Életre szóló ítélet –
Budapesti találkozás Vándor Györgyivel

Miért álltak sorba kötetéért a vásárlók, miért tolongtak Vándor Györgyi körül az olvasók az ünnepi könyvhéten? Hiszen név szerint ma már csak nagyon kevesen emlékezhetnek a Rajk-per legfiatalabb szereplõjére, a börtönbõl megidézett, minden valós alapot nélkülözõ vallomásra kényszerített tanúra, vagy a soron következõ konstruált per tizedrendû szociáldemokrata vádlottjára. Íróként pedig Vándor Györgyi úgyszólván – miért úgyszólván? – teljes mértékben ismeretlen Magyarországon. Hat, magyar nyelven megjelent kötete közül a most kiadott A rémület éjszakái a legelsõ, amit kézbe vehetünk. Vándor Györgyi börtönéveinek e krónikájáról sokan hallottunk, volt, aki néhány külföldön megjelenõ emigráns lapban közreadott részletét is ismerte, de elolvasni az elmúlt tizenhat év alatt csak a nagy titokban becsempészett példányokhoz hozzájutó kevesek tudták.

A kötet ugyanis csak itt és most újdonság: elõször 1974-ben Münchenben jelent meg; bár kéziratát jóval korábban, 1961-ben adta át a szerzõ Budapesten a Magvetõ akkori igazgatójának. Errõl és még sok másról beszélgettünk a Bécsben élõ Vándor Györgyivel, a hajdani újságíró kollégával, budapesti unokahúgának, a szociológus-szociográfus Diósi Ágnesnek a lakásán, a könyvhét elsõ napjának estéjén.

Ami a cikk élén feltett kérdésemet illeti, erre nem Vándor Györgyitõl vártam a választ. Sok ezer, vagy sok tízezer, az információs aszály idején is tájékozódni vágyó magyar állampolgárral együtt tudom, hogy Vándor Györgyit elsõsorban a Szabad Európa Rádióban rendszeresen sugárzott Bécsi levelei tették ismertté.

– Hogy lehet, Györgyi, hogy amikor a magyar emigráció már négy kontinensrõl hazajár, az ausztráliai magyar szõrmekereskedõk, latin-amerikai vendéglõsök és svédországi fogorvosok is rendszeres vendégei az óhazának, nem szólva a szellem és a betû hozzánk tartozó embereirõl, a magyar irodalmi életbe aktívan bekapcsolódó szerkesztõkrõl és poétákról, te innen a szomszédból most elõször látogatsz haza?

– Makacs ember vagyok. Sok éve eltökéltem, hogy csak akkor jövök haza, amikor már nem kell érte külön folyamodnom.

– Tudtommal és tapasztalatom szerint Magyarország és Ausztria között már régen eltörölték a vízumkényszert.

– Csakhogy én mint a Szabad Európa magyar adásának munkatársa, még ezután is jó darabig úgynevezett watchlisten voltam. Ez ugyan, ha kérelmezem, valószínûleg nem lett volna akadálya a hazalátogatásnak, ám engem zavart a diszkrimináció ténye. De most már ugyanúgy útlevelem felmutatásával léphetem át a határt, mint más magyar vagy osztrák állampolgár. Tulajdonképpen még azt sem bánom, hogy a könyvem csak most jelent meg, és nem – mondjuk – két éve. Bár akkor nyilván nagyobb szenzáció lett volna, csakhogy számomra – különösen ma már – nem a politikai leleplezés a fontos, hanem az irodalom, az emberi tapasztalat.

– A Népszava fiatal munkatársa voltál, amikor megismerkedtünk. Legalább húsz éve, hogy utoljára találkoztunk. Azt, hogy elõtte mi történt veled, hogy hogyan élted át, hol zsúfolt cellában összezárva, hol magánzárkában 1949 és 58 között fiatalságod legsúlyosabb hét esztendejét, azt most már a hazai olvasók is megtudhatják. De vajon hogyan alakult a sorsod azóta?

– Kiszabadulásom után, 1956-ban, másodszor lettem a Népszava munkatársa. Kínáltak ugyan rehabilitációként különbözõ magas posztokat, de én visszavágytam a szerkesztõségbe. 1963-ig dolgoztam ott, azután elkerültem a Deltához. Megvallom, engem soha nem tett boldoggá a gulyáskommunizmus. A börtönévek sajátos szabadsága után keveselltem a kis szabadságokat.

– A börtönévek szabadságáról beszélsz?

– Tudom, hogy paradoxon, talán nehezen érhetõ, de megmagyarázom. A gerinctörõ ötvenes években viszonylag szabadon éltem a cellában, és ezért nem tanultam meg hazudni. Szabadságom alapja az a tudat volt, hogy velem már semmit nem csinálhatnak. Rosszabb már nem nagyon történhetik az életemben. A börtönbõl pedig élve úgysem kerülhetek ki.

– Az ítéleted tíz évre szólt…

– Aki már ötödik éve rab, az úgy érzi, hogy akár örökre is fogva tarthatják. Egyébként is meg voltam gyõzõdve arról, hogy aki annyit látott, aki annyit tud a perek mechanizmusáról, a rendszer lényegérõl, mint mi, azt nem engedhetik vissza a társadalomba. Hiszen még én is, akit a legkisebb csavar szerepére szemeltek ki ebben a gépezetben, akitõl „csak” azt követelték, hogy mint sok, nyelvet beszélõ fiatal szocdem káder vállalja a kémkedést bizonyító tanú szerepét, és csak utólag minõsítették át „védõõrizetben” tartott tanúból egy másik per vádlottjává, beleláttam a kártyájukba. Mivel én magam történetesen soha életemben nem találkoztam személyesen Rajk Lászlóval, és nem ismertem saját, késõbb kinevezett összeesküvõ társaimat sem, a magam példáján tapasztalhattam a vádak teljes abszurditását.

– Hogyan sikerült ezt magadban feldolgoznod?

– Sok sorstársammal szemben én elõnyben voltam, mert én legalább tudtam (vagy azt képzeltem: tudom), hogy azért ülök, mert szocdem vagyok. De volt a cellánkban politika iránt nem is érdeklõdõ arisztokrata és kispolgárasszony, fanatikus kommunista is. Én cipész apámtól örököltem a munkásmozgalommal való azonosulást, a szociáldemokrata meggyõzõdést, és sohasem lettem kommunista. Sõt amikor kezdõ újságíró koromban kioktattak, hogy egy kommunista író darabjáról nem lehet rosszat írni, lélekben szembe is fordultam minden, engem hazugságra biztató, kényszerítõ hittel. Ugyanakkor végzetesen naiv is voltam. Hajlandó voltam elhinni, hogy engem valamiért feláldoztak. Ritka optimista pillanataimban azon töprengtem, hogy ha egyszer mégis kikerülök a börtönbõl, és bebizonyosodik, hogy két parasztgyereknek attól lett jobb a cipõje, hogy én be voltam zárva – akkor érdemes volt.

– Azután szabadlábon rádöbbentél a valóságra. Könyvednek megrendítõ passzusa, amikor még a rabszállító autóról meglátod a várost, és megérzed, ahogy a szabadon sétálók sem boldogok…

– Szabadulásom után egyszerûen képtelen lettem arra, hogy elfogadjam emberi, írói, újságírói szabadságom korlátozását. Ezért mentem el, egyetlen kofferral.

– Ne haragudj, de akkor miért csak a hetvenes évek fordulóján?

– Szüleim számára olyan gyötrelmes volt az én meghurcoltatásom, hogy tudtam, az újabb elszakadást nem élnék túl. Azután eltemettem az apámat, 1968-ban az anyámat is. Addigra zátonyra futott a házasságom, és újabb tartós kapcsolatot tudatosan nem kötöttem. Senkit sem akartam elhagyni. Könyvem kiadása is egyre reménytelenebbnek látszott. Biztattak, hitegettek, de minden „igen” sarkában ott volt a „de”, meg a „csak”, hogy a könyv kitûnõ, fontos, de kicsit még meg kell húzni, és csak ezt a passzust, meg azt a mondatot kell átírni…

– Könyved elõszavából tudom, hogy a kéziratot addigra már sikerült kijuttatnod az országból.

– Ez hozzájárult a döntésemhez.

– Mihez kezdett egy sokat tapasztalt, politikailag meghurcolt magyar újságírónõ lélekegyedül Bécsben?

– Szerencsém volt, az olasz–angol szakos nyelvtanári diplomát szinte azonnal elismerték. A szocialista párt segítségével kaptam letelepedési engedélyt és munkát. Egy évig tanítottam minden pedagógiai gyakorlat nélkül, idegenként, agresszív, durva, nem egyszer LSD-t fogyasztó külvárosi kamaszokat. És ami Hitlernek és Rákosinak nem sikerült, az itt majdnem megtörtént: testileg-lelkileg kikészültem. Így kerültem, saját kérésemre, egy esti képzõmûvészeti fõiskolára, elõször olaszt tanítani. Felnõtt tanítványaimmal rögtön sikerült hangot találni, és egyre többen jártak szabadon választható óráimra is. Az iskolai és az iskolán kívüli érdeklõdés, figyelem bátorított fel késõbb arra, hogy meghirdessem a magyar nyelvórákat is…

– Milyen eredménnyel?

– Sokan az ötlettõl is elképedtek. De bevált; jöttek a növendékek, mint legyek a cukorra. Igaz, akkoriban Bécsben még kizárólag a Collegium Hungaricumban lehetet szervezetten magyarul tanulni. Azóta már a bolti eladó kislányok is megtanulták anyanyelvünkön az áruk nevét és az árakat.

– És hogyan kerültél a Szabad Európához?

– Elsõ cikkeimet ismeretlenül küldtem el néhány emigráns lapnak. Azután, részben az Irodalmi Újságban megjelent írásaim alapján, „felfedezett” a Szabad Európa, és kért, hogy vállaljam el Hanák Tibor mellett az egyik bécsi tudósító tisztét.

– Az a tény, hogy a Szabad Európa nem éppen szociáldemokrata orgánumnak mutatkozott az elmúlt évtizedekben, nem okozott számodra problémát?

– Akkor már régen nem az '56 elõtt és után megszólaló horthysta katonatiszteké volt a fõszerep, senki sem kívánt tõlem valamiféle urambátyám stílust. Azt és úgy írtam, amit és ahogy jónak láttam. A rendszeres tudósítás, különösen a tanítás mellett, nagy lekötöttséget jelentett, de én örömmel csináltam. Kiskunlacházától Sidneyig mindenhonnan jöttek a levelek, és akadt a hallgatóim közül, aki a könyveimet is megszerezte.

– Bevallom, magam is csak köteted függelékébõl tudom, hogy hat könyvet írtál.

– Egyedül éltem és élek, rengeteget dolgozom. Talán, mióta tanárként nyugdíjba mentem – és már csak egy két, hozzám különösen közelálló tanítványomat tartottam meg –, valamivel kötetlenebbül.

– Nemcsak nyelvedben, könyveidben is hû maradtál Magyarországhoz, úgy tudom…

– Talán szabad nekem is Márait idéznem. Az én hazám (is) a magyar nyelv. Osztrák barátaim nem egyszer megkérdezték, hogy miért nem jelent meg ez vagy az a munkám németül. Nekik csak azt mondhattam: soha nem volt elég összeköttetésem a kiadókhoz, nem volt idõm a fordításhoz, az utánjárásra. De valójában én a magyar olvasókat tudom – ha tudom – megszólítani, és igazából azoknak írok, akikkel közös a gyerekkorunk, közösek az emlékeink. Regényeimhez jórészt személyes élmények szolgáltatták a nyersanyagot. De a „Pál levelei az európaiakhoz” – a Ká- rolyi Biblia mai parafrázisa –, az Ady-centenárium jegyében és alkalmából született. Adynak az ünneplés során is elhallgatott, mellõzött Istenes-verseinek kerestem a helyét és az üzenetét. Azt akartam a kötettel elmondani, hogy egy magyar zsidó azért volt kénytelen az európai létet választva emigrálni, hogy megõrizze a maga magyarságát.

– Perlekedés, polémia lenne ez a honvággyal?

– Tudom, hogy Pesten azt tartják: minél öregebb az emigráns, annál hevesebb a honvágya is. Én ezt egyelõre nem tapasztalom: én ott is itt, itt is ott élek. Nyolc rádióm közül az egyik állandóan a Kossuthra van beállítva. Olvasom a magyar lapokat, rengeteg régi és új magyar barátom van. Osztrák barátnõm, aki magyar férjet veszített el a közelmúltban, férje világát, kultúráját keresi, és véli megtalálni bennem.

– Beszélnél a többi kötetedrõl is?

– A Szenteste a restiben két, családjából kihullott, kiebrudalt öregemberrõl szól, akiknek nincs hol eltölteni a szentestét. Így kerülnek a vándorok számára mindenkor nyitva tartó, sivár menedéket kínáló restibe.

– Börtönéveid krónikájában is különös szerep jut az ünnepeknek. Felejthetetlen számomra a karácsonyt váró szorongás.

– A Tamino fuvolája címû verses mesejátékot, amit A néma levente mintájára, még a börtönben írtam, karácsonyi ajándéknak szántam a cellatársaknak. Mozart igézetében, Törzs Jenõ unokahúgaként, a francia forradalom felidézésével némi reményt igyekeztem belopni a börtönbe. Az elõadás elõkészületei tartalmat adtak a napoknak.

– Hol olvasható ez a mesejáték?

– Egyelõre – és még sokáig – sehol. Bevált börtönmetódus szerint, több cellatársammal együtt megtanultuk a szöveget, hogy megmaradjon, és én a szabadulásom után rögtön le is gépeltem, de azóta csak a széfben õrzöm. Tudom, és akkor is tudtam, hogy nem vagyok költõ. Néhány jó sor talán akad a szövegben, de alapjában a szavak és sorok ritmusa csak a zene hiányát volt hivatva pótolni.

– A börtönben a vers, a játék és az álom is a túlélés eszköze lehetett. Sok börtönt járt baráttól, ismerõstõl tudom, hogy a túlélõk többnyire kialakították a maguk módszerét, és megtalálták a maguk eszközeit testi, lelki épségük viszonylagos megõrzésére. Mérei Ferenc saját álmai feljegyzéseivel szerzett magának kutatási témát, Horváth Zoltán egyetlen megõrzött fehér zsebkendõjével megterítette magának az asztalt, amikor a csajkát belökték a cellába. Téged – könyved szerint – az álom, a képzelt, felidézett szerelem segített a túlélésben. Nem tudom, hogy ebben a lebegõ love storyban mennyi az emlék és mennyi az irodalom.

– Minden úgy volt, ahogy leírtam! Még bizonyítékokkal is szolgálhatok. 1946-ban vagy '47-ben, Kassák Lajos Kortársában ugyanarról a doktor bácsi figuráról szólt az elsõ, nyomtatásban megjelent írásom, aki köré ábrándjaimat szõtttem. Csak a Máriusz név késõbbi lelemény.

– Ezek szerint, különös szerencséd, életmentõd volt a képzelet, az írói hajlam?

– Félig komolyan, félig tréfásan szoktam mondani: nem árt az embernek idõben elég sok verset megtanulni, elég sok irodalmi élményt felhalmozni, mert a börtönben minderre nagy szükség van.

– Emögött egy, A rémület éjszakáiban is megfogalmazott egzisztenciális bizonytalanság érzõdik. Az a börtönfilozófia, amely szerint soha nem lehet tudni, hogy holnap kinél lesz a kulcs, merre fordul a sors, a történelem. Azt írod, még õrei-tekben is ott lappangott a tudat, hogy egyszer mindenkire sor kerül… Az én kérdésem az, hogy túl lehet-e jutni egy ilyen hét esztendõs traumán?

– A húsz és harminc között elszenvedett bezártság – különösen egy nõ számára –, eldönti az egész életét. Túléltem a börtönt, dolgozom, szép otthonom van, utazom – kívánom, hogy egyetlen hazai nyugdíjas se éljen rosszabbul, mint én –, de soha nem lettem anya…

– A késõbbi években ez azért rajtad múlt?

– Amikor férjhez mentem, körülöttem mindenki azt várta, hogy a felejtéshez, a folytatáshoz szülök egy gyereket. Ha fiatalabb vagyok, bizonyára így is történik. De bennem, harmincon túl, elhallgattathatatlan maradt a kérdés, hogy mire, minek szüljek? Hogy hogyan számolok el jövendõ gyerekemnek a magam múltjával, mit mondok a zsidóüldözésrõl, a bújkálásról, a holokausztról, a sztálinizmusról, a börtönrõl. Ez nem elv, és nem erkölcsi parancs. Nagyon jól megértem az enyémmel ellenkezõ választást is, de ezek a döntések nem a ráció szintjén dõlnék el, és én akkor, kiszabadulásom után, így éreztem. És ezt azóta is vállalom. Volt, aki könyvem kéziratát olvasva azt mondta: most, hogy kiírtad magadból a rémület éjszakáit, megkönnyebbülsz; de az igazság az, hogy ez a múlt – akár az Auschwitzot jártaké –, feldolgozhatatlan. Évrõl évre nehezebb beszélni róla. Most, amióta divatba jött a téma, többen is megkerestek, hogy nyilatkozzam, meséljek, csináljunk a börtönévek történetébõl filmet, tévéjátékot. Nem szerénységbõl vagy makacsságból tiltakoztam, hanem védekezésül. Nem akarok még egyszer pokolra menni. Néha szinte pótlólagos büntetésnek érzem, hogy mint hajdani legfiatalabbra, rám hárul, a ma már szinte utolsó emlékezni képes túlélõ kötelezettsége…

(1990)