A főváros féltője

Ladányi János, városszociológus: egyetemi tanár

 

Ésszerű alternatívát kellene kínálni a magasabb státuszú családok számára a Budapestről való kiköltözéssel szemben, hiszen lassan-lassan hozzá kell szok-nunk a gondolathoz, hogy vannak a városnak olyan részei, ahová a magasabb státuszú családok tagjai soha a lábukat be nem teszik.

A meghívóban szereplő címkék közül a leginkább rám illő talán a kutató lenne, hiszen az elmúlt 15 évben munkám jelentős részét a Budapesttel kapcsolatos kutatások töltötték ki. Ezek alapján most megpróbálok néhány szociológiai szempontot felsorakoztatni a korábban elhangzottakhoz.

Az önkormányzatiság néhány anomáliája

Az első az önkormányzatiság kérdésköre, melyről korábban optimista és kevésbé optimista véleményeket is hallottunk ezen a konferencián. Az önkormányzatiság tipikusan harmadik utas elképzelés, a rendszerváltás körül bukkant fel a feledés homályából. A két világháború között, amikor először felmerült ez a gondolat, úgy vélték, hogy mind a központi tervezésnek, mind pedig a kontrolálatlan piacgazdaságnak alternatívái lehetnek a helyi önkormányzatok. Mint látni fogjuk, már ezzel kapcsolatban is vannak problémák. Azonban amikor a rendszerváltás körül megfogalmazódott az önkormányzatiság gondolata, mindenki egyetértett abban, hogy ez nagyon fontos (közigazgatási?) elem, hiszen akkor Magyarország túlcentralizált ország volt mind területi értelemben, mind pedig a hatalommegosztás vonatkozásában. Akkor úgy tűnt, hogy minden, ami ezt a túlcentralizálást oldotta, igen fontos és jó dolog. Egy idő után kiderült azonban, hogy számos problémát okoz az a körülmény, hogy teljesen tisztázatlan az állam és az önkormányzatok közötti feladatmegosztás. Csak egy szempontot említek illusztrálásképpen: az önkormányzatok feladatává tették a helyi szociális problémák kezelését, melyhez az önkormányzatoknak soha nem álltak rendelkezésre a megfelelő források, tehát az a pénz, amelyet kiszámíthatóan és normatív módon az önkormányzatok rendelkezésére bocsátottak volna. Különösen problematikussá vált ez akkor, amikor az önkormányzatoknál maradó pénz-eszközök radikálisan csökkentek. Az összes rendszerváltást követő kormány alatt csökkent ez az összeg, de ez a folyamat a mostani, Fidesz-kormány alatt még fel is gyorsult. Olyan feladatot kellene tehát helyben kezelni az önkormányzatoknak, amelyhez nincsenek meg a pénzeszközök. További nehézség ezzel kapcsolatban, hogy mivel nincs egyértelműen, törvényben szabályozva, hogy milyen jogok illetik meg állampolgári alapon a legszegényebb állampolgárt is - mondjuk például a lakhatás biztonságával kapcsolatban -, a szociális jogok jelentős része önkormányzati mérlegelés kérdésévé válhatott Magyarországon. Optimális esetben a helyi önkormányzatokban a legerősebb családok, a helyben legerősebb aktorok dominálnak. Így előfordulhat az, hogy egyik vagy másik községi önkormányzatban úgy döntenek, hogy a lakosság egyik vagy másik részétől, általában a szegényektől, és nagyon gyakran a cigányoktól igyekez-nek megszabadulni, és igazából a magyar törvények nem tisztázzák, hogy mit szabad, és mit nem szabad tenni a konfliktusokat okozó családok "megregulázása" érdekében.

A főváros és a kerületek

Ez úgy kapcsolódik a mostani konferencia témájához, hogy Budapesten csapódik le számos országos, szociális probléma, hiszen a szociális alapú migráció mindig is Budapest felé irányult. Az utóbbi időben fel is erősödött a falusi szegények Budapestre vándorlása, mert egyes vidéki önkormányzatok olykor rá-rá segítenek arra, hogy elvándoroljanak onnan a szegények. Ráadásul annak ellenére, hogy mindez a problémahalmaz Budapesten csapódik le, a fővárosi önkormányzatnak nagyon mérsékelt jogosítványai, és még inkább mérsékelt pénzeszközei vannak az ilyen jellegű problémák kezelésére. A kerületeknek viszont az a szűken vett gazdasági érdekük, hogy olyan - rehabilitációnak nevezett - tevékenységet folytassanak, amellyel felszámolják a legszegényebb családok által lakott lakásokat. Önkormányzati lakásépítés nélkül lebontottak számos lakást, melynek az egyik indítéka biztosan az volt, hogy ha ilyen lakásoktól megszabadulnak, akkor valamilyen módon ki tudják szorítani területükről azokat is, akik ezekben laknak. Ez persze csak viszonylag kevés esetben sikerült; a családok felbukkantak a kerületnek egy másik pontján, vagy egy másik kerületben. Ugyanez történt a hajléktalanok esetében is: időről-időre kampányok folytak, melyek során a különböző budapesti kerületek szinte körbekergették a hajléktalanokat. Ezt a súlyos problémát valamilyen módon kezelni kellene. A fővárosnak számos próbálkozása volt ezen a téren, de pénz és megfelelő központi lakásállomány híján ezt a problémát nem tudja kezelni. A kerületek pedig egyértelműen olyan típusú stratégiában érdekeltek, amely elősegíti, hogy megszabaduljanak a szegényeiktől.
Mindazok a problémák, amelyek általában a területi önkormányzatoknál jelentkeznek, Budapest egészében fokozottan vannak jelen, mert az önkormányzatiság minden problémájával együtt azokon a településeken, melyek szociális értelemben egységként működnek (értsd: az ott lakóknak van valamilyen közös érde-kük), sokkal jobban tud funkcionálni, mint a budapesti kerületekben, melyek a legritkább esetben képeznek szociális egységet. Elhangzott korábban a kérdés: miért képzeljük, hogy a Király utca jobb oldalán lakóknak más érdekeik lennének, mint a túloldaliaknak, csupán mert az egyik a VI. a másik pedig a VII. ke-rülethez tartozik, és persze másutt is előáll ilyen helyzet. Az önkormányzati rendelet megalkotásakor pontosan előrelátható volt, hogy a fővárosi kerületek jogszabályokkal való felértékelése legjobb esetben is csak a helyi bürokrácia hatalmát növeli a fővárossal szemben, vagy például az, hogy értelmetlen, sőt káros, ha önálló lakáspolitikát folytatnak a kerületek és így tovább.
Vajon miért fordulhatott elő, hogy 10 évvel az önkormányzati reform után, amikor teljesen nyilvánvalóak ezek a problémák, még mindig nem lehet rajtuk vál-toztatni? Nem is nagyon látunk olyan törekvést, amely változtatni kíván azon a tarthatatlan állapoton, hogy a fővárosi önkormányzat alig rendelkezik több jogosítvánnyal, mint az egyes kerületek. Véleményem szerint ez azért van így, mert idő közben a kerületi önkormányzatok új funkciót kezdtek betölteni: villámhárítóként működnek a gazdasági válság és az elszegényedés, a leszakadók problémáinak kezelése terén. A kormány az önkormányzatok felé mutogat, mondván: ez olyan probléma, melyet helyben kell kezelni. Az önkormányzatok pedig felfelé mutogatnak, mondván, hogy ők pénz híján nem tudják a gondokat megoldani. Az eredményt pedig látjuk Budapesten.

Kettészakadt város

Mindent összevetve persze a főváros nem 23 önkormányzatra szakad, amint az az előzőekben elhangzott, hanem két részre: az egyikben is nagyon súlyos problémák vannak persze, de mégiscsak olyanok laknak itt, akik jó eséllyel reménykedhetnek abban, hogy előbb-utóbb nyugat-európai szinten tudnak élni, és ahol úgy is néz ki a város, mint amelyik rövidebb-hosszabb időn belül nyugat-európai városhoz fog hasonlítani. Ezzel szemben a város másik része úgy néz ki, mint egy harmadik világbeli város, mindenféle felzárkózási esély nélkül. Soha ilyen hihetetlenül nagy szakadék nem volt a két rész között. A két világháború között sem, de a századfordulón sem. Mindig voltak szegény városrészek, nagyon sok szegény lakott mondjuk a külvárosokban, de mindegyik munkáskerületnek megvolt a maga polgársága, villanegyede. Ma ez nem így van. Budapest esetében különösen szerencsétlenül történik a két részre szakadás, mert ez nem egyszerűen szociális problémák mentén történő kettészakadás, hanem ehhez egy nagyon súlyos etnikai konfliktus is kapcsolódik. Ilyen sem volt még soha Budapest történetében, hogy egy ilyen nagy kiterjedésű, többé-kevésbé összefüggő gettósodó rész alakult volna ki. A nagyon szegények mindig térben össze nem függő, kisebb területekre szegregáltan laktak. Találhattunk ilyet Újpesten, Angyalföld nagyon sok területén, Óbudán és másutt is, de hogy egy olyan egység alakuljon ki, ahol a budapesti cigányság 60%-a egy összefüggő területen lakik (a VI., a VII., a VIII., és a IX. kerületnek a Körúton kívüli tömbje), Budapesten még soha nem volt. Ez minőségileg új problémát vet fel. Ráadásul még politikai törésvonalat is jelent, hiszen a szegényebb, pesti kerületek nagyobb részben szociálliberális irányítás alatt állnak, és ez valószínűleg így lesz a következő időkben is, mert lakóik választói magatartásukban eléggé stabilak.

Főváros eszközök nélkül

Ezzel már el is érkeztem a harmadik gondolatkörhöz, amelyet ma érinteni sze-retnék. Annak idején jeleztük, hogy azokban a városokban, ahol a kerületek vagy a különböző kisebb városrészek ilyen mértékben önállóak, mint Budapesten, mindez abba az irányba hat, hogy mély szakadék keletkezik a város különböző részei között. Várostervezési eszközökkel persze nem lehet akármilyen mértékig, akármilyen irányba befolyásolni térbeli egyenlőtlenségeket. Az azonban, ahogyan a kerületi önkormányzatok finanszírozása történik, és azok a jogosultságok, amelyek megilletik őket, adminisztratív eszközökkel még fel is erősítik az amúgy is meglevő, kedvezőtlen társadalmi folyamatokat. Az ellenkezőjére lenne szükség: arra kellene törekedni, hogy szociális értelemben is többé-kevésbé kiegyensúlyozott város legyen Budapest, olyan város, ahol nem választják el egész világok egymástól a szegényebb és gazdagabb városrészeket. Sok szó esett ezen a konferencián a városrendezés szerepéről. Elég sokat foglalkoztam Budapest történetével, és meg tudom azt erősíteni: a város történetének legliberálisabb szakaszában sem fordulhatott az elő, hogy olyan léptékű városszerkezeti átalakítások egyik vagy másik kerületi önkormányzat elhatározása nyomán, többé-kevésbé egységes városrendezési tervbe sehogy se illeszkedve történhettek volna, mint ahogy az ma történik. Nem fordulhatott elő, hogy egy kerületi önkormányzat úgy dönt, hogy pl. azt a Madách sétányt, amelynek terve évtizedeken át minden rendszerben megbukott, mégis megépíti, mert pénzre van szüksége a kerületnek, és úgy gondolják, hogy csak így tudnak pénzre szert tenni. És a főváros vezetőinek lényegében semmilyen eszközük nincs, hogy ennek a tervnek a megvalósítását megállítsák egy történelmi városrészben, ahol e képtelen terv miatt rengeteg házat le kell bontani. Az soha nem történhetett meg Budapesten mostanáig, hogy egy olyan jelentős szerkezeti átalakulás, mint a Hungária körgyűrű, a legkevésbé sem egységes, átgondolt terv alapján készüljön el. Hiszen jól látható, hogy ahány kerületen átmegy ez az új útvonal, amelyet tapintati okokból ne nevezzünk ugyanúgy körútnak, mint a Kis- vagy a Nagy-körutat, annyi különböző koncepció (vagy koncepciótlanság) tükröződik a környezetében, ahány kerületet csak érint. Egy ilyen fontos lehetőség elmulasztása korábban soha nem történhetett meg Budapesten. A századfordulón egyetlen ház sem épülhetett meg, de még jelentősebb átalakítást sem lehetett végezni a Köz-munkatanács engedélye nélkül. Ma ettől nagyon-nagyon messze vagyunk.

A népesség kicserélődése

Mindent összevetve tehát nagyon lényeges változások zajlanak ma a fővárosban. A szuburbanizálódásról esett már szó, de ismét felhívom a figyelmet arra, hogy ez a folyamat a budapesti népesség nagyon jelentős kicserélődését eredményezi. Elsősorban a magasabb státuszú családok költöznek ki a város környékére, és akik beáramlanak Budapestre, azok között nagyon sok az igen alacsony státuszú család. Ezek a családok az országnak olyan részeiből érkeznek, ahol a gazdasági visszaesés talán még meg sem állt, de a gazdasági fellendülés még biztosan nem indult meg. Ha az ember önkényes lakásfoglalókkal foglalkozik, és megnézi, honnan jöttek el, pontosan kirajzolódnak az ország leginkább leszakadt régiói. És ez az előzőekben elmondott problémákat csak fokozza. Amíg ez így van, a város kettészakadása, a szakadék elmélyülése csak tovább folytatódik. Spontán módon a folyamat még nagyon hosszú ideig nem fog megállni. Ez olyan gond, amelyet a legfejlettebb gazdaságban sem tudnak a piaci erők önmagukban korlátozni, csak akkor, ha az állam, a város vezetése szab korlátokat. Egyrészt városrehabilitációs eszközökkel lehetne valamilyen módon kezelni ezeket a problémákat, de ma Budapesten rehabilitáció nagyon kevés helyen és csak részlegesen folyik, és ott is általában megpróbálnak népességcserét végrehajtani: kiszorítani a szegényeket, és így felértékelni a területet. Ez ugyan megold néhány problémát, de a szlamosodást még jobban koncentrálja a város meghatározott területein. Nyugaton antiszegregációs lakáspolitikával szoktak elérni eredményeket ennek a problémának a kezelésében, de nálunk ebben nem érdekelt egyetlen kerületi önkormányzat sem. A főváros - tudomásom szerint létező - koncepciójához szociális lakásalap, ahhoz pedig pénz kell, és még az, hogy jogszabályokkal korlátozva legyenek a kerületi önkormányzatok abban, hogy a lakhatás ellehetetlenítésével megszabaduljanak a legszegényebb családoktól.
Ma közel sem ez a helyzet. Ésszerű alternatívát kellene kínálni a magasabb státuszú családok számára a Budapestről való kiköltözéssel szemben, hiszen lassan hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy vannak a városnak olyan részei, ahová a magasabb státuszú családok tagjai soha a lábukat be nem teszik, és ez képtelen helyzet.
Érdemes lenne tudatosítani azt is, hogy ezek a szociális problémák még a legélesebb lakóhelyi szegregáció esetén sem korlátozódnak arra a területre, ahol a legszegényebbek laknak. Hiszen a szegények bizony ki-ki jönnek a gettókból, máshol is láthatók, és ami elől a magasabb státuszú családok elmenekültek - először a VII, VIII. kerületből, aztán már Pestről, utóbb Budáról is - bizony utolérik őket, mind a bűnözés, mind a többi nem kívánt jelenség formájában. Ezek elől a problémák elől nem lehet elmenekülni, utol fognak érni bennünket, ha nem vagyunk képesek ellenük ésszerűen cselekedni.