Történelem – egyes szám első személyben – elmondja Schifferné Szakasits Klára

Először a Nők lapjában jelentek meg nyomtatásban Schifferné Szakasits Klára visszaemlékezései. Rajzó emlékekből egyetlen szál, évtizedek történetéből – egy tizenegy hónapos drámai szakasz. Az életrajznak a gyermek- és ifjúkor élményeit megörökítő nyitánya – időrendben természetesen az első, de a művek, megjelent kötetek sorában – a negyedik lesz. Aki nyomon követte az eddig megjelent köteteket – Magamról – másokról, Fent és lent, Holtvágányon – alighanem „mindent” tud a szerző felnőttkoráról. De lehet-e egy a történelemmel szoros kapcsolatban zajló emberélet minden titkát tudni? Ez gondolom, a krónikásnak sem lehetett szándéka. Ő a történelemről írt, asszonyszemmel, egyes szám első személyben.

Néhány héttel a Holtvágányon (1950–56) című kötet megjelenése után azért kerestem fel a szerzőt, hogy bemutassam azoknak is, akik nem olvasták életútját, és arról beszélgessek vele, ami talán a négy kötetbe sem fért bele. Hogy kulcsot kérjek az életrajzhoz.

Beszélgetésünk színhelye megnyugtatóan, harmonikusan kellemes. Schifferék szép budai otthonába beragyog a késő őszi napfény, a szobában, ahol beszélgetünk Rippl Rónai József egy élénkszínű „kukoricás” stílusban festett képe, Ferenczy Noémi messziről felismerhető kartonja, Gábor Marianne kiállításokról ismert Szakasits-portréja. Klára asszony szobájában elegáns otthonosságot árasztó stílbútorok között sok a családi fénykép.

Kavargatom a méregerős kávét, és arra gondolok: nem könnyű elkezdeni ezt a rendhagyó interjút. Hiszen partnerem nem író és nem történész, szakmai kérdésekre éppen ezért nemigen fordítanám a szót. De ugyanakkor az olvasás során megfogant kérdéseimet mégsem intézhetem a (valóságos) regény hőséhez. Annál is kevésbé, mert kötetében elsősorban tanúnak vallja magát.

– Képzettségedet tekintve textilrajzoló vagy és okleveles csecsemőgondozó. Nagy gyakorlatot szereztél a szociális munkában. De írónak – tudtommal – soha sem készültél. Mikor és milyen céllal ültél neki az életrajzírásnak?

– A legnehezebb időkben, 1950-ben jutott először eszembe, hogy meg kellene őrizni mindazt amit megéltem, tapasztaltam. A ránk szakadt szörnyűséget is. De a körülmények egyáltalában nem kedveztek egy ilyenfajta, hajmeresztő ötletnek. Komolyan nem is foglalkoztatott a dolog – egészen a hatvanas évek végéig. Amikor néhány esztendőt Norvégiában töltöttünk – mert a férjem ott lett nagykövet, valahogy üresen peregtek a napok. Hiányzott a rendszeres munka, az igazi otthonom. Szenvedtem a honvágytól is. Akkor eszembe jutott, amit Fejes Endre mondott, amikor a történeteimet, emlékeimet hallgatta, hogy meg kell írni. Rajta kívül a fiam is ösztökélt. Akkor nagy lélegzettel belefogtam.

– A történet, mint tudjuk, kanyargós és hosszú. Akár a történelem. Hol kezdted a magadét gombolyítani?

– Első eltökélt szándékom az volt, hogy azt írom meg, ami a legmélyebben érintett, az 1950–56 közötti éveket. De talán ehhez nem voltam eléggé profi. Nekem a kályhától kellett elindulnom, amikor táncolni akartam. Így azután az elején kezdtem, azzal hogy honnan jövök…

Ez az a rész, a gyermek- és ifjúkor, apám, Szakasits Árpád születésének 100. évfordulóján kerül a boltokba.

– Ennek a kötetnek nyilván ő a főszereplője.

– Legalábbis a családi környezet, amiben felnőttem, és az indíttatás, amit tőle kaptam. A legfontosabb kérdés, amit feltettem magamnak, s amire válaszolni próbáltam, hogy mi keltette bennünk annak idején a mozgalomban azt a mélységes hitet.

– Sokakat érdekel a válasz…

– Az én válaszom az, hogy a belénk plántált remény. Hogy én otthon is azt hallottam, amit a mozgalomban: a Tanácsköztársaság elbukott, de majd jön az új, az igazságos társadalom, a mi világunk. Lelkesek voltunk és naivak. Úgy hittünk, mint a katolikusok, fenntartás nélkül. Ma már szinte elképzelhetetlen az az életforma, ami számunkra akkor természetes volt. Hogy a hét minden napját a mozgalom tölti ki. Munka vagy iskola után úgy mentünk a Munkásotthonba, mintha valóban a második otthonunk lett volna, tulajdonképpen az is volt. Kedden pártnap, szerdán és a hét még egy napján szeminárium, egyszer egy héten ifinap. És az csak természetes, hogy szombat-vasárnap is együtt szórakoztunk. A férjemet is egy hároméves szemináriumon ismertem meg.

– Ez a korszak még viszonylag könnyebben áttekinthető, megírható.

– Nem mondhatnám, hogy könnyen ment az írás. Különösen kezdetben sokat kínlódtam, hogy a szavak, a mondatok a helyükre kerüljenek. Hogy valóban megjelenjen a papíron az, amit felidéztem. Nemcsak akkor „írtam”, amikor leültem az íróasztal mellé, hanem egész nap, akkor is, amikor megelevenedtek előttem a régi dolgok, és akkor is, amikor papír nélkül, valamiféle háztartási munka közben, gondolatban fogalmaztam. Előfordult, hogy a szoba túlsó sarkában tettem-vettem, s ahogy ráesett a pillantásom az íróasztalon heverő kéziratra, abban a pillanatban tudtam, hogy nem jó, amit addig írtam. Az első száz oldalt össze is téptem.

– De arra nem gondolták, hogy abbahagyod?

– Azt is Fejes Endre mondta, hogy aki egyszer „már bekapta a horgot”, az nem szabadul. Lengyel Péter pedig figyelmeztetett, hogy a nyomdafesték valahogy megváltoztatja az embert. Ebben biztos sok az igazság. Mert írás közben egyre eltökéltebb lettem. Később már könnyebben is ment a munka.

– Csak a saját emlékeidre támaszkodtál?

– Nem vagyok történész, de igyekeztem kizárni a történelmi-tárgyi tévedések lehetőségét. Amikor a második világháborús éveknél tartottam, elővettem Ránki György könyvét és más történelmi munkákat, lexeroxoztattam régi Népszava-cikkeket. A vázlat, amit készítettem, két szálból fonódott össze. Az egyik azt követte, hogy mi történt a világban, a másikra azt fűztem fel, ami velem történt.

– Nemzedéked minden tagja elmondhatja, hogy történelmi életutat járt be. De Szakasits Árpád lányának, Schiffer Pál feleségének lenni még szorosabb kapcsolatot jelentett mindazzal, ami ma már történelem.

– Igyekeztem a történelmet a magam hétköznapi életén keresztül megragadni. Hogy hogyan éltem én magam, hogy élt a családunk, a körülöttem lévő emberek.

– Volt idő, amikor neked és a tieidnek a legnehezebb sors, a legtöbb megpróbáltatás jutott. Illegalitás, börtön, kitelepítés. De olyan korszaka is volt az életednek, amikor – ahogy a kötet címe is sugallja – fenn voltál. Az erről szóló fejezetekben elkerülhetetlen némi önkritika.

– Semmiképpen nem akartam a magam szerepét szépíteni. Ezt szerintem a fehér papír sem tűri.

– Aki sok memoárt olvasott, az tudja, hogy ez azért nem egészen így van. De tény, hogy a te emlékeid közül nem maradt ki az sem, amikor értetlen, sőt kegyetlen voltál másokkal.

– Nincs is olyan regényíró, aki „kitalálhatná” azt, amit én megéltem. Hogy 1950. április 24-én reggel megfog az utcán egy asszony azzal, hogy az ÁVH az éjjel elvitte a férjét, aki rendes, becsületes ember és ártatlan; én pedig visszautasítom azzal, hogy a mi rendszerünkben ártatlan embereket nem tartóztatnak le, és még ugyanaznap rámszakad a mennybolt, az ő sorsa.

– A férjed letartóztatása volt az a sorsdöntő megrázkódtatás, amitől feleszméltél?

– Talán az első és a legdrámaibb. A legkritikusabb korszaka életemnek mégis a kitelepítés volt. Odáig valahogy azt hittem, hogy csak velem történik valami elképzelhetetlen, valószínűtlen szörnyűség. A Hortobágyon ráébredtem arra, hogy nem személyes tragédia ért, hogy itt ezreket, tízezreket sújt valamiféle felfoghatatlan méltánytalanság. Olyan embereket is, akiknek semmi közük a politikához. Akik megjárták Auschwitzot és újra pokolra kerültek.

– Életedet is, életrajzodat is szinte kitölti, meghatározza az öt gyerek. Történelmi időkben ehhez különösen nagy elszántság kellett.

– Ezen soha nem gondolkoztam. 1938-ban mentem férjhez, a rákövetkező évben megszületett Pali. Már akkor is volt, aki azt mondta: ilyen időkben szülni, micsoda felelőtlenség! Akkor azt feleltem: „Én nem a mának, hanem a holnapnak szülök.” Azután még tartott a háború, de már vigasztalóak voltak a kilátások. 1943-ban megszületett Péter. Akkor azt gondoltam: három gyerek az ideális. Viszont nem jó a túl nagy korkülönbség. Már bent voltak a németek, amikor Feri jött. A két legkisebb a felszabadulás után született.

– Gondolom, akartál egy lányt is.

– Mindenki boldog volt, amikor 1946-ban Anna megszületett, azután két évvel később jött János. Harminc éves koromra öt gyerekem volt.

– Mit jelentett ez a nagy család a legnehezebb időkben?

– Elsősorban felelősséget. Hogy nem engedhettem el magam. Sokan megkérdezték, hogy tudtam végigcsinálni? Magát a kérdést sem értettem. Hiszen nem volt választásom. Nem a „helytállás” foglalkoztatott, hanem hogy ellássam a munkámat és a gyerekeket. A legnagyobb gondot az okozta, hogy hiába kértem jobb beosztást, normális, reggeltől délutánig tartó munkát, hogy velük lehessek. Mert a kórházban hol éjszakás voltam, hol délutános, és hiába mondtam a főorvosnak, hogy a gyerekeim is két műszakban járnak iskolába – csak éppen fordítva.

– Megrendítő mozzanata az emlékeidnek, amikor meg kellett válnod tőlük.

– Talán ez volt a legnehezebb. Az intézet. Bár Barna Lajostól Berke-szen igazán sok törődést, szeretet kaptak a gyerekek.

– Számomra a te sorsod is azt példázza: vannak helyzetek, amikor egy asszony azért erős, mert nem lehet gyenge.

– Utólag értettem meg azokat az angolokat, akik a szörnyű klímájú gyarmatokon estére szmokingot húztak. Bennük is az a tudat munkálhatott, ami bennem – hogy nem szabad feladni.

– A harcot?

– A tartást. Mert ha valaki feladja önmagát – vége. Mint amikor egy kötés elkezd fejtődni.

– Iszonyatosan sok jó és rossz emberi tapasztalatot gyűjthettél össze ezekben az években.

– Nem tudok, nem akarok senki felett pálcát törni. De voltak jó ismerősök, akik átnéztek rajtam az utcán. Ez akkor, a félelem korszakában meg se nagyon lepett, legfeljebb rosszul esett. Viszont igyekszem nem elfelejteni azokat, akik mellettem álltak, segítettek. Mint Barna Lajos, az az intézeti pedagógus, akit már említettem. Vagy a nyugdíjas Misi bácsi, aki a legnagyobb fagyban eljött Jánoskáért, hogy ne fázzon, és elvitte magukhoz. Azután Hebbelt Ede jogász, aki Rákosiig elment az érdekemben. Más kérdés, hogy hiába…

– A börtönévek krónikájának szerintem legdrámaibb fejezete Schiffer Pál börtönnaplója. A férjed ismert, elkötelezett politikus. Az embernek elkerülhetetlenül eszébe jut: miért nem ő írta meg a maga történelmi kálváriáját?

– Ez a kérdés a könyvem egyik lektorának is eszébe jutott. Meglehet a férfiszemérem, a megrázkódtatások súlya, a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság élménye okozta, hogy az ő emlékei megírhatatlanok maradtak. Mi sokat beszélgettünk arról, ami történt, de a férjem soha nem szólt bele a munkámba. Én nem helyette, csak a magam nevében, asszonyszemmel írtam meg, amit tudtam.

– Hiszel abban, hogy a következő nemzedék tagjai tanulhatnak az előttük járók tapasztalataiból?

– Ha nem hinnék, nem lett volna erőm, kitartásom az íráshoz.

– Idestova húsz éve, hogy az emlékek között élsz. De ezek az emlékek bizonyára nemcsak a sajátjaid.

– Írás közben sokszor faggattam a gyerekeimet is, mire emlékeznek Néha ezekben a beszélgetésekben egészen meglepő részletek, képek kerültek elő.

– Úgy tudom, a lányod szerkesztőként is közreműködött.

– Méghozzá szigorú szerkesztőként. Anna nemegyszer vitatkozott, sőt, húzott is a kéziratból, amikor szükségesnek látta.

Mielőtt elbúcsúzunk, Szakasits Klára előveszi a családi fotóalbumot. Az önéletrajz drámai eseménysora, szürke-fekete oldalai után talán feloldásnak is szánja a derűs, mosolygós képeket. Sajátjait, amelyeken híres szépsége még virágjában látható, és a hozzá legközelebb állók képeit. Amikor Szakasits Árpád Emma asszonyra mosolyog a képen, hogyan is sejthetné, hogy a börtönben csak kilenc hónapos késéssel értesül majd róla, hogy életének társa nem várta meg a szabadulását és nélküle temették… Az öt Schiffer gyerek a Debrecenben készült fényképen éppen úgy mosolyog, mint azok az osztálytársaik, akiket apjuk, anyjuk várt iskola után. Talán csak Feri félszegebb tartása árulkodik valamiről, aminek akkor még csak az árnyéka érződött: ő volt az, akinek a lelkét megroppantotta az átélt szenvedés, és idő előtt, fiatalon feladta a harcot. A többiekből azóta filmrendező, jogász, szerkesztő, szociológus lett. Felnőtt emberek.

A családi fényképek után levelek kerülnek elő a fiókból: a feladók közt Svájcban élő magyar történész és nyíregyházi nyugdíjas is akad. Szakasits Árpád egy váci rabtársa a közös börtönemlékeket, a kenyérbélből gyúrt sakkfigurákat idézi. A Le Monde cikkírója a kötetekben megőrzött történelmi dokumentum fontosságáról szól. Az asszonyszemmel írt történelemkönyvek szerzője pedig arra büszke, hogy jónéhány fiatal olvasója az ő könyvéből értette meg, hogy mi is történt fent és lent, és a holtvágányon, azokban az embert próbáló években Magyarországon.

Schifferné Szakasits Klára öt gyereke után most már öt unokája is töprenghet, elgondolkodhat a tanulságokon.

(1987)