Élete és a stressz – Selye János

Aki semmit sem tud Selye János tudós orvosprofesszor életművéről, neve hallatára még annak is „beugrik” a legfontosabb. Hogy tudós hazánkfiát a stressz atyjaként – felfedezőjeként – tartja számon a világ.

Legfeljebb a gondolatsor folytatása ütközik nehézségekbe. Hogy mi is a stressz…? Valami káros, rossz dolog, valamiféle szellemi-fizikai megpróbáltatás? Olyan sajátos idegfeszültség, amit jó lenne – de manapság nem lehet – elkerülni? Sokan így sejtik, de csak azért, mert a stressztől szenvedő gazdasági vezetők és pilóták, igazgatók és színészek panaszaiból, újságcikkek félreolvasott mondataiból csak ennyi rögződött. Az igazság az, hogy a professzor, aki 38 könyvben és 1600-nál is több tudományos közleményben foglalkozott a problémával, maga is feltette a kérdést: „Stressznek tekinthető-e az erőfeszítés, a kimerültség, a fájdalom, a félelem, a megfeszített figyelem, a lesújtó bírálat, a vérveszteség, vagy talán még a váratlan nagy siker is, amely arra kényszerít, hogy új szemszögből tekintsük át egész életünket? A felelet: igen, és ugyanakkor: nem. A stressz fogalmát azért nehéz meghatározni, mert az említett körülmények mindegyike stresszt okoz, de egyikre sem mondhatjuk, hogy ez »a« stressz, mivel a kifejezés az összes többire is alkalmazható”. (Stressz distressz nélkül).

A stressz a szervezet azonos, nem specifikus válasza bármilyen igénybevételre. Valójában ok és okozat, feszültség és igénybevétel, amelynek van kellemes és kellemetlen, felemelő és fájdalmas változata is. Selye János legmeghökkentőbb példája szerint az anyának, akivel váratlanul közlik, hogy fia elesett a csatában, a hír rettenetes lelki megrázkódtatást jelent; ha pedig évekkel később kiderül, hogy a hír hamis volt, és a fiú váratlanul beállít épségben és egészségben, rendkívüli örömet érez. S bár a két esemény – a végzetes bánat és öröm – sajátos következményei egészen mások, ellentétesek, a stresszhatás – az új helyzethez való alkalmazkodás igénye – mégis azonos lehet.

De milyen stresszt érez a teljességgel laikus – irodalmár – újságíró, ha korunk természettudományának egyik legjelentősebb kísérletező gondolkodója fogadja?

Izgalmam tetézi, hogy öt perc múlva négy óra, a professzor négyre vár, és én még mindig tanácstalanul bolyongok a montreáli egyetem természettudományi főépületében a hetedik emelet folyosólabirintusában. Amikor egy elsuhanó fehérköpenyes lánytól Selye professzorról érdeklődöm, úgy néz rám, mintha soha nem hallotta volna ezt a nevet. Szerencsére a következő diák már jobban kapcsol: „ M. Selyét nem ismerem de ha Professzor Szeliét keresi…”

Hans Selye, azaz Selye János professzor, cseppet sem csodálkozik a történeten.

– Sellier régi francia név. Az itteni hallgatók számára ehhez áll legközelebb a szokatlan hangzású Selye. Mert a nevem magyar, bár Bécsben születtem; apám a monarchia idején katonaorvosként a nyolcas huszárokkal került a bécsi garnizonba. Ott ismerkedett meg édesanyámmal. Nagyanyám egy szót sem beszélt magyarul, anyám is csak törte, és egymás között többnyire németül beszéltek. De ahhoz azért ragaszkodott az apám, hogy engem magyarnak neveljenek. És szívemben ugyanolyan magyarrá lettem, mint az „osztrák” Liszt Ferenc. Komáromban magántanulóként magyar gimnáziumot végeztem. Később Prágában német egyetemre jártam, azután ösztöndíjjal az Egyesült Államokba kerültem. Itt Kanadában 1931 óta francia és angol közegben végzem a munkámat, de mindvégig igyekeztem tisztán megőrizni választott anyanyelvemet. Talán csak azt sajnálom, hogy ma már nem beszélem ugyanolyan választékosan – különösen a tudomány nyelvét –, mint fiatalkoromban.

Nem udvariasságból, szívből cáfolnám, hiszen Selye professzor ma is akcentus nélkül ejti a magyar szót; de ő máris folytatja a mondatot. – Talán csak az kárpótol, hogy legalább egyetlen szóval gazdagíthattam én is a magyar nyelvet: a stressz ma már (remélem) nem számít idegen szónak. A franciák egyébként sokáig ódzkodtak ettől a szótól, a nyelvészek először agressionnak, azután stimulationnak akarták fordítani, amíg eldöntötték, hogy francia névelővel együtt már befogadhatják. Így született a „le stress” nevezet. A spanyolok, a megfelelő hangzás kedvéért, csak egy „e” hangzóval honosították és estressnek emlegetik.

– Szeretném, ha megírná azt is, hogy én soha nem hagytam el Magyarországot. Amikor ösztöndíjasként hazatértem, apám azt szerette volna, ha átveszem és folytatom az ő magánklinikáján a munkát. De bennem 18 éves korom óta, mióta felvettek az orvosi egyetemre, lobogott a tudásvágy, a tanulás, és kezdettől a kutatás szenvedélye. De választott új hazámban sem szakadtam el a magyarságtól… Mivel intézetemben mindig dolgozott egy-két magyar kutató, könyvtáros, titkárnő, Montrealban híre van annak, hogy minden hozzám forduló magyaron segítek, és szívesen alkalmazok magyar munkatársakat.

– Erre emlékszem a tévében is bemutatott riportfilmből…

– Magyaroktól származik az az anekdota, hogy két honfitársunk panaszkodik: mi lesz velük állás és pénz nélkül. Az egyik azt mondja: „ha semmi nem sikerül, legrosszabb esetben felmegyek az egyetemre, Selyé-hez.” Mire a másik: „Selyénél mindenesetre nagy előny, hogy magyar vagy, de azt mondják – nem elég.”

– Hát elég?

– Valóban nem. Pontosabban: igyekszem legalább egy lehetőséget adni mindenkinek, azután a munkában elválik, ki mire alkalmas. Olvasmányaimon kívül, magyar munkatársaimnak is része van benne, hogy megőriztem anyanyelvemet. Közülük sokan nálunk tanultak meg franciául, itt szereztek diplomát. Általában azt tapasztalom, hogy a magyarok jó munkaerők, és a világ minden részében jól szerepelnek. Most éppen Bostonból jövök, és ott is meglepett, hány magyar orvos, tudós ült a konferencia hallgatóságában. Az előadásomon voltak vagy ötszázan (többen nem fértek a terembe) és közöttük is jónéhány magyar. Egy alkalommal a mellettem ülő, feltűnően elegáns hölgy megszólított. Már a „How do you do” után megkérdeztem, nem magyar-e véletlenül? Mert hiába beszélünk mi akármilyen jól angolul, franciául, csak felismerjük egymás akcentusát.

– Professzor úr nyelvtudásáról is híres.

– Négy nyelven egyformán, anyanyelvi szinten beszélek, és ha nem is hibátlanul, de tíz nyelven adok elő. Beutaztam az egész világot. Négyszer jártam Japánban, többször a Szovjetunióban, voltam Tajvanban és Koreában is. Magyarországra viszont mindig hazamegyek. Olyannyira, hogy szinte fájt, mikor útlevelemmel legelőször az idegeneknek fenntartott ablaknál kellett jelentkeznem.

Magyarságának „tárgyi bizonyítékát” Selye professzor az íróasztala felett őrzi: a legnagyobb kanadai kitüntetés, az Order of Canada bekeretezett diplomáján keskeny piros-fehér-zöld szalag jelzi Selye János hűségét.

– Szeretném a stresszről kérdezni, de laikusként nem merem.

– Amire kíváncsi, megtalálhatja az írásaimban.

– Van egy probléma, amire tudtommal nem igen tér ki, de szorosan beletartozik a Professzor úr által tárgyalt kérdéskörbe. A stressz és a család!

– Negyven év alatt közvetve sokszor, de közvetlenül is szóltam azért róla. Mivel a stressz az emberi viselkedéssel is összefügg, elválaszthatatlan az életmódunkat elsődlegesen meghatározó családi környezet minőségétől. A családi kapcsolatoknak mindenképpen megvan a pozitív vagy negatív stressz-hatása. A gyomorfekéllyel, szívidegességgel, idegrendszeri panaszokkal jelentkező beteg tünetei mögött gyakran megtalálható a családi konfliktusokból eredő, negatív stressz. És hiába gyógyítja meg a belgyógyász a páciens gyomorfekélyét, a panaszok nem szűnnek meg, a betegség kiújul, mert a mögötte levő ok –, a rossz házasság, vagy az anyóssal való ádáz küzdelem – nem változott. A kiegyensúlyozott otthoni légkör viszont olyan biztonságot, tartást ad, ami kihat az emberek házon kívüli viselkedésére is.

Létezik persze másfajta családi stressz is: a veszélyhelyzetben dolgozó férj felesége szinte soha nem szabadul az aggódástól. Egyébként érdekes, egy a bostoni rendőrség stressz-szituációival foglalkozó tanulmányból – ahol ebbe a problémába is beleütköztünk – kiderült, hogy maguk a rendőrök nem a veszélytől, az agyonlövetéstől félnek, ezen a stresszen minden újonc hamar átesik. Az igazi stressz, amitől a bostoniak szenvednek, hogy nem ismerik el eléggé a munkájukat, nem szereti őket eléggé a közvélemény. Egyébként persze majdnem minden foglalkozási ág képviselői azt hiszik, azt hangoztatják, hogy az övék a „legstresszesebb” foglalkozás. Ezt vallja a színész, a sebész, az igazgató. De az igazság az, hogy ezek az emberek nem is tudnának stressz nélkül élni, dolgozni. Mert a stressz nélküli élet – a halál.

– A család a legszorosabb emberi kapcsolat. De professzor úr foglalkozott a tágabb kapcsolatrendszerek természetével is…

– Az egymásrautaltság, amely a fejlődés során az emberi lények között kialakult, egészen nyilvánvaló. De mindannyiunknak vannak olyan törekvései és igényei, amelyek gyakran ellentétesek másokéval, és így a személyek közötti stressz gyakori forrásaivá válnak. E nehézségek legjobb megoldása, természetesen, a tökéletes együttműködés és a kölcsönös megértés lenne, de a különböző vallások, filozófiák és politikai rendszerek előírta viselkedési szabályzatok ellenére, az emberi kapcsolatok még mindig nem igazán kielégítőek. Az együttélés stressze a bajok egyik legfőbb forrása. Az is köztudott, hogy az emberek közti kapcsolatokban értelmünk helyett inkább az érzelmeinkre hagyatkozunk. Hiába hirdeti minden vallás tételes törvénye, az ember általában (kivételes és végletes helyzetektől eltekintve) képtelen annyira szeretni felebarátját, mint önmagát. Ennek a tapasztalatnak a birtokában alakítottam át a „szeresd felebarátod” elvét olymódon, hogy az ne ellenkezzék a biológiai törvényekkel, mindenfajta vallási és politikai meggyőződéssel összeegyeztethető, és azoktól mégis független legyen. Ennek jegyében fogalmaztam meg azt a legszélesebb körben elfogadható és megvalósítható követelményt, hogy „érdemeld ki felebarátod szeretetét”. Ha erre törekszünk, akkor legfontosabb azoknak a jóindulata, akik testben vagy lélekben közel állnak hozzánk. Azonban, minél nagyobb teljesítményeket érünk el, annál több ember jóindulatára számíthatunk. Aki elfogad egy olyan törvényt, amely arra készteti, hogy kiérdemelje mások megbecsülését és segítsen másokon, annak a sikere, már nem dollárban, vagy az elért társadalmi pozíciókban, hanem az őt érdeme szerint becsülő emberek számában mérhető. Egyszerűbben: ki-ki annál értékesebb, sikeresebb ember, minél többen becsülik. Ez a hasznos tevékenységgel kiérdemelt megbecsülés és szeretet, rendkívüli hatalmat és pszichológiai kielégülést jelent. Akkor is, ha szűkebb, családi-baráti körben tapasztaljuk, de még inkább, ha tágabb, társadalmi körben is érzékelhető. Olyan becsülés, amilyen például az egész emberiségért dolgozó tudósnak juthat.

– Milyen emberi tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy valaki jelentőset alkothasson a tudomány területén?

– Erről részletesen írtam Az álomtól a felfedezésig című könyvemben, és ezért nem kívánok róla beszélni. Ott kifejtem az eszményi tudóssal szemben táplált követelményeket, és jellemzem a különböző – tevékenykedő, gondolkodó, bütykölő, osztályozó, boncolgató, összegező – tudóstípusokat is.

(Hazatérve fellapozom a kötetet, és onnan „puskázom” a választ: ezek szerint a tudóst jellemző, számtalan szellemi és fizikai tulajdonság közül Selye János a lelkesedést, a kitartást, a makacs célratörést, az eredetiséget, intelligenciát és az etikai követelményeket emeli ki. Beszél arról, hogy mi a jelentősége a természettel és az emberrel való kapcsolatnak. Hogy nélkülözhetetlen az ellenállás a kudarccal, az unalommal és a sikerrel szemben…)

– Egy követelményről azért mégis szólnék, és ez az eredeti gondolat fontossága. Minden munkatársamtól elvárom a tisztességet, a nyíltságot. Ezen felül: a gépírónőtől, hogy ne ímmel-ámmal, hanem odaadással és jól gépeljen. De a tudósnál, a tisztességen és szorgalmon kívül elengedhetetlen a járatlan utak felderítésére törekvő kíváncsiság is. A felfedezések alfája és omegája az eredeti gondolatmenet. Persze, nem elég gondolkodni, dolgozni is kell!

– Professzor úr híres a munkaszeretetéről.

– Nézze, én 71 éves vagyok, és életemben még soha nem voltam vakáción. Amikor felvettek az orvosi egyetemre, általában reggel ötkor kezdtem a tanulást, és kisebb szünetekkel este hatig búvárkodtam. Anyám a fizikai összeroppanástól féltett. És attól, hogy ezt a tempót sokáig nem lehet bírni. De azóta, kisebb módosításokkal, folytatom. Ma is hajnalban kezdem a munkát, de életkoromra való tekintettel általában egy órát szánok testi kondícióm megtartására. Ha nem tudná –, mindkét csípőizületemet fémből készül szerkezettel pótolták. De azért csak bírom a tempót…

Ha elfogadom Bernard Shaw megállapítását, aki szerint a munka az, amit el kell végeznünk, a szabad idő pedig, amiben örömet találunk, akkor azt is mondhatnám, hogy én még életemben nem dolgoztam. Úgy vagyok a magam elfoglaltságával, mint Bell, akit hónapokon át kapacitált a felesége, hogy vegyen ki néhány hét szabadságot, és töltse azzal, amit a legjobban szeretne. Bell nagy nehezen beleegyezett, aztán másnap korán reggel bement a laboratóriumába. Mert azt szerette a világon a legjobban. Én sem érzem magam a „munka hősének”, amiért szombaton is, vasárnap is, karácsonykor is bejövök az intézetbe. A kutatómunka az én életre szóló szenvedélyem, játékom, és olyan szerencsés vagyok, hogy még fizetnek is érte.

– És mit szól életbeosztásához a felesége, a családja?

– Második feleségem 19 évig velem dolgozott a laboratóriumban, megszokta. Most a nemzetközi stresszkutatás szolgálatába állított könyvtárat és dokumentációs központot vezeti a McGill egyetemen. A gyerekeim is mindig ilyennek ismertek. Orvosdinasztia negyedik nemzedékének tagjaként csak azt sajnálom, hogy egyik sem választotta az én utamat. Nincs közöttük orvos.

Nem szeretnék visszaélni Selye professzor türelmével, búcsúzom. Még átkísér a világon folyó stresszkutatásokat összehangoló, általa létesített Nemzetközi Stressz-Intézet egy kisebb könyvtárszobájába. Itt látható az elnök „magánmúzeuma”. Itt sorakoznak Selye professzor kitüntetései, érmei, diplomái. Köztük a Magyar Népköztársaság Zászlórendje, a csehszlovákai Selye érem, Chicago, Stockholm, Kuba és Párizs megbecsülésének jele. A szombathelyi Markusovszky érem mellett, az angol királynő uralkodásának 25. évfordulójára kiadott jubileumi kitüntetés, és amire külön is büszke Selye János – a Kanadai Írószövetség érme. Büszkén sorolja – hiszen ezek a kitüntetések is a felebarátok, a társadalmi és tudományos közvélemény hasznos munkával kiérdemelt becsülését bizonyítják. Bölcs öniróniájára és cinkos humorára vall, hogy a kitüntetések tárlóján – egy karikatúra díszeleg. Madame Selye vágta ki valamelyik lapból: a tábornok felesége számba veszi a férj mellén díszelgő érmeket, vajon nem maradt-e ki valamelyik a sorból?

A falon látható világtérképen a tarkafejű gombostűk és a kígyózó fonalak a különböző országok Stressz Intézeteit jelölik.

(1978)