Fiának írta – Cséri Lili elhallgatott évei

Szembesülés egy emlékkel

Most, hogy a hallgatás jégpáncélja olvadni kezd, egyszercsak eszembe jutott egy régi emlék. Még nem ismertem Szolzsenyicin írásait (sőt, a nevét sem), nem olvastam Lengyel József Igézőjét, és nem tudtam, hogy milyen emlékekkel tért haza Lányi Sarolta a felszabadulás után, az akkor még lágerban sínylődő férje nélkül, Moszkvából. De kölcsön kaptam egyetlen éjszakára Lili néni – Cséri Lili – gépelt visszaemlékezését.

Lili néni anyósom, Horváth Zoltánné jó barátnője volt, kedves, (számomra akkor) idősebb hölgy, aki kis lektori fizetésének kiegészítésére fényképekét színezett és oroszból fordított, ha volt mit. Oroszból készült nyersfordításait először anyósom javítgatta, s kettőjük munkája került a fordítást irodalommá nemesítő Déry Tibor kezébe. (Így készült a többi között az Éjjeli menedékhely új színpadi szövege is.) Lili néni életéről, múltjáról semmit nem tudtam, és világmegváltásom akkori lázában, gondolom, nem is nagyon érdekelt.

Csak akkor, a naplóból értesültem arról, hogy Lili néni – egy 1919-es magyar kommunista felesége – az emigrációban töltött évek alatt megjárta a poklot: férjét a koholt perek idején ártatlanul letartóztatták, ő maga lelkes, hívő kommunistaként – feljelentési kötelezettség elmulasztásának vádjával – börtönbe, lágerba került. És a feleségek számára létesített szörnyűséges büntetőintézetben, a zsena-láger-ban – először magára erőltetett méltósággal fordult el a többiektől, „az ellenségtől”. Csak később értette meg, hogy ártatlanul szenvedő sorstársak közé került.

Az első találkozás óta eltelt több mint három évtized alatt emlékezetemben szétszakadozott a történet fonala, az ötvenes évek dereka óta elhalványodtak a képek. De töretlenül erős maradt a felzaklató élmény, az akkori döbbenet, amihez hasonlót azóta talán remekművek sem váltottak ki belőlem: a szívből fakadó, szemnyitó vallomás egész gondolkodásomat felkavarta.

Az elmúlt hónapokban azután egyre többször jutott eszembe Lili néni írása. Vajon mi lett a kézirat sorsa? Hogyan szerezhetnék egy megváltozott világban újra betekintést az azóta bizonyára elsárgult lapokba? Tudtam, hogy Cséri Lili már nincs az élők sorában, de sejtettem, hogy az emlékiratban szereplő kisfiú – Hoffmann Wladimir, később Balázs Béla-díjas filmoperatőr – segíteni fog. De az eszembe sem jutott, hogy amikor megkeresem, Lili néni fia első telefonbeszélgetésünk során „látnoknak” nevez, aki – úgy látszik – megéreztem, hogy édesanyja kéziratának sorsa immár fordulóponthoz érkezett.

Kulcsár István – valószínűleg nem is külpolitikai újságírói minőségében, hanem Lili néni jó barátnőjének, Fazekas Annának fiaként – már megelőzött. Rábeszélte, meggyőzte a kéziratot féltő gonddal őrző fiút a kézirat publikálására, s össze is hozta a Magvető Kiadó illetékeseivel, ahol – megfelelő szakmai ellenőrzés után – nagyon hamar zöld utat kapott a kézirat. Úgy tűnik, hogy 1989 tavaszára teljesülhet Cséri Lili utolsó kívánsága: végre könyvalakban, nyomtatásban is olvasható lesz az Elhallgatott éveink.

Emlékeim és egy kézirat nyomába indultam tehát, és most egy megjelenés előtt álló kötetről tudósíthatok.

Elhallgatott évek krónikája

Hoffmann Wladimirral folytatott beszélgetésünk előtt – most már évtizedekkel és sok-sok tapasztalattal öregebben, ismeretekkel vértezettebben – természetesen újraolvastam a tőle kölcsön kapott emlékiratokat. Most már nemcsak a döbbenetes tényekre, de a történelem felfoghatatlan kisiklására, a szerző és a hős emberi magatartására, tisztességére, lelkierejére, kitalálhatatlan hiteles történeteire és a megtartó szolidaritásra is figyeltem.

Mohó kíváncsisággal követtem; hogyan röpíti a szerelem a jó polgári családból való, konzervatóriumot végzett diáklányt, fehér muszlinruhájában a forradalmárok közé. Hogyan érkezik meg fogolycserével kikerült férje után – elsőnek az asszonyok közül – 1922-ben, rabszállító vonaton a Szovjetunióba, ahol katonazenekar várja, de hirtelen be kell illeszkednie egy olyan új, szegényes életbe, ahol férjének havi zsoldja egy vacsorára elég, és ahol egyáltalában „nem életkérdés” a hajszínező henna…

Káderfeleségként a későbbi években rajzolni tanul, kisfiával a tengerparton nyaral, bejárónőt tart, társadalmi munkát végez, és élete legnagyobb élménye, amikor személyesen is meglátja Sztálint.

Azután beköszönt a ,,csengőfrász” korszaka, és kisbőrönd kerül az ágy mellé. S egész világa, hite, boldogsága összeomlik azon a napon – 1937. szeptember 19-én –, amikor férjét letartóztatják.

Az érdekes regény ebben a fejezetben torokszorító drámává forrósodik. A szenvedés, a meghurcoltatás azóta már korántsem ismeretlen kálváriája, százezrekről szólván közel sem oly megrendítő, mint az egyes ember hétköznapi sorsát követve. Amikor az anyának 39 fokos lázas gyermekét kell odahagynia, mert elhurcolják, vagy amikor a börtönben büntetés jár azért, mert a rab a sétán az égre nézett.

A börtön után a láger – a pokolnak egy másik bugyra, ahol „az élők irigylik a halottat, mert neki már jó”. Ebben a világban csődöt mond az igazság és a logika. Az embertelenség sarokba szorítja az emberséget. A grúz nők szép, hosszú haját levágják; Tuhacsevszkij két elvált és a harmadik felesége megbékél, sőt barátságot köt egymással a lágerben. Az első örömhír – egy rabtársnőjük férjének rehabilitálása – újabb csalódást hoz: a feljelentési kötelezettség elmulasztásával vádolt asszony „bűnét” még férjének bizonyított ártatlansága sem menti.

Cséri Lili számára a megpróbáltatások kora a szabadulás, 1941 után sem ér véget. A megbízhatatlan elemeknek a háború alatt még súlyosabbak a terhei, fojtogatóbb a nyomorúságuk, mint másnak. De élni segíti az anyai kötelesség, a barátok hűsége és a vérébe ivódott lágerfilozófia, hogy rosszabb is lehetne.

Esztendőkön át két ember helyett dolgozik, négy órát alszik, de mégiscsak erőt ad a remény: már csak öt év, már csak három, és a férje – akit tíz évre ítéltek – 1947-ben szabadul. Azután a halálhír bizonyossága ettől is megfosztja, már nincs kire várni. Az emlékiratok utolsó akkordja, a hazautazásért vívott, vállalt küzdelem, az újabb gyásszal szembesítő és mégis boldogító hazatérés.

Nem könnyű erről a könyvről, erről a sorsról beszélni azzal, aki gyerekfejjel maga is átélte, megosztotta Cséri Lili küzdelmes, elhallgatott éveit, aki tevékenyen részt vett édesanyja kéziratának végső formába öntésében és megőrizte az utókornak. De mégis, szóra kell bírnom a sokat tudó, vallomásra kész, ugyanakkor szabadkozó fiút – édesanyja emlékére, a magunk okulására.

Úgy, ahogyan történt

– Egy fiatalkori és egy későbbi jóbarátja, Illyés Gyula és Déry Tibor biztatták édesanyámat, hogy írja le az emlékeit. Anyám szabadkozott – ő nem író. De a két mester addig ösztökélte, amíg rábírta: írja meg, ahogy tudja, írja meg, ahogy történt. A huszadik kongresszus kellett ahhoz, hogy el is higgye: szükség van erre az írásra! Tíz évig dolgozott rajta. Nem tudom, hogy maga a négy változat közül melyiket olvashatta…

– Mi a különbség a változatok között?

– Rövidebb, tömörebb, célratörőbb lett a végső változat. Illyés Gyula tanácsára anyám kihagyta a kitérőket, amelyek nem tartoztak az ő történetéhez. És végrehajtott egy olyan változtatást, amit csak az tud, aki közel állt hozzá. Két kísértetiesen rokon sorsú, közös végzetű férjéből született meg a könyv hőse, Cséri Jenő.

– Nem értem…

– Nézze, az én édesapám, akibe a tizennyolc éves Schiff Lili beleszeretett, és akihez az egész család ellenkezésével dacolva hozzákötötte az életét, Hoffmann Árpád vasesztergályos volt. A Tanácsköztársaság alatt a szociális népbiztosságon dolgozott, proletárgyerekeket utalt be a nagypolgári lakásokba. Nem volt túl magas funkcióban, de ellenségei börtönbe juttatták, és aztán fogolycserével került ki a Szovjetunióba. Őt 1922-ben követte az édesanyám, és vele élt 1932-ig. Válásuk után egy évvel anyám újra férjhez ment, Cséri Jenő Kassáról származó mérnökhöz, aki előbb a leningrádi Katonai Akadémián, később a Vezérkari Akadémián tanult, a húszas évek végén pedig hadtestparancsnok, később egy fegyverszervező intézet igazgatója lett.

A könyvben kettőjük alakja összeolvad: apám sorsa Jenő bácsiéban folytatódik. De a két küzdelmes élet a valóságban is összefonódott. Közösek a forradalmi évek, az emigráció… Leningrádban egy futballcsapatban játszottak, és a végzetük is tragikusan rímel. Mindkettőjüket ugyanabban az évben tartóztatták le, mindkettőjüket ártatlanul. És egy időben rehabilitálták őket, még Brezsnyev alatt.

– Mondana valamit a saját életéről is?

– Ami meghatározóan fontos, azt az anyám megírta. Kilencéves koromig éltem a gondtalan, sőt privilegizált szovjet kádergyerekek életét. Amikor anyámat is elvitték, én – nagyon rövid időre – intézetbe kerültem.

(Hogy ez nem lehetett akármilyen intézet, bizonyítja az albumból előkerülő régi osztálykép: a Központi Bizottság Intézetében csupa jólfésült, jólöltözött, nagyrészt matrózruhás gyerek. Wladimir oldalán a repülőgép-tervező Tupoljev unokája, egy KB-titkár, egy német tudós, és egy tábornok gyereke, a hátsó sorban a francia nevelőnő. Lehet, hogy megsajnálták az árvákat, hogy azokat is a káderekkel együtt nevelték?)

– Nem volt rossz dolgom, de gyűlöltem ott lenni. Egész életemben hálát érzek Zója néni iránt – aki apám helyettesének a felesége, édesanyám legjobb barátnője volt –, amiért magához vett. Mivel másként nem tehette, örökbefogadott. De amint mód nyílt rá, ő vitt el az édesanyámhoz látogatóba, és később is segített rajtunk, ahogy tudott. A képe most is itt van a szobánk falán. A másik szobában pedig megnézheti azt a szép régi ikont, amit Zója néni törülközőbe göngyölve hozott el nekünk Budapestre, amikor feleségem súlyos betegségéről értesült. Azért hozta, hogy meggyógyítsa…

– Különös asszony lehetett…

– Fantasztikus, nagyon orosz család volt az övék. Legtekintélyesebb tagja egy teológiai tanár nagybácsi. Patriarchális, családszerető, segítőkész és mélyen vallásos emberek voltak. Életem nagy vágya, hogy egyszer még megírjam Zója életét. Aki hívő volt, de amikor anyámat elvitték, azt mondta: ha ilyesmi megtörténhet, akkor nincs Isten. És hosszú ideig nem tette be a lábát templomba. Később azután megbékélt a vallással, sőt engem is magával cipelt. A pravoszláv templomok misztikus hangulata, a gyertyák fénye olyan mélyen belémivódott, hogy operatőrként sem tudtam szabadulni tőle. És tény, hogy a feleségem – igaz, az orvosok is megtették a magukét – meggyógyult.

Bűntelenek bűnhődése

– Édesanyja könyvében egy kamaszfiú gyanakvással gondol meghurcolt szüleire, mit követhettek el, hogy neki így kell miattuk szenvednie. Magában soha nem fogant meg édesanyjával és nevelőapjával szemben a kétely?

– Tudom, hogy amikor a letartóztatások kezdődtek, anyám és Jenő bácsi azt mondták: szomorú, hogy annyi ellenségünk van, de hát le kell őket leplezni. Később, amikor ismerősökre, barátokra került a sor, úgy hitték, hogy a túlzott bizalmatlanság az emigránsokat sújtja, és előbb-utóbb tisztázódnak a félreértések. Megvallom, nagyon rövid ideig bennem is megfogant a gondolat, hogy hátha valamiben mégis hibás lehetett az apám. Jenő bácsi talán nem volt elég éber az ellenséggel szemben. Később azután ezért a gondolatért is rágott a lelkiismeretfurdalás. Már csak azért is, mert anyám soha, egyetlen pillanatig sem kételkedett egyikükben sem. Ehhez talán hozzátartozik, hogy elmondjam: anyám válásuk után is tisztelte, sokra tartotta az apámat, rajtam keresztül rendszeres kapcsolatuk is volt. Amikor egyszer apám, aki akkor már egy vidéki gyárban dolgozott, nem válaszolt egy levelemre, anyámmal együtt rohantunk oda, ahol a második feleségével lakott. Lena, aki mellesleg egy magas rangú NKVD-s húga volt, ajtót nyitott és a szemünkbe vágta, hogy semmit sem tud az apámról, de őt nem is érdekli a nép ellensége. Mellesleg, bennünket is annak tart. Anyám rémült kérdésére nem is tagadta, hogy ő jelentette fel a férjét.

– Döbbenetes.

– Az igazság az, hogy valószínűleg anélkül is letartóztatták volna. De akkor én, kilencévesen megfogadtam, hogy ha nagy leszek, felkutatom és megölöm. Akkor egyetlen fegyverem egy csúzli volt… Később kerestem Lenát, de a régi lakásban már nem tudták, hová költözött. Így, bár az ítélet meghozatott, szerencsémre, a végrehajtás elmaradt. Ma már tudom, őt is a félelem hajthatta, el akarta kerülni a letartóztatottak feleségeinek közös, gyötrelmes sorsát.

– Gondolom, ez a történet inkább kivételes, semmint jellemző.

– Évekbe telt, amíg a magunk és a mások példáján megtanultuk a történelmet. Csak később vált világossá, hogy a mi sorsunk nem emigránstragédia, hanem milliók sorsa. Amiben a legkülönbözőbb nemzetiségű, vallású, rangú emberekkel osztoztunk, és akkor már valamiféle megfoghatatlan sorsközösség is kialakult. Éveken-évtizedeken keresztül mindenki arra várt, hogy elmúljék a rontás, amely bizonyára nem Sztálintól, hanem csak a körülötte kialakult, érdemekre pályázó, talpnyaló rétegtől, a vezért is megtévesztő bürokratáktól ered. Nem anyám volt az egyetlen fogolyfeleség, aki férje érdekében Sztálinnak írt, hogy orvosolja a végzetes tévedést. Egy élet kellett hozzá, hogy megértsük, mi történt.

– Önök, hátuk mögött a megjárt kálváriával, tarsolyukban a megfogalmazásra váró tapasztalatok garmadával 1947-ben tértek haza. Hogyan tudtak mégis, sok más sorstársukkal együtt, ennyi éven át hallgatni?

– Mi anyámmal azt láttuk, hogy a hazatért, sokat próbált emigránsok először kicsit kipihenték magukat, azután funkciót, állást vállaltak, és lázas munkába fogtak. Az átéltektől senki sem tudott szabadulni, de emlékszem arra a Wagner Annával folytatott beszélgetésre, amikor lényegében ugyanazt, és ugyanúgy magyarázta nekem, mint filmbeli figurája Mészáros Márta Naplójában. Hogy csak ártunk vele, ha beszélünk… És ne feledje: akkor még koalíciós idők voltak Magyarországon, és bennünket a párt hozott haza, hálátlanságnak, méltánytalanságnak éreztük volna, ha beszámolóinkkal lovat adunk az ellenség alá. Hazatérésünk után mind hittünk a jövőben, lenyűgözött az újjáépítés lendülete, a hároméves terv sikere, és bíztunk abban, hogy az igazság nélkülünk is kiderül. Elhittük, hogy okosabb, ha köztünk marad az, ami történt.

– A fordulat éve után pedig már, gondolom, nem volt választásuk.

– Ha valaki, hát mi megtanultunk hallgatni.

– Nem nyomorította meg az embereket ez a hallgatás?

– Csak magamról beszélhetek. Én életem nagyobb részét olyan körülmények között éltem, hogy véremmé vált: nem szabad semmi olyat mondani, amit később felhasználhatnak ellenünk. Már réges rég itthon voltam Magyarországon és még mindig előfordult, hogy hátranéztem az utcán, hogy nem követnek-e, és leintettem a feleségem, hogy ne beszéljen hangosan.

Nyomot hagyott rajtunk a történelem

– Vérévé vált a félelem?

– Nem is a félelmet mondanám, ennél súlyosabb volt a bizonytalanság, a bizalmatlanság. Mirajtunk egy életre nyomot hagyott a történelem. Belém is olyan mélyem ivódott az, hogy én más vagyok, mint a többiek, és hogy később sem álltam ki olyan határozottan saját igazamért, ahogy kellett volna. Édesanyám könyvének kiadásától is azért féltem mostanáig, mert nem akartam, nem akarok ártani.

Magatartásomat, félszegségemet nyilván az is befolyásolta, hogy amikor hazajöttem, alig tudtam magyarul, és teljesen azóta sem sikerült levetni az akcentusomat. Magyarul még és oroszul már nem tudok úgy írni, ahogy szeretnék. Gátat jelentett számomra az is, hogy Wladimirnek hívnak.

– Édesanyja könyvében azt olvastam, hogy születésekor, 1928-ban, Lenin tiszteletére kapta ezt a nevet.

– Ez is a szüleim hívő voltát, a naiv forradalmi romantika hatását bizonyítja. Hazatérésünkkor Illyés Gyula összecsapta a kezét: Úristen, mennyi baja lesz ebből a névből ennek a gyereknek! És igaza volt. A világ nem nagyon fogadta el, hogy lehet egy Hoffmann – Wladimir? Nekem soha nem volt névnapom, tőlem a taxirendelésnél háromszor visszakérdezték, hogy hívnak, és sokszor előfordult, hogy nem is küldtek kocsit…

– Miért nem változtatta meg a nevét?

– Dacból, hűségből. Ha az apám így akarta, maradjak Wladimir. De húszéves koromban esküvel fogadtam meg magamnak és anyámnak, hogy soha nem fogok politizálni. A szakszervezeten kívül nem is léptem be sehova. És igyekeztem semmi olyat nem cselekedni, amit utólag magyarázni, tisztázni kell. Egész életemben egyetlen munkahelyem volt. Egy infarktus után onnan, a Híradó- és Dokumentum Filmgyár operatőreként mentem, korengedménnyel, nyugdíjba.

– Nemzetközi mestersége van, operatőrként több nyugati országban is dolgozott. Soha nem gondolt rá, hogy elmenjen az országból?

– Nekem a szülőföldem a Szovjetunió, a hazám Magyarország. És hálás vagyok ennek az országnak, mert tanulhattam. Főiskolás éveimre ma is szívesen tekintek vissza. Én többet foglalkoztam a magyar történelemmel – az ország megpróbáltatásaival, az összes vészekkel –, mint egy átlag magyar diák. Az ország drukkerévé lettem. A feleségem, életem társa is magyar, aki családjával együtt Jugoszláviából menekült Magyarországra. Pesten él a lányom, az unokám. 1956-ban többen bíztattak, hívtak Nyugatra, de én, aki 19 évet töltöttem emigrációban, tudom, mi az. A Szovjetunió iránt soha nem éreztem honvágyat. De amióta magyarként Svájcban, az NSZK-ban, a skandináv országokban dogozhattam, többnyire alig vártam, hogy hazajöhessek.

Minden népnek megvan az arculata. Az oroszban is tisztelem a jóságát, a méltóságát, a hazaszeretetét, a segítőkészségét. De megvetem a feudális rendszer, a cári rezsim kitermelte alattvalói réteg mentalitását. Itt nálunk mindenki dühös, sértődött, mindenki meg van róla győződve, hogy ő másként, jobban vezetné a gyárat, az országot, mint akire bízták, de a lelkünk mélyén azért tudjuk, hogy egy magyar sehol másutt nem nyújthatja be a számlát… Én magam ma már sehol másutt nem tudnék létezni, mint ebben a zaklatott, kritikus légkörben, ahol végül is úgy érzem, hogy hosszú idő után sikerült feloldódnom. A világot is magyar szemmel nézem.

Ami nem fér a riportba

Nem interjút, regényt kellene írni… Nem is nekem: Hoffmann Wla-dimirnek. Akiből a körülményes, zökkenőkkel gátolt kezdet után, feltörnek és áradnak a történelmi történetek.

Fényképalbumában egy 1919-es moszkvai kép: a Tanácsköztársaság delegációja a Kreml falánál, Lenin körül Trockij és Litvinov, a magyar tárgyalófelek között Szamuely Tibor és – Jenő bácsi. Az 1919-es, vérmezői díszszemlén Jenő bácsi Kun Béla és Stromfeld Aurél társaságában látható. Aki mellesleg 1920-ban megszervezte a kassai Vörös Hadsereget, majd a csehek bevonulásakor Miskolcra telepítette a városi villamosokat. A család utolsó szovjetunióbeli tengerparti nyaralásán készült az a kép, amelyen a nyolcéves Wladimir mellett a szüleivel jó barátságban levő Wilhelm Pieck látható. Vorosilov annak idején Lili néni töltött paprikáján keresztül szerette meg a magyar konyhát. Beszélgető partnerem úttörőként mint Vovocska adta át a virágcsokrot a 48-as zászlók fejében kicserélt, kiszabadított magyar kommunistáknak, Rákosi Mátyásnak és Vas Zoltánnak. Lengyel Józseffel egy városban éltek Alekszandrovkában…

Nyugdíjas éveiben Cséri Lilit sokan biztatták: próbálja megszerezni a férje katonai rangja után őt megillető özvegyi nyugdíjat. A hivatal nem érte be a tanúk nyilatkozatával, ragaszkodott az eredeti igazoló okiratokhoz. Ez a feltétel, minden józan logika szerint teljesíthetetlennek tűnt. De a tömérdek igazságtalanság után a szent bürokrácia ezegyszer kegyes volt hozzá, és a sokat szenvedett, ostrom idején porig égett Leningrád katonai archívumából három hét leforgása alatt elküldték Budapestre Cséri Jenő megőrzött, 1926-ból való személyi lapját.

Hoffmann Wladimir életének nincs olyan évtizede, amikor sikerült volna elkerülni a történelmet. Amikor Aczél György börtönben volt, édesanyjával érte aggódtak, amikor Déry Tiborra csapódott a börtönajtó, ők segítettek feleségének, Böbének abban, hogy Déry elkobzott és a bizományiban áruba bocsátott bútorait visszavásárolják számára.

A múlt – csupa esemény, csupa dráma.

A jelen – nyugalmas esztendők egy szépen berendezett pasaréti lakásban.

– Mivel tölti az idejét?

– Néha dolgozom, forgatok, de egyfolytában örülök és drukkolok a peresztrojkának. Magyar szemmel és lélekkel – mert a sorsunk függ attól, hogy ne forduljon vissza a világ. Hogy sikerüljön megteremteni azt az embermosolyú szocializmust, amelyben élve, nyugodtan mondhatom, hogy érdemes volt hazajönni.

(1988)