztem el a kisdolgom. Apám, mielőtt a zalaegerszegi internálótáborba került volna, rövid időre eltávozást kapott és hazajött. Igazából ez a találkozás az első emlékem. Amikor később, nem sokkal az emigrációja előtt, leutaztunk hozzá elbúcsúzni, anyámat nem engedték be a táborba, de engem ölben bevitt hozzá egy csendőr.

– Mikor és hogyan mentetek ki édesapád után a Szovjetunióba?

– Őt 1922 tavaszán cserélték ki, mi már a nyáron utána mehettünk. Anyám szerető, nagy családot és ígéretes költői pályát hagyott ott, hogy követhesse apámat a száműzetésbe. Sokan irigyelték is a férjét – például a Péchy Blankától válni kényszerült Magyar Lajos –, hogy milyen egetverő szerelem lehet az, ami ekkora áldozatra késztet egy anyanyelvéhez költőként is kötődő fiatalasszonyt. Az utazás egyébként elég kalandos volt. Menet közben a mozdonyunk ütközött, egy éjszakát Rigában kellett töltenünk, és majdnem két hétig tartott, amíg Moszkvába értünk. Nemcsak apám várt a pályaudvaron, az egész emigráns közösség ünnepélyesen fogadott bennünket. Az én legmaradandóbb emlékem, hogy családi unszolásra elszavaltam Móricz Zsigmond versét a török Mehemedről és a tehenekről, és attól kezdve apám emigráns bajtársai még érettségiző koromban is azzal kedveskedtek, hogy „milyen édes voltam, amikor a Mehemedet szavaltam”.

– Nemcsak hazát, nyelvet is kellett cserélned.

– Egy pár hónapig meg sem szólaltam. Azután egyszer csak elkezdtem folyékonyan beszélni oroszul. Elég könnyen beilleszkedtem az idegen világba, de azért, amikor az óvodában megkérdezték, hogy ki az, aki le tudja írni a nevét, és én jókora – persze latin! – ákombákomokkal leírtam a magamét, kinevettek. Mire iskolába kerültem, írni és olvasni is megtanultam.

– Milyen nyelven?

– Az iskola nyelve természetesen az orosz volt. De a nagymamám elküldte Moszkvába a Pál utcai fiúkat, azután De Amicis Szív című regényét. Ezeket édesanyám olvasta fel nekem. Néha kezembe került egy-egy Színházi Élet, abban a képaláírásokat böngésztem. Magyarul írni senki sem tanított. De azért emlékszem, hogy amikor anyám a Golgotát fordította, már segítettem neki összeolvasni a két szöveget, és hajszálra éreztem a fordítás árnyalatait is. A háború alatt két évig nem volt, akihez magyarul szólhattam volna. 1945 után, amikor már haza készültem, Göre Gáboron és a Svejk magyar fordításán mérhettem le a nyelvtudásomat. Debrecenbe érkezve, keresztrejtvényfejtéssel igyekeztem bővíteni a szókincsemet.

– Moszkvában egy ideig a kortársaidéhoz hasonló, békés polgári gyerekkor jutott osztályrészedül…

– Sőt még irigyeltek is a többiek, amiért néha-néha csomagot kaptunk Magyarországról. A külföldi holmi, akármilyen szegényes volt, mégiscsak más, és ezért burzsuj dolognak számított. Én pedig, lelkes úttörő lévén, szinte szégyenkeztem is miatta. Hasonló okokból hagytam abba később a polgári időtöltésnek tartott zongoratanulást. Ezt máig is sajnálom, már csak azért is, mert anyám életében nagy szerepet játszott a zene. Azon a kölcsön pianínón, amin én is gyakoroltam, ő akkoriban egy magyar amatőr férfiadalárdát kísért, szabad óráiban, muzsikus bátyja legkedvesebb dalait játszotta, és emigráns barátokkal, köztük Bauer Ervinnel (Kaffka Margit hajdani férjével) szonátázott.

– Akkoriban szoros baráti kapcsolat volt az emigránsok között?

– Erről még ma sem merek nyilatkozni. Egyszer ugyanis vérig sértettem Révai Józsefet, aki pedig édesapám letartóztatása után is meg merte látogatni anyámat, amikor azt mondtam: én magyarokkal többnyire csak temetésen találkoztam. Utoljára Édesanyám költői estjén, 1934-ben voltam a Magyar Klubban. Az igazság az, hogy amikor Hidas Antal és mások, arról beszéltek, hogy „majd, ha hazamegyünk…” – én semmit sem éreztem. Sőt, úgy gondoltam, hogy mivel Magyarországon tombol a fasizmus, nekem hálásnak kell lennem a Szovjetuniónak, amiért kimentette apámat a börtönből, és befogadott bennünket. Ez a hála volt a fedezete, a magyarázata az én későbbi makacs hithűségemnek.

– Ezt, gondolom, már az édesapád letartóztatását követő időkre érted… Voltaképpen mikor rendült meg lábatok alatt a föld?

– Nagyon korán. Édesapám a legelső tisztogatási hullám áldozata lett. Már az 1936-os februári felülvizsgálat során rávetődött valamiféle gyanú árnyéka, és elvették a tagkönyvét. Akkor ő a Marx-Engels Intézet tudományos munkatársa volt, később, az ellene emelt kifogások következményeként, át is helyezték a múzeumba. Akkoriban ő még elszántan harcolt a maga igazáért, és (úgy véltük), győzött. Visszavették a pártba, de még a rehabilitáló taggyűlés előtt, augusztus 29-én váratlanul letartóztatták.

– Mit jelentett ez a drámai fordulat az életedben?

– Nehéz erről beszélni. Tény, hogy a legrosszabbtól megkímélt a sors, mert akkoriban még a családtagokra nem sújtottak le ugyanúgy, mint később. Engem éppen egy héttel korábban vettek fel a Filmművészeti Főiskolára. A házkutatás éjszakáján még nem is nagyon féltem, azt gondoltam, valami iratot keresnek. Amikor azután az NKVD-sek magukkal vitték az apámat, egészen biztos voltam benne, hogy csak félreértés történt, ami gyorsan tisztázódik. Ahogy említettem, ez még 1936-ban, a szörnyűségek kezdetén volt. Még nem szoktunk hozzá ahhoz, hogy az emberek sorra, nyom nélkül eltűnnek, és még senki sem sejtette, hogy mi vár rájuk. A főiskoláról sem zártak ki. Utólag tudtam meg, hogy a kerületi Komszomol-titkár, aki később maga is megjárta a poklot, javasolta a kizárásomat, és később valóban ki is zártak az ifjúsági szövetségből.

– Hogy viselted?

– Annyira a szívemre vettem, hogy amikor a barátom, aki látta, hogy milyen lelkiállapotban vagyok, és a hazafelé úton vigasztalni próbált, mondván „a proletár csak láncait veszítheti” – felháborodtam. Mivelhogy, számomra a Komszomol-tagság nem lánc, hanem megtiszteltetés volt, fontos ügy; ki is harcoltam a rehabilitációmat.

– Mennyit tudtál édesapád ügyéről?

– Sokáig semmit. Mindenféle magyarázatokat gyártottam, hogy talán azért keveredett gyanúba, mert hivatali kapcsolatban volt egy-két korábban már a nép ellenségének bélyegzett történésszel, mert ismert olyan tudósokat, akikről később azt állították, hogy trockisták. De eltökélten bíztam abban, hogy mivel az én apám becsületes forradalmár, előbb-utóbb az illetékesek is rádöbbennek a tévedésre. Ebben a tudatban írtam meg ügyében a fellebbezésemet is – egyenesen Sztálinnak.

– Milyen sors várt Moszkvában édesanyádra?

– Akkor még nem hurcolták az asszonyokat lágerbe, és nem is telepítették ki. Anyámat is „csak” az állásából rúgták ki. Először egy dobozgyárban kapott munkát, de fizikailag, idegileg csak rövid ideig bírta a futószalag mellett. Később aztán sikerült bejutnia egy nyilvános könyvtárba. A megélhetésünk persze nehezebb lett, de még volt mit eladnunk, én is kaptam valamennyi ösztöndíjat, nyáron pedig dolgoztam. A körülményeinkben beálló változásokat zokszó nélkül, majdnem derűsen fogadtam. Amikor beköltöztettek hozzánk egy családot, és apám szobáját ki kellett üríteni, rengeteg könyvtől meg kellett válnunk. Én a rabicfalra könyvespolcot barkácsoltam, és azzal vigasztalódtam, hogy legalább enynyivel több könyv elfér. A kényszertársbérletből pedig barátság lett, azóta is levelezünk.

– Édesanyádat nem lehetett nem megszeretni…

– Anyám kezdettől fellebbezéseket, beadványokat fogalmazott apám ügyében, és boldog volt, amikor már csomagot és pénzt küldhetett neki a börtönbe. 1939-től, amikor az apám már lágerbe került, ha rendszertelenül is, de megindult a folyamatos levelezés. Ma is vallom, ezek a levelek tartották anyámban a lelket.

– Barátok, társak nemigen voltak?

– Anyámnak rettenetesen fájt, amikor régi ismerősök elkerülték, sőt, az utcán is átmentek a másik oldalra, ha látták. Viszont azokat sem felejtette el, akik mellette álltak. Volt egy iskolatársnőm, akinek az édesanyja Lunacsarszkij titkárnőjeként dolgozott, az apja is régi kommunista volt, és ők meghívtak bennünket az első, november 7-i ünnepi vacsorára. Életemben először náluk ettem töltött halat. Ez a vacsora örök életemben megmarad bennem: igazolta, hogy vannak, akik továbbra is embernek, barátnak tekintenek bennünket. Seidler Ernő felesége, Stella, a legnehezebb években is kitartott anyám mellett.

– Hogy lehet, hogy a törvénytelenségek áldozataként is megőrizted a hitedet? Lehet, hogy csak így lehetett a poklot túlélni? Vagy ez az édesanyád által versbe foglalt „akart vakság”?

– Ha őszinte akarok lenni önmagamhoz, ma már szégyellem, hogy például főiskolásként, társaimmal együtt, magam is tudomásul vettem, sőt elfogadtam Eizenstein költőien szép filmjének betiltását. Hogy amikor egy könyvtári könyvben rábukkantam a kiátkozott Buharin nevére, felháborodva figyelmeztettem a könyvtárost az éberség hiányára. Amikor apám ügyében Sztálinhoz fordultam, őszintén bíztam benne, hogy ő lesz az, aki orvosolja a bennünket sújtó igazságtalanságot.

– Hogyan vészelted át a honvédő háborút?

– 1940-ben diplomáztam. A háborús híreket odáig egy távoli világ ügyének hittem. Nem érdekelt, hogy Hess miért repült Londonba, és még amikor London bombázásáról hallottam, akkor sem fogtam fel, hogy mi történik. Tíz nappal a háború kitörése előtt kerültem haza az első filmforgatásról, Jaltából. A házunkban először tűzoltónak osztottak be, és a saját házunk tetején, égő gyújtóbombák között estem át a tűzkeresztségen. Októberben a filmgyáriakkal együtt Sztálinabádba vezényeltek. A kelléktárból vételeztem bakancsot, hátizsákot, azután vasúton, teherautón, marhavagonban hat hétig tartott az út Tadzsikisztánba. Időközben mindenemet, de legfőképpen egyetlen kincsemet, a fényképezőgépemet is ellopták a vonaton. A kétévi távollét alatt sokáig egymás címét sem tudtuk, később apámmal is, anyámmal is sikerült kapcsolatot találni, egyszer-kétszer csomagot is küldhettem.

– Mikor kerültetek haza Magyarországra?

– Még a háború alatt szó volt róla, hogy engem a front mögé vezényelnek, rádiósnak. El is végeztem a partizániskolát, de a kiküldetés Magyarországra húzódott. 1945 áprilisában viszont családunkból legelőször engem küldtek haza. Anyám Moszkvában kitartóan reménykedve várta haza apámat, akinek első ítélete öt esztendőre, hosszabbított büntetése pedig a háború végéig szólt. Szabadulása azonban hónapról hónapra késett. Akkor már ő is azon volt, hogy édesanyám költözzön haza, mihelyt lehet. Bízott benne – nem is alaptalanul –, hogy anyám Magyarországon könynyebben megtalálja a helyét, bekapcsolódhat az induló irodalmi életbe, és talán még az ő ügyében is többet tehet. Azután már kikerült a lágerből, és Moszkvában dolgozott, de még kényszerlakhelyen kellett élnie.

– Nektek akkor még Magyarországon is hazudni, hallgatni kellett?

– A családban, a barátoknak először csak azt mondtuk: édesapám vidéken él és dolgozik. Ma már nehéz elképzelni, hogy nekünk, akik a szocializmus csodálatosnak hirdetett hazájából jöttünk, és egyfolytában bizonyítanunk kellett az eszméinket –, milyen szégyellnivaló, mennyire kínos volt ez a téma.

A jelző hallatára hirtelen leteszem a tollat. Azután magam kezdek el restelkedni. Nekünk, akik 1949-ben már éltünk, kutyakötelességünk több megértéssel, empátiával fogadni az elfogadhatatlant is. Mert majd minden disszonáns jelző, érthetetlen gesztus – a zsigerekbe ivódott, be sem vallott, bénító félelem terméke.

Czóbel Ernő keservesen sokára, de több sorstársánál hamarabb, 1947 végén érkezett haza Magyarországra.

– Akkor még nem is tudtuk, milyen szerencsés volt. Mert kijelölt lakhelyéről, Alekszandrovkából később több magyar kiszabadult lágerlakót – köztük Lengyel Józsefet és Matejkánét is –, újra elhurcoltak. Apámnak legalább még megadatott hat, ha nem is zavartalan, de anyámmal együtt, méltó munkával eltöltött, szabad esztendő. Már a Szikra Könyvkiadó főszerkesztőjeként dolgozott, amikor önéletrajzában a hiányzó, anyám szavával élve „számlálatlan évek” még mindig csak úgy szerepeltek, hogy „életem 1936 és '46 közötti korszakáról Kovács Istvánnak, a budapesti pártbizottság titkárának van tudomása.”

A ma már nyugdíjas Czóbel Anna operatőri pályája tartalmas volt, de nem ívelt olyan magasra, mint ahova talán ívelhetett volna. A Filmgyárban az 50-es évek nyomasztó légkörében is többször kiállt igazságtalanul meghurcolt kollégái mellett, és 1958-ban másoktól – pletykákból – értesült róla, hogy azok között van, akiket a játékfilmgyártás nagyvonalúan „átenged” az akkoriban kialakuló tévének. Magyarázatul jobbára csak kérdéseket kapott. Hogy fordulhat elő, hogy ilyen szülők Szovjetunióban nevelkedett gyermekeként – nem lép vissza a pártba? Czóbel Anna akkor úgy érezte: ő már kijárta a történelem iskoláját. De az igazságot rögzítő felvevőgépéhez tévésként sem, máig sem lett hűtlen.

Czóbel Ernő és Lányi Sarolta – a cenzúra parancsára orosz nyelven írott – leveleinek vaskos paksamétáját a levelek Annuskája akkor fordította, gépelte le, amikor még vajmi kevés esélye volt azok közlésére. Érezte, tudta, hogy nemcsak szülei emlékének, a jövendőnek is tartozik vele.

(1989)