GÜNTER GRASS

AZ ÉN ÉVSZÁZADOM

Günter Grass a Danzigban (a mai Gdanskban) 1927-ben született német író most kapta meg az idei irodalmi Nobel díjat életművért, közte máig legjelentősebb írásáért, Rézdob című regényéért (1959. Magyarul 1973), valamint a nemrég megjelent Az én évszázadom című alkotásáért, amelyből bő szemelvényeket közlünk. Száz év - száz pillanatfelvétel, A német iroda lom "nagy öregje" az l900-as évvel kezdve és az 1999-essel végezve maradandó emléket állit minden egyes esztendőnek, méghozzá a lehető legszubjektívebb módon: belebújik egy-egy szemtanú bőrébe, és megszólaltatja – a kínai boxer-lázadást leverő német katonát, a azocdem munkást a századelőről, a 'berlini romeltakaritó asszonyt, a hatvanas évek egyik kommunájában cseperedő, „kezelhetetlen" óvodást, a 36-os politikai foglyot~ az 54-es focidrukkert. Az 1914-18 közti évekről Ernst Jünger, a háboru szcrelmese és a pacifista Remarque - két öregúr - beszélgetnek egy zürichi kávéházban. Nagyon nem szokványos történetek adnak ízelitőt a hitleráj éveinek embertiprásairól. A 39-cel kezdődő időszakot hajdani haditudósítók idézgetik nosztalgia találkozójukon, Sylt szigetén. A német közelmúlt is gazdag történelmi eseményekben, egészen 1999-ig. Az utolső történetben Günter Grass az édesanyját beszélteti,mintha ma is élne.

Az egyes évekhez kötődő visszaemlékezésekben majd mindig kis emberek szólalnak meg, és nem a történelem nagy szereplői. A kötetből azt tudjuk meg, hogy élték át a történteket, Günter Grass természetesen a német XX. századot érzékelteti, eleveníti fel könyvében, ám ehhez a fényképsorozathoz jócskán van köze - mind történelmileg, mind kulturálisan - a többi európsi népnek is, így hát elmondhatjuk, hogy ez a mű az évszázad mindannyiunk számára izgalmas kalendáriuma.

 

900

Én, önmagam helyett évről évre jelen voltam. No nem mindig a legelső sorban, mert - mivel folyton háború dúlt - a magamfajta szíves-örömest visszahúzódott a hadtápba. Eleinte azonban, amikor a kínaiak ellen harcoltunk, s zászlóaljunk felvonult Bremerhavenban, a középső oszlop élén álltam. Szinte csupa önkéntes vett körül, de Straubingból egyedül én jelentkeztem, noha csak kevéssel azelőtt jegyeztük el egymást Rézivel, az én Theresémmel.

Behajózásra várva, háttal az Északnémet Lloyd-Művek óceánjárók építésére szakosodott részlegének, szemben a nappal sorakoztunk fel. Előttünk állt a császár, magas emelvényen, s a meglehetősen keményen beszélt el felettünk. Fejünket új, széles karimájú kalap védte a naptól, úgy hívták: Südwester. Jól nézett ki benne a magamfajta. A császár viszont különleges, kék alapon csillogó sast formázó sisakot viselt. Lelkesítőn szólt a nagy feladatokról, a kegyetlen ellenségről. Beszéde magával ragadott. Azt mondta: tudjátok, ha megérkeztek: nincs kegyelem. Foglyokra nincs szükségünk. Azután Attila királyról és hun hordáiról szólt. A hunokat magasztalta, habár azok - szerinte - fölöttébb iszonytatóan garázdálkodtak. Ezért később a szocik szemtelen „hunleveleket” nyomtattak, és szánalmasan szidalmazták a császárt a hunokról szóló beszéde miatt. Végül Őfelsége Kínával kapcsolatban ezt a parancsot adta nekünk: „Egyszer s mindenkorra nyissatok utat a kultúrának!” i pedig háromszoros hurrát kiáltottunk.

Rám, aki Alsó-Bajorországból származom, szörnyen hatott a hosszú tengeri utazás. Mikor végre megérkeztünk Tien Csinbe, már mindenki ott tolongott: a britek, amerikaiak, oroszok - még igazi japánok és a kis országok csapatocskái is. Az angolok valójában indiaiak voltak. Mi kezdetben csak kevesen voltunk - de szerencsére az új, Krupp-féle, 5 cm-es gyorstüzelésű ágyúkkal felszerelve. Az amerikaiak pedig kipróbálták Maxim-gépfegyvereiket, egy valóságos ördögi masinát. Így azután gyorsan lerohantuk Pekinget. Amikor ugyanis századunk bevonult, sajnálatos módon úgy tűnt, már mindennek vége. Ám egyes boxerek nem hagytak minket nyugodni. Azért nevezték őket így, mert egy titkos szervezethez tartoztak, melyet „Tatauhueinek” vagy a mi nyelvünkön „ököllel harcolók”-nak hívnak. Ezért mondták először az angolok, azután a többiek is boxer lázadásnak. A boxerek gyűlölték az idegeneket, mert azok mindenféle vacakot adtak el a kínaiaknak, a britek előszeretettel ópiumot. És úgy történt, ahogy a császár parancsolta: nem ejtettünk foglyokat.

A rend kedvéért a boxereket a Tienanmen-kapu melletti térre terelték, közvetlenül a mandzsu negyedet Peking többi részétől elválasztó fal elé. Furcsán festettek így, copfjaiknál egymáshoz kötözve. Azután csoportokban agyonlőtték vagy egyenként lefejezték őket. Jegyesemnek erről a szörnyűségről egy árva szót sem írtam, csakis a százéves tojásokról meg a gőzgombócokról kínai módra. A britek meg mi, németek jobban szerettünk rövid úton, puskával végezni velük, míg a japánok a lefejezéskor ősi szokásaikat követték. De a boxerek inkább az agyonlövetést választották, mert attól tartottak, hogy a fejükkel a hónuk alatt kell a pokolba menniük. Egyébként nem féltek. Láttam, ahogyan egyikük, mielőtt lefejezték volna, még mohón befalt egy sziruppal leöntött, rizsből készült süteményt.

A Tienanmen téren a sivatag felől fújt a szél, s egyre csak kavarta a sárga porfelhőket. Minden sárga volt, mi magunk is. Ezt megírtam jegyesemnek, s tettem a borítékba egy kis sivatagi homokot. S mert a japán hóhérok, hogy precízen üthessék le a fejüket, levágták a boxerek copfját - ezek éppoly fiatal fickók voltak, akárcsak mi - , a téren, a porban néha egész halom kínai copf hevert. Egyet fel is vettem, és hazaküldtem emlékbe. Otthon azután farsangkor azt viseltem, mindenki nagy derültségére, míg végül jegyesem el nem égette a kis úti emléket. „Az ilyesmi rontást hoz a házra”, mondta Rézi két nappal az esküvőnk előtt.

De ez már egy másik történet.

 

1908

Amolyan családi szokás ez nálunk: az apa magával viszi a fiát. Már a nagyapám is, aki vasutas volt és szakszervezeti tag, magával vitte elsőszülöttjét, amikor Wilhelm Liebknecht Hasenheidéban beszélt. Apám pedig, aki szintén vasutas és elvtárs volt, egyenesen belém sulykolta ezt a nagygyűléseken (melyeket egyébként mindaddig illegálisan rendeztek meg, ameddig Bismarck volt hatalmon) újra meg újra elhangzó, némiképp profetikus mondatot: „Elszász-Lotharingia annektálása nem békét eredményez, hanem háborút!”

Most magával vitt engem, a kis kilenc-tízéves rövidnadrágost, amikor Wilhelm fia, Karl Liebknecht a szabad ég alatt - vagy amíg ez tilos volt, füstös kocsmákban - beszélt. Spandauba is elment velem, mert Liebknecht ott jelöltette magát a választásokon. Kilencszázötben pedig, mivel apámnak, mint mozdonyvezetőnek ingyenjegye volt, még Lipcsébe is elvitt vonaton, mert Plagwitzban, a Felsenkellerben Liebknecht a Ruhr-vidéki nagy sztrájkról beszélt, melyről akkoriban minden újság beszámolt. De ő nemcsak a bányászokról szólt, nemcsak a porosz parasztokat és munkásokat kizsákmányoló, káposztafejű, mihaszna junkerek ellen agitált, hanem - prófétához méltó módon - elsősorban valóban az általános sztrájkot hirdette, mint a proletár tömegek jövendő fegyverét. Szabadon beszélt. És máris az orosz forradalomnál tartott, meg a vérrel szennyezett cárizmusnál.

Közben időnként felcsattant a taps. Végül pedig egyhangúlag elfogadtak egy határozatot, melyben az egybegyűltek - apám azt mondta, kétezernél is többen lehettünk - szolidaritást vállaltak a Ruhr-vidék és Oroszország hős harcosaival.

Lehettünk vagy háromezren, akik ott tolongtunk a Felsenkellerben. Én még apámnál is többet láttam, mert a vállára vett, ahogy az ő apja tette annakidején, mikor Wilhelm Liebknecht vagy Bebel elvtárs beszélt a munkásosztály helyzetéről. Amolyan családi szokás ez nálunk. Mindenesetre én, a kis rövidnadrágos Liebknecht elvtársat mindig magasról, hogy úgy mondjam kakasülőről láttam-hallottam. Tömegszónok volt. Sosem fogyott ki a szóból. Különös előszeretettel agitálta az ifjúságot. Hallottam, amint a szabadban tízezrek feje fölött kiabálta: „Akié az ifjúság, azé a hadsereg!” Ami szintén profetikus kijelentésnek bizonyult. Apám vállán ülve mindenesetre valóban félni kezdtem, mikor Liebknecht így kiáltott: „A militarizmus a kapitalizmus brutális végrehajtója és véres acél védőpajzsa!”

Mert arra még úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna, hogy beszéde hatására komolyan félni kezdtem, amint a szót a belső ellenségre terelte, akit le kell küzdeni. Valószínűleg azért is kellett annyira pisilnem, s ide-oda csúszkáltam apám nyakában. Ő azonban olyan lelkes volt, hogy mit sem vett észre szükségemből. De azután már nem tudtam visszatartani magaslesemen. Így történhetett meg kilencszázhétben, hogy kertésznadrágomon keresztül apám nyakába pisiltem. Nem sokkal később Liebknecht elvtársat letartóztatták, s mivel a birodalmi bíróság elítélte a militarizmus elleni vitairatáért, a teljes 1908-as évet, sőt még a rákövetkezőből is valamennyit a glatzi fogházban kellett leülnie.

Apám viszont, akinek a hátát szorongató szükségemben lepisiltem, leemelt a nyakából, s ott, a nagygyűlésen, mialatt Liebknecht elvtárs az ifjúságot agitálta, olyan istenesen eltángált, hogy még sokáig éreztem a keze helyét. Ezért, és csakis ezért mentem el a katonai körzetbe, mikor a dolgok már elkezdődtek, s jelentkeztem önkéntesnek, sőt, a bátorságomért még ki is tüntettek, s miután Arrasnál meg Verdunnél kétszer megsebesültem, egészen az altisztségig vittem, noha közben szüntelenül meg voltam győződve róla, még rohamcsapat-parancsnokként Flandriában is, hogy Liebknecht elvtársnak, akit néhány bajtársunk a szabadcsapatból később lelőtt, akárcsak Rosa elvtársnőt, sőt egyikük holttestét be is dobták a Landwehrkanalba, egyszóval, hogy Liebknecht elvtársnak ezerszeresen is igaza volt, amikor az ifjúságot agitálta

 

1914

Miután intézetünk két munkatársa ismételten hiába próbálkozott, nekem a hatvanas évek közepén végre sikerült rávennem a két idős urat a találkozóra. Lehet, hogy én, lévén fiatal nő, szerencsésebbnek bizonyultam, ráadásul svájci mivoltom a semlegesség bónuszával ruházott fel. Leveleim, melyekben tárgyilagosan vázoltam kutatási területünket, tapintatos, ha nem félénk kopogtatásként találtak meghallgatásra: néhány nap múltán szinte egyszerre érkezett meg a két beleegyező válasz.

Kollégáimnak emlékezetes, „kissé kövületszerű” párról számolhattam be. Csendes szobákat foglaltam le nekik a „Gólyához” címzett szállodában. Többnyire a rotisserie galériáján üldögéltünk, ahonnan a Limmatra, a szemközti városházára és a „Rókáról” elnevezett házra nyílt kilátás. Remarque úr, aki akkoriban a hatvanhetedik évében járt, Locarno felől érkezett. Noha láthatólag világfi volt, törékenyebbnek tetszett a jó erőben levő Jünger úrnál, aki éppen akkor töltötte be a hetvenet, és hangsúlyosan adta a sportosat. Mivel Württemberg környékén lakott, Bázelen át jött, miután gyalogtúrát tett a Vogézekben, a Hartmannsweilerkopfhoz, felkeresve az egykori véres harcok helyszíneit.

Első beszélgetésünk igencsak akadozva kezdődött. Az urak, a „kor tanúi”, nagy hozzáértéssel nyilatkoztak a svájci borokról: Remarque a tessini fajtákat dicsérte, míg Jünger úr a francia svájci dole-t részesítette előnyben. Mindketten láthatólag igyekeztek jól konzervált sármjukkal kedvembe járni. Kísérleteik, hogy svájci német tájszólásban beszéljenek velem, mókásak, ám számomra egyúttal terhesek is voltak. De amikor egy, az I. Világháborúban oly gyakran énekelt dal kezdő sorát idéztem - a címe Flandriai haláltánc, szerzője ismeretlen -: „Der Tod reit’t auf ein’m schwarzen Rappen, er trägt ein undurchsichtige Kappen”, először Remarque, majd Jünger kezdte dúdolni a hátborzongató, mélabús dallamot; a refrént - „Flandern in Not, in Flandern reitet der Tod” - mindketten ismerték. Azután elnéztek a Großmünster irányába, melynek tornyai a Schiffslände házai fölé magasodtak.

Mélázásukat némi torokköszörülés szakította félbe, s Remarque elmesélte, hogy tizennégy őszén - mikor ő még Osnabrückben koptatta az iskolapadot, mialatt Bixschooténál és Ypernnél elvéreztek az önkéntes ezredek - rá is nagy hatással volt Langemarck legendája, mely szerint az angol gépfegyverek ropogására a „Deutschland, Deutschlanddal” válaszoltak. Valószínűleg ezért - no meg tanáraik biztatására - egész gimnáziumi osztályok jelentkeztek önkéntesnek a frontra. Azt mondják, minden második diák ott is maradt. S a túlélők, mint például ő, aki egyébként már nem járhatott gimnáziumba, máig sem heverték ki a történteket. Ő mindenesetre még mindig élő halottnak tekinti magát.

Jünger úr, aki finom mosollyal hallgatta írókollégája iskolai élményeit - nyilvánvalóan csak reáliskoláról lehetett szó - , ugyan „hazafias humbugnak” nevezte a Langemarck-kultuszt, azonban megjegyezte, hogy őt már jóval a háború kezdete előtt leküzdhetetlenül hatalmába kerítette a veszély iránti vágy, kedve támadt valami szokatlanhoz, „legyen az akár a francia idegenlégiós szolgálat”. „Mikor azután elkezdődött, úgy éreztük, egyetlen nagy testté olvadtunk össze. S később is, egészen az utolsó, rohamcsapat-vezetőként átélt napokig lenyűgözött a harc, mint lélektani élmény, pedig akkor a háború már kimutatta a foga fehérjét. Ismerje csak el nyugodtan, kedves Remarque, hogy még a „Nyugaton a helyzet változatlan” című, egyébként kiváló első regényében sem volt képes megindultság nélkül szólni a mindhalálig tartó bajtársiasság erejéről.” Az a könyv, válaszolta Remarque, nem saját élményein alapul, hanem egy feláldozott generáció fronton szerzett tapasztalatainak gyűjteménye. „A lazarettben letöltött szolgálatom épp elég forrásnak bizonyult.”

Nem, mintha az idős urak ezen a ponton vitába bocsátkoztak volna egymással, de súlyt fektettek rá, hogy a háború kérdésében eltérő véleményen legyenek, ellentétes stílusban, minden tekintetben más-más tábort képviseljenek. Míg egyikük még mindig javíthatatlan pacifistának nevezte magát, addig a másik elvárta, hogy lázadónak tekintsék.

„Ugyan!” - kiáltotta Remarque. „Ön az Acélviharokban egészen az utolsó Ludendorff-offenzíváig úgy kereste a veszélyt, akár egy vásott kölyök. Könnyelműen összetrombitált egy rohamcsapatot, hogy véres kedvtelésből gyorsan egy-két foglyot ejtsen, s közben lehetőleg még egy kis konyakra is szert tegyen ...” De azután elismerte, hogy kollégája, Jünger naplójában helyenként igen találóan írja le a lövészárkok világát, az állóháborút, s egyáltalán, a technikai harc jellegét.

Első beszélgetésünk már a végéhez közeledve - az urak elfogyasztottak két üveg vörösbort - Jünger ismét Flandriára terelte a szót: „Amikor két és fél évvel később a langemarcki frontszakaszon beástuk magunkat, tizennégyből származó fegyverekre, szíjakra és töltényekre bukkantunk. Még olyan csúcsos sisakokat is találtunk, amilyenekkel akkoriban egész önkéntes ezredek vonultak ki a frontra ...”

 

1915

Következő találkozásunkra az Odéonban, ebben a patinás kávéházban került sor, melyben annakidején Lenin is megfordult, s német birodalmi kísérői társaságában Oroszországba tartva, itt olvasta a „Neue Zürcher Zeitungot” meg más napilapokat, miközben titkon a forradalmat tervezgette. Mi ezzel szemben nem a jövőbe tekintettünk, hanem elmúlt időkre emlékeztünk. Ám az urak ragaszkodtak hozzá, hogy találkozónkat először is pezsgős reggelivel kezdjük. Nekem narancslevet engedélyeztek.

A croissant-ok és sajttálak között, az asztal márványlapján bizonyítékként ott hevert a két, annakidején nagy vihart kavaró könyv: a „Nyugaton a helyzet változatlan” mindenesetre jóval nagyobb példányszámban jelent meg, mint az „Acélviharokban”. „Igaz, ami igaz” - mondta Remarque - „bestsellernek bizonyult.” Ugyanakkor az én könyvem harminchárom után, mikor nyilvánosan elégették, vagy jó tizenkét évig nem szerepelhetett a könyvpiacon, s bizonyos idegen nyelveken sem jelenhetett meg, míg az Ön dicshimnusza a háborúról mindenkor elfogadhatónak bizonyult.”

Jünger hallgatott. S csak amikor megkíséreltem szóba hozni az egykor a flandriai meg Champagne krétás talajába ásott lövészárkokban zajló háborút, s az immár leszedett reggelizőasztalon szétteregettem a harcterek térkép-kivágatait, tért rá hirtelen a Somme-nál folytatott offenzívára és ellenoffenzívára, bedobva egy kulcsszót, melytől többé nem tudtunk igazán megszabadulni: „Azt a nyomorult csúcsos sisakot, melyet Önnek, nagyra becsült Remarque-om, már nem kellett viselnie, a mi frontszakaszunkon már 15 júniusában felváltották az acélsisakok. Kísérleti típusról volt szó, melyet egy Schwerd nevű tüzérszázados fejlesztett ki, számos sikertelen próbálkozás után, versenyt futva a franciákkal, akik szintén megkezdték az acélsisakok bevezetését. Mivel Krupp nem volt abban a helyzetben, hogy előállíthassa a megfelelő krómacél-ötvözetet, más cégek kapták a megrendelést, köztük a thalei vaskohó. Tizenhat februárjától már minden frontszakaszon acélsisakot használtak. Elsősorban a Verdunnél és a Somme-nál harcoló csapatoknak szállítottak, legtovább a keleti fronton kellett rá várni. Önnek sejtelme sincs róla, kedves Remarque, micsoda véráldozattal kellett fizetnünk - főként az állóháborúban - azért a hasznavehetetlen, bőrből készült fejfedőért, melyet - mivel a bőr hiánycikk volt - gyakran filcből préseltek. Egy jól célzott lövés, s máris egy emberrel kevesebb, azon a vacakon minden szilánk átütött.

Majd egyenesen hozzám fordult: „Az önök svájci sisakja, melyet a milicisták a mai napig viselnek, ha kissé átalakítva is, a mi acélsisakunk utánzata, még a szellőzést biztosító csapszegeket is lekoppintották.”

Közbevetésemet, miszerint „a mi sisakjainknak szerencsére nem kellett kiállniuk az ön által oly ékesszólóan megénekelt haditechnika próbáját”, figyelemre sem méltatta, ehelyett további részleteket zúdított Remarque-ra, aki nyomatékkal hallgatott. Beszélt arról a különleges eljárásról, melynek során egy terepszürke, matt anyaggal bevonva, rozsdamentessé tették a sisakokat, a kinyúló tarkóvédőről, a lószőrpárnácskából vagy steppelt filcből készült bélésről. Azután arról panaszkodott, mennyire megnehezítette látásukat a lövészárokban, mivel a kiálló homlokvédőt úgy tervezték meg, hogy még az orruk hegyét is eltakarja. „Persze a rohamoknál nekem rendkívül terhes volt ez a súlyos acélsisak. Nagy könnyelműség volt, elismerem, de jobban szerettem a jó öreg - mellékesen selyemmel bélelt - hadnagyi sapkámat.” Majd eszébe jutott még valami, amit fölöttébb mulatságosnak tartott. „Apropó, az íróasztalomon emlékként őrzök egy sisakot, egy egészen más formájú, furcsa, lapos Tommy-sisakot - mondanom sem kell, át van lőve.”

Hosszabb szünet után - az urak a feketekávé mellé „pflümlit” ittak -, Remarque így szólt: „Az M 16-os, később pedig az M 17-es acélsisakok túl nagyok voltak a jól-rosszul kiképzett, frissen toborzott utánpótlásnak. Mindig félrecsúsztak a fejükön. A gyerekarcokból csak a félősen összeszorított száj, a remegő áll látszott ki. Egyszerre voltak nevetségesek és szánalmasak. Azt pedig bizonyára felesleges is említenem önnek, hogy az acélon mégis átfúródott a gyalogsági lövedék, még a legkisebb srapnel is ...”

Még egy „pflümlit” rendelt. Jünger vele tartott. Nekem, a „meidschi”-nek egy második pohár frissen préselt narancslevet írtak elő.

Szegzárdy-Csengery Klára fordításai

 

 

1933

A kinevezés híre délben lepett meg, amikor fiatal munkatársammal, Bernddel a galériában bekaptunk valamit, és közben fél füllel hallgattam a rádiót. Azazhogy a „meglepett” kifejezés nem pontos: Schleicher lemondása után már Hozzá vezetett minden út, Rajta kívül más nem jöhetett szóba, még az ősz birodalmi elnöknek is meg kellett hajolnia az Ő akarata előtt. Megpróbáltam tréfával elütni a dolgot: „Most aztán a mázoló festőként boldogít majd bennünket”, de Bernd, aki máskülönben, saját szavai szerint, „oda se bagózott” a politikára, úgy érezte, személyében érinti a fenyegetés. „El innen! Innen menekülnünk kell!” - kiáltotta.

Bár megmosolyogtam, amiért túlreagálja a történteket, egyszersmind azonban dicsértem magam előrelátásomért: már hónapokkal korábban egy amsterdami raktárba küldettem azoknak a képeknek egy részét - köztük több Kirchnert, Pechsteint, Noldét és másokat is -, amelyekről úgy gondoltam, hogy a már körvonalazódó hatalomátvétel idején különösen gyanúsnak minősülhetnek. Csak a mestertől maradt még néhány munka a galériában: a későbbi színpompás kerti sorozat darabjai; ezeket aztán senki sem sorolhatta az „elfajzott műalkotások” kategóriájába. A mester csupán mint zsidó forgott veszélyben, a feleségével együtt, habár Berndet is, magamat is győzködni próbáltam: „Jócskán túl van a nyolcvanon. Lehetetlen, hogy hozzá merjenek nyúlni. Legföljebb az akadémiai elnökségről kell majd lemondania. Eh, mit számít, három-négy hónap, és úgyis vége az egész rémálomnak.”

Nyugtalanságom azonban mégsem csitult, sőt inkább növekedett. Bezártuk a galériát. Miután sikerült valamennyire lelket öntenem az én kedves Berndembe, akinek, mondanom sem kell, könnyben úszott a szeme, késő délután útnak indultam. Hamarosan azonban elakadtam. Az S-Bahnra kellett volna felszállnom. Menetoszlopok minden irányból. Már elérték a Hardenbergstrassét. Hatos sorokban vonultak felfelé a Siegesalleen, egyik SA-rohamosztag a másik után, céltudatosan, mintha áramlat sodorná őket meghatározott irányba, a Grosser Stern felé; úgy látszott, az lesz valamennyi menetoszlop gyülekezőhelye. Ha a sorok összetorlódtak, hátulról már nyomták az előttük lévőket, sürgetőn, türelmetlenül: csak semmi leállás. Ó, az a félelmetes komolyság a rohamszíjaktól keretezett fiatal arcokon... És közben egyre csak gyűlnek-gyűlnek a bámészkodók, tolongásuk már a járdákat is eltorlaszolja. És minden mást elfojtva az az egy ütemre hangolt énekszó

Ekkor, hogy úgy mondjam, köddé váltam, a már sötétbe borult Tiergartenen át iparkodtam tovább, csakhogy rajtam kívül mások is ilyen mellékutakon igyekeztek átvergődni. Végül, már közel a célhoz, kiderült, hogy a Brandenburgi kaput elzárták a gyalogos forgalom elől. Csak egy rendőr segítségével - már nem emlékszem, milyen mesét adtam elő neki - juthattam át a kapun, a közvetlenül mögötte lévő Pariser Platzra. Ó, milyen gyakran jöttünk ide, tele várakozással! Micsoda kiváltságos, mégis meghitten ismerős cél! Hány látogatás a mester műtermében! És a hangulat mindig csupa pezsgés, csupa szellem. A mester száraz, jellegzetesen berlini humora...

A nagypolgári - évtizedek óta a család tulajdonában lévő - épület előtt, mintha rám várna, ott állt a házmester. „A nagyságos úrék a tetőn vannak” - mondta, és felkísért a lépcsőn. Időközben alighanem megkezdődött a talán már évek óta begyakorolt, mindenesetre percnyi pontossággal bonyolódó fáklyás felvonulás, mert amikor kiléptem a lapos tetőre, már ujjongás jelezte a menetoszlopok közeledését. Undorító volt ez a csőcselék, hát persze, hogy az, és mégis, volt ebben az egyre duzzadó üvöltésben valami izgató. Ma már be kell vallanom magamnak: megbabonázott, ha csak egy borzongásnyi időre is.

De ő - ő miért szolgáltatta ki magát a tömeg látványának? A mester és Martha, a felesége ott álltak a tető legszélén. Később, amikor a műteremben ültünk, meghallgathattuk: ő már anno 71-ben is onnan nézte, hogyan masíroznak át a kapun a Franciaországból győztesen visszatérő ezredek, aztán következtek 14-ben a Berlinből kivonuló gyalogosok, fejükön még a hegyes porosz sisakkal, utána, 18-ban a befelé özönlő, fellázadt matróz-zászlóaljak, és most szeretett volna még utoljára megkockáztatni egy pillantást a magasból. Ugye sok mindent lehetne erre mondani, csak éppen minek...

Az imént azonban, ott, a lapos tetőn, némán állt, szájában a kihűlt Havanna-szivarral. Mindketten kalaposan, téli kabátban, mintegy útra készen. Alakjuk sötéten vált el az égtől. Szoborszerű pár. A Brandenburgi kapu is sötét tömeg volt még, csak olykor tapogatták végig rendőrségi fényszórók. Utána azonban közeledett, majd lávafolyamként teljes szélességében szétömlött a fáklyásmenet, a kapu oszlopai rövid időre felszabdalták, hogy aztán újra egyesüljön, végeláthatatlanul, feltartóztathatatlanul, ünnepélyesen, sorsszerűen, és megvilágítsa az éjszakát, fénybe vonja a kaput fel egészen a kvadrigáig, fel az istennő sisakja széléig és győzelmi jelvényéig; még bennünket is beragyogott ott a Liebermann-ház lapos tetején ama végzetes tündöklés, és ugyanakkor elhatolt hozzánk a százezernyi, annál is több fáklya füstgomolya és bűze.

Micsoda szégyen! Vonakodva ismerem be, hogy a kép - nem, ez a természeti erőként ható festmény elborzasztott ugyan, de egyszersmind mélységesen meg is ragadott. Olyan parancsszerű akarat áradt belőle, amelynek nem lehetett nem engedelmeskedni. Ennek a fenségesen előre zúduló végzetnek semmi sem állt az útjában. Áradat volt, amely magával sodort mindenkit. És az alant mindenünnen felcsapó ujjongás, úgy lehet, még belőlem is kicsalt volna - ha csak amúgy kóstolóképpen is - egy helyeslő „Sieg Heil!”-t, ha Max Liebermann nem veti közbe azt az egy mondatot, amely később elsuttogott jelszóként terjedt városszerte. Hátat fordítva a történelemmel viselős képnek, akár egy firnájsztól csillogó historizáló giccsnek, hamisítatlan berlini tájszólásban megjegyezte: „Uccse zabálhatok annyit, amennyit ki akarnék okádni.”

Amikor a mester elhagyta háza lapos tetejét, Martha belekarolt. Én pedig szavakat keresgéltem, amelyekkel az agg párt menekülésre bírhatnám. De a szó itt mit sem ért. Őket nem lehetett átültetni, még Amsterdamba sem, ahová magam Bernddel együtt hamarosan elmenekültem. Kedves képeink - köztük néhány Liebermann kezétől származó is - szerencsére már néhány év múlva Svájcban találtak viszonylag biztos, ha nem is szájízünk szerinti menedékre. Bernd, fájdalom, elhagyott - de ez már egy másik történet.

 

1936

Reménykeltő híresztelésekben soha nem volt hiány. Nálunk, az esterwegeni táborban, amely „A láp katonáinak éneke” révén tett szert bizonyos ismertségre - ez az a költemény, amelynek refrénje az „ásó” szót verklizi^* -, harminchatban, nyár eleje óta azt rebesgették: még az olimpiai játékok előtt amnesztia vet véget a keserveknek, amelyek között itt az Ems vidékén mint tőzegfejtővé lett népidegen elemek tengődünk. A mendemondát az a jámbor feltevés táplálta, miszerint a külföldre még Hitlernek is tekintettel kell lennie, a terror és a megfélemlítés időszaka már a múlté, különben is, a tőzegfejtést mint ősi német foglalkozást a jövőben az önkéntes munkaszolgálatra jelentkezőknek akarják fenntartani.

Ekkor azonban ötven foglyot - csupa képzett szakmunkást - elvezényeltek a Berlinhez közeli Sachsenhausenbe. Ott kellett a laktanyában elszállásolt halálfejes SS-osztagok felügyelete alatt nagy kiterjedésű tábort építenünk, kezdetben két és félezer lakóra méretezve, mintegy harminc hektáros, bekerített területen - látszott, hogy erre a táborra még komoly jövő vár.

Mint műszaki rajzoló, én is az elvezényelt tőzegfejtők közé kerültem. Mivel az előregyártott barakkok elemeit egy berlini cég szállította, volt némi, máskülönben szigorúan tiltott kapcsolatunk a külvilággal, és érzékelhettünk valamit abból a felfordulásból, amely a birodalmi fővárosban már a játékok megnyitása előtt jellemezte a világ minden tájáról odasereglett turisták lepték el a Ku’dammot, a Friedrichstrassét, az Alexet és a Potsdamer Platzot. Amikor aztán a már elkészült parancsnoksági barakk őrszobájába rádió is került, amely hajnaltól napestig közvetítette a megnyitó ünnepségről szóló hangulatjelentéseket, majd az első versenynapok eredményeit, alkalmilag mi is részesülhettünk a készülék áldásaiból. Minthogy hol egymagamban, hol mások társaságában elég gyakran kellett felkeresnem az építésvezetést, amely ugyancsak a parancsnoksági barakkban rendezkedett be, a játékok kezdetéről többé-kevésbé tájékozva voltunk. És amikor az első döntők eredményhirdetése alatt a rádiót a legnagyobb hangerőre csavarták, úgy, hogy hatótávolsága még a sorakozó-térre és a környező építkezésekre is kiterjedt, sokan követhettük figyelemmel az éremzáport, és mellesleg azt is megtudhattuk, ki mindenki foglal helyet a dísztribünökön: megannyi nemzetközi előkelőség, köztük Gusztáv Adolf svéd trónörökös, Umberto, az olasz trón várományosa, egy Vansittar nevű angol államtitkár, hozzá töméntelen diplomata, néhányan közülük Svájcból. Hát ezért támadt fel néhányunkban a remény: ennyi külföldi megfigyelő előtt csak nem maradhat rejtve, mekkora koncentrációs tábor van épülőben itt, Berlin peremén.

A világ azonban nem vett rólunk tudomást. „A világ sportszerető ifjúsága” önmagával volt elfoglalva; a mi sebünk senkinek sem sajgott. Mi egyszerűen nem léteztünk. És ekként a láger hétköznapjai továbbra is a megszokott mederben zajlottak, mármint ha az őrszobán felállított rádiótól eltekintünk. Mert ez a mellesleg csukaszürke, szemmel láthatóan a hadseregtől kölcsönzött készülék egy másik, a szögesdróton túli valóságról tudósított. Már augusztus elsején német bajnokokat avattak a súlylökésben és a kalapácsvetésben. Fritjof Tuschinskival, az egyik „zölddel” - a köztörvényeseket neveztük így, a rabruhájukon látható megjelölésről - éppen az építésvezetésnél jártunk, hogy átvegyünk bizonyos módosított tervrajzokat, amikor a rádió beszámolt a második aranyéremről. A szomszédos helyiségben az éppen szolgálaton kívüli halálfejesek tomboló ujjongással fogadták a hírt; ám amikor Tuschinski úgy vélte, neki is joga van az ünnepléshez, lecsapott rá a szigorú, de korrekt ember hírében álló építésvezető, Esser Hauptsturmführer pillantása. Ha én török ki hangos ujjongásban, minden bizonnyal súlyos büntetéssel számolhattam volna, mert nekem, mint vörös háromszöggel megjelölt politikai fogolynak, a zöldekhez képest keményebb elbánás járt. Tuschinskinek mindössze ötven térdhajlítást kellett végeznie, míg nekem, hallatlan önfegyelem árán, sikerült látszólag rezzenéstelenül várnom a további parancsot, és csak magamban örvendeznem az éppen bejelentett, majd a további német győzelmek fölött; elvégre néhány éve még középtávfutóként versenyeztem a magdeburgi Spartacusban, sőt háromezer méteren szép sikereket is mondhattam magaménak.

Bár az ünneplésben nem vehettünk részt - mint Esser értésünkre adta, nem vagyunk méltók rá, hogy nyíltan osztozzunk a német győzelmekben -, a további játéknapok során nem igen lehetett elkerülni, hogy foglyok és őreik olykor spontán módon ne közeledjenek egymáshoz. Így történt ez például akkor is, amikor Luz Long lipcsei egyetemi hallgató a távolugrásban idegtépő párbajt vívott a fekete bőrű Jesse Owensszel, a száz méteres síkfutás győztesével, aki valamivel később kétszáz méteren is aranyérmet nyert. A párviadalt, nyolc méter hat centiméteres olimpiai rekorddal, végül Owens nyerte meg, aki nyolc méter tizenhárommal már amúgyis a világrekordot tartotta, Long ezüstérmét azonban így is lelkesen ünnepelték mindazok, akik a rádió közelében álltak: két, igazi véreb hírében álló SS-Unterscharführer, egy zöld kápó, aki megvetett bennünket, politikaiakat, és minden alkalmat megragadott zaklatásunkra, valamint jómagam, a Német Kommunista Párt egyik közép-funkcionáriusa, aki mindezt, sok egyébbel együtt, túléltem, és mostanság kényelmetlenül ülő műfogsorral rágódom a borús emlékeken.

Meglehet, ezt a kérész életű cimboraságot maga Hitler gerjesztette, amikor odáig ereszkedett, hogy kezet rázzon a többszörös győztes négerrel. Utána aztán visszatért a szigorú távolságtartás. Esser Hauptsturmführer jelentést írt. Foglyokat és őröket fegyelmi intézkedésekkel sújtottak. A házirend szellemének ellentmondó rádió eltűnt, miáltal az olimpiai játékok további fejleményeiről lemaradtunk. Csak elsuttogott hírekből értesültem róla, micsoda balszerencse érte lányainkat, akik a négyszer százas váltó utolsó körében a váltásnál elejtették a stafétabotot. És amikor az olimpia véget ért, a remények is elszálltak.

 

1938

A történelemtanárunkkal akkor kezdődtek a bajok, amikor a tévén mindenki végignézte, hogyan nyílt meg egyszer csak a berlini fal, és hogyan jöhetett át Nyugatra mindenki, még a Pankow-ban lakó nagymamám is. Pedig Hösle tanügyi tanácsos úr, a tanárunk biztos jót akart, amikor nemcsak a fal ledőltéről beszélt nekünk, hanem azt is megkérdezte: „Tudjátok-e, mi minden történt még Németországban ugyancsak egy-egy november kilencedikén? Mondjuk, az ötvenegy évvel ezelőttin?”

Így aztán, mivel mind éppen csak hallottunk róla, de pontosat senki sem tudott, a tanár úr elmagyarázta nekünk a birodalmi kristályéjszakát, ami azért kapta ezt a nevet, mert az egész német birodalomra kiterjedt, és közben mindenféle törékeny holmi, ami a zsidóké volt, ripityára ment, többek közt számos kristályváza is. Emellett utcakövekkel beverték azoknak az üzleteknek a kirakatát, ahol zsidó volt a tulajdonos. És ezen kívül is sok minden értékes dolog értelmetlenül tönkrement.

Talán ott hibázott a tanár úr, hogy nem bírt leállni, és túl sok történelemórát fordított arra, hogy tovább beszéljen erről az egészről, meg dokumentumokat olvasson fel, hogy pontosan hány zsinagóga gyulladt ki, meg hogy kilencvenegy zsidót egyszerűen meggyilkoltak. Csupa szomorú história, mialatt Berlinben, dehogyis Berlinben, egész Németországban persze ujjongott mindenki, amiért most végre minden német egyesülhet. De ő csak fújta tovább a régi eseményeket, hogy hogy történt, miért történt, és tényleg nem vicc, hogy tisztára az idegeinkre ment már mindazzal, ami akkoriban nálunk megesett.

A szülői értekezleten aztán jóformán valamennyi jelenlevő letolta emiatt a „múltmániája” miatt (ahogy többen nevezték). Még a papám is, aki tulajdonképpen szeret a múltról mesélni, arról például, amikor még a fal felépítése előtt elmenekült a szovjet megszállási zónából, és itt, Svábföldön telepedett meg, ahol sokáig idegenül érezte magát, szóval még a papám is nagyjából azt mondta a Hösle tanár úrnak: „Természetesen semmi kivetnivaló nincs abban, ha a lányom megtudja, hogyan garázdálkodtak az SS-hordák mindenütt és sajnos itt, Esslingenben is, no de kérem, mindent a maga idejében, és ne pont most, amikor végre okunk van az örömre, és az egész világ nekünk, németeknek tapsol..."

Közben bennünket, diákokat valamiért mégiscsak érdekelt, mi történt akkoriban a szülővárosunkban, például a „Vilmos-menhely” nevű izraelita árvaházban. Az történt, hogy az összes gyereket kiterelték az udvarra, és a tankönyveket, az imakönyveket, még a tóra-tekercseket is mindet halomba hányták és elégették. A gyerekeknek ezt végig kellett nézni, és sírtak, mert attól féltek, hogy őket is elégetik. De csak Fritz Samuelt, a tanítót verték eszméletlenre, mégpedig buzogányokkal, amiket a tornateremből hoztak.

De hál’Istennek voltak Esslingenben olyanok is, akik segíteni próbáltak, például egy taxisofőr, aki egy pár árva gyereket át szeretett volna vinni Stuttgartba. Persze volt az egészben, úgy, ahogy Hösle tanár úr előadta, valami izgalmas is. Kivételesen a fiúk is odafigyeltek, még a török osztálytársaim is, és ugyanúgy Shirin, a barátnőm, akinek a családja Perzsiából jött.

A szülői értekezleten a tanár úr, ahogy a papám is elismerte, egész jól megvédte magát. Mint hallom, elmagyarázta a szülőknek, hogy egyetlen gyerek sem értheti meg, mit jelent a fal-korszak vége, ha nem tudja, hol és mikor kezdődött a jogtiprás, ami a végén Németország kettéosztásához vezetett. Állítólag erre a legtöbben rá is bólintottak. De azért a tanár úrnak utána mégis abba kellett hagyni a birodalmi kristályéjszakával való foglalkozást, és egy későbbi időpontra halasztani, amit voltaképpen sajnálok.

Mindenesetre kicsivel azért így is okosabbak lettünk. Megtudtuk például, hogy amikor az a dolog történt az árvaházban, a legtöbb esslingeni csak szótlanul nézte vagy másfelé nézett. Így esett aztán, hogy amikor néhány héttel ezelőtt Yasirt, az egyik kurd osztálytársunkat, a szüleivel együtt ki akarták toloncolni Törökországba, megszületett a terv, hogy tiltakozó levelet írunk a polgármesternek. Mindenki aláírta az osztályban. De Hösle tanár úr azt javasolta, hogy azt, ami az izraelita árvaházbeli zsidó gyerekekkel történt, hagyjuk ki a levélből. Most mindnyájan abban bízunk, hogy Yasir mégiscsak itt maradhat.

 

1939

Három nap a szigeten. Minek utána tisztáztuk, hogy Westerlandban és környékén mindig találni szabad vendégszobákat, a lakó-veranda pedig elég tágas lesz a mi kis paláverünkhöz, köszönetet mondtam vendéglátónknak, egy régi bajtársnak, aki időközben a könyvkiadásra átnyergelvén és szépecskén megtollasodván itt, Sylten amolyan jellegzetes, nádfedelű fríz házat vehetett magának. Találkozónkra februárban került sor. A meghívottaknak több, mint a fele eljött, még néhány nagykutya is, aki időközben a rádiónál avagy - akárcsak annak idején - lapfőszerkesztőként vált hangadó személyiséggé.

Fogadásokat kötöttünk, és lám, végül, bár megkésve és csak amolyan pofavizitre, valóban beslattyogott az egyik legnagyobb példányszámú képes hetilap gazdája is. A legtöbb bajtárs azonban a háború után jelentéktelen szerkesztőségi szobácskákban kaparta össze a betevőre valót, vagy pedig, mint jómagam is, szabadúszóként pendlizett ide-oda. Ezekhez - köztük tehát hozzám is - az a megbélyegző, és szakmailag is sértő legenda tapadt, hogy csak a propaganda-századok tagjaiként tudósítgattak a háborúról, ennélfogva legyen szabad e helyütt emlékeztetnem rá, hogy bajtársaink közül durván számítva is ezren vesztették életüket akár az Anglia fölötti bevetések során a He-111-esek pilótafülkéjében, akár a front első vonalában.

Elég az hozzá, hogy bennünk, túlélőkben mind erősebb lett a viszontlátás utáni vágy, így aztán, némi habozás után, vállaltam a találkozó megszervezését. Megegyeztünk, hogy a hangvétel tartózkodó lesz. Nevek nem hangzanak el, régi személyes sérelmeket nem bolygatunk. Egyszerű, szokványos bajtársi találkozóra készültünk, amilyet a háború utáni első években gyakran rendeztek maguknak például a lovagkereszt egykori kitüntetettjei, ennek vagy annak a hadosztálynak a tagjai, de akár a koncentrációs táborok volt foglyai is. Mivel én, amolyan zöldfülűként, már a kezdetektől, azaz a lengyelországi hadjárat óta bekapcsolódtam a történésekbe, és senki sem foghatta rám, hogy meghúztam volna magam a propagandaminisztérium valamelyik hivatali szobájában, kétségtelenül bizonyos tekintélynek örvendtem. Amellett sok bajtárs még emlékezett a háború kitörését követő első tudósításaimra: én számoltam be róla, hogyan vert hidat a Dzurán a 2. páncélos hadosztály 79. utász-zászlóalja szakadatlan ellenséges tűz alatt, és hogyan nyomultak aztán előre páncélosaink Varsó felé. Ennek során rámutattam, hogy az egyszerű gyalogos szemszögéből a Stukák bevetése volt az akció leghatásosabb mozzanata - mint ahogy írásaim középpontjában mindig is az egyszerű közkatonák álltak, a front e szerény robotosai, a maguk csendes, feltűnésmentes hősiességével. A német gyalogos. Ahogy nap mint nap lankadatlan menetel a poros lengyel utakon. A rövid szárú csizma prózai költészete! A gyalogos, amint örökké ott talpal az előre zúduló páncélosok nyomában, bőrét vörösre pörköli a nap, és rákérgesedik a sáros agyag, de a jókedélye sosem hagyja cserben, még olyankor sem, amikor egy-egy rövid összecsapás után a falvak magasra csapó lángjaiban megpillantja a háború igazi arcát. És talán nem vetettem-e egy-egy, korántsem részvétlen pillantást még a fogságba esett, reménytelenül megvert lengyelek végtelen menetoszlopaira is?

Szó se róla, tudósításaimnak ez az olykor töprengő hangneme minden bizonnyal jót tett a hitelességüknek. A cenzúra olykor még le is csípett belőlük egyet-mást; akkor például, amikor páncélos ékeinknek az oroszokkal való, Mosty Wilky melletti találkozását ecsetelve túlontúl elkapott a „fegyverbarátság” heve. Vagy amikor a vén kaftános zsidók szakálláról írva az ábrázolás komikumába némi gyengédség is vegyült. A találkozó alkalmából néhány akkori kollégám meg is erősítette, hogy lengyelországi tudósításaim életteli szemléletesség dolgában cseppet sem maradnak el azoktól a cikkektől, amelyeket az utóbbi években küldtem az egyik piacvezető képes hetilapnak a legkülönbözőbb helyszínekről, Laosztól Algérián át a Közel-Keletig.

Miután az elszállásolás problémáin túljutottunk, zökkenőmentesen alakult ki a kollegiális beszélgetés. Egyedül az időjárás nem volt kegyes hozzánk. Szóba sem jöhetett, hogy kóboroljunk egyet a tengerparton, vagy hosszabb sétára induljunk a sziget szárazföldre néző oldala felé. Hiába, hogy világéletünkben zokszó nélkül alkalmazkodtunk a legkülönfélébb éghajlati viszonyokhoz: most ki sem akaródzott mozdulnunk a négy fal közül, és a házigazdánk által bőséggel felszolgált grogot és puncsot szopogatva ültük körül a kandalló barátságos tüzét. És csak természetes, hogy mi körül forgott a beszélgetés. Apróra megtárgyaltuk a lengyelországi hadjáratot. A villámháborút. Azt a tizennyolc napot.

Amikor aztán a rommezővé vált Varsó újra elesett, az egyik bajtárs, aki, mint kiderült, műgyűjtőként és más üzletágakban is tekintélyes pozíciót vívott ki magának, egyszer csak más húrt pendített meg. Terjengősen és egyre álmosítóbb hangon tálalt fel nekünk idézeteket azokból a tudósításokból, amelyeket egy tengeralattjáró fedélzetén írt, és később „Az óceánok vadászai” címen könyvformában is megjelentetett, a főtengernagy előszavával ékesen: „Ötös vetőcső kész! - Találat a hajóközépen! - Torpedót tölts!...” No persze, ez hatásosabb volt, mint az én porlepte gyalogosaim a végtelen lengyel országutakon...

 

1946

Cseréptörmelék, ha mondom maguknak, ahová néz az ember, mindenütt merő cseréptörmelék meg téglapor: a levegőben, az ember rongyaiban, a fogai közt és mittomén még hol. De mi, asszonyok mégse vakaróztunk tőle. Fődolog, hogy valahára béke van. Most meg még emlékművet is akarnak építeni a tiszteletünkre, na, ezt képzeljék el! Egész akció indult, hogy szobra legyen a hős berlini nőnek - a romeltakarítónak! Bezzeg amikor még csupa rom volt minden, és az utak körül, amiket kitapostunk, mindenhol az az irdatlan sok szemét meg törmelék, akkor - emlékszek én - ippeg 61 pfennig órabért fizettek az embernek. Igaz, hogy járt hozzá egy jobbfajta élelmiszerjegy is, a kettes számú, mert így hívták, a munkásoknak. Mert hogy a háziasszonyjegyre összesen harminc deka kenyeret és szűk hét gramm zsírt adtak naponta. Nahát kérdem én, mit kezdjen az ember a semennyivel?

De kemény meló vót ám az a romeltakarítás. Én a Lottéval dógoztam egy brigádban, aki a lányom - Berlin-Mittében, ahol jószerivel minden laposra volt szétverve. A Lotte, az mindig hozta magával a gyerekkocsit is. Felixnek hítták a kis kölyköt, de tébécét kapott, énszerintem az örökös téglaportól. Negyvenhétben a Lotte már el is temethette, még mielőtt az ura megjött a fogságból. De hát alig ismerték egymást, a Lotte meg az ura. Hadi házasság vót, vagyishogy távesküvő, mert az ura először a Balkánon, utána meg a keleti fronton harcolt. Nem is tartott ki aztán az egész házasság - nyilván, amikor a lelkükben idegenek voltak egymásnak. És az az ember az istennek se vót hajlandó segíteni valamiben, még fatönköt se akarózott neki hoznia a Tiergartenből, csak mindig fekünni az ágyon, oszt bámulni a lyukakat a plafónon, az kellett neki. Hát persze, sejtem én, ronda dolgokat csinálhatott végig ott Oroszországban. Furt csak siránkozott, mintha minekünk, nőknek fáklyásmenet lettek vóna az éccakai bombázások. De siránkozással mire megy az ember? Mi megfogtuk a munka végit: be a romokba, ki a romokból! Vót, hogy kibombázott padlásokat meg egész emeleteket köllött lomtalanítani. Törmeléket, szemetet a vödörbe, oszt le gyalog öt emeletet, mert csúszdánk, ammég nem vót akkortájt.

Eccer, arra is emlékszek még, egy üres, félig épen maradt lakásban vacakótunk. Nem vót ott semmi, csak a tapéta, az is rongyokban. De a Lotte az egyik sarokba talált egy plüssmacit. Csupa por vót, ameddig le nem poróta. Akkor aztán mint az új, úgy nézett ki. Csak azon ettük magunkat, hogy mivé lehetett az a gyerek, akié a maci vót. Nem vót senki a brigádban, aki haza akarta vóna vinni, míg aztán a Lotte mégiscsak elrakta a Felixnek, mert hogy akkor még élt a kisgyermek. De a legtöbbször azt csináltuk, hogy talicskába lapátoltuk a törmeléket, meg levertük a vakolatot a még ép téglákról. A törmelék eleinte csak úgy be lett fordítva a bombatölcsérekbe, később osztán teherautóval szállították a Romhegyre, amelyik azóta tisztára kizöldült, és még szép kilátás is van róla.

Hát így ment ez, ahogy mondom. Az ép téglákat halmokba raktuk. A Lotte meg én akkordba vertük le róluk a vakolatot. Bitang jó kis brigád volt a miénk. Vótak benne nők, akik hóttbiztos, hogy jobb napokat láttak, tisztviselők özvegyei, sőt még egy valódi grófné is. Még a nevire is emlékszek: von Türkheimnek hítták. Gondolom, Keleten lehetett neki a grófi birtokja. Na és ahogy mi kinéztünk! A nadrág ócska Wehrmachtos pokrócokbul, a pulóver maradék fonalakbul. És mind kendővel a fejünkön, fenn szorosan megcsomózva, értik már, a por ellen. Aszongyák, vótunk Berlinben jó ötvenezren. De mind csupa nő - a férfi, az nem takarított romot. Túl kevés is vót belőlük. De akik mégis vótak, azok csak néztek és tátották a szájukat, vagy a feketepiacon üzleteltek. Ők aztán nem piszkították be a kezüket alja munkával.

De eccer, emlékszek még, épp nekimegyünk egy rakás törmeléknek, és próbálunk kicibálni belőle egy vasgerendát, amikor egy cipő akad a kezembe. Úgy van, ahogy mondom: egy emberhez tartozott. Az igaz, hogy sok már nem sok látszott belüle, csak annyi, hogy a Volkssturmhoz tartozott, ott állt a karszalagján, amit a kabátján viselt. De a kabát, hát ammég egész jó állapotban vót. Tiszta gyapjú, háború előtti áru. Ez igen, mondok magamban, és félretettem, még mielőtt azt az embert elszállították. Még a gombok is mind ott vótak rajta. És az egyik zsebében, ezt képzeljék el, egy Hohner-féle szájharmonika vót. Azt a vőmnek adtam ajándékba, hogy kicsit megjöjjön neki a kedve. De hát nem akart az játszani. És ha mégis, hát csupa szomorú nótát. Engemet meg a Lottét akkor mán egészen más anyagból gyúrtak. Elvégre az embernek muszáj tovább élni. És így is lett, ha nem is könnyen, de aztán csak belejöttünk, mint kiskutya az ugatásba, ahogy mondják.

Bele hát! Én a schönebergi városházán kaptam állást, a kantinban. A Lotte meg, nemhiába, hogy híradós vót a háborúban, később, amikor a romok már úgy nagyjából eltűntek, a népfőiskolán kitanulta a gyors- és gépírást. Nemsokára osztán állást is kapott, és most, amióta elvált az urától, amolyan titkárnőféle. De még arra is emlékszek, hogy milyen szépen megdicsért minket valamennyiünket a Reuter, aki akkor a polgármester vót. És ha a nők a romeltakarító brigádokból találkozni szoknak, legtöbbször én is elmegyek, kávéra meg süteményre a Schillinghez, a Tauentzienstrasséra. Ott mindig nagyon vidáman vagyunk.

 

1954

Bernben ugyan nem voltam személyesen jelen, de müncheni diáktanyámon a többi ifjú közgazdászjelölttel együtt én is szinte rátapadtam a rádióra, és átéltem Schaefer beadását a magyar büntetőterületre. Bizony, még ma is, egy luxemburgi székhelyű tanácsadó cég élemedett korú, ám változatlanul mozgékony főnökeként, szinte látni vélem, hogyan veszi a lábára futás közben a bőrt Helmut Rahn, akit mindenki „górénak” nevez. Most futtában megcélozza a kaput, nem, előbb átjátszik két védőt, aki az útjába veti magát, lehagyja a többieket is, és jó tizennégy méterről bal lábbal a kapu bal alsó sarkába bombáz. Ezt Grosics nem érhette el. Öt vagy hat perccel a mérkőzés vége előtt: 3 : 2. És a magyarok rohamoznak. Kocsis beadására ott terem Puskás. De a gólt nem adják meg. Hiába minden tiltakozás. Állítólag lesen volt a Honvéd-őrnagy. Ekkor az utolsó percben Czibor fut a labda mögött, hét vagy nyolc méterről a rövid sarokba céloz, de Toni Turek parádés vetődéssel két ököllel kiüti. Még egy magyar bedobás, aztán Mister Ling lefújja a játékot. Világbajnokok lettünk! Megmutattuk a világnak, hogy újra élünk, nem vagyunk többé legyőzöttek, esernyők alatt zúg az énekünk a berni stadionban, ahogy müncheni kéglimben mi is a rádió köré tömörülve bömböltük az „Über alles in der Welt”-et.

Csakhogy ezzel még nincs vége a történetemnek, sőt tulajdonképpen csak innen kezdődik. Mert az én 1954 július negyediki hőseimet nem Czibornak vagy Rahnnak, Hidegkutinak vagy Morlocknak hívták, nem, nem - mint közgazdász és befektetési tanácsadó évtizedeken át igyekeztem gondozni, legutóbb luxemburgi támaszpontomról, az én két bálványom: Fritz Walter és Puskás Ferenc anyagi érdekeit, sajnos eredménytelenül. Ellenálltak minden segítő próbálkozásnak. Hasztalan szerettem volna hidat verni a mindkét oldali nacionalizmusok között, a helyzet orvosolhatatlannak bizonyult: hőseim rögtön a nagy mérkőzés után legszívesebben egymás torkának ugrottak volna, mivel a magyar őrnagy a német focistákat teuton nagyzási hóborttal, sőt, mi több, doppingolással vádolta. „Habzott a szájuk játék közben” - mondta állítólag. Csak évek múlva, amikor már a Real Madridhoz szerződött, de a német pályákról még mindig ki volt tiltva, ereszkedett le az írásos bocsánatkérésig, voltaképpen tehát már nyugodtan üzleti kapcsolatra léphetett volna Walterrel, a cégem pedig tüstént ajánlkozott is közvetítőnek és tanácsadónak.

Sok hűhó semmiért... Szó sincs róla, Fritz Waltert teleaggatták rendjelekkel, elnevezték „Betzenberg királyának”, de hiába vállalt reklámtevékenységet az Adidasnál és egy pezsgőpincészetnél, hiába járult hozzá, hogy bizonyos márkákat róla nevezzenek el, szolgálatait nem becsülték meg érdemük szerint, és rendszeresen alulfizették; csak később, amikor az „NSZK Seppjéről” és a Walter-féle tizenegyek halhatatlan világbajnoki győzelméről írott bestsellere végre tisztességesen hozott akkor a konyhára, rendezhetett be Kaiserslauternben, a várrom mellett, egy közönséges mozit, totózóval és lottózóval az előcsarnokban. Elég siralmas ügy volt, mert sokat nem nyert rajta. Holott Spanyolországban már az ötvenes évek elején megcsinálhatta volna a szerencséjét. Az Atletico Madrid ügynököt küldött hozzá, hogy átcsábítsa, negyedmilliós előleggel az útitáskájában. De az a szerény, a kelleténél mindig is szerényebb Fritz nemet mondott - ő Pfalzban akart maradni, neki elég volt, ha ott lehet király.

Puskás bezzeg más tészta volt. A magyarországi felkelés idején éppen Dél-Amerikában portyázott a nemzeti válogatottal, és miután a felkelést vérbe fojtották, Nyugaton maradt; lemondott jól menő budapesti vendéglőjéről, és később felvette a spanyol állampolgárságot. A Franco-rendszerrel simán kijött, mivel épp elég tapasztalatra tett szert Magyarországon, ahol pedig az uralkodó párt „a szocializmus hőseként” ünnepelte, akárcsak a csehek a maguk Zatopekjét. Hét éven át játszott a Real Madridban, és milliókat kaszált. A pénzt egy szalámigyárba fektette; ez a „Salchichas Puskas” nevű vállalkozás még exportra is szállított! És mindeközben a nagyétkű fickó, akinek mindig küzdenie kellett a súlyfölösleg ellen, még egy ínyenceknek fenntartott vendéglőt is működtetett, amelyet igen találóan „Pancho Puskas”-nak keresztelt el.

Két bálványom tehát, efelől semmi kétség, beszállt a piaci versenybe, de azt már nem fogták fel, milyen hasznos lenne, ha egyesítenék érdekeiket és, hogy úgy mondjam, kapcsolt áruként adnák el magukat. Még nekem és fúziókra szakosodott cégemnek sem sikerült társulásra bírni a Budapest egyik külvárosából jött hajdani munkásfiút és a hajdani pfalzi banktisztviselőcskét, mondjuk, olyan formában, hogy Puskás őrnagy szalámiját együtt kínáljuk a „Fritz Walter koronája” nevű vezető pezsgőmárkával, és ekként a profit szintjén békítjük össze a német vidék hősét és a világpolgárt. Mindketten gyanakodva fogadták a fúziónak a puszta gondolatát is, és mind közvetve, mind közvetlenül elutasító választ adtak.

A Honvéd-őrnagy alighanem továbbra is azon a véleményen van, hogy annak idején Bernben nem lesgólt lőtt, hanem épp ellenkezőleg: 3 : 3-ra egyenlített. Mi több, meglehet, hogy azt hiszi, Mister Ling, a bíró állt bosszút, amiért egy évvel korábban a magyaroknak a szent Wembley stadionban sikerült megpecsételniük Anglia első, hazai pályán elszenvedett vereségét: a piros-fehér-zöldek 6 : 3-ra győztek. És Fritz Walter titkárnője, aki kérlelhetetlenül óvja a külvilágtól „Betzenberg királyát”, még arra sem volt hajlandó, hogy ajándékként elfogadjon egy rúd „Puskás-szalámit”, amelyet személyesen nyújtottam át neki. Olyan kudarc ez, amely fölött ma sem térhetek napirendre. Bizonyára emiatt is kísért időnként a gondolat: mivé lett volna a német futball, ha Puskás góljánál a bíró nem fúj lest, ha a hosszabbítás alatt hátrányba kerülünk vagy ha a tizenegyes rúgások alatt idegileg összeroppanunk, és a pályát végül nem mint világbajnokok, hanem ismét vert seregként hagyjuk el...

 

1961

Tudom, hogy ez az egész ma már szinte senkit sem hoz lázba, sőt még érdeklődésre sem tarthat számot, én mégis azt mondogatom magamnak: igen, ez volt életed legszebb korszaka. Fontos ember voltál, kapkodtak utánad. Több mint egy éven át veszélyesen éltél, szorongásodban tövig rágtad a körmöd, kockázatokat vállaltál, és soha nem kérdezted, nem megy-e rá még a következő szemesztered is. Tudniillik műszaki főiskolára jártam, és a televíziózás technikai kérdései izgattak már akkor is, amikor egyik napról a másikra felhúzták a várost keresztül-kasul szabdaló falat.

Hű, hogy mekkora felzúdulás támadt! Sokan tódultak a tüntetésekre, tiltakoztak a Reichstag előtt vagy másutt - nem úgy én. Még augusztusban áthoztam Elkét, aki odaát tanult pedagógiát; nyugatnémet útlevéllel egész simán ment az ilyesmi, a fénykép meg az adatok kitöltése pedig az ő esetében nem jelentett problémát. A hónap végére azonban már csoportokba kellett szerveződnünk, és kozmetikáznunk a határátlépési engedélyeket. Én futár lettem, afféle összekötő. Eredetileg hildesheimi vagyok, és az ott kiállított NSZK-útlevelemmel szeptember elejéig nem is ütköztem semmilyen nehézségbe. Attól kezdve azonban a keleti szektor elhagyásakor le kellett adni a határátlépési engedélyt, bár ha valaki időben ellát minket a zónában használatos, jellegzetes papíranyaggal, valószínűleg ezzel az akadállyal is megbirkóztunk volna.

Csakhogy manapság minderről már hallani se akarnak az emberek; a gyerekeim aztán végképp nem. Süketnek tettetik magukat vagy azt mondják: „Jó, jó, papa, mindenki tudja, hogy annak idején klasszisokkal lepipáltatok bennünket.” Na, talán egyszer majd az unokáim, ha elmesélem nekik, hogyan hoztam át a nagyit, aki magától mozdulni se bírt volna odaátról, és hogyan kapcsolódtam be aztán az „Utazási iroda-akcióba” - ez volt tudniillik a vállalkozás fedőneve. Voltak specialistáink, akik kemény tojást használtak a pecséthamisításhoz. Mások a kihegyezett gyufával való buherálásra esküdtek. Jóformán valamennyien egyetemisták voltunk, persze erősen baloldaliak, de jöttek közénk a bajtársi egyletekből is, és olyanok is akadtak, akiket hozzám hasonlóan egyáltalán nem izgatott a politika. Nyugaton ugyan éppen választások zajlottak, és Berlin kormányzó polgármesterét a szocik jelölték, én azonban nem írtam ikszet se Brandthoz és az elvtársaihoz, se a vén Adenauerhoz, mert ideológiával meg nagy szavakkal minálunk nem mentek semmire. Bennünket csak a napi gyakorlat kérdései érdekeltek, elvégre az volt a dolgunk, hogy útlevélképeket „szereljünk át” - így mondtuk akkoriban -, mellesleg külföldi, például svéd vagy holland útlevelekbe is, vagy pedig összekötőink révén organizáljunk olyan útleveleket, amelyekben a fénykép és az adatok - haj- és szemszín, magasság, életkor - nagyjából megegyeztek; és ehhez jöttek még a megfelelő újságok, aprópénz, régi menetjegyek, szóval mindaz a jellegzetes kacat, ami mondjuk egy fiatal dán nő retiküljében található. Istentelenül nehéz meló volt, és a tetejébe ingyen végeztük vagy legföljebb önköltségi áron.

Bezzeg manapság, amikor semmit sem adnak ingyen, senki sem hiszi el, hogy mi, diákok akkor nem akartunk megvágni senkit. No persze később, az alagutak építésénél azért akadtak, akik tartották a markukat. A Bernauer Strasse-i akció például ezért is fuccsolt be. Ez úgy történt, hogy egy három tagú baráti csoport harmincezer márkát fogadott el egy amerikai tévétársaságtól, amelyik forgatni akart az alagútban. Négy álló hónapon át túrtuk a földet - és a brandenburgi homok aztán nem akármi! Több mint száz méter hosszú volt a járat. És amikor láttam, hogy a tévések filmeznek, mialatt mi vagy harminc embert csempészünk át Nyugatra, köztük nagymamákat és gyerekeket is, azt hittem, biztosan valami későbbi dokumentumfilmhez gyűjtik az anyagot. De nem - napokon belül leadta az egészet a tévé, és nyilván rögtön lőttek is volna az egész akciónak, ha az alagutat, hiába a méregdrága szivattyúrendszer, nem sokkal korábban el nem önti a víz. Mi azonban nem hagytuk magunkat; folytattuk más helyszíneken.

Nem, ahol mi dolgoztunk, ott nem voltak halottak. Hát persze, én is tudom, az ilyen mesék kelendőbbek. Amikor valaki kiugrott egy, a fal mentén álló ház harmadik emeletéről, és hajszállal mellézuhant a tűzoltóság által kifeszített védővászonnak, másról sem írtak a lapok; vagy ugyanígy egy évvel később is, amikor Peter Fechter a Checkpoint Charlie-nál akart átjutni, de rálőttek, és utána hagyták, hogy elvérezzen. Ilyen szenzációkkal mi nem szolgálhattunk, mert mi mindig tutira mentünk. És mégis: lennének ám nekem is történeteim, olyanok, amelyeket jó néhányan már akkor sem akartak elhinni. Mesélhetnék például arról, hány emberkét hoztunk át a szennyvízcsatornákon. Meg hogy odalenn micsoda ammóniabűz terjengett. Volt egy menekülési útvonal, a keleti városközponttól Kreuzbergig, amit „Glockengasse 4711”-re kereszteltünk, mert hogy valamennyiünknek, mentőknek és menekülőknek egyaránt, térdig érő ürülékben kellett gázolnunk. Később én lettem a fedélfelelős: mihelyt mind odalenn voltak és elindultak, én illesztettem a helyére a bemeneti nyílás fedelét, mivel az utolsó menekülők általában pánikba estek, és megfeledkeztek minden elővigyázatról. Ilyesmi történt a város északi részében, az Esplanadenstrasse alatti esővízcsatornánál is. Akkor tudniillik néhányan, alighogy Nyugaton érezték magukat, eszelős lármát csaptak, hiszen értik: a nagy boldogságtól. Csakhogy így a népi rendőröknél, akik odaát őrködtek, leesett a tantusz, és utána könnygázbombákat dobtak a csatornába. Vagy itt volt a temetőügy. Az egyik temetőnek a fala beépült a falrendszerbe, mi meg a homokos talajon át egy aládúcolt alagutat építettünk hozzá, amiben csak kúszni lehetett. A járat közvetlenül az urnasírokig vezetett, úgyhogy a kuncsaftjaink, csupa ártalmatlannak látszó ember, csokrokkal, koszorúkkal felszerelkezve, egyik pillanatról a másikra eltűnhettek, mint akiket elnyelt a föld. A dolog néhányszor egész rendesen működött, míg aztán akadt egy fiatalasszony, aki a kisgyerekét is magával hozta, és otthagyta a babakocsit a gondosan lefedett bejárati nyílás mellett. Ez persze nyomban szemet szúrt...

Hiába, az ilyen üzemzavarokkal mindig számolni kellett. De most, ha érdekli magukat, inkább egy másik történetet mondanék el, olyat, amelyikben minden stimmelt. Vagy már elegük volt? Ezt is megértem. Hozzászoktam, hogy az emberek hamar eltelnek az effélével. Néhány éve, amikor még állt a fal, bezzeg másként volt. Megesett, hogy a kollégák, akikkel az itteni távfűtő műveknél dolgozom, a vasárnap délelőtti sörözgetés közben faggatni kezdtek: „Mesélj már, Ulli! Hogy is volt az, amikor áthoztad az asszonyt...?” De manapság már hallani se akarnak az egészről, kivált itt, Stuttgartban, mert hát mondjuk csak ki, a svábok már hatvanegyben sem sokat kapiskáltak a dologból, akkor, amikor Berlin szerte másról se... És amikor aztán a fal egyszer csak váratlanul ledőlt, hát akkor végképp nem vették a lapot. Sőt, inkább még örülnének neki, ha továbbra is állna , hiszen értik: akkor legalább nem kéne többé leguberálniuk a szolit, azaz a szolidaritási hozzájárulást. Úgyhogy én is többnyire befogom a szám, pedig hát mégiscsak életem legszebb korszaka volt az, amikor térdig jártunk odalenn a ganéjban vagy négykézláb kúsztunk a föld alatt... Az biztos, hogy jól mondja a feleségem: „Akkoriban egész más ember voltál. Akkor voltunk csak benn az élet sürüjében.

Szántó Judit fordításai

 

1969

Szenzációs időszak lehetett, bár én akkoriban épp nehéz gyereknek számítottam. "Carmen nehéz gyerek -- mondogatták --, különösen nehéz eset", vagy: "Carmen problémás gyerek." S nemcsak azért, mert anyám elvált, apám meg többnyire jó messze, építkezéseken dolgozott. De voltak a reformóvodában más problémás gyerekek is, sőt, olyanok is, akiknek igazából már felnőttnek illett volna lenniük, mint például a ruhri egyetemisták, akik eredetileg gyereküket egyedül nevelő diáklányok számára alapították az óvodát, és akik mindent, de tényleg mindent antiautoriter módon akartak elintézni, a proletárgyerekekkel is, ahogy minket neveztek, mikor később mi is megjelentünk. Ebből eleinte nagy ramazuri volt, mert mi inkább kemény kézhez voltunk szokva, no meg a szüleink is. Csak az anyám, aki a két helyiséget, irodát meg ilyesmit takarította, mert az egyetemistamamák arra túl finomak voltak, csak ő mondta állítólag más, szomszédos mamáknak: "Hadd próbálják csak ki a vörösök, hogy megy az ilyesmi", mert a bochumi alapcsoport, akik az óvodába az ún. alulprivilegizált gyerekeket is beengedték, szélsőbalos volt, amiért is aztán mindig frakciózás lett, ahogy mondták, és a szülői értekezletek, amik többnyire éjfél utánig elhúzódtak, szinte teljes kudarcba fulladtak sorra, ahogy anyám elmesélte.

De akkoriban minden tiszta káosz volt, nemcsak nálunk, gyerekeknél. Ahova csak nézett az ember a társadalomban, ramazuri mindenütt. Meg még a választási kampány. Nálunk viszont, az óvoda előtt, volt egy plakát, anyám még emlékszik, az állt rajta: "Választási harc helyett osztályharcot!" Hát az aztán volt, amennyi kellett. Állandóan összebalhéztunk, mert mindenki, főleg a magunkfajta proletárgyerek, ki akarta sajátítani a játékokat, amiket a baloldali egyetemisták az óvoda számára gyűjtöttek. Anyám szerint én különösen kapzsi voltam. A választási kampányból egyébként nemigen jutott el bármi is hozzánk. Egyszer vittek csak el minket az egyetemistáink egy tüntetésre, az egyetem, egy nagy betonkocka elé. Azt kellett a többiekkel kiabálnunk, hogy "Ki lett a nép árulója? Szocdem párt az áruló ma!" De aztán mégis nyertek úgy-ahogy a Willyjükkel. Ez persze minket, gyerekeket nem igazán érdekelt, mert a TV-ben egész nyáron más volt a téma, mégpedig a holdraszállás. Nekünk, akik mind tévéztünk otthon, vagy én Pietzke néninél, a szomszédasszonynál, ez sokkal érdekesebb volt, mint a választás. Amiértis aztán nagy színes ceruzákkal meg festékkel, vagy amihez csak hozzájutottunk, a holdraszállást festettük az óvoda falaira, egész antiautoriter módra, vagyis mindenki, ahogy akarta. Persze a két muksót a Holdon a jópofa cumójukban. Meg a holdkompot, amit németül "sas"-nak hívtak. Tulajdonképpen egész muris lehetett. De én, mint afféle problémás gyerek, már megint gondoskodtam csetepatéról a szülői értekezlet számára, merthogy nem csak a két fickót -- Armstrongot és Aldrint -- pingáltam-pacáztam föl a falra, hanem az amerikai zászlót is, a csillagos-sávosat, amint ott lobog a Holdon -- ahogy a tévében pontosan láttam. Ez persze bántotta a csőrét az egyetemistáinknak, legalábbis az igazán baloldali érzelműeknek. Nagy pedagógiai akció következett! De rábeszéléssel nálam nem sokra lehetett menni. És anyám emlékszik még, hogy csak egy kisebbség, vagyis a simán antiautoriter egyetemisták, akik nem voltak maoisták vagy egyéb forradalmárok, szavaztak a szülői tanács határozata ellen, mely szerint festményemet, a "stársz és stripesz"-t, ahogy anyám máig emlegeti, az óvoda faláról egészen radikálisan le kell vakarni. Nem, bőgni egy cseppet sem bőgtem. De konok voltam állítólag, mikor az egyik egyetemista -- bizony, azóta Bonnban valami államtitkár-féle lett -- szóval ő rá akart venni, hogy fessek egy vörös zászlót a Holdra. Nem akartam. Eszem ágába se volt. Nem, semmi kifogásom nem volt a vörös ellen. Csakhogy a tévében nem vörös volt, hanem az a másik... Aztán, mivel az egyetemista csak nem akart engedni, tényleg nagy majrét csináltam, és az összes gyönyörű színes ceruzát, krétát és festéket, a többi gyerekét is, széttapostam a földön, úgyhogy anyámnak, aki naponta takarította az óvodát, és aki ezért fizetséget kapott a diáklányoktól, akik szintén anyák voltak, nem kis munka volt, míg az egész festékes ragacsot felsúrolta a padlóról. Nemhiába mondogatja mai is, ha összefut akkori ismerőseivel: "Az én Carmenem, az aztán egy igazán problémás gyerek volt..."

Mindenesetre én a gyerekeimet, már ha lesznek, biztos másképp, vagyis normálisan fogom nevelni, bár a holdraszállás éve, meg mikor anyám a Willyjére szavazott, nyilván szenzációs korszak volt, és bár még ma is néha egészen élénken álmodom az óvodáról.

 

1989

Berlinből utaztunk épp Lauenburgba, s mivel az autórádió a hármas programra van állítva, némi késéssel jutott el hozzánk a hír, amelynek hallatán én is, mint feltehetőleg több százezer honfitársam, boldogan és döbbenten kiáltottam: "Hiszen ez őrület!", aztán pedig, akárcsak Ute a kormánynál, a múltba és jövőbe kalandozó gondolataimba vesztem. Egy ismerősünk pedig, akinek lakó- és munkahelye a Fal túlsó oldalán volt, s aki a Művészeti Akadémia Levéltárában őrzi a mai napig a hagyatékokat, nos, ő szintúgy megkésve, úgyszólván időzített gyújtással kapta a boldogító hírt.

Ahogy később mesélte, épp egy friedrichshaini kocogásból ért haza, csurom izzadtan. Nincs ebben semmi meglepő: ez az amerikai típusú önkínzás tért hódított Kelet-Berlinben is. A Kä the Niederkirchner Strasse és a Bötzowstrasse utca sarkán összefutott egy ismerőssel, aki szintén kocogott, izzadt és lihegett. Ott helyben megbeszéltek estére egy sörözést, aztán ott ült az ismerős tágas nappalijában, s minthogy az illető az "anyagi javak termelésében" működött közre, az én ismerősöm nem is csodálkozott, hogy haverja lakásában vadonatúj parketta csillog -- az efféle szerzemény őneki, aki csupán papirokat rendezgetett a levéltárban s legfeljebb ha lábjegyzetekkel kereskedett, elérhetetlennek tűnt fel.

Ittak egy Pilsnert, aztán még egyet. Később sósmogyoró is került az asztalra. Régi dolgokról beszélgettek, a cseperedő gyerekekről, a szülői értekezleteken érzékelhető világnézeti határvonalakról. Az én ismerősöm, aki az Érc-hegységből származik, ahol én tavasszal a halott erdőt rajzoltam, következő télen oda szándékozott menni a feleségével síelni, csakhogy, mint a haverjának mesélte, bajok vannak a Wartburgjával, szinte tükörsima mind az első, mind a hátsó pár gumi. Most abban reménykedett, az ismerősén keresztül új téli gumikhoz juthat: aki a valóságosan létező szocializmusban privát parkettát tud rakatni, az azt is tudja, hogy lehet beszerezni az S+H (Sár és hó) jelzetű speciális gumit.

Míg mi szívünkben a boldogító hírrel Behlendorf felé közeledtünk, ismerősöm ismerősének a berlini szobájában teljesen lehalkítva ment a TV. S míg ők a sör meg a sósmogyoró mellett az abroncsproblémáról értekeztek, s a parkettatulajdonos akként vélekedett, hogy új abroncshoz igazság szerint csak "rendes pénzzel" lehet hozzájutni, annyit viszont felajánlott, hogy szerez új porlasztót a Wartburghoz, ám hiú reményeket nem akart kelteni, ismerősöm kurta pillantást vetett a hangtalanul villódzó képernyőre, s feltűnt neki, hogy valami film megy, amiben fiatalok másznak a Falra, lovaglóülésben helyezkednek el a tetején, a határőrség meg csak tűri ezt a szórakozást. Ismerősöm ismerőse, miután észrevette a védősánc eme csúffá tételét, megjegyezte: "Tipikus Nyugat!", aztán együttesen kommentálták az ízléstelen filmalkotást -- "Biztos valami hidegháborús film!" --, majd visszakanyarodtak az ócska nyári és a hiányzó téli abroncsokhoz. A levéltárról, meg többé-kevésbé jelentős írók ott tárolt hagyatékáról nem esett szó.

Míg mi már a közelítő, faltalan korszak bűvöletében éltünk, és alighogy hazaértünk, bekapcsoltuk a TV-t, a Fal másik oldalán eltartott még egy darabig, míg az ismerősöm ismerőse, néhány lépést téve a frissen rakott parkettán, megközelítette a készüléket, és felhangosította. Onnantól már egyikük sem problémázott a téli gumikon. Az új időszámítás, a "rendes pénz", majd csak megoldja ezt a kérdést. Bedobták a maradék mogyorót, aztán irány az Invalidenstrasse, ahol már állt a dugó -- több Trabant, mint Wartburg --, mindenki át akart menni a határon, ami csodálatos módon nyitva volt. És aki jól fülelt, hallhatta, hogy mindenki, aki gyalog vagy trabin Nyugat fele igyekszik, azt kiabálja vagy suttogja: "Őrület!", mint ahogy én is ezt kiáltottam nem sokkal Behlendorf előtt: "Hiszen ez őrület!", majd szerterajzó gondolataimba menekültem.

Elfelejtettem megkérdezni az ismerősömet, végül is mikor, hogyan és milyen pénzért kerített téli gumit. Azt is szívesen megtudtam volna, vajon az Érc-hegységben ünnepelte-e a 89/90-es év fordulóját a feleségével, aki NDK-s időkben sikeres gyorskorcsolyázó volt. Mert az élet végül is ment tovább.

 

1995

Nos, kedves hallgatóink, ahogy berliniesen mondják: beindult a balhé. Hallgassák csak, két-háromszázezren lehetnek már, akik az oly sok csodát látott Ku'dammot lázba hozzák, sőt, az őrületbe hajszolják, végig, az Emlék-templomtól fel egészen Halenseeig. Ilyesmi csakis ebben a városban lehetséges. Csakis itt, Berlinben, ahol nemrégiben százezreket idevonzó, páratlan szenzáció volt a feledhetetlen látvány, a becsomagolt Reichstag, a nemzetközileg elismert művész, Christo műve, itt, ahol alig néhány éve még a Fal tetején táncoltak a fiatalok, s mámorosan ünnepelték a szabadságot, s az "Őrület!" kiáltás az év jelszavává vált, csakis itt jöhetett létre, mondom, immár többedik alkalommal, ám ezúttal lenyűgöző méretekben a "Love Parade", ez az életvidám, mámoros ünnep, s bár a szenátus kezdetben habozott, sőt, a várható szeméthegyekre való tekintettel még a betiltást is mérlegelte, most mégis -- hogyne, kedves hallgatóink, nagyonis respektáljuk az aggodalmakat -- engedélyt kaptak a belügyi szenátortól a felvonulásra a raverek, ami annyit tesz, mint lebegők, fantaszták, totál-belőttek, s most összegyűlnek, megannyi megszállott techno-táncos, hogy egész Berlint, ezt a minden újdonságra nyitott várost a "világ legnagyobb buli"-jával örvendeztessék meg, ahogy némelyek fogalmaznak, bár sokakat talán megbotránkoztat mindez, mert ami itt órák óta zajlik -- hallgassák csak! --, azt hangerőben, életörömben, ám egyszersmind békevágyban is aligha lehet túlszárnyalni, hiszen ennek a Spree-parti riói karneválnak ezúttal nem más a mottója, mint "Peace on Earth". Igen, kedves hallgatóink, hölgyeim és uraim, mindenekelőtt ez a céljuk ezeknek a fantasztikus kinézetű ifjú embereknek, akik a világ minden tájáról, még Ausztráliából is idesereglenek, ez a céljuk: béke a Földön! Ám egyszersmind meg akarják mutatni széles e világnak: íme, itt vagyunk. Mások vagyunk. Bulizni akarunk, bulizni, és semmi mást. És a bulijukat meg is csinálják, minden gátlás nélkül, mert mások ők, való igaz, nem bal- vagy jobboldali verekedők, nem elkésett hatvannyolcasok, akik mindig csak valami ellen, de soha nem valamiért léptek föl, s nem is afféle jótét lelkek, akik riadalmukkal meg fénylánccal próbáltak küzdeni a háború ellen. Nem-nem, a kilencvenes évek fiatalját más fából faragták, más a zenéje is, ami, meglehet, a kedves hallgatók számára csupán fülsértő dübörgésnek tűnik, mert nem szívesen bár, de valljuk meg, ez az égzengető ricsaj, ez a könyörtelen bum-bum-bum-csaka-csaka-csaka, amit röviden technónak neveznek, bizony nem mindenki számára emészthető, ám tény, hogy ez a fiatalság belerészegült önmagába és a káoszba, s így akar ellazulni és megtapasztalni az eksztázist. A kifulladásig táncolnak és izzadnak, a végsőkig hergelik magukat, s azon is túl, lázba hozzák a Ku'dammot -- hallják csak? --, sőt egész Berlint, a rozoga járgányaikkal, a legkülönösebben dekorált teherautókkal, nyerges vontatókkal és az agyonzsúfolt bérelt buszaikkal, olyannyira, hogy én, a magam részéről, aki itt állok mikrofonnal a kezemben az ugráló és dobogó tömeg kellős közepén, már nem is találok szavakat, úgyhogy megkérdezek néhány átszellemült táncolót, ravernek is hívják őket, "Mi vonzott ide, ebbe a városba, Berlinbe?" - "Hát egyszerűen király, ahogy látod, hogy mennyien itt vannak..." -- "És önt, kedves hölgyem, pinkben?" -- "Hát mert itt, a Love Parade-on önmagam lehetek végre..." -- "És önt, ifjú ember?" -- "Nekem fontos a béke, és ami itt folyik, én így képzelem a békét..." -- "És téged, szépségem, az átlátszó műanyagszerkóban? Mi csábított ide?" -- "A köldökömet meg engem lásson mindenki..." -- "És titeket ketten a csillogó lakkszoknyácskában?" - "Baró hely... Kurva jó balhé van... Eszetlenül hangulatba jössz... Itt jön ki igazán az outfitem..." Ime, kedves hallgatóink, fiatalok és idősek, hölgyek és urak, ez itt a kulcsszó: outfit! Mert ez a féktelen ifjúság, ezek a raverek nemcsak hogy úgy mozognak, mint aki vitustáncot jár, meg akarják ők mutatni és meg akarják valósítani magukat, feltűnést kelteni, önmagukat adni. S amit magukra vesznek -- gyakran alsónemű csupán --, ezt fejezi ki. Nem csoda, ha neves divattervezők is a Love Parade világából merítenek inspirációt. S azon ugyan ki lepődik meg, hogy a dohányipar is, mindenekelőtt Camel felfedezte a technotáncosokban a reklámhatást. Itt nem zavar senkit sem a reklámdömping, hiszen ez a generáció már magától értetődő természetességgel barátkozott meg a kapitalizmussal. Ők, a kilencvenesek már a kapitalizmus gyermekei, s ez az arcukra-testükre van írva. A kapitalista piac termékei ők. Mindig az újabb és legújabb kell nekik. Némelyek így aztán Extasyval, a legeslegújabb droggal segítenek rá, hogy a legeslegújabb csúcshangulatot elérjék. Az imént jegyezte meg egy feltűnően derűs fiatalember: "A világot már úgysem lehet megmenteni, hát akkor bulizzunk..." Nos, kedves hallgatóink, ez a buli zajlik ma. Nincsenek itt forradalmi jelszavak, egyedül békéről van szó, a jelenben és a jövőben, ha valahol a Balkánon, Tuzlában és Srebrenicában lövöldözés és mészárlás folyik is. Hadd fejezzem be a kurfürstendammi hangulatjelentést egy jövőbe vetett pillantással: itt, Berlinben ez a jövő már meg is kezdődött, itt, ahol Reuter, az egykori legendás polgármester így szólt a világ népeihez: "Erre a városra nézzetek!", itt, ahol a néhai amerikai elnök, John F. Kennedy megvallotta: "Én is berlini vagyok!" - itt, ebben a valaha megosztott, immár összenövő városban, az örökös építkezések és beruházások színterén, ahonnan - a 2000-es évet megelőlegezve - útjára indul a "Berlini Köztársaság", nos, itt évről évre, s jövőre már az Állatkertben is extázisba táncolhatja magát az a generáció, mely már most a jövő része, míg mi, idősebbek, ha megengedhetem végezetül ezt a tréfát, eltakaríthatjuk a szemetet, a szeméthegyeket, amit a Love Parade hagy ránk, mint ahogy tavaly is tette és jövőre is teszi -- ámen.

 

1999

Kényszeríteni nem kényszerített, de nagyon erősen nógatott a gyerek. Mindig is értett a rábeszéléshez, míg csak igent nem mondtam. Így hát állítólag most élek, elmúltam százéves és kutyabajom, merthogy ez a kívánsága. Pöttömnyi kölyök korában is ilyen volt már: úgy hazudott, mint a vízfolyás és ígérgetett hetet-havat: "Ha megnövök és gazdag leszek, akkor oda utazunk, mama, ahova akarsz, elviszlek még Nápolyba is." De aztán jött a háború, aztán kitelepítettek bennünket, először a szovjet-zónába kerültünk, onnan meg átszöktünk Nyugatra, ahol a rajna-vidéki parasztok a jéghideg nyárikonyhába szállásoltak be minket és azzal gyötörtek, hogy "Menjetek vissza, ahonnan jöttetek!" Pedig katolikusok voltak, mint én.

Ám hamarosan -- ötvenkettőben, amikor egy ideje már lakásunk is volt az urammal -- kiderült, hogy rákom van. De még húztam vagy két évig, mialatt a fiú Düsseldorfban tanulta azt az ínséges művészmesterséget és tudom is én, miből élt, elhúztam addig, míg a lányunk kijárta a titkárnőiskolát, különben meg minden régi álmával leszámolt, az a szegény jó Marjell. Még az ötvennyolcat se töltöttem be. Most pedig, mivelhogy a gyerek a fejébe vette, hogy kárpótoljanak mindenért, megünneplik a szegény mama százvalahányadik születésnapját.

Nem mondom, tetszik, amit így titokban kiokumlált. Mindig is gyengéd volt hozzám, lehazudta nekem a csillagot az égről, ahogy az uram mondta. Meg kell hagyni, hogy igazán a jobbak közül való ez a szép fekvésű "Augustinum", az idősotthon, ahol most gondoskodnak rólam, mert a fiam úgy akarja. Másfél szoba, hozzá fürdőszoba, főzőfülke és balkon. Színestévét is hozott ide meg valami masinát ezekhez az újfajta ezüstös lemezekhez, amiken operaáriák meg operettek vannak, mindig is szerettem hallgatni őket. Kisebb-nagyobb utazásokra is elvisz a fiú, legutóbb Koppenhágában voltunk, jövőre meg, ha így szolgál az egészségem, végre-valahára lemegyünk délre, le egészen Nápolyig...

De hát hadd meséljem el, hogy volt ez azelőtt meg még azelőtt. Mondtam már, ugye, hogy háború volt, örökké csak háború, néha egy kis szünet közte. Drága jó apám, aki lakatos volt egy fegyvergyárban, rögtön az elején elesett, Tannenbergnél. A két bátyám meg Franciaországban. Az egyikük képeket festett, a másik verseket írt, amiket még az újságba is betettek. A fiam biztosan őtőlük örökölte az ilyesmit, mert a harmadik bátyám csak pincér volt. Igaz, hogy sokfelé megfordult, de a végén mégiscsak pórul járt. Összeszedett valamit. Állítólag valami nemi betegséget, én meg nem mondom, mifélét. Az édesanyánk meg bánatában utánahalt a fiainak, akkor még tartott a háború, s én ott maradtam a kishúgommal, azzal az elkapatott kis Bettyvel, árván, mint az ujjam. Jól jött, hogy a Kaiser-féle kávéüzletben beletanultam a kiszolgálásba meg egy kicsit a könyvelésbe is. Így, miután hozzámentem a Willyhez és túl voltunk az infláción, Danzigban pedig bevezették a forintot, megnyithattuk az üzletünket, a gyarmatárukereskedést. Eleinte egész jól ment. És huszonhétbe', már túl is voltam a harmincon, megszületett a fiú, három év múlva pedig a kis Marjell...

A bolt mellett csak két szobánk volt, úgyhogy a kisfiú könyveinek, a festékesdobozának meg a gyurmájának csak az ablak alatt jutott egy kis kuckó. De az elég volt neki. Jártatta ott az eszét mindenfélén. Most meg erőnek erejével rávett, hogy újra éljek, és agyonkényeztet -- "Mamikám így és mamikám úgy" -- és jön ide az otthonba az unokáival, akikről azt állítja, hogy a dédunokáim. Tényleg helyesek, de néha kicsit szemtelenek, úgyhogy mindig fellélegzem, amikor lemegy a parkba az összes kölyök -- egy ikerpár is van köztük, jó eszű kis fickók, csak nagy a szájuk --, s ott a fasorban száguldoznak fel és alá azokon az izéken, amik olyanok, mint a korcsolya, csak nincs hozzá jég. A balkonról jól látni, mikor melyik a gyorsabb...

Hogy milyen szenvedéllyel csinálják, arról nekem az én szenvedélyem jut eszembe, a skát. Többnyire a férjemmel játszottam és Franzcal, a kasub unokabátyámmal, aki a Lengyel Postánál volt, s ezért rögtön az elején, amikor kitört a háború, agyonlőtték. Rémes volt. És nem csak nekem. De hát akkor olyan idők jártak. Természetes volt az is, hogy Willy belépett a pártba, én meg a Nőszövetségbe, mert ott ingyen lehetett tornázni, és a gyerek is benne volt a Jungvolk-csapatban, a szemrevaló egyenruhájával. Aztán az apósom lett a harmadik a skátban. De mindig elvesztette a fejét, a jó öreg asztalosmester. Hányszor elfelejtette leütni a skátot, mire én egyből bemondtam a kontrát. Még ma is szívesen ülök neki, pláne most, hogy újra élnem kell. A fiammal játsszuk, ha magával hozza Helenét, azt a lányát, aki az én nevemet kapta. Ördöngösen játszik az a leány, jobban, mint az apja, akit ugyan már tíz-tizenegy éves korában megtanítottam skátozni, de aki még ma is úgy licitál, mint egy kezdő. Az a mániája, hogy még akkor is handot játsszon, amikor csak egy árva tizest szorongat a kezében...

És amíg mi ütjük a blattot, és a fiam örökké túlvállalja magát, lenn az Augustinum parkjában úgy száguldoznak a dédunokáim, hogy az már rémisztő. De legalább jól ki vannak párnázva: a térdükön, könyökükön, még a kezükön is, és igazi sisak a fejükön, nehogy bajuk essék. Mennyi drága holmi! Ha a bátyáimra gondolok, akik az első háborúban estek el, meg arra, amelyik abba a nyavalyába pusztult bele, ők kölyökkorukban -- vagyis a császár idejében -- szereztek maguknak a langfuhri részvényes serfőzdéből egy kiszolgált söröshordót, dongáira szedték szét, a dongákat kenőszappannal kenték be, majd a fűzős cipőjük talpához kötözték, s aztán mint vérbeli síelők mentek ki a jä schkentali erdőbe, ott meg föl a Borsóhegyre, le a Borsóhegyről. Egy árva garasba se került, mégis megtette...

Rágondolni is rossz, milyen nehéz volt nekem, a szegény boltosnénak, igazi korcsolyákat venni, olyan kulccsal fölerősíthetőket, ráadásul két gyereknek... Mert bizony a harmincas években csak épp hogy ment-megyegetett az üzlet... Sokan vásároltak hitelbe és a konkurencia is megerősödött... Aztán még a forintot

is leértékelték... A népek ugyan azt dudorászták, hogy ".....", de a pénzből valahogy mégis kevesebb lett. Nekünk, danzigiaknak ott volt a forint, mert mi Szabadállam voltunk, egész addig, amíg a következő háború elején be nem kebelezett minket a Führer meg a Gauleitere, az a Forster, a Birodalomba. "Hazavittek", úgy mondták. Attól kezdve csak birodalmi márkával lehetett fizetni a boltban. Csakhogy egyre kevesebb lett belőle. Zárás után válogathattam az élelmiszerjegyeket, régi újságokra ragasztottam fel őket. Néha a gyerek is segített, míg egyenruhát nem húztak őrája is. Aztán hogy bejöttek az oroszok, s a lengyelek az utolsó ingünket is elszedték, és kezdődött a menekülés minden nyomorúságával együtt, csak ezek után kaptam vissza a fiút. Már tizenkilenc éves volt, és azt képzelte, hogy felnőtt ember. Megéltem én aztán a valutareformot is. Negyven márkát kapott az új pénzből mindenki. Nehéz volt így talpra állni, különösen nekünk, akik Keletről menekültünk... Mert minekünk mindent ott kellett hagyni... Egyedül a fényképalbumot meg a gyerek bélyeggyűjteményét, azt bírtam megmenteni... És mikor aztán meghaltam...

Hanem a fiam most a fejébe vette, hogy okvetlenül érjem meg az eurót is, amikor azt kezdik fizetni. De addig még meg akarja ünnepelni a születésnapomat, pontosan a százharmadikat. Felőlem ugyan... Maga a gyerek is hetven fölött jár, és már sok-sok évvel ezelőtt híres ember lett belőle, de nem bírja abbahagyni a firkálgatást. Némely históriája még tetszik is nekem. Olyan is van, amelyikből egyszerűen kihúznék bizonyos részeket. De a nagy, családi ünnepeket, ahol összekapnak meg kibékülnek az emberek, az olyanokat mindig szerettem. Mert ha egyszer mi, kasubok, mulattunk, akkor volt ott sírás meg nevetés is. A lányom, aki nemsokára szintén eléri a hetvenet, eleinte nem akart részt venni az ünnepségen, mert hátborzongatónak tartotta a bátyja ötletét, azt tudniillik, hogy a fiú élőként vegyen be a történeteibe. "Hagyd csak, Dadó -- mondtam a lányomnak --, így legalább nem jut eszébe még nagyobb bolondság. Merthogy ez ilyen. A legképtelenebb dolgokat eszeli ki. És muszáj neki mindent eltúlozni. El se tudom hinni, amit az összehord...

Szóval február végén mégiscsak eljön a lányom. Én meg örülök a dédunokáimnak, hogy itt száguldoznak majd lenn a parkban a görkorcsolyájukon, s én nézhetem őket a balkonról. És a 2000-nek is örülök. Majd meglátjuk, mit hoz...

Liska Erzsébet fordításai

 

 

Günter Grass regényét a közeljövőben teljes egészében az Európa Könyvkiadó jelenteti meg.

 

 

1900

Én, önmagam helyett évről évre jelen voltam. No nem mindig a legelső sorban, mert - mivel folyton háború dúlt - a magamfajta szíves-örömest visszahúzódott a hadtápba. Eleinte azonban, amikor a kínaiak ellen harcoltunk, s zászlóaljunk felvonult Bremerhavenban, a középső oszlop élén álltam. Szinte csupa önkéntes vett körül, de Straubingból egyedül én jelentkeztem, noha csak kevéssel azelőtt jegyeztük el egymást Rézivel, az én Theresémmel.

Behajózásra várva, háttal az Északnémet Lloyd-Művek óceánjárók építésére szakosodott részlegének, szemben a nappal sorakoztunk fel. Előttünk állt a császár, magas emelvényen, s meglehetősen keményen beszélt el felettünk. Fejünket új, széles karimájú kalap védte a naptól, úgy hívták: Südwester. Jól nézett ki benne a magamfajta. A császár viszont különleges, kék alapon csillogó sast formázó sisakot viselt. Lelkesítőn szólt a nagy feladatokról, a kegyetlen ellenségről. Beszéde magával ragadott. Azt mondta: tudjátok, ha megérkeztek: nincs kegyelem. Foglyokra nincs szükségünk. Azután Attila királyról és hun hordáiról szólt. A hunokat magasztalta, habár azok - szerinte - fölöttébb iszonytatóan garázdálkodtak. Ezért később a szocik szemtelen „hunleveleket” nyomtattak, és szánalmasan szidalmazták a császárt a hunokról szóló beszéde miatt. Végül Őfelsége Kínával kapcsolatban ezt a parancsot adta nekünk: „Egyszer s mindenkorra nyissatok utat a kultúrának!” Mi pedig háromszoros hurrát kiáltottunk.

Rám, aki Alsó-Bajorországból származom, szörnyen hatott a hosszú tengeri utazás. Mikor végre megérkeztünk Tien Csinbe, már mindenki ott tolongott: a britek, amerikaiak, oroszok - még igazi japánok és a kis országok csapatocskái is. Az angolok valójában indiaiak voltak. Mi kezdetben csak kevesen voltunk - de szerencsére az új Krupp-féle 5 cm-es gyorstüzelésű ágyúkkal felszerelve. Az amerikaiak pedig kipróbálták Maxim-gépfegyvereiket, egy valóságos ördögi masinát. Így azután gyorsan lerohantuk Pekinget. Amikor ugyanis századunk bevonult, sajnálatos módon úgy tűnt, már mindennek vége. Ám egyes boxerek nem hagytak minket nyugodni. Azért nevezték őket így, mert egy titkos szervezethez tartoztak, melyet „Tatauhueinek” vagy a mi nyelvünkön „ököllel harcolók”-nak hívnak. Ezért mondták először az angolok, azután a többiek is ezt boxer lázadásnak. A boxerek gyűlölték az idegeneket, mert azok mindenféle vacakot adtak el a kínaiaknak, a britek előszeretettel ópiumot. És úgy történt, ahogy a császár parancsolta: nem ejtettünk foglyokat.

A rend kedvéért a boxereket a Tiennan-kapu melletti térre terelték, közvetlenül a mandzsu negyedet Peking többi részétől elválasztó fal elé. Furcsán festettek így, copfjaiknál egymáshoz kötözve. Azután csoportokban agyonlőtték vagy egyenként lefejezték őket. Jegyesemnek erről a szörnyűségről egy árva szót sem írtam, csakis a százéves tojásokról meg a gőzgombócokról kínai módra. A britek meg mi, németek jobban szerettünk rövid úton, puskával végezni velük, míg a japánok a lefejezéskor ősi szokásaikat követték. De a boxerek inkább az agyonlövetést választották, mert attól tartottak, hogy a fejükkel a hónuk alatt kell a pokolba menniük. Egyébként nem féltek. Láttam, ahogyan egyikük, mielőtt lefejezték volna, még mohón befalt egy sziruppal leöntött, rizsből készült süteményt.

A Tiennan téren a sivatag felől fújt a szél, s egyre csak kavarta a sárga porfelhőket. Minden sárga volt, mi magunk is. Ezt megírtam jegyesemnek, s tettem a borítékba egy kis sivatagi homokot. S mert a japán hóhérok, hogy precízen üthessék le a fejüket, levágták a boxerek copfját - ezek éppoly fiatal fickók voltak, akárcsak mi - , a téren, a porban néha egész halom kínai copf hevert. Egyet fel is vettem, és hazaküldtem emlékbe. Otthon azután farsangkor azt viseltem, mindenki nagy derültségére, míg végül jegyesem el nem égette a kis úti emléket. „Az ilyesmi rontást hoz a házra”, mondta Rézi két nappal az esküvőnk előtt.

De ez már egy másik történet.