Mihályi Gábor

A MAGYAR PROGRESSZIÓ TRAGÉDIÁJA

(első rész)

Definiciók

Kiinduló kérdésünk, mit értünk a progresszió fogalmán. Tudálékos, fellengzős válaszokat kerülve, azt mondhatjuk, az emberek nagy többsége nem a primitív körülmények közé vágyik vissza, nem a civilizáció megkímélte brazíliai őserdőkben kíván elrejtőzni az elidegenedett modern versenytársadalom kihívásai elől, hanem éppen ellenkezőleg, pénzt, fáradságot nem kímélve töri magát, hogy bebocsátást nyerjen a gazdag Nyugat egyre szigorúbban őrzött Éden kertjébe.

E felismerésnek megfelelően a magyar progresszió a honnan hová? kérdésre Géza fejedelem óta - az újabbkori kitérőktől eltekintve - mindig azonos választ adott: elsőrendű nemzeti érdek felzárkózni a fejlett Nyugathoz, eljutni a társadalmi fejlődésben, civilizációban előbbre járó nyugati országok szintjére.

Az elkövetkező történelmi fejtegetések megkövetelik a tragédia fogalmának tisztázását is. Noha strikt tudományos definícióval nem szolgálhatunk. Ha ezt megkísérelnénk, azonnal belevesznénk az érvek és ellenérvek labirintusába, ahonnan nem találnánk kiutat.

Többé - kevésbé az arisztotelészi definícióhoz tartva magunkat mindig személyek, ezúttal történelmi személyiségek, méghozzá a progresszió ügyének nemes érzületű, értékes hőseinek a bukását mondjuk tragikusnak, akik az adott történelmi helyzet jó szándékú, de mégis téves megítélése következtében buknak el a történelemvizsgáján, és fizetnek keserves árat tévedésükért. Téves helyzetfelismerésből eredő bukásuk mégis szükségszerű – a tragédiának elengedhetetlen része a szükségszerűség - van úgy, hogy a történelem fordulatai nem láthatók előre. Legfőképpen nem a tragikusan elbukó történelmi hős számára

Azt is előrebocsátanám, hogy sem a nemzet, sem a progresszió ügye nem bukhat el. A nemzet örökéletű, ( ha csak a nép ki nem hal. De akkor a tragédiának már nincs gyászoló publikuma. A hunok, longobárdok, gepidák eltűnését immár senki sem siratja. A történelmi előadásnak is elengedhetetlen része a néző.) A progresszió meg feltartóztathatatlan, legfeljebb a menete lehet lassúbb vagy gyorsabb, lemarad a fejlettebb országok tempója, előre haladása mögött.

 

A történelmi csapda

Mint ismeretes, Magyarország társadalmi elmaradottságának alapvetően történelmi és gazdasági okai voltak és vannak, amelyek egész Kelet-Európát sújtják. A számos ok közül talán a legfőbb, hogy Amerika felfedezésével a világkereskedelem központja Nyugat-Európába helyeződött át, aminek eredményeképpen Kelet-Európában, igy Magyarországon is a polgárosodás folyamata nem tudott lépést tartani a nyugatival. Ezt az évszázados elmaradottságot azóta sem sikerült leküzdeni. Már Ausztriához képest is mindig szegény, elmaradott ország voltunk, Angliáról, Franciaországról nem is beszélve.

Általánosan elfogadott vélemény szerint Magyarország elmaradottságának történelmi okai a 150 éves török hódoltság koráig nyúlnak vissza. Kétségtelen volt ráció abban a hitben, amit a nemzet legjobbjai, a haladás hívei vallottak, hogy az osztrák gyarmati sorból kiszabadult, független ország gyorsabban haladhat előre, könnyebben gyarapodhat, lerázhatja a társadalmi elmaradottságot, felszámolhatja a polgárosodást gátló, a Bécs által támogatott feudális viszonyokat. Csakhogy Thököly és Rákóczi óta a nemzeti szabadságharcok, forradalmi megmozdulások sorra vereséget szenvedtek.

Keserű tény, hogy Európa sorsát meghatározó nagyhatalmak nem akarták a Monarchia felbomlását. Mindig csak ideig-óráig tartott, hogy a Habsburgokkal szembekerülő, ellenük hadat viselő egyes európai országoknak kapóra jött, ha Ausztria keleti tartományaiban fegyveres felkelés leköti Bécs katonai erejének egy részét. Ilyenkor nem is fukarkodtak bíztatással, a támogatás ígéretével. Nyugat beígért támogatása azonban az időközben megváltozott nemzetközi helyzet következtében minden alkalommal köddé foszlott, még mielőtt a magyar progresszió győzelemre vihette volna a maga szabadságharcát, forradalmát, társadalom átalakító reformjait. A belső erők éppen a polgárság gyengesége miatt gyengék és megosztottak voltak, és így a magyar szabadságharcok pusztán a hazai erőkre építve eleve nem győzhettek. Hiszen a megvalósított célnak, a nemzeti szabadságharc sikerének kellett volna megteremtenie a siker előfeltételét, a vezérszerepre hivatott erős polgárságot. Így aztán hiába bízott, reménykedett a Nyugat támogatásában Thőkőly, Rákóczi, Kossuth, az 1918-as őszi rózsás, polgári forradalom idealista vezérkara. Ötvenhat fegyveresei is abban bíztak, hogy a magyar forradalom ügyét támogató lelkes szavak hatására a NATO tankjai is a segítségükre sietnek.

Napjainkban a a gazdasági bajok orvoslására, hogy a nyugati államok polgárainak életszínvonalához közelítsünk, valójában egy nagy Marshall segélyre lenne szükség, hogy az ország ne kényszerüljön lehetetlen feladatra, hogy önmagát próbálja saját hajánál fogva kihúzni a szegénység mocsarából. Sajnos, mint korábban, ezúttal is csak csurran - cseppen a segítség, valódi támogatás helyett megint csak ígéreteket kapunk. Megoldás lenne, ha Magyarországot mielőbb befogadnák a családba, és az Európai Unió tagja lehetnénk. Hiszen akkor a szegény rokon támogatása mégiscsak kötelességgé válna. A helyzet azonban tragikus, mert a felvétel feltétele éppen az lenne, hogy hozzuk rendbe a szénánkat, és már ne szoruljunk segítségre. Ez éppen a híres 22-es csapda: előzetes segítség, számottevő támogatás nélkül viszont aligha tudjuk teljesíteni a befogadás feltételeit.

 

Szomszédaink példája

Ebben az évszázadokon át tartó történelmi helyzetben a keleti és nyugati nagyhatalmak közé ékelt, és a maguk nemzeti függetlenségét kivívni vágyó kelet-középeurópai országoknak három féle reagálási lehetősége volt.

 

A józan csehek

mindig számoltak a tényleges katonai és gazdasági erőviszonyokkal. A fehérhegyi vereség őta nem vállalkoztak eleve vesztésre ítélt, kilátástalan szabadságharcokra. Az elnyomás békés éveit a Monarchián belül gyarapodásra, gazdagodásra használták fel, s csak amikor már minden eldőlt, az utolsó percben nyúltak fegyverhez. Így tettek mind a két világháborúban, amikor a nemzeti ügyüket támogató nagyhatalmak gyakorlatilag már kikaparták számukra a gesztenyét. 1968 tavaszán ugyan tettek egy békés kísérletet a kommunizmus reformjára, de arra megint nem vállalkoztak, hogy szembeszálljanak a katonai túlerővel, a szovjet tankokkal. Óvatos viselkedésük következtében viszonylag kevés vérveszteséggel vészelték át a háborúkat, városaikat egy alkalommal sem lőtték szét. A 89-es nagy fordulat, a bársonyos forradalom oltárán is minimalizálták a bemutatandó áldozatot. A cseh Svejkek, Hrabalok nem óhajtottak fejjel rohanni a falnak, csak stamm kocsmájukban morogtak halkan, korsó sörüket hörpölgetve, de az is kétségtelen, hogy a nép nagy tömegében nem vált kollaboránssá. Egy maroknyi másként gondolkodót kivéve a cseh értelmiségi elit is nyugton maradt. De az is igaz, hogy inkább elment utcaseprőnek, de nem kötött utólag kínos magyarázatokat igénylő kompromisszumokat a hatalommal. A csehek könnyen kialakíthatták a jók, a tiszták, a rosszak, a kollaboránsok mitológiáját. Ezért is tudta könnyebben befogadni a Nyugat a szocializmus világát fekete fehérben tükröző cseh irodalmat és filmet. Míg a magyar értelmiség kompromisszumainak magyarázatait a Lajtán túl nem lehetett könnyű megérteni. Aczél Tamás egyik már emigrációban írt regényében a főszereplő, egy disszidens író csak üggyel - bajjal tudja érthetővé tenni, hogy lehetett odahaza az író-ellenzék egyik vezéralakja, akit ennek ellenére a hatalom mégis csak elküldött hivatalos delegátusként a kommunista Kínába.

 

Polak – wenger, dwa bratanki...

Lengyel- magyar két barát, így kezdődik egy lengyelek által gyakran énekelt nóta. Valóban a magyar út a lengyelekével volt rokon. Mi is megvívtuk a magunk szabadságharcait és forradalmait, mint a lengyelek, ezeket az idegen hatalom ugyanúgy rendre leverte, mint a lengyelekét. Azonban romantikus lelkületű északi szomszédaink történelmében a tragikus vereséget nem követte feloldás. Ez magyarázza, hogy mindig is a dráma volt a lengyel irodalom reprezentatív műfaja. Noha a modern lengyel dráma mesterei, Gombrowicztól Mrożekik már groteszknek látják, és így is ábrázolják ezt a sehová sem vezető romantikus hősködést.

A magyar tragédiákat mindig kompromisszum követte. De egy olyan kompromisszum, amit az ország, az ország írói, értelmisége a nemzeti ügy elárulásának minősített. A magyar mitológia árulásként tartja számon Károlyi Sándor Rákóczi főparancsnokának fegyverletételét a majtényi síkon, Görgey kapitulációját Világosnál, olyan időpontokban, amikor a további harc már csak a fölösleges véráldozatot növelte volna tovább. A létrejött megállapodások azonban mégis csak békét hoztak az országnak, ami után a békés fejlődés, a sebeket behegesztő gyarapodás, gazdagodás évtizedei következtek.

Az árulás mitológiája mindenesetre megkímélte a magyar progressziót attól, hogy megkérdezze önmagától, jól tette - e Thököly, amikor a törökkel szövetkezett az ország felszabadításáért hadba induló Habsburgok ellen. Thököly ügyének elbukása egybe is esett a török végleges kiűzésével.

Ugyanígy a progresszió ügye volt korábban a magyar mitológia nagy alakjának, Dózsa Györgynek a jobbágyfelkelése. Azonban ugyancsak megkérdezhető: előbbre vitte- e a felkelés a magyar parasztság ügyét. Elnyomásuk csak fokozódott, tovább zilálta az ország katonai erejét, s valamelyest hozzájárult a mohácsi katasztrófához is. Kétségtelen polgárként, nemes emberként, még ha jól is bántam volna jobbágyaimmal, nagyon féltem volna Dózsa kaszásaitól. Utólag, kényelmes fotelünkből visszatekintve, még sem hiszem, hogy okunk lenne megtagadni együttérzésünket, sőt csodálatunkat a székely népvezértől és nekikeseredett parasztjaitól.

Valószinüleg az európai látókörű főnemesnek, Széchenyinek volt igaza, amikor Kossuth-tal ellenétben nem akarta a szakítást a Monarchiával, amikor nem akarta sem a háborút Ausztriával, sem a trónfosztást. Valószínű azonban, hogy az osztrák kamarilla az európai forradalmak lecsengése után az engedmények számottevő részét visszaszívta volna, mert komoly reformokra, a Monarchia átalakítására a Habsburgok sem voltak felkészülve. Ehhez a poroszoktól elszenvedett königrâtzi vereség kellett, Ausztria kiszorulása az egyesült Németországból.

Persze talán első világháború, és Trianon sincsen, ha a "kiegyezés" nem korlátozódik a magyarokra. Akikkel, persze ugyanúgy nem lehetett volna elfogadtatni az "ezeréves" határok feladását, mint ma a szerbekkel megértetni, hogy Koszovó ugyan lehetett valaha ősi szerb föld, a szerb nép történelmi bölcsője, azonban az etnográfiai viszonyok változása következtében ma ott már aligha lehet megtagadni az albánoktól az önrendelkezés jogát.

Igaz, ha a cseh példát követve elmaradt volna a szabadságharc, hány ember marad életben, Petőfi sem tűnik el egy segesvári tömegsírban, (bár lehet, hogy József Attilához hasonlóan ő is végez magával.) Jókai nem írhatta volna meg mitológia teremtő romantikus regényeit, hanem Mikszáth-tal ők írják meg Balzac és Stendhal nyomán a magyar realista regényt.

Világos után a magyar progresszió már nem volt elég erős ahhoz, hogy időben szakítani tudjon Ausztriával. Ezt ismerte fel Teleki László, amikor a kiegyezést ellenző határozati párt vezéreként a döntő szavazás előestéjén főbe lőtte magát. A Kossuth párti Tisza Kálmán is " szegre akasztotta a maga teljesebb nemzeti függetlenséget követelő) bihari pontjait", amikor belátta, hogy nem lesz ereje ezek kiharcolására, viszont a miniszteri bársonyszék feltétele a 67-es kiegyezés pontjainak vállalása.

A radikális magyar ellenzék, a második reform nemzedék, Ady, a Nyugat köre, Bartók, Kodály, a Huszadik Század politológusai: Károlyi, Jászi, Kunfi, Szabó Ervin intellektuális mozgalmának - számottevő tömegtámogatás híján - úgy tűnt - semmi esélye sincs, hogy a történelem aktív szereplője lehessen.

A magyar progresszió elbúsító tragédiája, hogy gyengesége folytán akkor kerülhetett a kormányrúdhoz, amikor a történelmi viharok idején kihullt az addigi uralkodó osztályok kezéből. Ez történt 1848-ban, 1918-ban, 1945-ben, 1956-ban majd most legutóbb 1989-ben és 1994 tavaszán.

Az analógiák félelmetesen nyugtalanítóak. Károlyiék azt remélik, hogy a győztes nyugati hatalmak mindent megtesznek, hogy a Nyugattal rokonszenvező polgári demokratikus kormányt sagítsék hatalmon maradni. Ehelyett elfogadhatatlannak tetsző területi követelésekkel lehetetlen helyzetbe hozták Károlyiékat, akik erre átadták a hatalmat a progresszió legradikálisabb csoportjának, a kommunistáknak. Az általuk remélt világforradalom azonban elmaradt, a szülési fájdalmakkal vajúdó Szovjet Államtól sem lehet segítséget kapni, a Nyugat végül is örült, hogy a kommunistákat egy radikálisan jobboldali kormányzat váltja fel. Kún Béláék viszont részben ideológiájukból következően, részben a helyzet megkövetelte kényszerintézkedések eredményeképpen évtizedekre maguk ellen hangolták az ország közvéleményét.

A magyar progresszió megint ellenzékbe szorult, de ezúttal viselnie kell 1918 és 1919 ódiumát is. Ami tovább szűkítette a magyar baloldal mozgásterét. Magyarországon évtizedeken át nem lehet kiejteni s második reform nemzedék politikusainak nevét.

Újabb tragédia, hogy a progresszió tábora az ellenforradalmi Horthy korszak idején nem tudott számottevő tömegeket maga mögé állítani. Nem tudta megakadályozni Magyarország hadba lépését, nem tudott kellő erővel fellépni a zsidóüldöző atrocitásokkal szemben, még komoly méretű tiltakozásra sem futotta erejéből. Még kevésbé volt képes katonai erővel bíró ellenállási mozgalom megszervezésére, (a szervezkedőket azonnal lefogták), nem is tudta megakadályozni a "kiugrás" megakadályozását, gyakorlatilag erőtlenül tűrte el a nyilas bandák garázdálkodását. Maximum egyes emberek megmentésére volt képes. Minthogy nem létezett kapcsolat a Nyugaton élő, Magyarországon megtagadott emigrációval, fel sem vetődött annak a lehetősége, hogy Nyugaton a Szövetségesek által elismert ellenkormány alakuljon.

A magyar progresszió 1945-ben Sztálin engedélyével, az ő utasításai alapján a Szovjet Hadsereg által felszabadított területen, Debrecenben alakíthatta meg a demokratikus Magyarország első kormányát. Részben olyan emberekből, akiknek az ország a nevét sem hallotta.

A progresszió hatalomra jutásának feltétele volt a kommunisták befogadása, vezető szerepük hallgatólagos elismerése. Akkoriban kevesen tudták, hogy a széles körű, Horthyék Hitler ellenes párthíveit is magában foglaló koalíciós kormány a szövetséges nagyhatalmak megállapodásának eredménye. Ugyanilyen széles alapon nyugvó koalíciós kormányok alakultak Nyugaton is. Ezek s koalíciós kormányok mind két oldalon addig működhettek, amig fel nem borult a nagyhatalmaknak ez az egyetértése, és ki nem robbant köztük a hidegháború.

Az első szabad választások kínos csalódást jelentettek a baloldal pártjai számára. A jobboldal felsorakozott a Kisgazda párt mögé, és megszerezte az abszolút parlamenti többséget. Kiderült, ahogy még ma is igaz, az ország többsége a jobboldal valamiféle irányzatához kötődik. Világos volt, hogy a parlamenti demokrácia szabályai szerint a Kisgazda Párt egyedül is kormányt alakíthatna, s ezt meg is teszi, mihelyst a békekötés után az ország visszanyeri szuverenitását, és megszűnik a Szövetséges Ellenőrző Bizottság vagyis a szovjetek felügyeleti joga. A baloldal pártjai nem minden alap nélkül tartottak attól, hogy a kisgazdák egyeduralma az által11uk gyűlölt Horthy rendszer restaurációjához vezethet. Végül is támogatták a kommunista párt machinációit a kisgadapárt szétverésére. Nem gondolva arra, hogy ugyanazokat a módszereket később velük szemben is alkalmazhatják, amikor Rákosiék tőlük is meg akarnak majd szabadulni. De az is igaz, hogy A kommunistákkal szövetkezett pártoknak valójában nem volt választásuk. Tudták, akkora a Szovjet nyomás, hogy minden ellenállásuk teljesen hasztalan, még örülhetnek, ha csak emigrációba kényszerítik őket, és nem tűnnek el talán örökre valamilyen börtönben. Fel kellett ismerniük, hogy az önkéntes visszavonulás lehetősége sem adott számukra, mert a kialakuló totalitárius diktatúra ezt is az ellenállás megnyilvánulásának tekintette volna, és kíméletlenül megtorolná. A baloldal politikusai az emigrációt sem választhatták, hiszen nem kívánt egy táborba kerülni volt politikai ellenfeleivel - meg többségük valóban elkötelezett híve volt a szocialista eszméknek.

De ép ésszel azt is nehéz volt felfogni, hogy a szovjet párt élén egy paranojás őrült áll, aki űldözési mániájától vezetve beindítja és haláláig folyamatosan müködteti az eretneküldözés inkvizíciós gépezetét. Mint a Sztálint követő pártvezérek uralma bizonyította ez az őrült inkvizíció nem szükségszerű velejárója egy totalitárius rendszernek. Csak az adott, hogy őrültek, gazembere is kerülhetnek a párt élére, és az adott struktúrában nincs mód a leváltásukra. Ők irthatnak ki mindenkit, akit potenciális ellenfélnek vélnek. Az osztályharc éleződésének elmélete alapján, vagyis hogy az osztályellenség már csak a pártba, a párt vezető testületeibe beépülve fejthet ki romboló tevékenységet. E teória következtében végül már a párt legrégibb, legodaadóbb harcosainak a kiirtása folyt. Ki tudja mi történt volna, ha Sztálin meg nem hal.