Mihályi Gábor

 

Az írás hitele

- Száz éve született Horváth Zoltán, a Népszava volt fõszerkesztõje¹ -

Horváth Zoltán nagy formátumú személyiség volt, aki - mint mondják - ,ha bejött a szobába, bent volt, jelenlétével felfûtötte a levegõt, és figyelni kellett szavára. Széles látókörét, sokoldalú mûveltségét, tudását, imponáló okosságát értékelve a magyar szellemi élet kiemelkedõ egyéniségei tekintették a magas homlokú, szúrós szemû, zömök, mindig hanyagul öltözött férfit egyenrangú társuknak, és fogadták baráti körükbe. Csak néhány nevet említek, akik Horváth Zoltán életének utolsó éveiben tartoztak ehhez a legszû-kebb körhöz. Déry Tiborét, akinél Zoltán letartóztatása napján jártunk látogatóban, Németh Andorét, Szabolcsi Bencéét és Fischer Annie-ét, akik a leg-nehezebb idõkben , Zoltán börtönévei alatt is megmaradtak hû barátnak, a Magyar Szociáldemokrata Párt balszárnyánatagjai közül ide sorolnám Justus Pált és Vajda Imrét. Ma már nemcsak a szûkebb, de a szélesebb baráti kör tagjai, Lukács Györgytõl Donáth Ferencig és Illyés Gyuláig a túlvilágra köl-töztek Távozásukkal egy nagy egyéniségekben gazdag, de súlyos tragédiákkal terhelt korszak zárult le. Igaz, ez a világ rendje, korszakok jönnek, korszakok mennek, de a búcsú, súlyos szavú alkotók eltûnése mindig fájdalmas. Horváth Zoltán ennek az immár végérvényesen lezárult, századnak, ezredvégnek volt az egyik oszlopos tagja.
Tizenkét éves koromban lett második apám. Meghatározó szerepe volt életfelfogásom, gondolatvilágom kialakulásában. Azt a biztonságot jelentette számomra, hogy nem lehet baj, mert ott áll mögöttem. El sem tudtam képzelni, hogy lehet õt nem szeretni. Késõbb meg is lepett, amikor fel kellett fedeznem, hogy sokan nem kedvelték sõt gyûlölték . Érthetõ módón gyûlölték õt a politikai ellenfelei, mindenekelõtt elvtársai a szociáldemokrata pártban, elõbb csak a mozgalom jobbszárnyának képviselõi, majd a párt centrumában állók is: Bán Ferenctõl Kéthly Annáig. De veszélyes politikai ellenfélnek tartotta Horváth Zoltánt Rákosi is. Nem véletlen, hogy a kommunistákkal együttmûködõ szociáldemokraták közül õ másodikként került börtönbe 1949 nyarán, és szinte utolsóként szabadult 56 tavaszán. Gyûlölte õt az ÁVH is, ami ugyancsak érthetõ volt, hiszen Zoltán élete végéig ostorozta a titkosrendõrséget, és nemcsak azért a majdnem hét esztendõért, amit rabságukban töltött. Életének utolsó éveit is megkeserítették, amikor rendõri felügyelet alá helyezték, hogy az õ személyén keresztül figyelmeztessék szûkebb és tágabb baráti körét, a magyar értelmiségi elitnek azokat a tagjait, akik esetleg hajlanának a Zoltánéhoz hasonló szabadabb szellemû és ezért az ellenzékiség veszélyét magában rejtõ, rakoncátlan beszédre.
Apám, mint legkedvesebb regényírója, Jókai, akinek legtöbb regényét betéve tudta, maga is forrón szeretett és gyûlölt. Akiket szeretett, azokat nagyon szerette. Noha kritikus szemmel figyelte ténykedésüket, de még ha olyasmit is tettek, amivel nem tudott egyetérteni, amit elítélt, ez sem változtatott elfogult szeretetén. Akit viszont gyûlölt, azt szenvedélyesen gyûlölte. Zoltán ezt az elfogultságát öntudatosan vállalta. " Nem kívánom leplezni - írja Szabó Ervint bemutató portréjában - nagy és mély elfogultság tölt el Szabó Ervin iránt, s nem is vindikálom magamnak a jogot vagy képességet, hogy személytelen hidegséggel mérlegre tegyem érdemeit és tévedéseit, erényeit és hibáit."²
Gondolom, tõlem, Zoltán fiától sem várható el a hideg objektivitás, ami-kor 100. születésnapja múltával megemlékezem róla.
1945-ig Horváth Zoltánnak ezzel a Jókaitól átvett fekete - fehér látásmódjával nem is volt semmi baj. Valóban egyértelmûen lehetett és kellett is gyûlölni Horthyék ellenforradalmi rendszerét, a fasizmust, Hitlertõl Szálasiig. Még az antiszemitává lett, illetve az antiszemitizmussal kacérkodó népiesekre is joggal lehetett haragudni, és nemcsak Sinkára meg Erdelyi Józsefre, de Németh Lászlóra és Veres Péterre is, akinek egyik mûvét Püskiék nyilaskeresztekkel díszített borítóval jelentették meg a nyilas uralom idején. (Feltételezem, hogy ez a kötés nem Veres Péter hozzájárulásával került forgalomba.) A jobboldali szociáldemokratáknak pedig az akkoriban "munkásárulónak" bélyegzett Bethlen - Peyer paktumot nem lehetett megbocsátani. Noha a mából visszatekintve - mint az Fejtõ Ferenc Szociáldemokrácia, tegnap, ma és holnap³ címû könyvében megjegyzi, az akkori idõk lehetõségeit mérlegelve a "paktum" realitásokkal számoló kompromisszum volt, amely az ellenforradalmi körülmények közepette végül is lehetõvé tette a párt mûködését.
Elgondolkodtató, (a magyar baloldal tehetetlenségének jele ?), hogy a Horthy rendszerrel szembenálló magyar szellemi elit kevés kivételétõl eltekintve távol tartotta magát az ellenzéki pártoktól. Bár Zoltánt mindig is szenvedélyesen izgatta a politika, jelentõs teret foglalt el otthoni, családi beszélgetéseinkben, csak a negyvenes évek elején hallottam Zoltántól, hogy rendszeresen eljár egy körbe, ahol a Népszava újságírói rendszeresen beszámolnak a napilapokból kitiltott politikai információkról. Zoltán ekkor építette ki kap-csolatait a szociáldemokrata párt balszárnyának politikusaival, Mónus Illéssel, Szakasits Árpáddal. Így szinte magától értetõdõ volt, hogy 1945 után egyik tagja lesz a párt vezetõ gárdájának.
1944-ben a zsidó üldözések elõl családunk illegalitásba vonult, Zoltán hamis papírokat gyártó mûhelyt szervezett, ezzel mentve meg önmagát, szeretteit, jó néhány rokont meg barátot. Részt vett a Mónus Illés megszöktetésére szervezett akcióban is, nem a kis csapaton múlt, hogy a mentés nem sikerült.
Mint a baloldali értelmiség nagy többsége 1945-ben Zoltán is nyakig vetette magát a politikába. Élvezte, hogy részt vehet az ország ügyeinek intézésében, Pártjában szuggesztív szónoknak és kitûnõ szervezõnek tartották. Szenvedélyesen járt gyûlésekre, értekezett, vitatkozott, harcolt. Rövid idõ alatt a Szociáldemokrata Párt baloldali, a kommunistákkal együttmûködõ csoportjának egyik meghatározó személyisége lett. Néhány éven át Szakasits titkárságának a vezetõjeként, afféle szürke eminenciásként mûködött.
Újságírói pályája is ekkor kezdõdött, elõbb a Népszava külpolitikai rovatát, majd fõszerkesztõként a Világosságot, a párt délutáni lapját irányította. Publicisztikai írásaiban a radikális felelõségre vonás követelõinek a sorába tartozott. Ekkor jelentette meg Hogy vizsgázott a magyarság címû politikai röpiratát⁴ , amelyben az általa feltett kédésre egyáértelmûen negatív választ adott. Nemcsak a háborús bûnösök bíróság elé állítását helyeselte, támogatta (El is vállalta az Imrédy-per civil ügyészének a szerepét.), hanem legalább is önvizsgálatot, önbírálatot követelt azoktól az írástudóktól, akik tollukkal közvetve is hozzájárultak az ellenforradalmi ideológiák, többek között a vezérkultusz, a fajgyûlölet eszmei igazolásához. Vérbeli újságírónak bizonyult, aki könnyen, gyorsan, nyomdakészen fogalmaz. Világos, logikusan okfejtõ, a politikai bikkfanyelvet kerülõ, egyenesen gépbe diktált cikkei szinte változtatás nélkül mehettek a nyomdába.
Számára is ópiummá vált a politika, olyan kábítószerré, amely el is vakítja azt, akit rabjává tesz. Ebben a kábulatban meg volt arról gyõzõdve, hogy minden ténykedése a lehetõ legetikusabb. Ezekben az idõkben mindenki az etikára, természetesen a maga etikájára esküdött. Azonban a meggyõzõdéses hit többnyire pótolta annak mérlegelését, vajon a meghozott ítéletek arányban állnak-e az elkövetett vétségekkel.
Mint a magyar progresszió híveinek, harcosainak többsége, õ is elhitte, (mint én magam is), hogy a szocializmus jelenti a jövõt, gyógyír az ország évszázados, már-már elüszkösödött sebeire. Elhitte, hogy a kapitalizmus, a nagytõke a fõellenség, az Õskaján, akivel Ady is küzdött, akit le kell gyõzni, meg kell semmisíteni. 1945 után lehetségesnek látszott annak a programnak a megvalósítása, amelyet elõször Kossuthék, Petõfi és a márciusi ifjak fogalmaztak meg, majd a z elmúlt század elején a Huszadik Század társasága, a Galilei kör fiataljai, Kunfiék idõszérûsítettek, és amelynek Ady Endre lett a zászlóvivõje, nagyhatású szószólója. Úgy véltük, mint azt Horváth Zoltán is hinni akarta, hogy végre felszállott a páva a vármegyeházára, másképpen lesz holnap. Végképp eltûntetjük a három millió koldus országát. Lelkesen ünnepeltük a földreformot, majd a tõkés rend, a kizsákmányolás felszámolását ígérõ államosításokat. Nem értettük Illyés aggódását, hogy itt nem a nép országa, hanem börtön épülhet fel.
Horváth Zoltán is elfogadta, hogy a nagy nemzeti célok megvalósítására szövetkezni kell a kommunista párttal. Szakasits álláspontját képviselte õ is, : "széles az út, elférünk rajta ketten." Megkönnyítette az együttmûködést kommunista párttal, hogy Rákosiék akkor maguk is többpártrendszeren alapuló demokratikus programot hirdettek meg, és hangosan tagadták hogy 1919-hez hasonlóan proletárdiktatúra bevezetése lenn e a céljuk.
De az is igaz, hogy Magyarországon 1945-ben, sõt még 1967-ben is az antikapitalizmus és szocializmus igenlése olyan ideológia premisszák voltak, amelyeknek nyíltan vallott elfogadása nélkül a szellem embere nem léphetett ki a közélet porondjára. Voltak cinikusak, karrieristák, akiknek legkevésbé sem esett nehezére, hogy egyszerûen eldarálják az imamalmok szövegeit, voltak Antall Józsefek, akik lemerültek, és a háttérben egy jól fizetõ stallumba húzódtak vissza, a jobb idõkre várva. Zoltán azonban barátaihoz hasonlóan a legkisebb mértékben sem volt cinikus, õ az új rendszert a magáénak vallotta, és tenni is akart érte. Gondolom, - noha ilyesmikrõl soha sem beszélt - sok mindent tudnia, látnia kellett, de barátaihoz hasonlóan õ is meggyõzte magát, hogy ahol fát vágnak, ott hull a forgács. 1945 és 49 között lehetetlen helyzetbe is került volna, ha kellõ elfogultsággal nem a jó és rossz dichotómiájában látja a világot.
Nem tudom, mikor ébredt rá Zoltán arra, hogy baj van? Valószínûleg 1949 nyarán, amikor elkezdõdött az inkvizíciós boszorkányüldözés. Amikor Justust letartóztatták, Zoltán is elkezdett félni, sejtette, hogy õ is sorra kerülhet. Otthon voltam, amikor késõ este megérkezett érte az ÁVO. Tessék-lássék házkutatást tartottak, és elvittek azokat az iratokat, amelyek éppen a kezükbe akadtak. Szörnyûséges éjszaka volt.
A börtönben a polarizált igen - nem látásmód újra jogosulttá vált, A rabok voltak a tiszták, a jók, és velük szemben álltak a gonoszok, a börtönõrök, a rendszer, Rákosiék.
A börtön fordítóirodájában, ahol Zoltánnal egyidõben sok, idegen nyelvet beszélõ értelmiségi raboskodott, munkaeszközük az írógép volt. Zoltán azért, hogy rabtársainak legyen mit olvasnia, - irigylésre méltó memóriájára támaszkodva - emlékezetbõl megírta többek között több száz oldalon a Doktor Faustust. Írt egy regényt és írt egy Teleki drámát is. Emlékeim szerint tömörebbet, izgalmasabbat, mint az Illyéssé.
1956 tavaszán szabadult, rehabilitálták, újra elfoglalhatta a Népszava fõszerkesztõi székét. A visszakapott nyilvánosságot arra használta fel, hogy lapjában vehemens támadásokat indítson Rákosi ellen. Késõbb pedig lelkesen támogatta az 1956-os forradalmat. Megint minden a jó és rossz kettõsségében tündökölt számára. Noha sejthette, hogy a Szociáldemokrata Párt újjáalakulása után ellene is megindulnak a támadások. Talán ezt megelõzendõ döntött úgy még november 2-án, hogy jöjjenek a fiatalok jelszóval, visszavonul az aktív politizálástól. Ez az elhatározása azonban mindössze néhány napig volt érvényben. Amikor a történelem fordult, november 4.-e után többször is felszólalt az Írószövetség taggyûlésein, és heves kirohanásokat intézett az újjáéledt ÁVÓ ellen.
Az aktív politizálással azonban mégis fel kellett hagynia. Õ nem követte szociáldemokrata barátai - Marosan György, Nyers Rezsõ, Révész Ferenc, Schiffer Pál, Szakasits Árpád és Vajda Imre - példáját, akiket pártbéli ellenfeleik 56-os színrelépése Kádár mellé állított. Õ tudomásul vette a barátok döntését, nem is szakított velük, de õ úgy vélte, a beállás olyan politikai kompromisszumokat követelt volna tõle, amit nem óhajtott vállalni. Erkölcsi radikalizmusával ez akkor már nem fért volna össze.
Hatvan éves korában úgy döntött, pályát módosít. Történészként megvalósítja régen dédelgetett tervét, megírja a második reformnemzedék történetét, tragédiáját. Magyar századforduló címû könyvében (1961) szinte enciklopédikus teljességû körképet fest az 1896 és 1914 közti idõszakról, e korszakban végbemenõ társadalmi és gazdasági változásokról, a politikai pártok törelvéseirõl és harcairól, az akkori munkásmozgalom, elsõsorban a szociáldemokrácia szerepérõl. Átfogó képet fest a korabeli sajtóviszonyokról, az akkori lapok, újságírók nem ellentmondás mentes közvélemény formáló hatásáról. Beszámol a tudomány, az irodalom, a mûvészetek csak a reform korihoz hasonlítható új felvirágzásáról, a Társadalomtudományi Társaság megalakulásától Adyig és Bartók Béláig . Monográfiájában azt bizonyítja, hogy az Ady Endre , Károlyi Mihály, Kunfi Zsigmond, Szabó Ervin, Szende Pál nevével fémjelzett mozgalom Kossuthék elsõ reform nemzedékének szellemi örökségét vállalva újra megkísérelte, hogy a valódi progresszió, a nyugat-európai liberalizmus útjára vigye az országot, és elejét vegye a többékevésbé sejtett katasztrófának. Horváth Zoltán fájdalmas következtetése szerint a magyar polgári radikalizmus mögött elsõsorban a szellem ereje állt, ez azonban kevésnek bizonyult az üdvözüléshez. Az 1918-as októberi forradalom tiszavirág életû gyõzelme is azt igazolta, hogy nincs mögöttük elegendõ tömegerõ , amely hatalmon tudná tartani a nemzet akkori legjobbjait.
A könyvet megjelenésekor az elismerõ kritikák sora méltatta. Elismerték, a szerzõ elévülhetetlen érdeme a "második reformnemzedék" fogalmának megalkotása, valamint a már-már elfeledett nemzedék nagyjainak hiteles bemutatása, történelmi szerepének meggyõzõ értékelése Kritikusai azonban 1961-ben érthetõ módon- nem beszélhetettek arról a fájdalmasan aktuális párhuzamról, miszerint nagyon is félõ, hogy az 56-os harmadik reformnemzedék emberi és szellemi teljesítménye ugyanúgy évtizedekre feledésbe merülhet, és a nemzet tudata alá szorulhat, mint a másodiké. Ami be is következett.
Több mint két évi intenzív kutatómunka után 1964-ben Horváth Zoltán történetírói pályájának újabb mérföldkövéhez ér, közre adja két kötetes nagy monográfiáját Teleki Lászlóról, a reformnemzedéknek arról a romantikus hõsérõl, aki a szabadságharc bukása után is kitartott eszméi mellett. Aki az öngyilkosságot választotta, amikor azt tapasztalta, hogy az ország már nem kapható egy újabb forradalomra, inkább a megalkuvást, a kiegyezést választja. A téma korabeli idõszetrüsége nem szorul magyarázatra. 1956 forradalmárai számára mélységes csalódást jelentett, hogy a magyar értelmiség java némi háborgás után fokozatosan megbékélt a kádári ellenforradalommal. Zoltán a 68-ban szárnyra kapott új ellenzéki mozgalmak elsõ diadalait és kudarcait már nem élhette meg.
Ez a kötet nemcsak a Teleki életét és munkásságát feldolgozó máig legteljesebb, legalaposabb monográfia, de mementó is, amely messze túlmutat Teleki korán és személyén. Ma már nyilvánvaló. hogy hosszú idõre megkerülhetetlen alapmûve az elsõ reform-nemzedék történetének. Érdeme, hogy azzal a közkeletû nézettel szemben, amely a kiegyezést követõ évtizedekben kibontakozó gazdasági fellendülést állítja elõtérbe, Horváth Zoltán - Bibóhoz hasonlóan - arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a felemás kompromisszum elfogadása szükségszerûen vezette az országot az újabb tragédiába, a világháborúba.
Két nagy munkájának a megjelenése után - meghurcoltan, betegen - már csak arra futotta erejébõl. hogy sajtó alá rendezze az 1961 és 66 között született többnyire polemikus jellegû tanulmányait.
A kötet megjelenését - gondolom - hátráltathatta Az írás hitele címû eszzéje, amelyben hitet tesz az igazmondás parancsa mellett. Vallja, a toll emberének nem szabad hazudnia, vagy - árnyaltabban fogalmazva - legalább is hinnie kell abban, hogy legjobb tudomása szerint igaz, amit ír. Az írást az olvasó akkor fogadja el hitelesnek, - magyarázza - ha érzékelhetõ, hogy a tollforgató a tisztesség belsõ igényétõl vezérelve, tiszta meggyõzõdésbõl fogalmazza meg mondatait. Hasonló gondolatokat sugall a tudományra vonatkozóan a Megjegyzések a tudományos viták módszerérõl, illemszabályairól és a "voluntarista történetíráas némely csökevényérõl" címû vitairata. Az eljövendõ magyar sajtótörténetek nem kerülhetik meg A nagyvárosi magyar sajtó története címû nehéz fajsúlyú írását, e kötet egyik legterjeselmesebb tanulmányát.
Visszatekintve saját írásaira, arra a következtetésre jut, hogy lecsukásáig 1949 nyaráig mindig azt írta, amit igaznak tartott, és kiszabadulása után is vigyázni tudott tolla becsületére. Megállapítja, hogy 1965-ben már senki sem kénytelen meggyõzõdése ellen írni. Feltéve, - de ezt már csak én teszem hozzá, - ha nem pályázik újságírói karrierre, fõszerkesztõi stallumra. Ha ezt is leírta volna, amit - minden bizonnyal - õ is gondolt, akkor kötete azokban az idõkben biztosan nem remélhette volna, hogy nyomdába kerül.
Igaz, megjelenését már így sem érte meg, 1967-ben örökre itt hagyott bennünket - abban a tudatban, hogy elvégezte, ami tõle tellett, ami rábízatott, amit kötelességének érzett Nem látott már újabb célt, feladatot maga elõtt. Engem meg is döbbentett, amikor kérdésemre azt válaszolta, hogy nincsenek további tervei. Ránk maradt az emlékezés kötelessége, hogy megóvjuk alakját és életmûvét a méltatlan feledéstõl.

Mihályi Gábor

¹ Horváth Zoltán születésének századik évfordulójátóról 2000 október 25- én kellett volna megemlékezni. Barátai, , akik rá emlékezve tollat ragadhattak volna, már maguk sincsenek az élõk sorában. Szeretõ fi-aként, szellemi örököseként én ugyan megírtam ezt a megemlékezést, amit most it az Európai füztekben közreadok. Ezt az írást eredetileg az Élet és Irodalom szerkesztõségének szántam, azonban sajnos csak az évforduló múltával derült ki, hogy a cikket nem óhajtják leadni. A Népszavával sem jártam jobban, ahol elfogadták, cdak éppen nem adták le. A mai napig nem derült ki, hogy miért. Ez a szerkesztõi indolencia sajnos nem egyedülálló eset, ezért tartottam fontosnak szóvá tenni. Végül is egy szerkesztõségnek joga van bármelyik írást visszautasítani, csak a kézirat elfektetéséhez nincs joga. Gondolom, ezzel minden érdekelt egyetért, különösen, ha saját maga a sértett. De ezuttal a cikkíró sérel-ménél lényegesebb Horváth Zoltán emlékét ért bántalom...
² Irodalom és történelem. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1968. 10. o.
³ Belvárosi Könyvkiadó, 1996.
⁴ Szocialista könyvtár. Népszava kiadó. 1945.