Tar Sándor

 

Tar Sándor író Hajdusámsonon született 1941-ben. A magyar új-naturalizmus egyik elsimert képviselője. Számos irodalmi díjjal tüntették ki.

 

Az Ígéret

Az öregasszony szája sikolyra nyílt, műfogai sárgán villogtak a gangra nyíló üveges ajtón át lomhán bekéredzkedő fényben, kint a gangon viszont Lutz Gizi, az öregasszony unokája valóban sikoltozott, szinte zárt szájjal, ha az ember az öregasszonyt nézte, azt gondolhatta volna, ő sikoltozik, pedig már meg volt halva. Hogy mikor hunyt el, azt nem lehetett tudni, Lutz Gizi a tizennégy éves lányok örök kíváncsiságával a lenti piacot járta nyitástól, nem mintha akart volna vásárolni bármit is, de a piac az valami csodálatos, rengeteg ember, forgatag, deszkákra kirakott, gyönyörű káposzták, saláták, retek, zöldhagyma, almahegyek, banán és a szag! Akkor a rakodások, a nagy zsák hagymák, krumplik a férfiak vállán, kis kocsikon, jövés-menés, vidám kiabálás, redves, szőrös, nap és szél égette, fútta arcok repedezett szájszéle között eltűnő féldecik, sörök ugyanonnan vastag, fehéren nyúló köpések a földre, nyálas csikkek, mocskolódó nevetés, káromkodás. A bejáratnál a pecsenyesütő kalyibája, állítólag engedély nélkül mindig sűrű füstben sülő lacipecsenye, kolbász, kifliben sült virsli és egyéb finomságok garmadája, Lutz Gizi, aki életében még soha nem volt éhes valami kór miatt, itt csak fürdött az illatokban, még a haját is meglazította, hogy menjen bele a szag, hogy majd otthon is. És akkor tessék, mire hazamegy, hogy pisiljen, meghal a nagyanyja.

DE minek ment haza? Pisilhetett volna a piaci klozeton, ahová egyébként gyakran be-bekukkantott, még a férfiakéba is, nem zavarták ki onnan sem, inkább elfordultak, oda is csak a szag vonzotta, a kátrányos fal, amit a férfiak célbavettek és az azon mindig csorgó-csöpögő víz és minden más, nehezen körülírható kipárolgás hideg ájere, valahogy mégis jobban szeretett otthon. Ahol a vécére alig lehetett ráülni az évek óta használaton kívül, kerek mosógéptől, Giziék, mióta a nagyanyjuk lerobbant, gyakorlatilag nem mosnak, csak áztatnak. A kádban. Mindenki a magáét, nagymamáét senki, ő már nem viselt semmit csak pelenkát, kötést, amit ki lehet dobni, írnak fel másikat. Most már azt sem fogja viselni. Gizit, ha három napig nem jelentkezik, akkor sem kereste volna senki, nagyapja, Vince bácsi - az öreg ragaszkodott a megszólításhoz, ő nem nagyapa, hiszen még fiatal, nagyanyóhoz képest, hetvenhárom éves, és ahogy szokta mondani egy vitális öregúr, napjait a piac melletti borozóban múlatta reménytelen szerelemmel a húsz év körüli csaposnő iránt. Hogy hol evett, hol végezte szükségleteit az rejtély maradt, aludni mindenesetre hazajárt, a nagyszobában egyedül horkolt a francia ágyon, Lutz Gizi egy kisebben az ajtó mellett, nagyanyó pedig odaát, a kis szobában, mert már szaga van, magyarázta Vince bácsi a lánynak, a végbele oldalt van kivezetve a rák miatt, azért. Vince bácsi nem mindig horkolt, amíg ébren tudott lenni az elfogyasztott fröccsök dacára regényes történeteket mesélt az aludni sem tudó lánynak, nőkről, szerelemről, térben, időben maga mellé sorolva az alig serdült lányt, egyszer úgyis megdugom, magyarázta a kislánynak a csaposnőre célozva, majd vaskosan intim részletekkel fejelte meg a dolgokat, he, hát nem kérdezte a lánytól, mintha Gizi is egy korabeli férfi lenne. Úgy kinyalnám, mint egy köpőcsészét, attól megőrülnek a nők, utána pedig feldugnám neki a Nagy Hohót a tüdejéig.

Lutz Gizi nem tudta, csak sejtette, mi az a Nagy Mohó, lassan megtanulta, hogy errefelé mindent másként hívnak, őt például a vásárosok nevezték el Lutz Gizinek, amúgy Kerekes borbála volt a rendes neve, de ezt a kofák túl hosszúnak vélték, és a lány amolyan minden lében kanál volt a piacon, habár soha nem szólt bele semmibe, de látott. Mindent. Azokat a kölyköket is, akik úgy csaptak le a piacra, mint a vihar, gyorsan összelopták magukat és eltűntek. Hiába működött a kofák riasztószolgálata, érzésüket már akkor világgá kiáltották, üzenték, súgták a fizetett, rosszarcú, félrészeg, de éber vazallusok, amint beléptek a területre a bejáraton. azt is, hogy elmentek. Hogy hová, nem tudta senki. Lutz Gizi igen. Azt is tudta, kicsodák: Ordas a vezért, egy nagyra nőtt sovány, a másik kettő pedig Laja és Szopós. Már rég ismerte őket látásból. Vince bácsinak is mesélt róluk, de az öreg csak legyintett: a marhák, mondta, nemhogy a lányokat hajkurásznák inkább. Gizinek most éppen azért kellett hazamenni pisilni, mert Ordasék megint letámadták a piacot, és ez neki olyan izgalmas gyönyörűséget okozott, hogy na.

Lutz Gizi a piac bármely kiterjedéséből ki tudta szúrni Ordast, a fiú magas volt és vékony, a másik kettő amolyan átlagos, a piac melletti vasúti síneken állandóan veszteglő teherkocsik alól bújtak ki, és már a bejáratnál voltak. Ordas feltűnő termete ellenére sem rejtegette magát, nem bujkált, nevetett mindig. Elől egy foga hiányzott, és csak mutogatott, ezt vedd el, azt vedd el, ami és aki útjukban állt, azt arrébb lökték, leborították, felrúgták, a sorsjegyárust, a szatyorból cigivel üzletelőket, az itt a piros, hol a piros játék papírdobozait, a mű-vak koldus kalapját a pénzzel, a vodkaárus reklámszatyorba rejtett üvegeit, a tanácstalanul tébláboló, bámészkodó járókelőket, mindenkit. Gizi mindezt már általában egy gazdátlan bódé tetejéről figyelte, néha mutatta volna nekik, mit vigyenek, ezen a piacon rádiót, magnót, farmereket is árultak, a kínaiak sportcipőt, napszemüveget, az oroszok távcsövet, tányérokat, a románok subát, de Ordasnak mintha nem kellettek volna az ő útmutatásai, pontosan azokra ment, de valahogy szívén viselte a Bécsből hozott szerszámkészleteket is, az ázsiai rádiómagnók viszont mostanában nem érdekelték. Lutz Gizi csodálattal nézte a villámgyors kiválasztást, végrehajtást és eltűnést. Ilyenkor váratlan vizelési ingere támadt a gyönyörűségtől, és gyorsan haza kellett menni.

Ő sem tudta, miért kell neki mindig pisilni, ha a fiúk megjelentek és dolgoztak, mindenesetre biztos, ami biztos, hazament. Otthon aztán befurakodott a vécébe, leült a kagylóra, mert akkor még nem volt semmi, majd lecsukott szemmel felidézte a történteket, amitől megint izgatott lett és lehúzta a bugyiját, most már jön. Nem volt benne biztos, de úgy gondolta, szerelmes lett Ordasba. De lehet, a másik kettőbe is. A vizelet lassan, akadozva jött, segítenie kellett az ujjával, na, ez volt az, amit a pici vécékbe nem tudott volna megcsinálni. Pisilés közben már nem látott semmit, csak a piacot a fiúkkal, az ujja mellett folyt ki a lé, kente magára, rossz akart lenni, bűnös, vétkes, gyalázatos. Mint ők. Meg mint Vince bácsi. Mert szerinte Vince bácsi is rossz volt, nem gonosz, csak gyalázatos, azt mondta egyszer, hogy a nőnek a férfi alatt, mikor rendesen benne van, egy nyolcast kell leírni a seggével, hogy mindketten élvezzenek. Nagyanyád erre soha nem volt képes, magyarázta annak idején, úgy éjfél felé a lánynak, aki akkor lehetett úgy tizenkét éves, nem volt rá képes, mert kurta a teste. Nincs csípője. Na. Vagy nem is akarta. Gizi már tudta ezeket a nyolcasokat, csak úgy magában gyakorolta az ágyon, sosem lehet tudni, a teste hajlékony volt, mint a vessző.

A házmester hívta ki a mentőket, akik azonnal el is mentek, ide a hullaszállító kell, mondták, és valaki nagykorú hozzátartozó. Maga ki, kérdezte a mentős Gizitől és ő rebegve vallotta be, hogy az unokája. Más nincs, kérdezte a nevetős arcú férfi, de van, mondta a lány, a nagyapám. Akkor kerítse elő, mondta a jókedvű férfi, mert itt tennivalók lesznek. Tud írni? Tudok. Akkor írja alá. Fel kéne öltöztetni valahogy, tette hozzá elmenőben, van ruhája? Kinek, kérdezte Gizi, hát az elhunytnak, mondta a férfi és nevetett, pucéron is elvihetik, de a temetésre ruhában kell, hogy menjen, érti? Vagy legalábbis úgy illik. De ha hamvasztják, vihetik egy reklámszatyorban is, na hello! Gizi, kiáltotta a mindenütt jelenlévő házmester sokadjára, hallottad, mit mondtak? Gizi riadtan rebbent, tessék? Eredj, kerítsd elő az öreget, de gyorsan! Minek? Hát az öltöztetés, miegymás! Ja! A lány nézett mindenfelé, majd azt mondta, akkor tessék kimenni, én majd felöltöztetem. És mibe, kérdezte a házmester, van ruhája, sikoltotta a lány, van! Van! Van! Menjen innen! Mert megint pisilnie kellett, és egyedül.

Gizi soha nem kutakodott a szekrényekben, fogalma sem volt, mit zárnak az emberek, mikor a kulcs ott van a zárban, most óvatosan rakta ki a levasalt függönyöket, ágynemű garnitúrákat, nagyapja ingeit, gatyáit, nagyanyja soha nem használt csipkés hál neműit, asztalterítőket, stelázsi-díszeket meg egy csomó egyéb emlékét egy valaha talán meghitt család kellékeinek, még az ő gyerekkori kis bugyiját is megtalálta azzal a kis sima, gömbölyded kaviccsal, amit mindig benne hordott, hűvös volt nyáron, télen meleg, nagyanyó mosás előtt mindig kivette, megpuszilgatta, aztán száradás után visszatette, kislányom, mondta ilyenkor, mi a fenének ez neked? Csak úgy, válaszolta Gizi, mert ő sem tudta, nagyanyó pedig ezen túl nem is foglalkozott vele. Nagyanyó. Aki most itt fekszik halva, és vicsorog, hideg és lelketlen. Mert nagyanyónak lelke volt. Azt mondta mindig, kislányom, ha valami bajod van, imádkozzál, akkor is, ha nem tudod rendesen, olyankor azt mondjad, ami vágy, fohász a szádra jön, Isten majd megérti és segít. Hát nagyanyón nem segített az ő Istene, és Gizin sem, hiába fohászkodott a vécében, hogy történjék már vele valami. Voltak a szekrényben kosztümök, egybeszabott ruhák, Gizi nem tudta, mit kellene az öregasszonyra adni, egyáltalán mi illik, csak annyit tudott, hogy valami sötét. Fekete. Félt is. Kitakarta a halottat, meglátva annak nyomorult testét legszívesebben világgá szaladt volna, de már megint pisilnie kellett. Mikor kijött a vécéből már tudta melyik ruhát vegye elő. Azt a fehér, fátyolszerű menyasszonyi leplet halászta ki a szekrény mélyéből a porladozó művirág csokorral és a halottra terítette. Aztán feljebb húzta a fejére is, ne lássa. Más dolga nem volt, így aztán kiszaladt az utcára. A kocsmába megtalálta Vince bácsit, akit a halálhír nem rázott meg különösebben, jó, jó, mondta, megyek mindjárt és elvitetem onnan. Azt mondod, meghalt, kérdezte újra és újra, mert részeg volt, van Isten tette hozzá, megkegyelmezett neki. És nekem is. Na, eredj. Hová, kérdezte önkéntelenül a lány, mert tényleg nem tudta, a piac már bezárt. Eredj baszni, mondta az öreg vagy találj ki valamit, ilyenkor ez kell.

Egy kis szűk, földút vezetett Ordasék tanyájához, Gizi ezt már rég tudta, az utca egyik oldalán voltak csak házak, a másik oldalon legelő, láp, mint egy falu. A város központjától vagy húsz percre gyalog volt az az elhagyatott telek egy nagy deszkafészerrel a végében, ahol valaha dohány száradt vasnyilakra fűzve, később takarmány tárolására használhatták, mostanában pedig senki nem használja semmire. Ordasék rendre itt tűntek el. Gizi futva tette meg a kilences busz teljes útvonalát, és ő győzött. Fogalma sem volt, miért jött ide, de amikor befordult az utcába, már tudta. Az egyik ház előtt Ordas és két társa ült egy kivágott rönkfán, majdnem pucéron, egy kis gatyában csak nevetgélve lökdösődtek, ki tudja a másikat lelökni a helyéről. A lány megállt az utca elején, onnan is látott mindent, látta, hogy mindig Ordas győz, látta azt is, hogy a fiú már ezt is unja, és majdnem sírva fakadt, mikor a fiú hirtelen arccal az út porába dőlt és ott maradt mozdulatlanul, mint egy halott. Kisebb porfüst csapott fel a teste mellől, majd mikor felállt, mindene merő szürke homok. Nem törölte le, leült a többiek mellé, beszélt valamit, társai megpróbálták letörölgetni, nem hagyta, szemébe tűzött a nap, árnyék sehol.

Gizi kellő óvatossággal az utca másik oldalán közelítette meg őket, mégis, ahogy észrevették, mindjárt göröngyzápor fogadta. Itt van a kengyelfutó gyalogkakukk, kiáltotta Laja, a lány pedig védte a fejét, arcát a karjával, majd csak abba hagyják, később dühbe gurult és viszonozni kezdte a dobálást. Úgy dobott, mint a fiúk, lazán, fej fölött és általában talált is, csak azt nem vette észre, amikor göröngy helyett egy darab kő akadt a kezébe, amivel pontosan mellbe találta Ordast. A fiú ijedten felkiáltott a vére láttán. Nézzétek! Kővel dobott! Meg akart ölni, fogjuk el! Gizi erre nem számított, ő csak beszélni akart velük, de mikor látta, hogy a fiúk felé rohannak, neki iramodott ő is, bár tudta, előbb-utóbb elkapják. Nem kapták el vagy nem is akarták, már az utca vége felé jártak, mikor lassított, majd megállt. Hirtelen körbefogták, de most mindenki csak lihegett. Később Laja és Szopós megfogta a karját, erősen, és elindultak vele a fészer felé, Ordas ment elől.

Nagy halom szalma volt a színben, szénával keveredve és erős egérszag. Az egyik távolabbi sarokban pedig a rengeteg lopott holmi csak úgy, halomra dobálva, úgy tűnt, a fiúkat csak a lopás érdekli, a holmik már nem, elvették, tovább nem törődtek vele. A fészer oldalához egy fogavesztett, rozoga létrát támasztottak valaha, ezen kényszerítették most felmászni a lányt a tetőgerendákra, mégpedig Ordas, aki utána mászott kezében egy marék csalánnal, amivel néha a lány pucér lába szárára csapott.

Gizi nem értette az egészet, csak mászott, fölötte a két másik fiú már az egyik vastag gerendán állt úgy három-négy méter magasban, most ő is felért a gerendára, de mikor lenézett, félelem fogta el, és nem merte elengedni azt a repedezett kitámasztót, amibe kapaszkodott. Ordas is mellé ért, menj arrébb, kiáltott rá, menj ki a közepére! Nem, mondta a lány és látszott az arcán, hogy ebből nem enged. Eredj hát, üvöltötte Ordas, szorosan egymás mellett álltak most, Gizi érezte a másik szagát, leheletét is az arcán, mikor kiabált, két pattanás volt a fiú orra-tövén, a szája fölött izzadtságtól gyöngyöző pihék, most meghalsz, hallotta, érezte a fülébe kiáltott fenyegetést, meghalsz, mert meg akartál ölni! Ugorj le! Nem, kiáltotta azonnal Gizi. Akkor lelöklek! Ordas hirtelen szinte eltépte a lány kezét a kitámasztó gerendáról, és előre lökte. Neee…, szakadt ki a félelem a lányból zuhanás közben, ezt visszhangozták a napszítta deszkák, később a puffanást, mikor a szalmacsomóra zuhant és a röhögést fentről. Gizi még nem kapott levegőt az ijedtségtől, nem lett semmi baja csak hatalmas porfelhő, törek, szúrós, zizegő kazal vette körül. Odafent a fiúk álltak a gerenda közepén, hangosan nevettek, majd vidám üvöltésekkel leugrottak ők is.

Mit csináljunk vele, kérdezte Szopós, akkor már kimásztak a szalmából, kihúzták Gizit is, ő feküdt, a fiúk tanácstalanul álltak körülötte, ha fel akart állni, Laja mindig visszanyomta. Először is lenyalja rólam a vért, mondta Ordas, majd letérdelt és a lány fejét mocskos mellkasához nyomta. Közétek akarok állni, szólalt meg Gizi váratlanul, amivel osztatlan sikert aratott, úgy röhögték, hogy fel tudott állni, Laja észre sem vette. Tényleg, tette hozzá később, én mindig tudom, ki, hol és mit árul. Mi is tudjuk, mondta Szopós, előbb, mint te. Legalább már nő lennél, rendes, akkor tudnánk használni valamire, heherészett Laja, nem, fiúk? Én már nő vagyok, mondta Gizi, mire megint kitört a nevetés a fiúkból, gyerek vagy még te, mondta Ordas, nincs semmid, de megvárjuk, míg lesz, akkor gyere. Elengedjük, kérdezte a többieket, Szopós megvonta a vállát, Laja sunyin vigyorgott, azért meg kellene vizsgálni a csajt, mije van, mije nincs, he?

Vince bácsi este került elő a kocsmából, bánatos volt és részeg. Nem nagyanyó miatt emésztette magát, a csaposnő mondott neki valami cifrát, ezt motyogta a lánynak, aki egy szavát sem értette. Már feküdt az ágyán. Na, mondta később az öreg vetkőzés közben, takarítsd majd nagyanyád kuckóját, szellőztess, dobálj ki mindent, az lesz a te szobád, hogy ha felhozok egy nőt, ne lábatlankodj itten. Én nem csinálhatok semmit, mondta Gizi, aztán miért nem, kérdezte az öreg meghökkenve. Terhes vagyok, mondta a lány sóhajtva, Vince bácsi csak bámult, aztán elnevette magát. Eredj már! És kitől? Ordastól? Lajától…? Mind a háromtól, felelte Gizi büszkén és a fal felé fordult. Nem volt igaz, de megígérték és ettől remény és boldogság töltötte le, izgalom, már érezte is, hogy ha visszagondol a történtekre, hamarosan ki kell mennie.

 

Szilvia

Kisfiam, gyere le a párkányról, már számtalanszor mondtam, ne ülj oda. Hát hova üljek, kérdezte Zoli, bárhova, mondta az anyja, csak oda ne. A kissé elhanyagolt konyhában két szék volt, amire a fiú leülhetett volna, ezeken, mint mindig, most is rádobált ruhák hevertek, a szobából kihozott kis heverőn az anyja csukott szemmel pihent, mégis látta, hogy Zoli az ablakpárkányon ül. Ha ugyanis otthon volt, majdnem mindig oda telepedett nyáron a család valamikori szemefénye, az egyetlen gyerek, mára iskolahagyott, sovány kamasz, akit lent, a téren csak Radírnak hívnak, ami nem csúfnév, egykori osztálytársai emlékeznek rá, hogy a suliban mindig ceruzával írt és mindig radírozott, a dolgozatokat is, volt, amit úgy adott be az óra végén, hogy még a lediktált cím is ki volt radírozva. Kiss Zoltán, recsegte Recsegi, a magyar tanár másnap, miután kijavította, osztályozta a dolgozatokat, a tiédet, már megbocsáss, nem tudtam értékelni, ezeken a lapokon semmi nincs, csak radír. Ami a radírozást illeti, ötös, a tartalom nullás.

Zoli mégis jó eredménnyel végezte a nyolc osztályt, majdnem kitűnő lett és ezt mindeni sejtette, hogy így lesz, tanárok, osztálytársak egyaránt, a fiúnak példátlan esze, memóriája volt, minden leckét, házi feladatot fejben oldott meg, és mondta vissza másnap, vagy olvasta fel egy üres papírról. Egyszer fogadásból megtanult két oldalt a telefonkönyvből és másnap felmondta, mindössze egy hibát ejtett, a Kállai nevű lakosok között volt egy személy, aki egy l-lel írta a nevét, így máshol szerepelt a névsorban. Kiss Zoltán, recsegte akkor az elámult, rekedt hangú tanár, egyben osztályfőnök is, a te agyad egy komputer. A fiú egy fejes vonalzót nyert az ügyön, amivel vívni lehetett a szünetekben, másra nemigen használhatta, rajztáblája sem volt.

Zolinak sötétbarna, dús haja, az alatt kissé sárgásan barna bőr adta mag az arc karakterét, a szája durcás-duzzadt, mint az anyjáé, a szemeit az apjától örökölte, a tengerzöld, mindig hunyorgó szemeket ritkás szempillák takarták, a fiú gyűlölte az arcát, lányosnak találta, a lányok féltek tőle, már férfias volt, az ilyenbe mindenki szerelmes, ő senkibe. De hogy az eszét, tehetségét kitől örökölte, az rejtély maradt, Apja marós volt a Vagongyárban, az anyja takarítónő, a nagyszülők parasztok valahol vidéken, fél-analfabéta, fél alkoholisták, ahogy az apja is az lett, miután elveszítette az állását. Aztán az anyja is. Pedig már úgy volt, hogy Zolit középiskolába adják, mikor jött a leépítés, és minden reménynek vége lett. A fiú látszólag megrendülés nélkül vette tudomásul, hogy nem tanulhat tovább, mindössze egy dolog foglalkoztatta: hát akkor mit csináljak, kérdezte az apjától. Majd csak kitalálunk valamit, válaszolta a szótlanná lett férfi, a fiú nem hitte, ti sem csináltok semmit, mondta, majd lement a térre unatkozni.

Recsegi, az osztályfőnök, annak idején mikor meghallotta a fiútól a hírt, életében először lakásra ment, hogy rábeszélje a szülőket, taníttassák a fiút, érdemes. Hiába. Tanár úr, mondta Zoli apja, ruhát nem tudunk neki venni, cipőt, lassan enni sem lesz mit, hát miből? Nem érti? Recsegi nem értette. Uram, győzködte a kissé pityókás apát, és a nem kevésbé mámoros anyát, maguk most, már ne haragudjanak, de apránként elisszák a gyerek jövőjét. Kannás bort iszunk, vágta rá egykedvűen Zoli apja, az olcsó. Ennek az árából, maga szerint ki lehet taníttatni a fiút? Nem, nem mondta a tanár minden reményét elvesztve, azt azért még elmondta, hogy ő annak idején úgyszolván egy világosbarna munkaköpenyben és három pár tornacipőben végezte az egyetemet, az ünnepi alkalmakra pedig kölcsönkérte a keresztapja öltönyét. Nincs a gyereknek keresztapja? Meghalt, mondta az apa, akkor lehetnék én is, mondta váratlanul Recsegi, majd én ruházom az enyémből! Azt hiszi, felvenné, kérdezte az apa kis csend után majd a gyerekhez: Zoli! Felvennéd? Nem, mondta a fiú akkor is az ablakpárkányon, mezítláb, egy kis gatyában, mert nyár volt.

A tanárnak valamikor azért verték nyomorékká a gégéjét, mert nem beszélt, nem azt mondta, amit vártak tőle, pontosabban nem mondott semmit. Most kért egy kicsit a kannás borból, hátha nem értették meg, gargalizált, majd lenyelte. Aztán próbaképp dúdolt valamit, majd a fiúra mutatott cigarettától sárga ujjával, ahogy feleltetéskor szokta, Zoli pedig megismételte az ablakban. Nem volt rossz hangja. Ez Verdi volt, mondta Recsegi, az Aida, egyszerű dallam. Ne, és ez? Előtte ivott egy kicsit, majd valami bonyolultabb következett, mint később kiderült, Bartók, Zolinak ez sem okozott nehézséget, sőt mintha érdekelte volna ez a próbatétel, letette a lábát a padlóra, ami nála a készenlétet jelentette. Recsegi kért még egy pohár bort, közölte, hogy ritkán iszik, és meg fogja téríteni a bor árát. Mindjárt ki is tett az asztalra kétszáz forintot, amitől a szülők hirtelen derűsek lettek, tanár úr, mondta Zoli apja, jöhetne minden nap, énekelhetnénk feszt, mi ráérünk és nekünk is jó hangunk van, áldja meg magát az Isten!

Akkor is a konyhában ültek, bemehettek volna a szobába, de ott sötét van; az ágy vetetlen, itt pedig olyan otthonos, Recsegi már arról beszélt a harmadik vagy negyedik pohár kannás bor után, hogy nem a zene a lényeg. Hanem hogy a nyelvtanuláshoz például zenei hallás kell. Mindjárt mondott egy német mondatot, lassan, majd várakozva a fiúra nézett. Tessék. Zoli azonnal megismételte. A franciát is. Angolul Recsegi tanár úr rosszul beszélt, Zoli ugyanolyan rosszul ismételte meg. Kiss úr, mondta akkor a tanár, a maga fia nyelvzseni. De az is lehet, hogy zenei talentum. Kérem, adják tovább, valahogy kikerül az a pénz... Tanár úr, mondta Zoli apja, magának fogalma sincs, hogy mi a szegénység. Mi már nem is eszünk, csak iszunk. Ő még eszik. Amíg lesz mit, tudja, lopok néha valamit a piacon, hogy rágjon, hogy legyen széklete, elvégre fiatal szervezet, de azt csak a jóisten tudja, hogy utána mi lesz. Mi után, kérdezte a tanár. Hát azután, mikor rájönnek, hogy lopok, mondta Zoli apja, és újratöltötte Recsegi poharát. A tanár felhajtotta a bort, most kissé megrázkódott tőle, nem az íze miatt, hanem mert tudta, rossz úton jár. Aztán váratlanul elsírta magát, pedig vigasztalták, semmi baj, ide jöhet bármikor, jól elbeszélgettek, ugye, milyen jó ez a bor, ezt isszák, olcsó, tele tápanyaggal, lehet tőle aludni, a fiú pedig megint felhúzta a lábait maga alá az ablakpárkányon, közönyösen nézett kifelé és azt mondta a már kissé kapatos tanárnak, ne jöjjön ide többé, mert kilököm a negyedikről. Világos? Világos, mondta a tanár, és némi dulakodás után, mert a szülők nem akarták elengedni, kitámolygott az ajtón.

Zoli odafönt figyelte a távozó Recsegit, majd amikor a férfi a tér túloldalán álló egyik ház kerítéséhez ért, füttyentett, mire két kutya rohant elő valahonnan belülről, és vad ugatással a kerítésre vettették magukat. A tanár a két vicsorgó vadállat láttán, ijedtében hatalmasat ugrott, majdnem egy autó elé, Zoli kacagott. Recsegi a tanárember kifinomult füleivel azonnal észrevette, hogy kinevetik, ujjával az ablak felé fenyegetett, aztán még mindig dörömbölő szívvel, bizonytalan mozgással felszállt egy csaknem üres buszra, ahol a hátsó ülésen végre elhányta magát, majd váratlanul elaludt. Én szeretem azt a fiút, mondta a szigorú sofőrnek és egy másik, rosszarcú, hivatalos embernek, mikor a végállomásnál felrázták, mert zseni. Pont olyan, mint én voltam valaha. Láttunk már ilyet, mondta a sofőr, továbbra is mogorván, mi azért maradunk a nőknél. Akkor most mi lesz? Ki takarít? Recsegi egy ötszázast talált valahol a zsebébe, ennyi elég? Elég kevés, mondta a hivatalos ember, de megoldjuk. Szálljon le, és tűnjön el.

Szemközt, a tér túlsó oldalán még családi házak voltak, köztük egy kifőzde vagy valami konyhaféle, Zoli nem tudta eldönteni, csak azt látta nap mint nap vagy az ablakból vagy a játszótér padjáról, hogy reggelente műanyag ládákba húst visznek be egy zárt teherautóból, a nagyobb darabokat pedig a vállukra véve sietnek végig a járdán, a mindig vidáman kurjászó szállító emberek, már akkor vércsatakos, fehér köpenyeikben: Később zöldségféléket hoztak mások, zsákokban krumplit, hagymát, káposztát, mindig utána jött a kenyér, aztán a postás, dél felé pedig vastag asszonyok jelentek meg az udvaron gőzölgő fazekakkal, és a kifőtt, lecsupaszított csontokat a kerítésen át a szomszéd kertjébe dobálták, öntötték, ahol a Recsegit megriasztó két testes kutya rohant elő. Idegesen várták, hogy lehűljön, addig csak nyüszítve kerülgették, szagolgatták a gőzölgő koncot, néha egymásba martak, majd mikor eljött a pillanat, nekiesetek a csontoknak. Zoli látta, hogy azokon még rengeteg hús van, és összefutott a nyál a szájában. Embert soha nem látott a ház körül, az ajtó zárva, az udvar, kert elhanyagolt, mint ahol nem laknak. Pedig a ház fenséges volt, mint egy kastély. Hatalmasra nőtt hársfa óvta az illetéktelen, kíváncsi szemektől, de a rozsdás dróthálón, mely a kertet védte, több helyen réseket szakítottak az errefelé csellengő kölykök vagy a kutyák, ezeken a nyílásokon bárki bebújhatott, kijöhettetek volna a kutyák is, de soha nem jöttek ki, viszont vadul ugattak, ha valaki a kerítés közelében tartózkodott.

A tér valaha játszópark volt, új lakótelepeken építettek ilyeneket annak idején, csúszdával, mászókával, homokozóval, libikókával, a fák között mókás faház, mint egy elől-hátul nyitott kunyhó, amolyan eső-menedék, gondosan elkerített kispályás foci-grund a majdan egyre pocakosodó, de még fiatal apukáknak, ahol bátortalanul növő facsemeték ígérik az árnyékot, bokrok, virágok. Aztán tényleg jönnek a gyerekek, először babakocsiban, később saját lábukon, de még anyai kísérettel, később csak úgy, kicsapva otthonról, nyakukba akasztott lakáskulccsal, és már nem jó nekik semmi. A játszótér sem. Pedig a fák közben hatalmasra nőnek, a bokrok összefonódva szövik be egymást, a tér később mégis lassan elvadul, pusztul minden, olyan mint az élet.

Zoli mostanában szívesen időzött itt, egy-egy még épen hagyott padra vagy libikókára, hintára ülve, néha éjszaka is, mikor szellemként lebegtek elő a sötétből a csendre, nyugalomra vágyó drogosok. A fiút csak a kutyák érdekelték, a drogosok elvoltak magukban. De a kutyák! Azt már tudta, ha támadnak, mély hangon ugatnak, ha feladják vagy lemondanak a zsákmányról, elfordítják a fejüket, figyelnek azért, de már nem kívánnak harcba bocsátkozni, vagy nem érdekli őket az egész. Viszont a kábszeresek rendre otthagytak valakit, mindig ugyanazt. Ők furán libegő járással, ahogy jöttek, el is imbolyogtak, az pedig elnyúlt a padon vagy csak ült, fejét az ölébe lógatva, ritkán mozgott, mint aki félig alszik, félig ébren van. Dzsekit viselt, a csuklyát is a fejére húzta, pedig nyár volt, hőség. Zoli tudta, hogy a drogosok mindig fáznak, de nem érdekelte, egyszer mégis odament ahhoz az alakhoz, mert nyöszörgött, letolta a fejéről a csuklyát. Egy lány volt. Szilvia.

Ez persze már csak akkor derült ki, mikor a fiú felnyalábolta és bevitte a lombokkal takart faházba, ott lefektette a kosszal, csikkekkel borított padra, itt jobb neked, mondta, nem látnak, aludd ki magad. Már ment volna vissza a kutyákhoz, hogy az éjszakai viselkedésüket is megtanulja, mikor a lány utána szólt, Ricsi, te vagy az? Nem, mondta a fiú, hát akkor ki a fene vagy? Bandi? Én vagyok monda Zoli és közel hajolt a lány arcához, érezte a lányból kipárolgó szesz-szagot. Ittál? Ittam, ismerte be a lány, de téged nem ismerlek, Szeretsz engem? Nem. Büdös vagy és részeg. Igaz, ismerte be a lány, de azért még szerethetnél. Engem ilyenkor szeretni szoktak. Van, hogy ketten is. Nem is látlak, mondta a fiú, csak a szagodat érzem. Nem kell látni, mondta a lány, Szilvia vagyok, érezni kell csak, hány éves vagy? Tizennyolc, hazudta a fiú, hazudsz, mondta a lány, de nem baj. Hozzál valami innivalót, és magamhoz fogok térni. Nem hozok, mondta Zoli, nem kell az már neked. Ha nem hozol, lehet, hogy meghalok, mondta a lány. Nézd meg, ráz a hideg. Zoli egy hirtelenjött mozdulattal megsimogatta a lány arcát, izzadt volt, verejtékes, hozok, mondta, várj egy kicsit.

Odafönt nem találta meg az elemlámpát, így aztán két doboz gyufát rakott a zsebébe, kezében a maradék kannás-borral rohant vissza a faházba, Szilvia már aludt. Nem tudta, mit csináljon, de látni akarta, gyufákat gyújtott, sokat, a lány arca majdnem olyan volt, mint az övé, duzzadt száj, sötét, most csapzott, haj, de az arca inkább fehér, a szemét nem láthatta, csukva volt, aztán két kar fonódott a nyaka köré, Szilvia karjai, húzta magához, hoztál bort? Hoztam. Jó. Adjál. Te még gyerek vagy, mondta, miután meghúzta a kannát, akarod, hogy megrontsalak? Akarom, mondta a fiú, és tényleg akarta. Izgatott lett, szinte vibrált. Csókolja meg, mondta Szilvia, ne undorodjál. Én nem vagyok drogos, én csak iszom. Igyál te is egy kortyot és akkor egyforma lesz a leheletünk. Zoli nyelt egy nagyot a borból, rohadt volt, de már követelőzött a teste, mert a lány közben a nadrágjába nyúlt. Mégsem csókolta meg Szilviát, a ruhákkal küzdött, hogy a keskeny padon legalább elől kinyissa a majdnem tehetetlen lány gönceit, soha nem gondolta, hogy egy nőn ennyi minden van, cipzár, gombok, kapcsok, pedig Szilvia is segített, majd felhúzta magán a szoknyát, ne oda, sóhajtott később rekedten, fentebb! Ebben az eszelős pillanatban halk, de fenyegető morgás hallatszott, Zoli odanézett, a két szomszéd kutya ült a faház előtt és vicsorogva morogtak. A fiú elszántan visszamorgott rájuk, az ő hangjukon, aztán még egyszer, erősebben, mire a két kutya riadtan elinalt. Győztem, futott át a fiú agyán, majd mikor újra a lányra hajolt, megütközve látta, hogy alszik. Így is jó, gondolta, így is jó.

Napfényes, tiszta reggelre ébredt, frissen illatoztak a fák, madárcsicsergés, neki viszont fájt mindene, mert a földön töltötte az éjszaka nagy részét a pólóján, és a nadrágján most pedig fázott. A lány aludt még, Zoli most látta csak, hogy piszkos, ápolatlan, de még így is nagyon szép. Férfi lettem, állapította meg tárgyilagosan, mint egy férfi, felült, fájt az is, ásítozva nyújtózkodott, aztán rájött, hogy meztelen. Felrántotta a nadrágját, bebújt a pólóba, majd Szilvia testéhez nyúlt, hogy simogassa, hogy ébressze. A lány most is verejtékezett, ragadt, és ahol tegnap, ma ugyanott morgott, vicsorgott a szomszéd két kutyája. Zoli is morgott egyet, de most másképp, vidáman, játékra készen, aztán az alvó Szilviára pillantott egy utolsót, nagyot nyelt a kannás borból, és négykézlábra ereszkedve a kutyákhoz ment. Farkcsóválva, ugrándozva fogadták a közeledését. ÉS délben is, mikor a csontokért ment.