A főváros védője

Ráday Mihály, operatőr, városvédő

 

Budapesten lehetetlen úgy továbblépni, hogy 23 város van, meg egy főváros. Semmi sem egyeztethető, mert képtelenség egyeztetni az elképzeléseket egy olyan városban, ahol aszerint és oda rakják le a bódékat és a sátrakat, hogy melyik kerület ad rá engedélyt. A fővárosban a fővárosnak nincs építési engedélyezési jogköre, se elsőfokon, se másodfokon.

"Egy és nem megosztott szív"

Az első gondolattal rögtön kétségbe vonom, hogy lehet Budapestről beszélni. Budapest ugyanis nincs, Budapest csupán a főváros határai között működő önkormányzatok egyike. A Budapest nevű várost 24 helyen igazgatják jelenleg, és ezek között nem szokott harmónia létrejönni. A pesti por és sár című könyvében - melyet egyesek Budapesti por és sár címen is olvashattak, attól függően, mikor adták ki - Széchenyi azt írta: "egy és nem megosztott szív"-nek kell lennie a Duna két partja mellett fekvő két városnak. Ő ugyanis azt gondolta, hogy a két várost egyesíteni kell. Magam is azt gondolom, 170 évvel később, hogy itt az ideje most már megint egyesíteni a fővárost. Egy beszélgetésben szó esett arról, van-e erre egyáltalán esély? Én azt mondtam: húsz évvel ezelőtt azt se hittük, hogy kivonul a szovjet hadsereg, mégis megtörtént. Lehet, hogy ma nem hiszünk a kiskirályság megszüntethetőségében Budapesten, de hátha ez is megtörténik. Egy olyan országban, városban élni, ahol mondjuk a Király utca páros és páratlan oldala két önálló települési önkormányzat, nem normális. Az Üllői út is két várost választ el egymástól, - egy részén - a Nagykörút is és így tovább.
Olyan városban élünk, melyhez 1950-ben 7 várost és 16 falut hozzácsaptak, hogy jó nagy legyen. Akkor úgy döntöttek, hogy Budán és Pesten is foglalkozni kell a kerületek számozásával, és ha már hozzákapcsoltak egy valamikor önálló várost, Újpestet, és az egy igazi munkáskerület, akkor ne a rothadó Belvárosé legyen a legkisebb pesti kerületszám, a 4-es, hanem kiadták Újpestre, majd a Lipótváros és a Belváros összeolvasztásával jött létre az új ötödik.

Világváros?

Néha bizony visszasírom a diktatúrát. Mert ami mostanság történik, az hihetetlen. Egyetlen szóval elintézhető volt egy templom lebontása és a Városliget nagy részének megszüntetése, öt perc alatt létrejöhetett a felvonulási útvonal a Dózsa György úton, de húsz éve képtelenek vagyunk visszafüvesíteni a Városliget leválasztott szakaszát. Azt, hogy erre egy főváros ne tudjon pénzt és hatalmat koncentrálni, nem tudom elfogadni. Naponta kérdeznek meg, hogy áll ez a város a többi európai városhoz képest? Azt nem mondhatom, hogy "csehül". A cseheknél a rendszerváltás után volt egy elképesztő tatarozási hullám, az ország csillog-villog - szállodák, vendéglők és gyönyörű kockaköves utak várják az odalátogatókat. A turizmus gazdasági potenciálját felismerték, és a lokálpatriotizmus együttműködésével megtörtént a városmegújítás Prágában is. Budapest büszkén szokta hirdetni, hogy sokkal szebben épült meg, mint Bécs. A sugaras, köríves útrendszer, amit ma korszerűtlennek nevezünk, Párizs, Bécs közvetítésével jutott hozzánk, ez adja a város szerkezetét. Szép házak, nagyon jó utcák születtek, amelyek egy része elrohadt, más részét pedig elbontották. Ha fölmegyünk bármilyen magaslatra - újabban már a Bazilika kupolájába is fel lehet menni -, azt látjuk, hogy a várost körülveszik az uniformizált lakótelepek, és pontosan látjuk azt, hogy a következő harminc évben azok helyreállításával kell foglalkozni. Harminc éven belül gond lesz, hogy mit csináljunk ezekkel a lakótelepekkel.
Ez nem csupán Budapest problémája, hiszen lebontották Ceglédet, Kecskemétet, Debrecent és az alföldi városok komoly hányadát. A szerencsések a "klerikális reakció" székhelyei voltak: Kalocsa, Szentendre, Szombathely, vagy a "határsávban" elhelyezkedő települések, melyek nem kaptak gazdasági potenciált a város közepén felépítendő új pártházakhoz, megyeházakhoz, áruházakhoz. Teljesen mindegy, hogy Kiskőrösről beszélünk vagy az egri Dobó térről, mindenhová beraktak egy kocka-áruházat. Nem tudom, mikor fog megtörténni ezeknek a hibáknak a helyrehozása, s ezzel arányosan a városok rehabilitációja, helyreállítása.Ma már az emberek igénylik a könyvtárszobát, a vendégszobát, vagy hogy családtagonként fél szobánál többre legyenek jogosultak, mert nagyobb területre van szükségük. Eközben ösztönzési mutatókkal vagy szervezéssel megoldhatatlan - például - az Andrássy úti nagylakások, a feldarabolt családi házak újbóli összeolvasztása. Ehelyett a nagylakás-igényűek kénytelenek új nagy lakásokat építeni. Eltűnnek a zöldterületek, és még a nagy kertes házak helyén is még nagyobb házak lesznek egyre kisebb kerttel. Épp most olvastam a HVG-ben egy kitűnő cikket, mely elemezte, hogy az egyik vezető ember - aki történetesen a Műemléki Hivatalt vezeti - hogyan engedi meg műemlékek lebontását annak érdekében, hogy helyükre valamelyik beruházó nagyobb házakat építhessen.

Egy kis kitérő

A napokban voltam Balmazújvároson, ahol van egy műemléki szempontból védett kastély. Természetesen bútorbolt és raktár van benne. A lovarda épülete is megvan még, amit most kivettek a műemlékvédelmi hatáskör alól. Az épületet le fogják bontani és Penny Marketet fognak a helyére építeni. Az üzletet az Állami Műemlékhelyreállítási és Restaurálási Központ igazgatója tervezi, aki a kecskeméti Fideszes polgármester ikertestvére. Ennek megfelelően a kecskeméti Lechner Ödön-féle városházát is ő tervezi át, meg a pesti Zeneakadémiát.
A Tusnádfürdőn tartott műemléki konferencián szóba kerültek a díszburkolatok is, melyek most megjelentek Tusnádfürdőn és egész Erdélyben. Odafordult hozzám egy magyar professzor, és azt mondta: észrevetted-e már, hogy Budapesten melyik kerületekben terjed? Elnevette magát: Meg lehet figyelni, hogy a kerület vezetésének pártállásától függően raknak le díszburkolatot. Más tárgyban ugyanakkor nincs különbség a pártok között. Ugyanabban a bizottságban ugyanúgy harcol egy Fideszes egy felhőkarcolóért, ahogyan egy MSZP-s. A technikában semmi különbség nincs.
Sajnos a város fejlesztése nem egy és meg nem osztott szív alapján, egy elképzelés, egy Közmunkák Tanácsa segítségével történik, hanem nagyon is valós vagy annak vélt érdekek alapján. A Közmunkák Tanácsát nem véletlenül említettem. A városban Andrássy Gyula miniszterelnöksége alatt, 1870-ben hozták létre a Fővárosi Közmunkák Tanácsát, és '73-ban egyesítették a fővárost. Három évvel korábban hozták létre azt a szervezetet, amely felelős volt a város harmonikus fejlesztéséért. Mint tudjuk 18 tagjából 9-et delegáltak a miniszteriális szervek és 9-et a főváros akkori két (pesti és budai) testülete. Így olyan szervezet jött létre, melyben a kormány és a főváros vezetői együttműködtek a város harmonikussá és világvárossá fejlődéséért. Ezt ma elmondani, amikor minden egyes önkormányzat és a kormányok is mindössze négy évre terveznek, és bármelyik héten le lehet állítani egy beruházást, mint a Nemzeti Színházat, a Metrót, a füstgázmosót attól függően, hogy az éppen hatalomra kerülő kormánynak szimpatikus-e a helyi önkormányzat. A kerületek egymással és a fővárossal is harcolnak. Olyan helyzet jött létre, amikor egységes Budapestről beszélni bizony egészen lehetetlen feladat.
A minap csoda történt: olyan közlekedési koncepció került a főváros elé, melyben mindenki együttműködött. Az egyik legjobb közlekedési politikus a fővárosban most kormányzó párt tagja. Teljesen kétségbeesett, amikor úgy tűnt, hogy pártja - a fővárosban ellenzéki párt - leszavazza a közlekedési koncepciót. És megharcolt azért, hogy megszavazzák. Igaz, hogy ezért aztán az ellenzéki frakció vezetőszónoka úgy kezdte a beszédét, hogy az egész közlekedési koncepció csak azért jó, mert ők megtanították a főváros vezetését gondolkodni. De ez csak mulatságos epizód, mert végül a közgyűlés egyhangúlag elfogadta a koncepciót. Ez azt jelenti, hogy van, amiben együtt lehet működni, csak be kell vonni (kormányzati és önkormányzati szinten egyaránt) a másik oldalt is a munkába.

Az újraelosztásról

Kicsit provokatív módon beszélni kell arról is, hogy szerintem egy országot nem lehet úgy vezetni, hogy elvonok és újra elosztok. Nem tartom elfogadhatónak ezt a valaha volt kommunizmus alkalmazta szisztémát, miszerint minden pénz befolyik egy állami kasszába. Amit aztán újraosztanak. Egy töredék kerül vissza az önkormányzatokhoz a személyi jövedelemadóból, amit aztán úgy használnak, ahogy tudnak. A többit mind címzetten, fejre szalagozva, projektekre leosztva kapják. Legfoképpen azok az önkormányzatok, amelyek elég lojálisak... Szerintem az igazi rendszerváltás akkor jön létre, ha egy településnek joga van ahhoz, hogy pénzt termeljen, és ezt a pénzt - miután adózott - felhasználja saját céljainak megvalósítására. Az, hogy egy város céljai azon múljanak, hogy a kormány, az "állam bácsi" mit ad le arra a célra, ez lehetetlen helyzet. Ha arra gondolnak, hogy kanyarog újabban az M3-as út, láthatják, hogy a mikszáthi örökséget sikerült mára átmenteni.
Más példám is van: különböző kuratóriumokban ülök, ahol díjakra jelölnek embereket, majd ezeket megszavazzák. Az elmúlt két évben nem volt példa a szakmában arra, hogy azok kaptak volna díjat, akiket a kuratóriumok javasoltak. Ez így volt a Kós Károly, a Dercsényi Dezső, és a Műemlékvédelemért díjnál, de egyéb díjaknál is. Mindig olyan polgármesterek kapnak díjat és pénzt is, akik a kormányhoz közel állnak. Nem tudom, hogyan lehetne megoldani, hogy az elvonás és újraelosztás ne szimpátia és párthűség alapján történjen települések és önkormányzatok között. Semmi különbséget nem látok ahhoz képest, mint amikor a '60-as, '70-es években Szolnokot vagy Kecskemétet aszerint fejlesztették, hogy valahol, egy "fehér háznak" nevezett épületben valaki úgy döntött, hogy mostantól az a város megyeszékhely, és ennek megfelelően kell fejleszteni. És az számít városnak, ahol elég lapostetős lakótelepi ház van. Ezt a központi utasításos rendszert kezdem újra látni a rendszerváltás után 12 évvel, és azt hiszem, hogy ez előbb-utóbb ismét rendszerváltást igényel majd.

Építészeti kultúránkról

A hagyományokhoz még egy adalék: leadtam egy Kedves mester! című cikket Ybl Miklós halálozásának évfordulóján az Új Magyar Építőművészetnek. A főszerkesztő azt mondta: tévedek, ha azt hiszem, hogy a fiatal építészek nem hallgatnak eleget a Műegyetemen a régiekről, ellenkezőleg, fölkészültek arra, hogy a régiek munkáit megóvják, illetve azokhoz csatlakozzanak. Röviddel ezután meghívtak egy fiatal építészek számára rendezett kurzusra előadást tartani. A végén megkérdeztem a hallgatóságot: fel tudnak-e sorolni Ybl Miklós által épített épületeket. Hosszú csönd után mondtam: Operaház. Nagy csönd. Közgazdaságtudomány Egyetem. Ismét csönd. Eluntam a nagy hallgatást, és elkezdtem gyorsan mondani a turai kastélytól a fóti templomig és a szabadkígyósi kastélyig az épületeket. Másod- és harmadéves építészhallgatók üveges szemei néztek rám. Nem értem. Lehet, hogy van kötelező tantárgy, amit úgy hívnak, hogy Építészettörténet, de ha a legnagyobbakat nem ismertetem, nem szerettetem meg, ha nem mennek oda a hallgatók megtapogatni a falakat, nem élik át, hogy lehetett valaki ilyen zseniális, és értik meg, nem gondolják át, mi lenne, ha sérülne egy ilyen épület és ki kéne egészíteni, akkor nem értik a helyzetet. Akkor fordul elő, hogy miután a beruházó elkezdi a sok négyzetmétert követelni, az építész képes úgy tervezni, hogy a mellette lévő - esetleg műemlékileg védett vagy "csupán" értékes - ház összeomlik. Lásd a Kálvin téri történetet, ahonnan hazavittem egy aranyozott korlátot Bergh Károly épületéből, aki nem akárki volt, hiszen Rottenbiller Lipót házát is ő építette meg. És a ház összedőlt, mert ez volt a beruházó - és ebből kifolyólag az építész - érdeke. Azt mondom egy interjúban, hogy - a Kálvin- téri házak egyébként teljesen rendben vannak - engem az zavar, hogy a környéken van olyan ház, amely az összhangjukat zavarja. Tehát nem helyes a Nemzeti Múzeumot nem lebontani, mert az zavarja ezeknek az új házaknak a harmóniáját.

Ingatlanfejlesztés és a város befolyása

Úgy gondolom, egy városnak adnia kell magára, és számon kell tartania karakterét, stílusát. Vannak üres területek, ahol fejleszteni kell, és Demján Sándor, az utánam következő előadó ezeket meg szokta találni, és fejleszteni is szokott. De az lehetetlen, hogy egy városban fölfelé törünk, felhőkarcolókat álmodunk, mintha nem volna hely építkezni, miközben elrohad a VIII. és a IX. kerület. A Nagykörúttól egy utcányira ott állnak az üres telkek. Elő nem fordulhat a Champs-Elysées környékén, de az Oxford Street mellett sem, hogy egy város belterületén üresen hagyják a telkeket, és a külterületeken kezdenek építeni. Mindez összefügg az ipari zónák feltárásával is, melyek szintén nincsenek messze Budapest belvárosától, és fejleszthetők lennének, csak ezt nem lehet csak arra bízni, aki csak egyszerűen jön és beruház. Mert aki beruház, az a számára gazdaságilag legnagyobb hasznot nyújtó megoldást fogja megkeresni.
A városnak adókedvezménnyel vagy egyéb módon ösztönöznie kell a befektetőt, hogy ott fejlesszen, ahol ez a városnak is érdeke. Az irodából nem attól lesz üzlet a Hajós utcában, ha ráparancsolok, hanem ha meghatározom, hogy az iroda bérleti díja ott tízezer forint négyzetméterenként, az üzleté meg három. Ebben az esetben az illetőnek rögtön érdeke lesz ott üzletet vagy kávéházat létrehozni. Ugyanez vonatkozik az ingatlan beruházásokra és a műemlékekre is.
Aki műemléket tataroz, annak kedvezményt kell kapnia, hiszen ezt az egész világon így csinálják. Észak-Rajna-Vesztfáliában visszakapja a tetőcserép árát az, aki úgy cserepez egy házat, ahogy azt a helybeli hagyományok őrzői megkívánják. Ott azt mondják neki: ha megfelelő módon fogja cserepezni a házát, akkor a cserép ingyen van.

Pályázatok kellenek

Ösztönözni kell és pályázatokat kiírni. Magyarországon az építészeti tervek pályázati rendszere az istennek sem akar működni. Amikor Jean Nouvel, a francia sztárépítész Pesten járt, minden egyes tervéről úgy kezdett el beszélni, hogy "amikor a pályázaton elindultam Prágában", "amikor a pályázatot elvesztettem", "amikor a pályázatot megnyertem". Egyetlen épülete nem jött létre pályázat nélkül, mert a befektetőnek és a megbízást engedélyező városnak is az volt az érdeke, hogy nemes versenyben a lehető legjobbat kapja meg. És ennek a pályázat az eszköze. Magyarországon a megbízások egy százalékát sem elozi meg tervpályázat. Budapesten lehetetlen úgy továbblépni, hogy 23 város van, meg egy főváros. Semmi sem egyeztethető, mert képtelenség egyeztetni az elképzeléseket egy olyan városban, ahol aszerint és oda rakják le a bódékat és a sátrakat, hogy melyik kerület ad rá engedélyt. A fővárosban a fővárosnak nincs építési engedélyezési jogköre, se elsőfokon, se másodfokon. Ilyen a történelemben soha nem volt, és egyik világváros-ban sincs. Csak Magyarországon működik úgy az építési engedélyezési eljárás, hogy az első fokot a kerületek gyakorolják, a másodfokot pedig a Közigazgatási Hivatal, ami kizárólag jogi szempontból vizsgálja a tervet. Illik-e oda a ház, szabad-e oda építeni, ebből a szempontból természetesen nem. Így vesztjük el a Hungária fürdőt, a Nagyicce fogadót, melyek várostörténeti jelentőségű épületek (voltak).
Amikor a Vigadó téren kint vannak a nejlonok, a bóvli árusok és az V. kerület zsebébe folyik a haszon, az egész város szégyenkezik. Azt egyik külföldi sem tudja, hogy az utcák közül melyik fővárosi, melyik kerületi tulajdon, hogy a fővárosnak semmi köze nincs a bódék többségéhez, mert nem ő engedélyezi. Ha a Kiskörúton nem enged a főváros, enged a kerület a Deák Ferenc utcában, és nem látszik, hol a határ.

Jelképek

Azt tenném még hozzá: nagyon kevesen tudják, hogy a Lánchíd öregebb, mint a Tower Bridge, utóbbi ötven évvel fiatalabb, ami nem csekélység. Gondolják meg, hogy mekkora PR-t építettek rá az angolok. Nagyon örülök, hogy a Lánchídra is elkezdődött a PR építése, és kormányzati és önkormányzati szervek egyre inkább hisznek benne, hogy a Lánchíd jelképként használható. Viszont egyre nehezebb megmenteni a bugyireklámtól. Elképesztően nehéz volt elérni, hogy ne lehessen felcsicsázni egy nemzetközi cukrosvíz-konszernnek a város jelképét. A Lánchíd ennek a városnak legyen a jelképe, és ne a Coca Colának, a Libress-nek vagy a TVK-nak.
A várost építették a Rákosi korszakban is: akkor épült a Népstadion. Építették a századfordulón és előtte is. Van még néhány ház, melyek kicsik ugyan - mint a Százéves étterem - a Molnár utcában, a Váci utcában, a Nagymező utcában, de nem kéne a helyükre három-nyolcemeletes házat építeni, mert az a kicsi ház a múltunk. És amikor a múltról beszélünk, elmegyünk nyugatra és vagyonokat költünk el, hogy lefotózzuk a régi utcán a régi portálokat, amelyekre - mondjuk - 1662 van írva, és 1662 óta ugyanaz a portál, ugyanazt árulják belül, és ugyanúgy működik. Most a Városházán naponta szól a telefonom, hogy a Brammer Ödön-féle textilboltot megvette egy olasz konfekció cég, akiknek nem kellenek polcok és pultok. A Petőfi Sándor utca 20-ban megmaradt textilbolt vajon még menthető-e?

Hogyan őrizzük meg a hagyományainkat, hogyan lépjünk tovább? A Százéves éttermet nem véletlen említettem, ugyanis az az egyetlen barokk lakóépület Pesten. Nincs reneszánsz, nincs gótikus, barokk ház is csak egyetlen egy van. Eklektika, szecesszió, és a kettejük által lebontott reformkori klasszicizmus néhány épülete van még, ez a múltunk. " Ez van, ezt kell szeretni." A klasszicista korszaknak a jelképe a Lánchíd, mely összeköt egymással két olyan települést, Budát és Pestet, melyek az utóbbi időben már 24 településre estek szét, holott "egy, és nem megosztott szívként" kéne működniük - Széchenyi István szellemében.