KERTÉSZ IMRE NOBEL DÍJAS

FÖLDES ANNA

Kertész Imre életműve - gyászmunka

Kertész Imrének létélménye, eszméltető tapasztalata és egész írói pályáját kitöltő és meghatározó témája a Holocaust. Sorsa – a Sorstalanság.

“Auschwitz után már csak Auschwitzról lehet verset írni”. Az írónak. ez a végletes, Adorno híres tételével polemizáló megállapítása épp olyan meghökkentő és éppen annyira vitatható is, mint az, hogy Auschwitz után már nem lehet verset írni. De a lehetséges ellenérvek és cáfolatként felsorakoztatott bizonyítékok – a világ és a lélek ezer más dolgáról, törvényéről született remekművek – sem döntik meg a. Holocaust tapasztalatát és tanulságát megfogalmazó, immár Nobel díjas író egész, addigi életművével hitelesített vallomását.

A Sorstalanság hőse és írója, Auschwitz sokaknál sérültebb és tudatosabb túlélője, “megmaradásának cinkosa”, minden művével és minden művében a múltnak a Holocaust égígérő füstjében megjelenő kísérteteivel száll szembe. Az író nemcsak megadja magát az emlékezés elháríthatatlan kényszerének, - mondván, hogy “Auschwitzból nem lehet kigyógyulni,” – hanem etikai parancsként fogadja és vállalja a kimondhatatlan kimondását. Azzal a tudatosan megfogalmazott céllal, hogy a túlélők utolsó nemzedéke nevében megőrizze és világgá kiáltsa az emberiség szégyenét.

Egykönyves szerzők, rutinos újságírók mentsége, igazolása, érvényes irodalmi menlevele: belőlük a szenvedés, a láger, Auschwitz csinált írót. Kertész Imre kamasz fejjel természetesen nem megörökíteni, hanem túlélni akarta a lágert, a jövőbe vetett maradék hitével szerény, kispolgári boldogulásról álmodott. Hazatérése (és iskolái befejezése) után a szerkesztőségi munka, megkezdett és félbehagyott regények sora, később a jólfizetett bulvárszerzői tevékenység (bohózatok átírása, operettek portalanítása) olyan kerülőút volt, amiről sokáig maga sem tudta, hova vezet. Tizenhárom évi sziszifuszi erőfeszítés eredményeként, negyvenhat évesen, teljes szakmai fegyverzetben, remekművel –

Heller Ágnes megfogalmazása szerint, minden addig írott Holocaust regény legtökéletesebbikével” tör be a magyar irodalomba.

Az irodalomba, de nem az irodalmi életbe. Bár a Sorstalanság fogadtatása 1975-ben azért melegebb és lelkesebb volt, mint ahogy az író később visszaemlékszik rá, - magam is eszméltető műként köszöntöttem – ,de a megérdemelt céhbeli befogadás, és főként az olvasóközönség méltó figyelme, a minőséget visszaigazoló elismerés késett. Régóta tudjuk, hogy Kertész Imre ma is ismertebb és elismertebb író lett Németországban, sőt talán Európában is, mint Magyarországon. 1983 óta szakmai díjak, jutalmak egész sorát kapta, de a hivatalos “lovaggá ütés”, a Kossuth díj 1997-ig valahogy mindig elmaradt. Késlekedett a befogadással a hazai irodalomtörténet-írás is. A szakma bizonyos köreiben etalonnak számító, legújabb kori irodalomtörténet, Kulcsár Szabó Ernő munkája például olyannyira mellőzi a Holocaust leghivatottabb írójának személyét, hogy a névmutatóban is hiába kerestem. Leegyszerűsítése lenne a problémának, - és talán inszinuáció is – ha antiszemitizmust keresnénk ott, ahol “csak” valami mély idegenkedés, az elkerülhetetlen szembenézés, a kívánatos katarzis hárítása a magyarázat. Túlságosan sokan vannak a magyar irodalom és közélet környékén olyanok, akik számára kényes és kínos Kertész Imre folyamatos mementója, a nemzeti önbírálat kényszerének felmutatása. Ezért vetették (és vetik bizonyára ma is) az író szemére, hogy mindig csak Auschwitzról ír, és ezért próbálják marginalizálni a magyar irodalom európai rangú képviselőit.

Tényszerűen akár cáfolható is ez a megállapítás, Kertész Imre maga is vitába szállt azokkal, akik tiszteletből vagy tendenciózusan figyelmen kívül hagyták a más élményekből született könyvét, elbeszéléseit. Nem méltányolják, milyen kegyetlen őszinteséggel vizsgálta már ismert és elismert íróként is – 1988 –ban az alkotás drámáját. Pedig a Kudarc című regényében Roger Martin du Gard-nál is szigorúbban boncolja az író küzdelmét önmagával és a világgal – a műért. Novellistaként is többféle – sikeres – kísérlettel bizonyította, hogy képes kitörni énje börtönéből is.

De életének nagy témája, írói sorsa mégis az emlékezés.

Könyveit, tanulmányait az auschwitzi igazság kimondásának kényszere, - az Auschwitz téma, a holocaust lidércével való viaskodás – a vállalt etikai feladat fűzi egyetlen logikai, szerkezeti láncra: amit a Sorstalansággal megkezdett, azt a Kaddis egy meg nem született gyermekért című vallomással folytatja. És jórészt ugyanebbe a gondolatkörbe tartoznak esszéi, tanulmányai, cikkei, kritikái is: a túlélő elkötelezettsége jelenik meg Kertész Imre minden írásában.

A Sorstalanság – külső formáját tekintve – én- regény. Története, a vele szolidáris írótárs, Spíró György tömör összefoglalása szerint, nem több, mint hogy “egy pesti zsidófiú apját elviszik munkaszolgálatba, aztán magát a fiút is elfogják és egy transzporttal Auschwitzba invitálják, ahonnét Buchenwaldot megjárva egy Zeitz nevű helyiség melletti lágerba jut, majd visszakerül Buchenwald kórházába, ahol életben marad, és hazatér Pestre. Fokozatosan egyre mélyebbre merülünk a lágeréletbe a dolog természetéből fakadóan, ahogyan általában megszoktuk a túlélők emlékiratai és regényei alapján, mégis, a regény első mondataitól kezdve valami mást kapunk, többet, mint szokványos regénytől, akár lágerregénytől is várhatnánk. Valami lényegit, egzisztenciálisat: létfilozófiát, amely szinte már-már az irodalom korlátait is szétrobbantja, és amilyen még nem volt sem (láger) regényben, sem filozófiai rendszerben. Ez a robbantás azonban irodalmi módszerekkel történik.”

Első olvasásra, felületes megközelítésre Kertész könyve olyan, mintha lágerregény, én-regény lenne; mélyebben a szövegbe hatolva - az egyetemesség egy darabja. Objektív könyv, ami szerzője szerint “az életről egészében szól” – és amelyben az író saját élményeit csak annyiban – és annyira – adaptálta a szövegbe, amennyiben azt a regény nyelvi és filozófiai világa megkívánta. Ami a regénybeli Köves Gyurkával történt, azt Kertész Imre élte meg, - tizenöt évesen. Az életkor nem pusztán életrajzi adat, hanem meghatározó körülmény; ez motiválja a hősre rászakadó élmények befogadásának jellegét. Csak egy kamasz agyában születhetett meg szenvedésének első stációján, a téglagyárban, az a bizarr gondolat, hogy ha innen továbbviszik, ha Németországba sodorná a végzet – “még világot is láthat”. A hős életkorára vall a hasonlat, amikor megemlíti, hogy margarinos kenyerét az ujjával, “amúgy Robinsonosan” keni. Optimizmusával hökkent meg az ige, amikor az egy árnyalattal emberibb körülményeket biztosító lágeréletről azt olvassuk: “Buchenwaldot én is hamar megszerettem.” A pokolba vezető hosszú út után, a vagonból szabadulva csak az tud örülni a megérkezésnek, akiben él valamiféle remény, hogy a rossznál csak jobb következhet; akinek az úti célként említett Waldsee név könnyebbséget ígér, és akit az Auschwitz – Birkenau felirat sem rémít. Amikor az állomáson az élőhalottként lézengő, csíkos ruhás foglyok figyelmeztetik a fiút, hogy a világért se mondja magát sem betegnek, sem 14-15 évesnek, hanem legalább 16-nak, - tudomásul veszi és megszívleli. Már átvészelte az Auschwitz mitológiában kiemelt szerepet játszó szelekciót, megdöbbent az első korbácsok láttán, de még mindig tud örülni a lágerben felfedezett futballpályának. Auschwitzban az első derűs, gondtalan percet a fürdőben éli át, - amely ezúttal valóban az. A kopasz nők látványa jobban riasztja, mint a “krematórium görögtüze” Pedig már sejti, sőt tudja – “ott szemközt az útitársaink égnek.” Nem lehet akkora a járvány, hogy ilyen sok legyen a halott…

A regény legeredetibb és leghatásosabb attribútuma az egyetlen hasonló témájú műhöz sem hasonlítható tárgyilagosság. Hogy az író tudatosan kerül mindenfajta panaszt és panaszkodást, érzelmes önsajnálatot. Ez ott és akkor talán azzal is összefüggött, hogy a kamasz, - vallomása szerint – “vendégként érezte magát a rabságban”, s hogy a végtelen hosszú, a benyomások és tapasztalatok sokaságát rázúdító, legelső nap után sokáig csak arra figyel, hogy még mindig akad új tudni, látni, megtapasztalni való a lágerben. Jellemző, hogy ezek összegzésére visszautasítja az adott körülmények között leggyakrabban használt “rettenetes” szót. Ehelyett arról elmélkedik, ami a szenvedésnél is jobban megviselte, és ez a napok végtelen hosszúsága. Felfedezése, hogy “még Auschwitzban is lehet unatkozni” – a regény újraolvasásakor talán még sokkolóbb, mint amikor az eseménytelenség eseményeit megörökítő epikai közegben először találkoztunk vele. Nem meglepő, mégis meghökkentő és meghatározó felfedezés, hogy a rabság – csupa hétköznapból áll. És a láger minden egyes hétköznapja rengeteg, a kamasz fizikai erejét meghaladó munkát, kevés szórakozást, annál több baljós jelet és váratlan pofont jelent. Köves Gyuri védekezése – a közöny nyugalma, a csendes megadás, mindaddig hatásosnak bizonyul, amíg erővel győzi, amíg testének tűrőképessége nem jut a mélypontra.

A tárgyilagos, leírásaiban realista, tartalmában szimbolikus jelentést hordozó próza az apokaliptikus szituációkban egy-egy élethelyzet ábrázolásának erejéig naturalizmusba csap át. Az író a látlelet pontosságával jeleníti meg a beteg, csontig soványodott hős testi nyomorúságát, a sebeiből táplálkozó tetvek okozta kínokat, de csak annyira részletezi a fizikai megpróbáltatásokat, hogy ezzel is hitelesíthesse a jelképi erővel is rendelkező következtetést: hiába volt minden erőfeszítés, ha végül - és éppen a legrosszabb állapotban - cserbenhagyta a szervezete. Köves Gyuri a mélyponton úgy érzi, szinte már csak “volt” a teste, de “ő maga már nem volt benne.” Mégis amikor, később, a legnehezebb helyzetben is megtalálja a felé kinyújtott kezeket, újra felpislákol benne a maradék életvágy. Buchenwaldba visszatérve meg is fogalmazza: “szeretnék kicsit még élni ebben szép koncentrációs táborban.”

A rég elkoptatott “szép” jelző ebben a szövegkörnyezetben disszonáns és meghökkentő. De korántsem funkciótlan. Jellemző példája az idézett szóhasználat a részletes lélekrajzot egy-egy bizarr nyelvi fordulattal helyettesítő, gyakran végletes Kertész Imre stílusnak. Általa mintegy előre vetíti árnyékát az elképzelhetetlenül merész finálé, amelyben az író, szinte honvágyat érez az egyszerűbb és egyértelműbb rabság, a “koncentrációs táborok boldogsága” iránt. Amit először nyelvi paradoxonnak érzünk, az ha igazán belegondolunk – az Auschwitz mitológia etikai tanulságává kristályosodik.

Az irodalmi iparban gyakorlatot szerzett, leleményes szerző számára az igazi próbatétel nem a narráció, hanem a kompozíció és a saját nyelv kialakítása volt. Fogalmazásának szigora, a regény szerkezeti egységét megőrző tömörség nem gátja sem az egymástól távoli tartalmi, sem az idegen hangulati elemek ütköztetésének. Ahogy a megpróbáltatások és az elszenvedett sérelmek keserves sorozatát meg-megszakítja a mindenütt felbukkanó, várt és váratlan emberi szolidaritás, úgy árnyékolja be a felszabadulás eufórikus örömét az a kínos meglepetés, hogy egyelőre elmarad a déli leves. A hőst hazaérkezése napján Budapesten egy, az utazótól jegyet követelő, szigorú villamoskalauz személyében csapja pofon a szenvedést sem tisztelő bürokrácia. De még mielőtt végképp elkomorodna a regény ege, akad a villamoson egy ismeretlen útitárs, aki nem engedi leszállítani a lágerből érkezőt a villamosról és megváltja helyette a jegyét.

A lágerélet szigorú jelenidejüségét Kertész Imre két irányban is tágítja. Egyfelől, az emlékezés mechanizmusát kutatva, foszlányokra tépi a kézenfekvő, más lágerregényekben sokszor felködlő, régi, otthoni álomvilágot. Ő tizenöt évesen – három hónap alatt vénemberré öregedve – meghazudtolja a sokakban élő nosztalgiát. Mérleget készít, és felnőtt módjára ítélkezik önmaga felett, amiért nem élt helyesen, nem használta fel elég jól otthoni napjait. Sokszor félt is olyan hétköznapi iskolai helyzetekben, amelyekre utólag a lágerben már mosolyogva gondol.

A múlttal való jelen idejű számvetés a holnapot sem szorítja ki a jövőjétől megfosztott hős látóköréből. A cél: elfelejteni a borzalmakat, hogy élni tudjon az ember; és megőrizni a pokol hozadékát. Elmondani, ami történt, hogy minél többen ismerjék meg az igazságot. Happy end, sőt katarzis nélkül ér véget a sors, amit a hős – és az író - igazából nem érez a magáénak, de vállalja, mert végigélte, és mert tudja, hogy otthontalanul, árván is folytatnia kell saját, folytathatatlan életét.

Mindaz, amit Kertész Imre a Sorstalanság óta, az elmúlt negyedszázadban írt, ennek a folytathatatlan életnek és életműnek a folytatása. Vallomásokban, tanulmányokban és interjúkban Kertész túlélőnek, sőt magántúlélőnek nevezi magát, akinek sorsát egy életre eldöntötte, meghatározta, hogy a század legsúlyosabb történelmi és emberi tapasztalataiban részesült. Mint a túlélők utolsó nemzedékének tagja, a megmaradás cinkosa, átháríthatatlan etikai feladatának vallja az emlékezést. Mert “vele - velünk – a Holocaust eleven emléke kivész a világból.” Auschwitz folyamatos idézése, megélése, számára több mint trauma: szubjektív szorongás a feledéstől, öngyötrő emlék; az objektív világértelmezés kulcsa, ha tetszik - egyetemes példázat.

Amelynek keservét nem igazán enyhíti a hősiesség tudata, ellenkezőleg. Európa zsidósága nem a hitéért és nem egy másik hit nevében, hanem a semmiért, a semmi nevében halt meg. És ez teszi ezt a halált még elfogadhatatlanabbá. Mert nem lehet belenyugodni abba, hogy “A mi modern mitológiánk egy gigantikus negatívummal kezdődik: Isten megteremtette a világot, az ember megteremtette Auschwitzot.”

Ezt a mitológiát éli és írja a Sorstalanság sorsát vállán cipelő Kertész Imre egész életében. Akkor is, amikor 1944-ben elvesztett édesapja nyomába indul és azt látja, hogy a tömeggyilkosságok egykori színhelyén, a sopronkőhidai sziklabarlangban - operettet játszanak. És akkor is, amikor Nyomkereső című, itthon is elfelejtett kisregényének hőse visszatér az egykori láger színterére, de emlékei helyett csak a pokol instrumentarizált másával találkozik, és ezért képtelen bensőleg azonosulni egykori önmagával és a hellyel, ahol szenvedett.

A túlélő saját sorsát, a továbbélés kötelezettségét és annak fogadtatását a Kaddis a meg nem született gyermekért című regényében, egy házaspár sorsában vizsgálja. Az írás, műfaját tekintve, a Sorstalanságnál is egyértelműbben - fikció. Képzelet szülte hősei azonban az író démonaival viaskodnak. Az auschwitzi tapasztalatok terhe alatt görnyedő asszony még zsigereiben őrzi az anyaság iránti vágyat, de a férfinak a depresszióval vívott küzdelmébe refrénszerűen belehasít a tiltakozás, - ebben a kozmoszban sosem tudnék egy másik ember apja (istene) lenni.

Hiába hangoztatja, a hős (és az író) hogy az élettagadók kedvéért sem akarja tagadni az életet, hiába tapasztalja az ösztönök követelődzését, érvei és gátlásai erősebbek, döntése visszavonhatatlan. Zsidó léte, tapasztalása és szorongása az élet folytatásának visszautasításában találkozik az apaság elutasításával.

A regényhőst – és az írót - saját szomorú gyermekkora is elriasztja a gyermeknevelés felelősségétől. A gyerekvállalással szemben kimondva, kimondatlanul a legfőbb érv, hogy van, aki nem tud, nem akar embert – zsidót – szülni erre a világra, a totalitarizmus fojtogató viszonyai közé. “A meg nem született gyermek ebben az esetben nemcsak egy meg nem született gyermek – korrigálja a regényről és annak tanulságáról alkotott vélekedést egy interjúban Kertész Imre, –hanem tágítsuk ezt ki egy kicsit: - nem született meg a gyermek Auschwitz után, nem született meg a katarzis, nem született meg az, aminek normálisan meg kellett volna születnie a világban.”

Az elmulasztott katarzis sürgetése valóságos kategorikus imperativuszként jellemzi Kertész irodalmi gyászmunkáját, műveit és magatartását. Arra a dermesztő kérdésre, hogy teremthet-e értéket a Holocaust, az író két érvvel, kétszeres igen-nel válaszolt. Értéknek vallja a Holocaustot, mert “felmérhetetlen szenvedések révén, felmérhetetlen tudáshoz vezetett”, és mert csak ez a “tragikus világtudás” szülheti meg a jövőben a katarzist. De a tudáson innen és túl, értéknek tekinti az író a Holocaustban rejlő “felmérhetetlen erkölcsi tartalékot” is. Ezáltal, egy értéknélküli korban értékteremtő hittel telítődik a legvégletesebb tagadás.

Auschwitz múltbeli példázata mindenfajta jelen idejű és jövőben elképzelhető totalitarizmus ellen mozgósít. Ezért lehet a túlélő emléke a Holocaust terhétől idővel megszabadító, katarzis teremtő élmény és mementó is az ezredfordulón.

 

(A tanulmány a J & O Winter Fundation támogatásával készült.)