John Elsom

 

John Elsom barátunk fejtegetéseit vitaindító írásnak szánjuk. Jellegzetes álláspontot képvisel, amelynek kis létszámú hirdetői megtalálhatók az Egyesült Államoktól Magyarországig. A francia Jean Baudrillard e nézetek egyik legismertebb szószólója. E tárgyban közreadott hosszabb lélegzetű tanulmányát a magyar sajtó is imsertette. Elsom írásának sajátos színt ad, hogy a twrrorizmus elleni harc követendő példájának tekinti azt a türelmes politikai gyakorlatot, amellyel az angol demokrácia végül is a terrorista módszerek felhagyására készteti a vallási gyülölködéstől elvakult szembenálló íreket.

 

Blair parancsnok új küldetése

 

Egyes háborúkat a mennyekben írnak, másokat Hollywoodban. Mi itt Nagy-Britanniában -- mint másutt is az emberek -- próbáljuk eldönteni, vajon hol forgatják ezt a mostani, terrorizmus elleni háborút. A közvélemény-kutatások szerint az emberek a koalíció ügyét igazságosnak érzik, de magát a háborút már kevesebben helyeslik. A romos afgán külvárosok elleni bombázások valahogy nem gerjesztenek bizalmat. A sebesült gyermekekben, csonka családokban és lerombolt kórházakban jelentkező járulékos pusztítás mindenkit visszataszított. Miért kell úgy viselkedniük a Tartós Igazság erőinek, mint verekedős nagyfiúnak a játszótéren?

Ha az Öböl-háborút “tévére szabták”, ahogy Jean Baudrillard mondta, akkor ezt a mostanit mintha Hollywoodban forgatták volna. Nehéz megmondani, hol érnek véget a tények, és hol kezdődik a forgatókönyvírók munkája. A szeptember 11-i nyitó jelenetek egy katasztrófafilmet idéztek: két repülőgép belehasít a World Trade Center tornyaiba. Az első sokk után a hivatalos válaszok tobzódtak a szuperlatívuszokban. A terroristák a “civilizáció” és “a mindannyiunk számára becses értékek” ellen intéztek támadást. Bin Laden a föld első számú közellensége, akit el kell kapni -- “élve vagy halva”, ahogy azt Bush elnök mondta. A Munkáspárt konferenciáján Tony Blair miniszterelnök kijelentette, hogy a háború az Igazságért folyik: “nem csak azért, hogy megbüntessük a bűnösöket, hanem az Igazságért, s hogy a demokrácia és a szabadság értékei eljuthassanak a világ minden emberéhez”.

És így folytatta: “És e szabadságon nemcsak a szűk értelemben vett személyes szabadságot értem, hanem, tágabb értelemben, azt, hogy minden ember olyan gazdasági és társadalmi szabadságot élvezhessen, amelyben teljesen kibontakoztathatja képességeit. Ez a lényege az olyan közösségnek, mely minden egyes ember egyenlő értékén nyugszik. Az éhezőkért, a nyomorgókért, a mindenüktől megfosztottakért Észak-Afrika sivatagaitól a gazai nyomornegyedekig és az afganisztáni hegyláncokig: értük mindannyiukért tesszük, amit teszünk.”

Ilyen tág célokkal ugyan mi szükség irányított bombákra? Az ellenség a megtestesült gonosz. A valahol Afganisztánban, a hegyi barlangjában rejtőző Oszama bin Laden egy fanatikusokból álló hadsereget képez ki, az al-Keidát. A tálib rezsim oltalmazza, de hatalmi csápjai mindenfelé elnyúlnak a földgolyón. Kis híján bejegyezték a Londoni Tőzsdére egy alvállalatát, amely gyémántokkal kereskedik, “a terrorizmus valutájával”, ahogy egy tévéműsorban fogalmaztak. Fegyverei a piszkos bombák, az Anthrax és az öngyilkos merénylők.

Ez szinte bármelyik James Bond-film alapsztorija. Az ember veszi az összetevőket, összekeveri őket, kiosztja a szerepeket, megír némi dialógust, és időt szakít egy ebédre egy trükkmesterrel. Tony Blair hamisítatlan Bond parancsnok stílusban reagált: lázas körutat tett a Közel-Kelet palotáiban és városaiban. A régi csúf időkben a csúcstalálkozókat nagy gonddal készítették elő a hivatásos diplomaták. Volt napirendjük, és hivatalos nyilatkozatokhoz vezettek. Blair bátran vállalkozott egy sajtókonferenciára a szíriai Asszad elnökkel minden efféle felkészülés nélkül. A szólója azonban épp a dallam közepén szakadt meg, amikor rájött, hogy Asszad elnök terrorizmus-definíciója némiképp különbözik az övétől.

Nagy-Britanniában gyakran mondják, hogy ezt a háborút két fronton vívják -- le kell győzni a terrorizmust, és meg kell nyerni “az emberek szívét és elméjét”. Az elsőt a katonai szakértők behatóan tanulmányozták. A második kérdésről azonban kevesebbet hallani. Senki sem mérte fel, hogy milyen járulékos pusztítással jár ez a háború a kultúránkra nézve. A kormánynak az a célja, hogy píárkampánnyal támogassa a koalíció ügyét. A taktikája pedig mintha az lenne, hogy a háborúról szóló beszámolók összhangban legyenek azzal, amire az embereket kondicionálták. Bond-film a valóságban! Az a stratégia, hogy elfoglaljuk az erkölcsi magaslatot, s aztán kazettás bombával megszórhatunk mindenkit, akit odalent látunk. Ilyet azonban már láttunk.

Nagy-Britanniában az új munkáspárti kormány elismerten jól menedzseli a médiát. A World Trade Center elleni támadás után még egy óra sem telt el, amikor Jo Moore minisztériumi tanácsadó e-mailt küldött kollégáinak azzal, hogy ideje “eltemetni a rossz híreket”, mint például azt, hogy “mennyit költ a kormány tanácsadókra”. Moore asszony bocsánatot kért, de nem mondott le, és még folyik a hajsza, hogy megtalálják a főbűnöst, aki kiszivárogtatta a történetet. Minden kormány igyekszik ellenőrizni a híreket, de kevés csinálja ezt módszeresebben, mint Tony Blair emberei. Az állami hivatalnokok új kategóriája jelent meg, a Moore-féle politikai tanácsadóké: ezek nem kifejezetten sajtókomisszárok vagy reklámmenedzserek, de marketingvezérekként mindenesetre ők csomagolják be a híreket.

Ez a módszer meghökkentően hatásos tud lenni. Nagy-Britanniában a legtöbb ember azt hiszi, hogy a “békefolyamat” Észak-Írországban a felekezetek közti erőszak csökkenéséhez vezetett. Kevesen tudják, hogy a belfasti egyezség 1998. április 10-i aláírása utáni hat hónapban meredeken nőtt az ilyen bűncselekmények száma. Ötvennégy felekezeti gyilkosság történt ebben az időszakban. Az Ulsteri Királyi Rendőrség szerint harmincnyolcat köztársaságpártiak, tizenhatot pedig lojalisták követtek el. 1997-ben huszonkét gyilkosság történt, 1996-ban tizenöt, 1995-ben pedig hét. Rekordot döntve emelkedett a verések és lábra leadott lövések száma: 1998-ban ötszáz ilyen esetet regisztráltak, többet, mint az előző négy évben együttvéve. A békefolyamat támogatása érdekében azonban a rossz híreket eltemették.

Maga a békefolyamat a hírcsomagolás diadala, kezdve a belfasti egyezség magasztos törekvéseivel és óvatos, kétértelmű megfogalmazásaival, melyek közül az egyik lehetővé tette, hogy a Sinn Fein kibújjon a hurokból a fegyver-beszolgáltatás kérdésében. Békefanfárokkal és egy szabadidősprogram-ajánló brosúra derűjével indították útjára, úgyhogy azok, akik ellene szavaztak a referendumon, háborús uszítók és gonosz szülők színében tűntek fel. A dokumentum elkerülte azt a központi kérdést, hogy Észak-Írország a jövőben az Egyesült Királyság része maradjon-e, vagy pedig egyesüljön az Ír Köztársasággal. Ehelyett olyan megoldást javasolt, amelyben az egymással szembenálló köztársaságpárti és unionista oldal elvegyül egymással egy hatalommegosztásos alapon működő kormányban, miután Észak-Írország saját nemzetgyűlést állíthat fel.

Ezt nevezhetjük nagyon széles alapokon álló egyháznak. Az a jó benne, hogy az egymással szembenálló felek egy asztalnál ülnek, még ha folyton vitatkoznak is a napirenden. A nemzetgyűlés tagjai nem tesznek közös esküt. Nem fogadják meg, hogy megvédik az államot az ellenségeivel szemben. Mivel a végrehajtó hatalom olyan sok ellentétes nézetet foglal magában, nehéz testületi döntésre jutni még olyan kérdésekben is, hogy hol milyen zászló lógjon. Tagjait a nemzetgyűlésen belüli frakciók nevezik ki. A rendszer hátrányos azokra a nemzetgyűlési tagokra nézve, akik nem tartoznak egyik felekezethez sem. A bigottság nem megszűnt, hanem intézményesedett. Ki védelmezi az állam integritását, a törvényeit és az igazságát? Milyen államét? Kinek az igazságát?

Blair az észak-írországi békefolyamatot példaként emlegeti, hogy mi történhetne a Közel-Keleten is, az izraeliek és a palesztinok között. E példa emlegetésével is bizonyítja, hogy széles alapokon nyugvó egyházban gondolkodik Nyilván csábító volt a stratégia a szeptember 11-i borzalmak után, hogy hozzák létre az olyan nemzetek koalícióját, amelyek megesküdnek, hogy harcolni fognak a terrorizmus ellen. Ezt még az ENSZ is támogatásáról biztosította. De mivel nem volt megegyezés arra vonatkozólag, hogy kik a terroristák és mit jelent a terrorizmus, a koalícióban hamar megjelentek az első repedések. Ugyanez történt Észak-Írországban is. Az ír közvélemény minden szegmentuma valamiféle békét akart, de egyik sem akart olyan békét, amely nem tartja tiszteletben a törekvéseit.

A koalíció különös társaságot hozott össze: Oroszország, Egyesült Államok, Kína, Egyiptom, Pakisztán és az Európai Unió. Egy mellékes pozitív eredménye az volt, hogy az Egyesült Államok nyomást fejtett ki az IRA-ra, hogy végül mégiscsak kezdje el beszolgáltatni a fegyvereit. Ez nagyobb siker volt, mint az egész belfasti megállapodás. A terrorizmus elleni testvériségnek azonban van egy baljós oldala: egyes kormányok hasznot húzhatnak belőle oly módon, hogy kijelentik, bizonyos ellenzéki csoportok a határaikon belül szintén terroristák. Ez vagy így van, vagy nem, mindenesetre a koalíció felbomlásával fenyegetne az, ha túlságosan mélyen vizsgálná ezeket a kérdéseket. Egyszóval a koalíció könnyen elnyomó erővő válhat. A nemzetek támogathatják az egyesült Államokat a koalíció ügyében, de cserébe támogatást kérnek belső harcaikhoz.

Ha repedések támadnak, a hírmenedzserek, a sima szavú szóvívők igyekeznek azokat elfedni. “Ez » kozmetikázás« a legmagasabb és erkölcsileg legmagasztosabb szinten” -- írta egy vezércikk a békefolyamatról az Independent-ben (1998. szeptember 11.), “a hírek menedzselése és a közvélemény manipulálása a megbékélés érdekében”. Más brit újságok komorabb nézeteket vallanak. Egyesek elítélik a kozmetikázást mint erkölcsi bűnt, mások szükséges rossznak tartják. E paradoxon tanulmányozásához bőséges anyaggal szolgál a történelem.

Az új munkáspárti kormány széles egyházából nem hiányzik a vallási dimenzió. Néhány miniszter, köztük Gordon Brown főkancellár és a jelenlegi külügyminiszter, Jack Straw a Keresztényszocialista Mozgalom tagja. Blair szintén tag, s mint mondják, a “magas anglikán hitre” és a katolicizmusra hajlik. Széles egyházuknak az a lényege, hogy mindenki elismeri az alapvető vallási igazságokat, de tolerancia és szólásszabadság van olyan kérdésekben, melyeket a lényeget nem érintő részleteknek tekintenek. De azok számára, akik nem tagjai a szövetségnek, a részletek határozzák meg az abszolútumokat. A magától értetődő igazságok nem léteznek másként, csak azokban a formákban, ahogy megtapasztaljuk őket. Mindannyian egyetértünk abban, hogy a terrorizmus rossz, mert a terrorizmus olyan szó, mely eleve gonosz cselekedetre utal. Nem egyszerűen az emberek megfélemlítését jelenti, hanem azt is, hogy ezt rossz ügy érdekében teszik. A konszenzust egy verbális trükk, a tautológia állandó alkalmazásával érik el.

Amikor Blair a szabadságról, igazságról és “minden egyes ember egyenlő értékéről” beszélt, mintha azt gondolta volna, hogy ezeket az elveket ugyanúgy fogják fel Gazaban, Észak-Afrikában és Afganisztánban. De ez nem így van. Ami az egyik embernek igazság, az gyakran zsarnokság egy másik számára. A társadalmak és az egyének fejlődése azt is jelenti, hogy próbáljuk egyre pontosabban megérteni, mit jelentenek az olyan szavak, mint a “szabadság” és az “igazság”. Nem attól vagyunk szabadok, hogy demokráciában élünk. A demokratikus rendszer csak egy válasz a szabadság követelésére. Más társadalmak másfajta válaszokat adnak. Egy olyan patriarchális társadalomban, mint Üzbegisztán, ahol egy család tisztessége és jó hírneve többet számít, mint bármilyen hitelkártya, anarchiának tűnhet az az elképzelés, hogy tizennyolcadik életévét betöltve mindenki szavazójogot kap. A bizalom régi hagyományait szakítaná szét, és növelné az instabilitás érzését, nem szabadabbá tenné az embereket, hanem csak jobban félnének.

Én még egy olyan Angliában nőttem fel, ahol tiszteletben tartották a társadalmi különbségeket. Ennek egyik eredménye a sznobság volt, egy másik viszont az, hogy az ember nem szívesen gázolt bele mások életébe. Középosztálybeli erénynek számított a magunk dolgával törődni. Anglia olyan volt, mint egy foltokból -- kis magánterületekből -- varrt lepedő. Az angol embernek a háza volt a vára. Kerítéssel elválasztva a szomszédjáétól. És voltak szellemi területek is. Nem volt minden egyház ökumenikus. Sok közülük büszke volt saját különös tradícióira. A fajokat, osztályokat és nemeket korlátok választották el egymástól, melyek mindegyikén át lehetett jutni, de ahhoz határozott cél kellett. Elhagyni a hazai terület biztonságát és máshová merészkedni beavatási rítus volt. Kaland! Ügyesen, óvatosan kellett végrehajtani. S e határok áthágása közben a nyelvezet szerény volt -- semmi sértegetés, semmi hencegés --, udvarias, mint a moszlimoké.

Természetesen létezett rivalizálás: a futballpályán, az utcán, a kocsmában és a rendőrbíróságon. A helyhatósági rendeleteket mindig akképpen változtatták, hogy reagáljanak a közbuzgalmat csorbító legfrissebb eseményekre. De az az elképzelés, hogy le kell dönteni minden kerítést, úgy, hogy az elővárosunk közös játszótér lehessen, soha nem volt benne a politikai pakliban. Soha nem jutott az eszünkbe olyasmi, hogy egy ilyen játszótérre politikusok és rendőrök ügyelhetnének a rohamkocsijaikból, a “Béke” és “Jóakarat” szavakat üvöltve megafonjaikon. Soha nem gondoltuk, hogy az Igazság olyasmi, amit bombák és élelmiszercsomagok formájában lehet eljuttatni az emberekhez. És lám, most, úgy látszik, ez vagy valami ehhez hasonló lett a brit kormány hivatalos politikája itthon és a nagyvilágban.

A széles egyházak az inflálódott nyelv diétáján élnek. Addig duzzadnak, amíg szét nem robbannak. Emlékezzetek szeptember 11. eseményeire! Csak semmi petyhüdtség! Aki nincs velünk, az ellenünk van! Egy munkáspárti képviselő, aki kétségeinek adott hangot Afganisztán bombázásával kapcsolatban, a Fő Ostorozó elé citáltatott, és a szemébe vágták: “A háború nem lelkiismeret kérdése.” Hanem kormánypolitika kérdése, amelynek engedelmeskedni kell. A vallási gyűlölet szítására alkalmas cselekmények tiltását villámgyorsan beírták a törvénykönyvbe, a faji és nemi diszkriminációval kapcsolatos, szintén végrehajthatatlan törvények mellé. A tolerancia hamarosan kötelező lesz.

Mi volt annyira más a szeptember 11-i borzalmakban, hogy a jó magaviselet minden nemzetközi szabályát, lett légyenek bármily tökéletlenek, félre kell söpörni az Igazság nevében? A méretei? A váratlansága? 1998-ban, már a békefolyamat idején az IRA bombát robbantott Omaghban, egy húszezer lakosú észak-írországi városban, és huszonkilenc embert megölt. Még senkit sem állítottak bíróság elé miatta. Mit kellene tennie a brit kormánynak: megbombázni Dundalkot, azt a várost az Ír Köztársaságban, amely hírhedt arról, hogy menedéket nyújt a terroristáknak? Mi az alapvető, elvi különbség az omaghi robbantás és a World Trade Center elpusztítása között?

Szembekerülve az elszánt szkepticizmussal, az új munkáspárti kormánynak van egy tuti kérdése: “Mi az alternatíva?” Gyakran teszik fel ezt a kérdést Észak-Írországban is, ahol állítólag a békefolyamat jelenti az egyetlen esélyt. Most pedig arra használják, hogy megvédjék vele a terrorizmus elleni háborút. Sir Michael Howard hadtörténész és kongresszusi tag javasolt egy alternatívát egy nemrégiben tartott előadásában. Azt javasolta, hogy hogy a terrorizmus ellen ne általában indítsunk háborút, hanem végezzünk bűnüldözési hadműveletet kifejezetten az al-Keida ellen. Sok leleményre, jó hírszerzésre és a kormányok közti együttműködésre lenne szükség, de a szövetségeseknek arra kellene koncentrálniuk, hogy elkapják a bűnösöket. Nem kellene egyúttal a palesztin-izraeli konfliktust is megoldanunk vagy hagynunk, hogy bármi más elvonja a figyelmünket. A jelenlegi stratégia olyan, mintha forrasztólámpával próbálnánk eltávolítani egy rákos daganatot.

Egy ilyen bűnüldözési művelet kielégítené a közvéleményt az Egyesült Államokban? Aligha. Amikor az élet imitálja a művészetet, rendszerint rossz művészetet választ ehhez. A rossz művészet lényege a pontosság hiánya. A hollywoodi giccseket ritkán lehet a tehetség hiányával vádolni. A dolog rendszerint ott hibádzik, hogy tehetséges emberek úgy döntenek, az szolgálja az érdekeiket, ha rossz művészetet hoznak létre. A marketing-guruk biztatják őket erre.

Hasonló probléma áll fenn a kormányok esetében. Lehet, hogy vannak okos és becsületes tanácsadóik, de hogy megnyerjék az emberek szívét és elméjét, a reklámügynökségek módszereit kell bevetniük. A hivatásos reklámszakértők azt mondják, hogy az utca emberét nem lelkesíti egy kis léptékű nemzetközi bűnüldözési művelet a Közel-Keleten. Szüksége van egy kis hollywoodi izgalomra esténként. Szüksége van rá, hogy átérezhesse a világok harcának izgalmát -- szépen televízióra alkalmazva --, melyben a jó győzedelmeskedik a végén. Különben elveszítheti lelkesedését és érdeklődését. Ez a hozzáállás vajon a nyugati demokratikus rendszer reálpolitikájának részét képezi immár? Mindig szüksége lesz emberáldozatokra, hogy megőrizze hitelét? Ha igen, akkor miben különbözik a zsarnokságtól?

M. Nagy Miklós fordítása