Temesi Ferenc

 

Temesi Ferenc iró 1949-ben született Szegeden. Számos regény szerzője. Legnagyobb sikerét Por I-II. (1986-87) cimű regényével aratta.

 

Egy új-zélandi író emlékirataiból

1.

1956 október végén (én majdnem hétéves voltam) egy "Győzelem" (Pobjeda) márkájú orosz autó állt meg az ablakunk alatt. A család egyik barátja szállt ki belőle, egy majdnem százkilós, kecskeméti asszony.
Csomagoljatok. Estére már Bécsben leszünk, mondotta.
Apám, aki nagy magyar volt, azt mondta:
Mi nem megyünk sehová.
Jobb külföldre menni, mint a börtönbe, mondta Kati néni.
De hisz én nem csináltam semmit, semmi jelentőset, mondta apám a forradalomra és a szabadságharcra utalva.
A ruszkik már ott voltak a kertek alatt Romániában és Jugoszláviában ugrásra készen várta a parancsot.
Az pont elég ahhoz, hogy lecsukjanak, mondta Kati néni, aki minden évben a legdrágább karácsonyi ajándékkal lepett meg.

A menekülttáborban őrömmel fedeztük föl az utcabeli Ehrenfeld-családot. Idegennek idegen a barátja, mondja, aki otthon van. De hát mi az otthon? Egy görög és egy fene-tudja már milyen bölcselőt hívok segítségül:
A, Ott az otthon, ahol a szív.
B, Ott az otthon, ahol az ember felakaszthatja a kalapját.
A szív egy kalap.
Apám nem akart Európában maradni. Új-Zéland, az igen, mondta. Oda sose jutnak el a ruszkik: Ha átfúrnánk a Földet, pont oda lyukadnánk ki.
Bizony: az önáltatás az a művészet, amely él-tet minket. Az ember úgy esik bele egy álom-ba, mint a vízbe. Ha tud úszni, akkor nincs nagyobb baj. Az igazság az, hogy az egyik álom-ból egy másikba ébredünk. Az élet végül is az önbecsapás művészete. De jaj annak, aki el meri venni az illúziónkat.
Mi egy jövő elől egy múltba menekültünk. És igazunk lett. A hajón örömmel fedeztük fel újra az Ehrenfeld-családot (kiknek nálam őt évvel idősebb lánytagja iránt gyengéd érzelmeket tápláltam). Hát mégsem Izraelbe menték.
Abel Tasman, holland tengerész 1642-ben, magam 1957-ben tettem lábamat az új-zélandi földre. Kezdetben rosszul mentek a dolgok. Apám segédmunkás lett (éppúgy, mintha odahaza maradtunk volna). Hiába: nagyon lassan tanulta meg a nyelvet. Én lubickoltam benne. Anyám, összefogva Ehrenfeldnével lángossütőt nyitott: ő tartott el bennünket.

Az új-zélandi rendkívül barátságos nép, szelídek, mint a birkák, amelyek milliószámra legelik a jó levegőn a tiszta füvet. Csak a maorikkal (ó-zélandiak) volt egy kis bajuk az új-zélandiaknak: pont az aranyereken laktak. Nem is ma-radt több háromszázezer maorinál a két szigetén. Vajon hány maori lehetett ama 16.000 és 12.000 hősi halott között, amellyel Új-Zéland az első és a második világégésnek áldozott?
Én az aukcklandi egyetem angol-francia szakán végeztem. Ezután könyvtáros lettem, és életem azzal telt, hogy elmagyaráztam, mi is az az irodalom. Erről ugyanis még az ausztrálok sem hallottak. Apám ekkor már raktárossá küzdötte föl magát. Elvettem egy új-zélandi lányt és született egy fiunk meg egy lányunk.
És akkor beütött a ménkű: "Bridge" című regényem Terence Mefis néven az amerikai Viking Press kiadónál napvilágot látott és egyik napról a másikra az angol nyelvterület legnagyobb könyvsikere lett. Hetente jelentek meg új kiadások.
Boldog vagyok, hogy találkoztunk, és remélem, hogy ismeretségünk soká tart - miként az úriember mondotta volt az ötfontos bankónak. Lincoln, Grant, Washington (egyszóval az amerikai dollárok) közvetlen ismerőseim lettek.
Érdekes: ha valami Amerikában siker, máshol is az. Híres ember lettem Új-Zélandon. Angol nyelvterületen elég, ha az ember egy bestsellert ír és jól befekteti: életében többé a pénzre nincsen gondja. Csakhogy a további könyveim is listavezetők lettek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy gazdagnak számítok Új-Zélandon - mondjuk inkább a tehetősek kö-zé sorolnak. Apámat és anyámat végre ki tud-tam váltani a mindennapi robotból. Magamat soha. Egy író mindennap író.
A Déli-Sziget egy tengerparti városkájában , Bluffben vettem egy házat, ott élek. (Az új-zé-landiak nyolcvan százaléka az Északi-Szigeten él.) Azért élek itt, mert megvan mind a kettő, amit szeretek: a tenger és az alföld. A két laposság. Ugyanezen okból vettem egy házat az egyik hollandi zeelandon, vagyis egy olyan területen, amelyet feltöltéssel nyertek a tengertől. Amikor megjelent "We Don't Want To Lo-se You But We Think You Ought To Go" című regényem, a magyar Alföldön is vettem egy parasztházat.
Egy menekült szerzetes sose mond szépet a kolostorról, de én még rosszat nem mondtam Magyarországról. Élem a nemzetközi írók monoton életét szimpozionról fesztiválra, könyvkiállításról egyetemre. Nem hazudok - ez új-zélandi vonás bennem: ez a nép azt mondja a fehérről, hogy fehér, a feketéről meg hogy fekete.
Mostanában tettem egy alapítványt nyomorgó magyar írótársaim számára: egyrészt, hogy ne felejtsem el a nyelvet, melyen főművemet óhajtom - szinte titokban - megalkotni, másrészt, hogy valamit én is leírhassak az adómból, mely nem kevés.

2.

Az alapítvány lett a vesztem. Kiválasztottam magamnak két fiatal magyar írót, és egy évre meghívtam őket magamhoz. A. B. és C. D., akiket a legtehetségesebbnek, legígéretesebbnek tartottam, meg is érkezett. A repülőjegyet természetesen én fizettem, mert gazdagabb voltam, mint a Magyar Írószövetség, amelynek még a háza se volt a sajátja. Nem biztos, hogy jól választottam, mert nem ismerhettem a tengernyi magyar irodalmi lap mindegyikét. De mit lehet tenni: Új-Zélandon már 1895-ben 52 napilap jelent meg.
Az ösztöndíj egy évre szólt, A szállást én biztosítottam és a havi kétezer új-zélandi fontnyi költőpénzt is, ami nem kevés ám. De az én magyarjaimnak nem nagyon tetszett Bluff, ami tényleg nem nagy, de mégiscsak egy kikötőváros. Unták. Egy vendég többet lát egy óra alatt; mint a vendéglátó, mondtam magamban. Pedig van egy olyan burmai közmondás is, hogy egy vendég élete hét napig tart.
Először is: A. B. és C. D. utálták egymást. A. B. megsúgta C. D.-ről, hogy egy kozmopolita zsidóbérenc, C. D. pedig azt állította A. B.-ről, hogy egy beszűkült agyú népiescéhá. Magamban pöfögtem, mint egy gejzír. Próbáltam őket összebékíteni. Egyszer megkérdezte C. D. , hogy van-e itt fű. Itt csak az van, mondtam neki, és megmutattam egy tíz méter magas harasztot. Hogy ők kenderre gondolnak, mondta A. B. Kender? Az is van, mondtam én, aki türelmesebb voltam, mint Samuel Marsden, az első keresztény hittérítő 1814-ben.
Mutattam nekik egy sárgás-vörösen virágzó új-zélandi kendert, levelei és virágai is egy méter hosszúak. Ettől se voltak oda. Még a kivi madarat is unottan szemlélték, mintha odahaza ezzel lenne tele az udvar.
Ha olyan füvet akartok, akkor elég lett volna Hollandiáig utazni, mondtam nekik morózusan, mert már kezdett elegem lenni.
Itt mindenki bűnözők leszármazottja, jelentette ki A. B. egyszer.
A földön csak bűnösök élnek, mondtam én szelíden. De Új-Zélandot ne keverd össze Ausztráliával. Az öröm, hogy a legfrissebb magyar nyelvet beszélhetem velük, kezdett kiszállni belőlem. Az ő angoljuk meg nem volt más, mint amit az angol ajkúak hunglishnak hívnak. Már aki ismeri Magyaroszágot. Nem tagadom, Új-Zélandon kevés ilyet találni.
Nehezen akarták elhinni azt is, hogy csak négy százezernél több lakosú városunk van. Mindegyikbe elvittem őket. Wellingtonról a fővárosról a bélszín jutott eszükbe, de hogy a bélszínt kiről nevezték el, azt nem tudták.
Megmutattam nekik az egyetlen működő vulkánt is, mintegy figyelmeztetésképpen. Fordult a kocka: kezdtem én unni őket. Eltűntem otthonról és a feleségemre bíztam vendégeimet, aki csak egyetlen magyar szót ismer: megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekkel. Az ötlet nem vált be.
Akkor komolyan elbeszélgettem velük.

De hisz ti írók vagytok, mondtam. Hogy emeltem őket! Pedig harminc alatt kevés írót találni. Ez már csak ilyen szakma. Egy év elég egy kisebb regény megírásához, mondtam.
Az ő kifejezésükkel élve, néztek rám, mint Rozi a moziban.
Most áthajózunk szépen a Steward-szigetre, ami itt van, velünk szemben. Van itt egy nyaralóm, amit telelőnek hívok. Kétszintes, mondtam. Majd kisorsoljuk, ki lakik fönn, ki lakik lenn. Kitűnő hely az írásra, mondtam. Januárban I9 fok van, júliusban 12.
Akkor ért az újabb meglepetés. Hogy ők csak számítógépen tudnak írni. Magam, apám régi, mechanikus írógépét használtam, amíg Nicky nevű barátném (titkos szerel-mem) kölcsön nem adott egy Olivetti villanyírógépet. Úgy örültem neki, mint. egy gyerek.
Gyerekek, mondtam, ha számítógépen írtok, nem marad kézirat.
Ki a fenét érdekel a kézirat, mondta C. D.
Hát például a gyűjtőket; az antikváriusokat, mondtam.
A szemük se rebbent.
Akkor jött az újabb meglepetés: az egyikük csakis Macintoshon volt hajlandó írni (C. D.), a másikuk meg IBM-en. Ez már nem tántoríthatott el célomtól: megvettem nekik a gépeket.
A leghosszabb tengeri utam lett, míg átvittem őket a szigetre. Azt hittem hosszú időre megszabadulok tőlük. Little did I know, akarom mondani: ha tudtam volna, minek nézek még elébe!

3.

A vendéglátó vendégei foglya. Fiatal magyar sasmadaraim rendre átszálltak a Steward-szigetről egy kis barbecue-ra, sörözésre, beszélgetésre, vagy csak úgy. Ők utáltak egymást - én mindkettőjüket. Szinte kapóra jött a meghívás Mexicóba, egy prózaírói világszimpozionra meg a legnagyobb spanyol nyelvű könyvvásárra. Sajnálkozást mímelve a feleségemre hagytam őket.
Titkos szerelmemet Nickyt is elhívtam - megérdemeltünk már egy nászutat. Nicky beleegyezett, feltéve, ha ezentúl Nickey-nek írom a nevét. Boldogan, mondtam, és már repültünk is. Egy menekülő lovat nem kell sarkantyúzni Azt nem tudtam, hogy Nickey-vel egy cso-mó kellemetlenségét is a nyakamba veszek - a mexikói férfiak megőrülnek egy szőke, világos bőrű és szemű nőért. Nickey kendőt és napszemüveget kényszerült viselni.
Mexikó mágikus föld - ezt mindenki érzi, aki odaér. A világ természeti javakban egyik leggazdagabb országa, nyolcvanmilliós népességgel. Mi, új-zélandiak vagy magyarok nem vagyunk egy súlycsoportban. Sajnálatos módon azonban hatévenként jön egy újabb csapat politikus, akik a választások során megígérik, hogy kiirtják az előző rezsim áltál felvirágoztatott korrupciót, aztán hat évig ők rabolják ki az országot. Ezért van az, hogy a nép beletörődött a sorsába. Ami-nek be kell következnie, az úgyis bekövetkezik. Ahol csak a múlt biztos, a jelen rögtönzések színhelye, ott a jövővel minek törődni.
Köznapi értelemben ez azt jelenti, hogy a pontosságnak az égvilágon semmi értelme nincs. Egy hétig küszködtünk Nickey-vel új-zélandi berögzöttségeink érvénye-sítéséért a világ talán legszennyezettebb levegőjű nagyvárosában, a húszmilliós Mexikóvárosban. (Nickey szeme gyulladtabb volt, mint az enyém, de szerencsére pár nap alatt túl lett rajta, különben el kellett volna utaznunk). Amikor beletörődtünk vendéglátóink időszemléletébe, hirtelen minden működni kezdett.
Ha egy mexikói elkésik egy találkozóról, legritkább esetben, fogja a különben leírhatatlan közlekedési viszonyokra. Egyszerűen nem mond semmit. Mosolyog: -szépen, ártatlanul, hódítón. Jelen időben. Két órás késés - mi az? Bocsánatot kérnie azért a faragatlanságért kellene, ha valahová pontosan érkezne az ember. A költésnek ezen a szent földjén, ahol nem- csak a pszilo-bé gombák, de a pejóte is úgy terem, mint a látók és jövendőmondók, nagyobb becsülete van a. takarékosságnál, ennél a szép, új-zélandi erénynél. Egy fiesztára spórolni, azt igen - a banknak nem.
Felhívtam a feleségemet: megkönnyebbülten közölte, hogy A.B. és C.D. az én két ösztöndíjas magyar íróm egyre kevesebbet látogatja. Ennek a hírnek örültem. Annak már kevésbé, hogy írás helyett kirándulásokat tesznek Ausztráliába az én pénzemen. No de ne legyünk maximalisták: maga a távolság tőlük megfizethetetlen gyönyörűségnek tetszett.
Ráadásul a világszimpozion áttette székhelyét egy kedvesen álmos és poros városkába, Moréliába. Itt láttam azt, hogy egy házfalra valaki kiírta "ESPANOL" - másvalaki áthúzta és föléírta "NAHUATL". Na most légy okos, gringókám: van olyan mexikói, akinek a spanyol sem elég hazafias, inkább az aztékok nyelvére szavaz. Századszorra fogadtam meg, hogy megtanulok spanyolul (a franciából semmi), még akkor is, ha az a vagy harminc fajta mexikói indián nem is érti.
Egy prózaíró világszimpozion olyan, hogy a hiúság vására hozzá képest egy lehúzott redőnyű szatócsbolt. Meg is pattantunk Nickeyvel, egy közeli, a Balatonnál nagyobb tóra, a Pátzuaróra. A középén lévő sziget kicsi volt és teljesen beépített. Janitziónak hívták. Főleg kék, de narancssárga, barna, zöld, piros, rózsaszín, bíbor és fehér falú házai ragyogtak a napfényben. A sziget csúcsán állt egy szobor, amely távolról emlékeztetett a Szabadság-szoborra. Közelről nem. Juan-Pedróból, mexikói barátunkból, ha beküldött egy üveg jaliscói (mert ez a legjobb ) tequilát vagy rásegített egy kis pezsgővel, hogy "rápido" legyen; de még ha a legolcsóbb és legrosszabb charranga nevű pálinkát itta, mindjárt előbújt a hazafi:
Mienk volt itt minden - egészen a kanadai határig.
Sajnos ott kellett hagynunk ezt a bájos szigetet és el kellett utaznunk Guadalajarába, amely egy hatmilliós vidéki város. Itt rendezték a világ legnagyobb spanyol nyelvű könyv- és szoftvervásárát. Talán mondanom se kell, minden fontosabb kiadó ott volt a világból. Még a kínaiak és az oroszok is figyelemre méltatták ezt a hétszázmilliós és növekvő piacot. Csak a közép-európaiak nem.
Na itt aztán láttam egy igazi fiesztát! Nicanor Parra, a chilei "antipoéta", ahogy önmagát nevezi, vette át a Juan Rulfo-díjat a százezer dolláros csekkel. A szponzorok között a mexikói lottótársaság nevét is említette - ugyan tréfásán - de maga a költő. Mit mondjak: ő nyert a lottón. Utána napokig szedhettük a hajunkból a konfettit Nickeyvel, amikor megérkezett feleségem távirata:
"A fiúk maori lányokkal élnek együtt STOP Engem nem fogadnak STOP Azonnal gyere haza STOP Jobbik feled STOP"
Már a repülőn ki akartam vetni kártyán (természetesen taroton), hogy mi is vár ránk odahaza, de a paklit, amelyet egy mexikói jósnál vettem, a szállodában felejtettem. Ennél nincs rosszabb előjel.

4.

Hajózni nem muszáj, de csalni igen. Ettől még az embernek lehet lelkifurdalása, ha titkos szerelmével, a kiszámíthatatlan és makacs Nickeyvel érkezik haza mexikói nászútjukról a családi kándalló mellé.
Először is ráncba szedtem az én magyar írópalántáimat: nem öntöztem, inkább kicsit ritkítottam, visszavágtam őket. A maori lányokkal való vircsaftnak örökre véget vetettem azzal, hogy megbeszéltem a dolgot az illetékes törzs főnökével. Kikötöttem, hogy süvölvény íróim kéthetenként kötelesek beszámolni elvégzett munkájukról, és megemlítettem, hogy mások milyen boldogok lennének a helyükben. A maori főnök és az utóbbi megjegyzés hatott. Úgy látszott, magukba szállnak, s csak a csajozásig tartó egységfrontjuk is odalett.
Közben választás volt Új-Zélandon: apám a Nemzeti Pártra, anyám a Munkáspártra, a feleségem a Liberális Pártra szavazott. Magam a Társadalmi Hitelpárt mellett tettem le a voksom, melynek választási programját a leghaladóbbnak tartottam. Azt ígérték, ha hatalomra jutnak, eltörölnek minden adót.
Közben londoni meghívásnak kellett eleget tennem: felolvasóest az angliai kiadóm szervezésében és a hozzátartozó interjúk a BBC-nek, vagy kedvenc napilapomnak, a tönk szélén is túlra került The Guardiannek és egyebeknek. Londoni ösztöndíjas voltam valaha aucklandi, egyetemista koromban, s azóta is szeretettel gondoltam vissza az ott megismert, francia, francia-kanadai, belga, kuwaiti, japán, görög stb. lányokra, akik nagyban szélesítették volt szellemi és fizikai látókörömet.
Összehívtam két ösztöndíjasomat és finoman utaltam rá, hogy a távollétemben is rajtuk lesz a szemem. Fölajánlottam, hogy addig lakjanak bluffi házamban: náluk hatékonyabb betörésgátlót keresve se lehetett volna találni.
Lelkiismeretfurdalásomban ugyanis odáig jutottam, hogy a feleségemet, Jennifert is elhívtam az útra. Minden új-zélandi vágyik arra, hogy életében legalább egyszer London flaszterét koptassa. Olyan nekik London, mint a katolikusoknak Róma. A gyerekek már elég nagyok voltak, hogy vigyázzanak magukra, a fiam és lányom külön élt már tőlünk, mind a négyünk szerencséjére. Arámat egész felvillanyozta az út, csináltatott egy csomó - szerinte -Londonhoz illő ruhát.
Nem akartam neki megmondani, hogy London az a pöcegödör, amelybe a Brit Nemzetközösség valamennyi naplopója levezetődik. Nem akartam elvenni a kedvét. Azt se mondtam, hogy a Selfridge's-nél vagy a Harrod's-nál kaphatja meg az igazán "Londonhoz való" ruhákat. Az Oxford Streetet sem említettem: azoknál a szabóknál éveket kell várni egy ruhára. Ebbő1 is látszik, hogy az ottaniak nem dőlnek be minden divatfuvallatnak. Az én kedvenc ruhavásárló helyem a Petticoat Lane-i bolhapiac volt.
Ha Londonban volt dolgom, hagyományosan a család egyik, barátjánál, Rolandnál szálltam meg. Nem jutott eszembe, hogy a feleségemmel vagyok, és megígértem neki, hogy kalauza leszek a városban. A British Museum hatalmas csarnokaitól a Courtauld Institute Galleries szobácskáin át igyekeztem minden nevezetességet megmutatni. Ez azért volt baj; mert vendéglátónk, Roland éjszakai ember volt. Éjszaka dolgozott, és mint jó magyar, éjszaka ivott is. A közös berúgások elmaradtak a feleségem miatt - Roland egyre mogorvább lett a vacsoráknál. Azt a hibát is elkövettem; hogy fölkerestem a Londoni Egyetem ama kollégiumát, amelyben ösztöndíjas koromban laktam: a csalódás torokszorító volt, amelyet csak rengeteg whiskyvel lehetett feloldani. Megtettem azt is, hogy én egy kocsmában vártam be, míg feleségem megnézett valami nevezetességet. Szigorúan "straight" azaz egyenesben ittam whiskyket; vagyis tisztán. A londoni pubokban csak az alkoholisták nem kérnek jeget vagy szódavizet, bár ilyennel eggyel se találkoztam. Estére már kapatos voltam, s ahelyett hogy Rolanddal, aki a magyar irodalom angol történetírója volt, beszélgettem volna; szemét módon aludtam.
Letudtam a kötelező köröket, melyeket a londoni kiadóm szervezett számomra, s hogy enyhítsek kicsit Roland neheztelésén, vállaltam, hogy az angliai magyarok előtt is föllépek. A londoni "Lengyel Házban" volt az est, hogy miért pont ott, azt ma se tudom. Talán mert ;,magyar, lengyel két jó barát". Az esten telt ház volt, és megkérdezték, hogy miért nem írok magyarul is. Azt feleltem, hogy főművemet anyanyelvemen szándékozom megírni, s ezzel nagy tetszést arattam.
Egyszer, mikor az asszony bement a National Galleryba, én meg egy kocsmába igyekeztem, rám mosolygott ,egy diáklány, aki egy párkányon ült Én gyáva, csak két whisky után mentem vissza, de addigra a lány eltűnt. Soha nem tudom elfeledni a -mosolyát.
Közben Rolandéknál kezdett kitelni a becsületem. Roland legalább annyira utált, mint én az ösztöndíjas magyarjaimat, és már este is elzárkózott előlem, holmi munka ürügyén. Fino-man be akartam adni a feleségemnek, hogy ideje hazautaz-nunk, amikor Nickey üzent az e-mailen a megbeszélt álnéven, és tudatta, hogy a srácok miatt kigyulladt a garázs és mindkét autónk bennégett. Biztosítva volt természetesen minden, de én szörnyű haragra gerjedtem. Azt már tudtam, hogy Jennifer hűséges-hűtlen kísérgetése a Rolanddal való barátságomba került, de azt még nem, mit fogok tenni a két gazfickóval, ha végre hazajutunk Bluffbe.

5.

Amikor megláttam a házunkat, könny szökött a szemembe, pedig nem vagyok érzelgős. A süllyesztett garázs teljesen leégett a tűz komor nyomokat hagyott a ház falán is. Kérdem én a vendégeimet, mi történt. Hogy ők nem tudják. Nagyobb baj, hogy tűzoltók se tudták. Nem tudtam a vendegeimre bizonyítani semmit. Nickey - aki távolétünkben szemmel tartotta a házat - ugyancsak nem tudott beszámolni semmiről. Annyira rosszindulatúnak nem tarthattam ösztöndíjasaimat, hogy szándékosan okoznak kárt nekem. A biztosító fizetett, mint egy japán üzletember. Magyarjaimat visszapateroltam Stewart-szigeti nyaralómba. Előbb azért még megkérdeztem, hogy honnan van eme irtózatos telefonszámla. Mert hogy nálunk nagyon olcsó ám telefonálni. A. B. és C. D., a két választottam azt mondta, nem tudják. Ez akkora hazugság volt, mint a Mount Cook és a Mount Aspiring egymásra téve.
Persze, hogy hazatelefonáltak szegények. De órákat ám! Még az időpontot se tudták jól megválasztani. Rájuk néztem és csak annyit mondtam:
Miért nem mondtátok, hogy honvágyatok van.
Hogy ők azt se tudják, mi az, és ilyen jól még sehol sem érezték magukat.
Mindenkinek van: honvágya, mondtam. Csak az a kérdés, mikor búvik elő. Van, akit évtizedek múlva támad csak meg.
Ezzel elváltunk
Másnap hívott anyám, és elmondta; hogy édesapám kórházba került. Mindjárt tudtam, hogy mindennek vége. Apám már évek óta nem mozdult ki a házából: és a szűk családi kört leszámítva, nem fogadott senkit. Újságot nem olvasott; televíziót nem nézett. Csak feküdt az ágyon szótlanul. Sosem hallottam panaszkodni.
Amikor meglátogattam a kórházban, már csak fél lábbal volt e földön. Egy könyvemet is emlegette. Nem mertem hozzá papot hívni, nehogy azt higgye, lemondtunk róla. Pedig papot kellett volna hívnunk, bizony. Már csak a proszektúrán láttam viszont, ahogy az orvosok a hullaházat emlegetik szépkedve.
A halálról nincs más birtokunkban, csak csupa közhely. Ezek közül az egyik, hogy apám közelebb került hozzám halála után, mint életében. A közhelyek jóvátehetetlenül igazak. Olyan szomorúság tört rám, hogy egyedül lehetett csak elviselnem. Mondtam arámnak, Jennifernek, hogy bizonytalan ideig zeelandi (Hollandia) házamban leszek, de csak a legszűkebb köröm számára. A fogaim közelebb vannak hozzám, mint az ismerőseim, nem is beszélve a rokonokról és a vendégekről. Az ösztöndíjasaimnak kiadtam, hogy írjanak egy kisregényt egyes szám első személyben egy maori lányról.
Ezzel felültem a KLM egyik gépére. Mit nekem új-zélandi hazafiság. Azért a másodosztályra, mert olvastam, hogy a pakisztáni miniszterek is így tesznek. De legfőképpen így tesz Charles Feeney; aki saját erejéből lett milliárdos (amcsi dollár-ban), mégsincs egy saját háza vagy kocsija. Az órája - beállítólag - tizenöt dolcsit se ér meg. Jótékonykodásra úgy 600 millió dollárt költött az elmúlt másfél évtizedben. Hát akkor mit nekem te zordon két ösztöndíjas.
Zeelandi házamban sokáig ültem bénán a fájdalomtól. Csak a Tibeti Halottaskönyv meg a Biblia volt velem, Márquez regényeit és Pessoa verseit leszámítva. Aztán egyszercsak mehetnékem támadt. Először haarlem-i barátaimat látogattam meg, két kispolgárt, akik annyira hittek macskájuk földöntúli képességében, hogy lekottázták, ha végigment a orgonán. Szerettem őket, de nem ez kellett nekem. Összehívtam barátaimat egy amszterdami kocsmába: egy író, egy festő, egy kiadó, egy költő, egy filmes. Egy meg, aki mindezt együtt művelte ráadásul még zenész is volt.
Amit elfelejtettem: télből jöttem a nyárba. Zandvoortban úgy leégtem, hogy három napig mozdulni sem tudtam a fájdalomtól. A találkozó fuccsba ment. Mindenem leégett, mint a garázs. Ha ez azért volt; mert a kiscsajok mellét is megnéztem a tengerparton, akkor kérem a jó Istent, adjon rájuk fürdőruha felsőrészt is.
Ekkor üzenetet kaptam Nickeytől, aki "Samuel" álnéven közölte, hogy pártfogoltjaim antarktiszi kirándulásra indultak a munka helyett.
Azonnal meggyógyultam és helyet foglaltam az új-zélandi légitársaság egyik gépén. Első osztályon.

6.

Mire érek haza?! Egy elmebeteg férfi hat embert agyonlőtt, ötöt megsebesített. Új-Zélandon. Persze az én magyar ösztöndíjasaim nem lehettek köztük, hiszen éppen a délsarki expedíciójukon vettek részt. Mi érdekelhette őket annyira: a fókák vagy a jéghegyek? Még találgatni sem akartam. Annyi bizonyos: még mindig túl sok a pénzük, gondoltam s ezúttal másodszor feleztem meg ösztöndíjukat. Ráadásul - természetesen törvényellenesen - az útlevelüket is bevontam. Amíg nincs kész a két kisregény, nem mozdultok Stewart-szigeti telelőmből, jelentettem ki. Zord voltam; mint a sarkkör Amilyen a vendég; olyan a vendégség, mondtam.
A baj nem jár egyedül és nem csak magyarul tud. Arám, Jennifer azzal várt, hogy átlát rajtam: tudomása van a Nickey-vel való kapcsolatomról, természetesen mexikói nászutunkról is. Az is hülye aki egy Bluff kicsinységű városban szemet mer vetni egy másik nőre. Hogy gondolhattam, hogy én majd megúszom?l Elmondta, már apám halála idején is fontolgatta a válást, de tisztelte a fájdalmamat és várt. Idáig. Azután ideadta az ügyvédje névkártyáját, beült a kocsijába és elhajtott. Tehette: kettőnk közül nekem kell eltartanom őt élete végéig, s akkor a szerzői jogokról nem is szóltam. Mind. a két gyerek az anyja pártján állt, ez nagyban megnehezítette a helyzetemet. Ez az újkonzervatív nemzedék rosszabb még apáink bigottságánál is. Ez az: apám! A halála óta szinte min-dennap beszélgettünk egy kicsit. Most azt mondta:
Eridj haza!
Tudtam, hogy Magyarországot érti rajta.
Vegyes érzésekkel indultam útnak, magam mögött hagyva szédült családomat és két foglyomat. Nem beszélve szeszélyes szerelmemről, Nickeyről, akinek esze ágában sem volt követni engem.
Az első benyomások irányítják az értelmét; mondja a kínai meg én. Hát kérem. Az időjárást most hagyjuk. Szo-rítkozzunk csak arra, mit lát az idegen először, ha történetesen repülővel veti a balsora magyar földre. Először is azt; hogy a taxis meg akarja, győzni arról, hogy az óra amerikai dollárban mutatja a viteldíjat. Egy másik taxis - feketén - csupán ötezer forintért hajlandó elvinni az embert szállodájába. Na akkor az ember felül egy repülőtéri iránytaxira. Az óriásplakátok már nagyon amerikaisak az út mentén; de a viskók, budik, düledező sufnik, pecsenyesütő bodegák, italmérések, lepusztult gyárak, hulló vakolatú, telepek, rosszarcú nők, rongyos, tántorgó, emberek nagyon is honiak. Ez volna Kelet Párizsa?
Mindenütt piszok és valami mindent átjáró szürkeség. Koszosak az utak, a járdák, az autók, mint a szennyes hó, amelyet csak felhalmoztak, de el nem takarítottak. Fekete massza ,szétfröccsenve mindenhol. Beljebb már jobb a helyzet. Látni: a századfordulón szép város lehetett Budapest. Golyóütötte falak, rétegekben lerakódott korom melyet csak jobban hangsúlyoz, ha a ház egyetlen részét kicsinosítja egy cég. A bankok és szállodák már nemzetközi szintet mutatnak.
Azután a levegő. Ha kilép az utas a szállító dobozból, hogy belépjen egy lakódobozba, a paprikás krumplinak, a benzinnek, a pörköltnek, a kétütemű motorok kipufogógázának valami olyan elegye szédíti el, hogy sokáig csak a száján át mer venni levegőt. Van, akinek a benzingőzbúrától begyúllad a szeme, ha nem is olyan végzetesen; mint Mexikóvárosban.
Ha az ember a szobában kinyitja a tévét, örül a szép Parlarment láttán; de .hogy heten nyolcfelé húznak benne, az bizonyos.
Új-Zélandon minden párt tudja, hogy a haza java - hogy azt ne mondjam üdve - előbbre való, mint a párt érdeke. Ezért bármikor készek egy nagykoalícióra. Ide még ellenség se kell: elintézzük mi magunkat.
De menjük csak ki az utcára! Ennyi űzött arcú, rossz kedvű embert együtt én még nem láttam. Ha valaki mosolygott, felfigyeltem rá: külföldi volt. (A szerelmesekről most ne essék szó, illetve essék: ennyire nem szokás az utcán egymásnak esni sehol a világon. Vagy csak ott, ahol ennyire nagy a lakásínség.) Az emberek derékig járnak a kutyaszarban, a koldusoknál csak az utcalányok -agresszívebbek. Párizsban a clochard a városképhez tartozó színfolt, a szabadság szimbóluma. Szép kis szabadság, amely megtiltja a gazdagnak és a szegénynek egyaránt, hogy, a híd alatt aludjék, vagy kenyeret lopjon! De hagyjuk ezt. Az itteni elesettek tömege, emberi méltósá-gának teljes föladása viszolyogtató. A Moszkva téri emberpiac párja nem Közép-, inkább Dél-Amerikában van.
Mindenütt angol és német feliratok - alig tudni, hol is vagyunk, ha az iméntiekről egy pillanatra megfeledkeznénk. A telefonszámok már hétjegyűek, edzőruhás emberek az utcán kiabálnak maréktelefonokba, az öltönyösök a kocsiban, hogy nehezebb legyen vezetni. A jól öltözött rablók és rossz ruhájú tolvajok országa ez.
Mióta itt vagyok, szinte mindennap robbantottak vala-hol a városban. A bűnözés teljesen logikus kiterjesztése annak a gondolkodásnak és életformának, amit itt - e banántalan banánköztársaságban - üzleti étetnek hívnak. Tudatlanok azok az újságírók, akik Chicagóhoz hasonlítják Budapestet. Chicago szép, csillogó, eleven, lüktető, erős város, ahol egykoron Sir George Solti vezényelte a filharmonikusokat. Nem hiszem, hogy Új-Zélandon ilyen lehetett a korai kapitalizmus - tudom. Arra gondoltam, milyen szerencse, hogy szegény apám mindezt nem látta, mert benne egy egész másmilyen Magyarország élt haláláig. Sürgősen el kellett utaz-nom a Nagyalföldre, kicsiny tanyámra, melyet csak fényképről ismertem.

7.

A tanya pont olyan volt, mint a fényké-pen: cserepes, akáclombos és napsugárdíszes. Beszédes Pista bácsi, a család régi ismerőse (a lánya, Böbi volt a dajkám és a mindenesünk, már amíg ezt megengedhettük magunknak) vásárolta nekem, teljesen tőrvényesen, mert magyar állampolgárságo-mat nem vesztettem el. (Pedig igyekeztem, de most hagyjuk a poénokat.) A lényeg az volt, hogy itt is olyan magányos lehettem, mint a Stewart-szigeten, vagy a hollandi Zee-landon és közben tizenöt kilométerre laktam szülővárosomtól.
Amikor leállítottam a bérelt kocsit a tanya gyepes udvarán, pont akkor szállt le egy gólya. Szó nélkül beszélgettünk szürkületig. Behordtam a kocsiból, amire úgy véltem szükségem lehet egy olyan tanyán, ahol villany is van. Még tűzifát is aprítottam, pedig elektromos fűtőtestek voltak minden szobában, a konyhát kivéve.
Isteneset aludtam.
Másnap, csak úgy szórakozásból bekapcsoltam a tévét.
Épp arról adott hírt, hogy az angoloknak sikerült klónozniok egy teljesen ép birkát egyetlen sejtből. Szegény új-zélandi kosok, minekünk lőttek, gondoltam. Már megbántam, hogy a tévéhez nyúltam. Átmentem a tisztaszobába és az asztalfiókban egy fölöttébb ér-dekes irományra bukkantam. "Betegség" -ez volt a címe.
"Csütörtök Antal, vármegyei útbiztos megbetegedett. Na mármost, hogy tüdőgyulladásba esett-e vagy éjjel az árokba, az mindegy.
A szolgája vitte a hírt a hivatalba, egy ottani szolga pedig továbbította a főjegyzőnek élőszóval. A főjegyző már harmadnapon írásban jelentette a tényt az elnöki osztálynak. Az alispán rászignálta az aktát az aljegyző úrra, aki több irattal együtt behajította az almáriumba és megkezdte szabadságát.
Egy tiszteletbeli díjtalan joggyakornok ott szokta a körmeit tisztítani az aljegyző úr mellett, és néha kinyitotta a nagyszekrényt, mintha érdekelnék az ügyek. Az útbiztos ügyéhez rejtélyes módon kedvet kapott a gyakornok. Ráírta a hátára: kiadatik a tiszti főorvosnak a betegség kiderítése végett. "
Itt tartottam az olvasásban, amikor bejött Beszédes Pista bácsi, aki méltó volt nevéhez. Elmondta, hogy a fiatalok már mind elmentek, ezért ilyen üres és megműveletlen ez a határ, ez a fekete, jó föld. Ok maguk csak a személyes szükségletűkre termelnek s tartanak állatot. Annyit azért én is tudtam, hogy a mezőgazdálkodás csak akkor tűnik könnyűnek, ha egy tollal szántunk a papíron, s a paraszt az az ember, aki kicsiben vásárol, megpróbál nagyban eladni, és mindkétszer megfizeti a szállítást és minden egyebet. Azt is mondhatnám, a földmívesség nem üzlet, ha-nem elfoglaltság. Pedig ez minden civilizáció alapja. Ha elpusztítjátok a tanyákat, fű fog nőni városaitokban, az utcákon. Meghallgattam az öreg panaszát, és tudtam: az öreg paraszt és az Európai Unió harcában ki fogja húzni a rövidebbet.
Olvastam tovább.
"A végzést előbb parafálta az alispán, aztán lekerült a többivel a kiadóhivatalba. Egy hét elteltével már kész is volt a végzés és visszakerült az alispán asztalára aláírás végett. Akkorára az alispánt Erdélybe szólította a köteles medvevadászat. A helyettese, a főjegyző, látván a rá várakozó iratáradatot csak annyit mondott:
Majd bontófésűt öttem, hogy négyszázszor leírjam a nevemet! Csak várjuk mög az öregöt.
Egyszer minden medvevadászatnak vége szakad, és az ügyirat végre eljutott a főorvoshoz azzal, hogy vizsgálja meg az útbiztost, milyen természetű a betegsége."
Amidőn itt tartottam egy termetes ember nyitotta rám az ajtót. Elmondta, hogy ő Angyal Vince zeneszerző. Itt szerzi műveit a Klebelsberg Kunó-féle iskolában, melyet megvásárolt, s amelynek esténként valóban idelátszottak fényei a tavaszban. Játszottunk egy parti sakkot, amelyben hagytam nyerni. Közben elmondta, hogy már csak magának szerez zenét. A művészetet teljesen tönkretette a cinikus, vészkapitalista réteg, amely kiszívja az ország vérét, aztán lelécel. A bürokrácia rosszabb, mint régen: ő kivándorolna, ha nem volna ily koros. Megittunk egy üveg bort, aztán elbúcsúzott. Én meg elővettem az irományt.
"A főorvos el is határozta, hogy a kővetkező héten meglátogatja a delikvenst, méghozzá szerdán. Mivel pedig az egyik szerda éppolyan, mint a másik, valamelyiken tényleg útnak is indult. Tapasztalatának eredménye egy jelentés lett, amely szerint az útbiztosnál zárt ajtókra lelt, de a háziak szerint a közigazgatás eme oszlopa nem is beteg, mert három nappal ezelőtt ünnepelte neve napját tisztelői és barátai körében. Ezért alapos gyanú forog fönn, hogy az útbiztos szimulál és célirányos volna az iratokat véleményezés végett áttenni a tiszti ügyészséghez."
Ekkor betoppant Hadnagy Bálint, gyerekkori pajtásom. Azt meg sem kérdeztem, honnan tudja, hogy itt vagyok: a tanyákon nem kérdez az ember ilyesmit. Megkérdeztem viszont, hogy neki jól álle a szénája. Mert valahogy nem panaszkodott. Azt mondta, neki igen. Állatokkal foglalkozik (erdélyi vendégmunkások alkalmazásával) és az állatokat, rokoni szálai révén az utolsó darabig el is tudja adni.
A pénz olyan, mint a trágya, mondta. Ha szétteríted, hasznot hoz, ha fölhalmozod, bűzlik. De mindehhez szerencse kell. Tervet szőni a szerencse ellen nem lehet, mert Isten ellen nincs szerencse. A véletlen istenkáromlás, mondta, és lehúzta az üveg új-zélandi whiskym maradékát. Elment az egyetlen elégedett emberem.
Elolvastam a végét annak, amit az aláírás/szignó szerint egy bizonyos Sz. V. hagyományozott rám, a fiókban:
"Szinte hihetetlen, de az iratok két hét alatt elkerültek rendeltetési helyűkre. Az alispáni hivatalban fegyelmi vizsgálatot rendeltek az útbiztos ellen. Három hónappal .az eset után az útbiztos nagy álmélkodással olvasta, hogy a fölfüggesztéstől csak az mentette meg, hogy mindezidáig nem volt fegyelmije. Föllebbezést jelentett be, hogy csupán egy napot mulasztott, de arról is idejekorán jelentést tett. A fegyelmi választmány ötven korona pénzbírságra ítélte, melyet az enyhítő körülmények miatt harminc koronára mérsékelt: Az útbiztos a minisztériumhoz már nem mert föllebbezni, mert tartott tőle, hogy elcsapják."
Én meg összecsomagoltam a holmim, és elindultam szülővárosom felé. Az út felét gazdák szállták meg munkagépeikkel. Föl voltak zászlózva, azt hittem, valami nemzeti ünnep van.

8.

Az életnek értelmet kell adni, annál a nyilvánvaló ténynél fogva, hogy nincs értelme, morfondíroztam hazafelé menet, vagyis hogy szülővárosomba térvén: A fél utat lezáró parasztok felirataiból megtudtam, hogy egyáltalán nem ünnepelnek, hanem sztrájkolnak. Új-Zélandon mindenki tudja, ha a paraszt nem szarik, az úr nem eszik. Elszomorító volt látni, hogy milyen leselejtezett traktoraik vannak.

Az élet értelmén még azért is fölösleges filózni, mert közben hazaérsz. Mindig is erre a pillanatra vártam: megrendülök-e; ha viszontlátom szülőföldemet. Saját országod azért szereted jobban a többieknél, mert mindnyájan gyerekek vagyunk, mielőtt állam-, netán világpolgárok, filozófusok vagy utazók leszünk. Eleddig nem ismertem a honvágyat, mert idejekorán elmentünk innen, másrészt én állandó mozgás-ban voltam, amikor nem jut idő az ilyesmire. És mégis: minden fűszálnak megvan az a helye a világon; ahonnét az életét veszi. Otthon az, ahol be kell hogy fogadjanak.
Így esett ez velem is, aki Hadnagy Bálintéknál, szálltam meg: két portára a szülőházamtól, amelyet épp egy rendőr birtokolt. (Disszidálásunk után természetesen elkobozták volt.) Megkérdeztem a rendőrt: körülnézhetek-e gyermekkorom színhelyén. A világ legtermészetesebb módján beengedett. Akkor megtudtam az igazat: a legtöbb hely otthon van. Hiába, hogy Új-Zélan-don kétszer akkora házam volt - a férfi háza, a felesége vára. (Míg el nem hagynak, mint en-gem.) Megnéztem az ablakfélfában a titkos bevésést, egy horogkeresztet. Még a ház előttünk való tulajdonosa, egy náci érzelmű magyar katonatiszt véste volt bele, nem tudván, hogy a szvasztika az örök életet jelképezi Keleten és nem holmi harci bárdot. Ott volt. Nem tudom miért, de ez az apróság megnyugtatott. Valami állandóságot sugallt.
Pedig hát szülővárosom tökéletlenül megváltozott. A Balkán kapuja akart lenni - szellemileg, gazdaságilag. Ehelyett a legjobb úton haladt afelé, hogy egy szabványos balkáni város legyen belőle. Nem azért mondom ezt; mert az egykori kocsma helyén bank nyílt; egy bank helyén kocsma, a virágbolt helyén kupleráj, vagyis szintén egy virágbolt. Nem: A levegő változott meg. A beszéd. És nem is a nagy olajláz idején a Viharsa-rokból betelepültek kevert beszéde. Hanem az a sok szerb szó. Rác régén is volt szülővárosomban; de mind elmagyarosodott. Ezeknek eszűk ágában sem volt asszimilálódni:
Szinte kérkedtek azzal; hogy mások. Ezt még a szelíd Új-Zélandon sem kedvelik. A legtöbbjük - mint megtudtam, fegyver, benzin-, kábító-szer vagy embercsempész volt - ilyen sorrend-ben. Az ingatlanok értéke felszökött a városban, de nagy árat kellett fizetni érte. Mindennapossá váltak a lövöldözések, leszámolások. Amíg egy maffiózó szitává löveti konkurensét, még csak hagyján; de amikor egy templom - jelesül a Szent Rókus-templom - előtt robbantanak, az már más zene. Megszaporodtak a betörések is. Kitörni valahogy mindig kevesebben akarnak.
A farkaskapitalizmusnak azt a válfaját kapták meg földijeim, melyet a farkasok sem kedvelnek. Az külön dühített, hogy nem ismert föl senki: Pedig hát honnan ismert volna? Itt csak a legsilányabb ami könyveket teszik ki az utcai asztalra ta-valy a bolti polcra - én ezektől fényévnyi távolságra vagyok; szerencsére.
Ha engem nem is, de megismerték a pénzemet: Hadnagy Bálint elhintette a városban egy- két régi havernak, hogy itt vagyok: máris jöttek a kérelmezők. Volt; aki a világ legtutibb vállalkozásába vett volna be társnak, de olyan is akadt, aki kölcsönkért. Arról már nem is szólva; hogy Bálint figyelmeztetése ellenére ketten ösztöndíjkérelemmel is próbálkoztak. Hogy ne lássanak részre hajlónak, mindegyikőjüket elutasítottam.
Egy este elmentünk néhányan sörözni, amiből éjszakai ivászat lett. Amikor a jámbor képű tulaj, aki: szelíden mosta a poharakat, eldicsekedett vele, hogy száznál több embert ölt meg az épp soron lévő balkáni háborúban, betelt a pohár.
Homéroszért hét görög. város, Andy Warholért hét tót falu vetélkedett - értem nem kell. Vilá-gos, hogy hol születtem. De hogy hol halok meg?! Az fontosabb.

9.

Hol lészen halálom, azt nem tudhatom még. De tőlünk két sarokra egy kiskamaszt megöltek a társai a kerékpárjáért vagy a kutyájáért - egy időre hátat fordítottam szülővárosomnak.
Amint kiértem az országútra, lestoppolt egy fiú. Örültem neki: nem az a bajunk; hogy sose jutunk sehová, hanem hogy útközben nincs társaságunk. Mint hamarosan megtudtam, a magyar balettművészet egyik épp ina szakadt csillagával hozott össze a sors. Kérdezgettem honi balett állapotáról, mintha igazán érdekelt volna. A fiúból ömlött a panasz. Elmondta, hogy az Állami Balettszövetségben is legalább tíz társaság van, amellett létezik egy Balettkamara, egy Független Balettszövetség és most alakult meg a Függő.
Na és aztán, mondtam neki. Mindenkinek joga van szabadon megválasztania a társait.
Nem tetszik érteni? mondta. Az egész olyan, mint egy alulról megromlott torta. Akárhány szeletet vágunk is, romlott rész mindenhova jut. Mindenhol ott vannak a tehetségtelenek.
Ez is demokratikus, mondtam én. Mindenkinek joga van a saját tehetségtelenjeit pátyolni: a béjart-istáknak éppúgy, mint a klasszikus orosz balettre vagy a mozgásszínházra esküdőknek.
Az egyesülésben a kis dolgok nőnek, a széthúzásban a nagyok kisebbednek, mondta a koraérett táncosok bölcsességével a fiú. Mert miről van szó. Nem arról, hogy itt vagy ott, jobb a koreográfia. Sokféleképpen lehet táncosnak lenni. Ez jó. De a többoldalúság magasabb egység nélkül zűrzavar.
Miként a pluralizmus nélküli egység zsarnoksághoz vezet, feleltem én. Csak az érték, ami számít.
Falka mindig is volt, mindig is lesz, mondta az én emelkedő csillagom. Mi egy osztályban is egymás konkurensei voltunk az Állami Balettintézetben. De a balett-társaság az más. Az olyan; mint egy kutya: minél jobban szeret valakit, annál jobban bepiszkítja. Ebben az összemelegedősdiben nem az a baj, hogy a többiek erényeit és hibáit is magára kell vennie az embernek - hiszen a szél is különböző helyről szedi illatait és bűzeit. Az ilyen körbetartozósdit a félelem és az érdek mozgatja.
A jelszót itt tudva, vagy nem tudva, Marcus Aureliustól kölcsönzik, nyugtatgattam. Vagyis: ami jó a rajnak jó a méhecskének. Miért bűn ez? Sok pókháló oroszlánt győz, ahogy az etiópok tartják. Egy nyilat el tudsz törni, de egy nyalábot nem.
Már megint nem tetszik érteni valamit, mondta. Ez önmagunk gettósítása. Ha az egyik szövetséghez tartozol, nem állhatsz szóba a másikhoz tartozóval.
És te melyikhez tartozol?
Én sehova. Nekem egy egyszemélyes szövetségem van, ahol ideiglenesen egy lány tagfelvétele elképzelhető.
Még jó! A legrosszabb klikkek egytagúak, mondtam Aztán békességet keresve hozzátettem: a dolgok legeslegmélyén jóvátehetetlenül egyedül vagyunk mindannyian.
Engem ez a gettósodás borít ki. Akadémellyák, kamrákok, szövetkezetek. Akinek előbb jut eszébe megalakítani, azt fejezi ki vele, hogy mindenki, aki velünk van az olyan magasan áll, mint mi. A többiek ők. Valakit ki kell zárnunk a körből, különben nem lesz semmink. Aztán időnként magunkhoz emelünk valakit. Tetszik érteni?
Hogyne, mondtam. Egy igazi táncos mindent és mindenkit akar, de semmire és senkire nincs szüksége. Csak térre. Olyan, mint egy kandúr: a másik kandúrt elzavarja, de egy kismacskával, netán egy nősténnyel elcicázik.
A társaságokba meg olyan emberek kellenek, folytatta a csillag, akiknek van idejük arra, hogy lenézzenek má-sokat, akikből majd a balettpatkányok, balettpáriák lesznek. Akadómókusnak, kamratagnak, szövetkezetinek lenni e nélkül mit sem ér.
Az emberek, ha balszerencséjükre megértenék egymást, sose értenének egyet, szögeztem le. De én azt tanácsolom neked, mint Szá'di a perzsa költő (eredeti nevén Muszkli-addin, született Muszkli-addin kb. 1184-1291). Ő mondta: udvarolj a magasabban állók társaságának és használd ki jól a velük való érintkezést, mert az egyenlőkkel való társaságban nem viheted semmire, a jószerencséd oda:
Hát ezért kell kikiáltanunk magunkat legmagasabban levőnek, halványult el a csillag. Azért kell mindig lenéznünk valakit, hogy hihessük, hogy mi vittük valamire a boldogtalanság művészetében, amely a tánc.
Nézd, mondtam neki, tulajdonképpen örülnöd kéne, hogy még van erő a kívülállásra. Egy halott vallásnak nincsenek eredményei.
Csillagom, a magántáncos némán ragyogott. Elbúcsúztunk: A szállodámban felhívtam az ügynökömet. Balszerencsémre. Ő az, akinek a füttyére én táncolok. Most közölte, hogy lekötött egy amerikai promóciós körutat: Mit volt mit tenni: mennem kellett Amerikába.

10.

Mielőtt még elutaztam volna, olvasom ám az újságban, hogy macedóniai off-shore cégek képviselete nyílt a szegedi Tündér utcában. Na ez már döfi! A másik meglepetés a repülőtéren várt reám: Frankfurtba szóló és előre lefoglalt jegyemre csak a vállukat vonogatták a honi légitársaság jeles képviselői. Kegyesen adtak egy Zürich-Frankfurt jegyet, így csak a csomagom késte le a wasinghtoni gépet, én, némi futással, a futó-szalag mellett - nem.
Hogy is mondta Al Capone? ,;Amerika egy szűzi föld az összes kuplerájával együtt." Én nem szerettem a nagyvárosokban dedikálni. A nagyvárosok szigetek. A kisvárosok Amerikája az igazi Amerika. Szerencsére az ügynököm tudta ezt és több kisvárosi egyetemet is beiktatott egy régebbi könyvem nem tudom hanyadik kiadásának reklám- és dedikálókörútjába. -"Yankee Doodle came to town / Riding on a pony / Stuck a feather in his cap / And called it Macaroni" - dudorásztam a gépen Edward Bangs híres sorait. Tengertől tengerig (ponto-sabban óceántól óceánig) tartott az utam: minek siettem volna? Az amiknak mindegy hova tartanak. Egy a lényeg: világcsúcsot akarnak menni a távon. Mi, begyepesedett új-zélandiak; nem szeretünk olyasmibe belevágni, aminek nem látjuk előre a végét. Én még a regényeimmel is így vagyok. Amerika húsz évvel van Európa előtt, de legalább hat órával utána.
Az amerikai az egyetlen nép a világon, amely a civilizáció szokásos közjátéka nélkül csúszott a barbárságból a degenerációba, mondta barátom, Robert Creeley, az alighanem legnagyobb élő amerikai költő s mellesleg prózaíró is (Jack Kerouac egykori cimborája), aki élő cáfolata volt kijelentéseinek. Az amerikai elit épp olyan, mint a többi, csak utána következik egy nagy szakadék. Barátom bohém külsejével is elütött a többi amerikai írótól. Egy dolgot nem értettem csak nála: miért festeti a haját. De persze soha nem kérdeztem meg. Más országokban a képzőművészet és az irodalom egy rakás padlásszobában lakó csavargóra van bízva, akik pián és makarónin élnek, de egy sikeres amerikai írót lehetetlen megkülönböztetni egy decens üzletembertől. És közben: milyen szépek a Broadway fényei, mindazoknak, akik nem tudnak olvasni. Az amerikai írókkal az volt a bajom, hogy nem jók, hanem nagyok akarnak lenni; így aztán egyik sem lesz belőlük. Ez egy olyan ország, ahol többet költenek rágógumira, mint könyvekre. Régen az egyetemi campusokon legalább otthon éreztem magam, de most, ha csak egy cigarettára gyújtottam rá az utcán, úgy néztek rám, mint egy bűnözőre.
Eszembe jutott John Wayne mondása: "Az indiánok önző módon maguknak akarták megtartani a földet amelyre másoknak is szükségük volt." A legszebb az egészben, hogy ezt így is gondolják. Mindeközben Amerika egy nagy, barátságos kutya egy, kicsi szobában. Ha csak megmozdul, mindig lever valamit. Az igazi amerikaival semmi baj nincs, az ideális amerikai, aki veszélyes. Aki úgy gondol magára, mint egy 24 órán át szolgálatban levő mentőosztag tagjára. A szolgálatot az egész világra érti. Amerikát a nők és a sajtó irányítja: a rengeteg olyan fiú országa, akik nem hajlandók felnőni. És közben csupán százezer (!) szavazaton múlott, hogy ma nem németül beszélnek. Ez persze nincs benne a történelemkönyvekben. Meg Mexikó elrablása se nagyon, amelynek az volt a pechje, hogy túl távol volt Istentől és túl közel Amerikához.
Amerikai az az ember, aki úgy akar zabálni, hogy sovány maradjon, úgy akar vedelni, hogy józan legyen és úgy tékozolni az éveit, hogy ne öregedjen meg. Mindig mosdanak, mosnak (hajat naponta). Fürdőszobában meg nem lehet forradalmat csinálni. Amerikában nem is lesz ilyen eurázsiai huncutság. Itt, ahol nemzeti tulajdonság a pazarlás, és mindenki meg van győződve róla, hogy neki humorérzéke van. Amerika sírkövén ez állhatna: BELEHALT ABBA A TÉVHITBE, HOGY ERKÖLCSI NAGYHATALOM. A negyvenmillió fürdőszoba és ki tudja hány tus országában az embereknek rossz lelkiismeretük van, mert pénz van a zsebükben. A rosszul vágott hajak országa ez, amely, mivel nem olyan tökéletes, mindjárt emberibb. Ha egy írnek csalódást okozol, fölmegy a vérnyomása, ha egy dánnak, lelövi magát, ha egy amerikainak, berúg. Dehogyis szólom le legszélesebb olvasóközönségemet! A legjobban Bob Creeley határozta meg Amerikát, iddogálás közben:
Elég nagy ahhoz, hogy, minden igaz legyen, amit róla mondanak.
És akkor meghallottam, hogy két irodalmi botrány is kipattant Ausztráliában. A körútnak éppen vége volt: nyomás hazafelé!

11.

A gazdagág = sebesség. Ez már a hazafelé tartó gépen jutott eszembe, amikor a kezembe került néhány ausztráliai és új-zélandi újság. Az auszik gyorsak. Néhány éve még azt se tudták, hogy mi a foci, és most a fű alá taposták a magyarokat saját pályájukon. Az irodalomról se hallottak sokat harangozni, most meg két irodalmi botrány is kipattant. Az egyik írónak az volt a bűne, hogy ukrán nevet talált ki magának és emigráns családjáról írott könyvével díjat nyert. Aztán egy fehér bőrű férfi egy ausztráliai őslakos nőről egyes szám első személyben írt regényével nyert egy másik díjat.
"Flaubert nem én vagyok", írta Bovaryné, na de akkor is; hol itt a bűn? Amikor creative writingot tanítottam, alapgyakorlat volt, hogy más bőrébe kell bújniok a hallgatóknak, mégpe-dig egyes szám első személyben. Lehet, hogy az auszik még tényleg nem tudják, mi az irodalom? Vagy csak azért pipultak be, mert non-fictionként adták el nekik a fikciót. Ezek szerint ma-napság tényregényeket kell írni. Az olvasók a szerző vérét akarják, ez nem vitás.
Nem tudtam még, hogy az írók is. Amint megérkeztem Bluff-be, Nickey hívott telefonon és közölte, hogy A. B. és C. D., az én magyar pártfogoltjaim rendesen dugogatják egykori arámat, Jennifert. Éktelen haragra gerjedtem: a birtoklási vágy mindig túléli az érzelmeket. Hogy ezek, akiket pénzzel tömtem, ajnároztam, pátyolgattam, nyesegettem, hogy ezek így fizetnek vissza!… Hát, ha ez a magyaros vendégség, akkor én megmutatom, milyen az igazi új-zélandi szíveslátás.
Az ember, ha becsapják, azért dühös leginkább, mert a csalók okosabbnak tartják magukat nála. Pedig semmi se olyan nyomorúságos, mint ahogy hisszük. De egy biztos: amelyik ajtón a gyanú belép, a szeretet távozik.
Elhívtam őket egy vadászatra - persze csak nálam volt puska. Egy tisztáson megálltunk hárman: a két egymást utáló vendég és a mindkettejüket utáló házigazda. Először szépen kérdeztem őket. Tagadtak. A bűnnek sok szerszáma van, de a hazugság mindenhova passzol.
Na, ide figyeljetek, mondtam nekik. Ha én most lelőlek mindkettőtöket, szerelemféltésből, erős felindulásból, önvédelemből elkövetett kettős gyilkosságért egy jó ügyvéddel négy évet kapok. Én leszek a börtönkönyvtáros és megírom a sztoritokat. Aztán a jó magaviseletem miatt szabadulok.
Tovább hazudtak.
Nézzétek: ügyvédnek, orvosnak, papnak, írónak sose hazudjatok, mert csak bajt hoztok a fejetekre és különben is átlátnak rajtatok.
Legalább valami enyhítő körülményt mondjatok! Jennifer részéről bosszú volt az egész.
Konokul tagadtak tovább.
Na jó, mondtam és máris emeltem őket magamhoz, a mi szakmánk a hazudozás. De ti csupán azért hazudtok most, mert még a valóságnál nem tudtatok jobb sztorit kitalálni. A saját ürességeteket rejtettétek ebbe a hazugságba. A maszk többet mond, mint az arc. Befejeztétek egyáltalán a kiszabott kisregényt?
Csak a fejükkel intettek, hogy nem.
Hát akkor vége, fiúkák, mondtam és leeresztettem a puskát. Nem ér a ti bőrötök még fél év börtönt se. Takarodjatok haza.
Elegem van belőletek, de nagyon, mondtam. Rám büdösödtök, mint egy hulla. Csomagoljatok. Az első hajóval mentek. Repülőről szó se lehet, nem akarlak a sebesség gazdagságával megajándékozni. Legalább lesz időtök gondolkodni az elszalasztott lehetőségen. Atque in perpetuum, frater, ave atque vale!
Csak néztek a hajóról. Rosszabb volt, mintha az anyámat szidták volna.
Catullus ez csak barátaim, kinek szerelme szintén egy kurtizán vala. Azt jelenti: És örökre testvér, köszöntelek és Isten veled!
Ezzel hátat fordítottam a hajónak: Soha többé nem láttam őket. A Macintosht eladtam - hogy ezek a ketyerék milyen gyorsan vesztenek az értékükből - a 386-os IBM-et 6.0-ás Win-dows szövegszerkesztővel úgyis kéz alatt vettem (+ vadi új nyomató), elhatároztam, hogy megtartom. Kiganajaztam utánuk a Stewart-szigeti nyaralómat, és először láttam monitoron egy munkám címét: BŰNEIM KÖNYVE. Hogy is, mondják? A betűk még zavartak egy kicsit, de naponta több és több töltöttem új játékszeremmel. Betápláltam 32.OOO nemzetközi nagymesteri sakkpartit is - észre se vettem, hogy egyedül vagyok.
Egyszer levelet hoz a postás. Nézem: magyar bélyeg, gondoltam a két áruló az. De nem. Újabb két jelentkező volt alapítványom ösztöndíjára. Még annyit sem válaszoltam, hogy nem.

Temesi Ferenc