Václav Havelnek, a Cseh Köztársaság elnökének beszéde Kanada Parlamentjének Szenátusa és Képviselőháza előtt

Parliament Hill, Ottawa, 1999. április 29.

Miniszterelnök úr, Szenátus-elnök úr, Képviselőházi elnök úr, a Szenátus és a Képviselőház tisztelt tagjai, Kiváló vendégek,bizonyára nem kell hangsúlyoznom, milyen nagy megtiszteltetés számomra, hogy önök előtt beszélhetek. Szíves engedelmükkel felhasználom ezt az alkalmat, hogy pár szót szóljak az államról és az állam elképzelhető helyzetéről a jövőben.
Minden jel arra mutat, hogy a nemzetállam dicsősége mint minden nemzeti közösség történelmének csúcspontja és a legmagasabb érték e földön -- sőt az egyetlen, amelynek nevében megengedhető ölni vagy amelyért érdemes meghalni -- immár túljutott zenitjén.
Olybá tetszik, hogy a demokraták nemzedékeinek felvilágosult erőfeszítései, a két világháború borzalmas tapasztalata, amely oly alapvetően hozzájárult az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációjának elfogadásához, s szintúgy civilizációnk általános fejlődése fokozatosan elvezeti az emberi fajt annak felismeréséhez, hogy az ember fontosabb, mint az állam.
Az állami szuverenitás bálványának elkerülhetetlenül szét kell foszlania egy olyan világban, amely az embereket -- az államhatárokkal mit sem törődve -- millió kötelékkel kapcsolja össze, a kereskedelemmel, a pénzügyekkel és a tulajdonnal kezdve egészen a szabadon áramló információig; olyan kötelékekkel, amelyek egyetemes fogalmak és kulturális minták sokaságát is közvetítik. Amellett olyan világ ez, amelyben a keveseket fenyegető veszély is közvetlen kihatással van mindenkire; amelyben -- számos okból, de kiváltképp a tudomány és technológia viharos fejlődése következtében -- valamennyiünk sorsa összeolvadt egyetlen közös sorssá; és amelyben mindannyiunknak, akár tetszik, akár nem, viselnünk kell a felelősséget mindenért, ami történik.
Nyilvánvaló, hogy egy ilyen világban az embernek a saját állama iránti vak szeretete -- az a fajta szeretet, amely nem ismer el semmit maga fölött, és a saját állama bármely cselekedetére talál mentséget, de minden mást elutasít egyszerűen csak azért, mert az más -- óhatatlanul veszélyes anakronizmussá torzul, konfliktusok melegágyává és végül mérhetetlen emberi szenvedés forrásává.
Hiszem, hogy az eljövendő évszázadban a legtöbb állam elkezd érzelmi tartalommal túlfűtött kultikus tárgyból sokkal egyszerűbb és hétköznapibb adminisztrációs intézménnyé átalakulni, amelynek a hatalma kisebb, s ugyanakkor elődjénél jóval racionálisabb, és csupán egyetlen szintet fog képviselni a bolygó társadalmi önszerveződésének komplex és sokszintű rendszerében. E változásnak egyebek között fokozatosan elavulttá kell tennie a be nem avatkozás eszméjét, vagyis azt az elképzelést, hogy semmi közünk hozzá, mi történik egy másik államban, vagy hogy ott milyen mértékben tartják tiszteletben az emberi jogokat.
Ki veheti át azokat a különféle funkciókat, melyeket jelenleg az állam tölt be?
Beszéljünk először az érzelmi funkciókról: ezek, úgy hiszem, egyenlőbb mértékben fognak eloszlani azon különböző szférák között, amelyek az emberi identitást alkotják, vagy amelyekben az emberek gyakorolják létüket. Ezen annak a különböző szintjeit értem, amit az otthonunknak vagy természetes világunknak érzünk -- a családunkat, cégünket, falunkat vagy városunkat, régiónkat, szakmánkat, egyházunkat vagy társaságunkat, de a földrészünket, és, végül, a Földünket is -- a bolygót, melyen élünk. Mindezek önazonosságunk különböző környezeteit alkotják, és ha az államunkhoz fűződő, mindmáig túltengő kötelék meggyengül, az szükségszerűen ennek az összes többi környezetnek a javára válik.
Ami az állam gyakorlati kötelezettségeit és illetékességeit illeti, ezek csak két irányba tevődhetnek át: lefelé vagy fölfelé.
Lefelé, azaz a civil társadalom különféle szerveihez és szerveződéseihez -- az állam ezeknek fokozatosan át kell hogy adjon számosat a jelenleg általa végzett feladatok közül --, és felfelé, azaz különböző regionális, nemzetekfölötti vagy globális közösségekhez és szervezetekhez. A funkcióknak ez az átadása már megkezdődött. Egyes területeken egészen előrehaladt, más területeken kevésbé. Mindenesetre nyilvánvaló, hogy a fejlődésnek -- sok különböző okból -- ezen az úton kell folytatódnia.
Míg a modern demokratikus államokat rendszerint olyan tulajdonságok határozzák meg, mint az emberi jogok és az emberi szabadság tisztelete, a polgárok egyenjogúsága, a jogállamiság és a civil társadalom, addig azt a létezési módot, mely felé az emberiség haladni fog, vagy amely felé haladnia kell, ha fenn akar maradni, minden bizonnyal az emberi jogok egyetemes vagy globális tiszteletén, a polgárok egyetemes egyenlőségén, egyetemes jogállamiságon és globális civil társadalmon alapuló létezésként lehet jellemezni.

Az egyik legnagyobb probléma, amely együtt járt a nemzetállamok kialakulásával, mindig a határkérdés volt, azaz egy-egy állam határainak megállapítása. Számtalan tényező -- etnikai, történelmi és kulturális megfontolások, geológiai adottságok, hatalmi érdekek, s szintúgy a civilizáció általános állapota -- játszott szerepet ebben.
A nagyobb regionális vagy transznacionális közösségek létrehozását néha hasonló problémák fogják kísérni; bizonyos mértékig ezt a terhet alighanem örökölni fogják maguktól a nemzetállamoktól, amelyek ilyen közösségekhez csatlakoznak. Meg kell tennünk mindent, amit csak tudunk, hogy ez az önmeghatározási folyamat ne legyen annyira fájdalmas, mint volt a nemzetállamok formálódása esetében.
Engedjék meg, hogy elmondjak egy példát. Kanada és a Cseh Köztársaság most szövetségesek, egyazon védelmi szervezetnek, az Észak-Atlanti Szövetségnek a tagjai. Ez annak a történelmi jelentőségű folyamatnak az eredménye, melynek során a NATO közép- és kelet-európai államokkal bővült. E folyamat jelentősége abból a tényből fakad, hogy ez az első igazán komoly és történelmileg visszafordíthatatlan lépés a Vasfüggöny ledöntése, illetve az úgynevezett jaltai egyezmény tényleges -- nem csak szavakban történő -- eltörlése irányában.
Ez a bővítés, mint mindannyian tudjuk, korántsem volt könnyű, és csak tíz évvel azután vált valóra, hogy megszűnt a világ kétpólusú megosztása. A nehézség részben az Orosz Föderáció ellenállásából fakadt; az oroszok értetlenül és aggódva kérdezték, hogy a Nyugat miért növekszik s húzódik közelebb Oroszországhoz, s közben miért nem fogadja az ölelésébe magát Oroszországot is. Ha most egy pillanatra eltekintünk minden egyéb indítéktól, ez a hozzáállás egy nagyon érdekes dolgot világít meg: bizonytalanságot azzal kapcsolatban, hogy hol a kezdete és hol a vége annak, amit Oroszország világának vagy a Keletnek nevezhetnénk. Amikor a NATO partnerséget ajánlva kezet nyújt Oroszországnak, ezt abból kiindulva teszi, hogy két nagy és egyenlő entitás létezik: az euro-atlanti világ és az óriási eurázsiai hatalom. Ez a két entitás kezet nyújthat egymásnak és együttműködhet, és ezt is kell tenniük, mert ez szolgálja az egész világ érdekeit. De ezt csak akkor tehetik meg, ha tisztában vannak saját azonosságukkal, más szavakkal, ha tudják, ki-ki hol kezdődik és végződik. Oroszországnak volt ezzel némi nehézsége egész történelme során, és szemlátomást magával hozza ezt a problémát a mai világba is, amelyben a határmegállapítás kérdése már nem nemzetállamok, hanem régiók vagy kulturális és civilizációs övezetek kapcsán merül fel. Igen, Oroszországot ezer kötelék fűzi az euro-atlanti világhoz és az úgynevezett Nyugathoz, ugyanakkor ezer dologban különbözik is a Nyugattól, ugyanúgy, mint Latin-America, Afrika, a Távol-Kelet és mai világunk más régiói és földrészei. Abból a tényből, hogy ezek a világok vagy a világnak ezek a részei különböznek egymástól, nem következik, hogy az egyik értékesebb, mint a másik. Mind egyenlő. Csak bizonyos dolgokban különböznek. De különbözni nem szégyen! Oroszország egyfelől nagyon fontosnak tartja, hogy jelentős hatalomnak tekintsék, olyannak, amelyik különleges bánásmódot érdemel, azaz globális hatalomnak, de ugyanakkor kényelmetlen is számára, ha olyan független egységként kezelik, amely bajosan lehetne része bármely más egységnek.
Oroszország lassanként hozzászokik a Szövetség kibővítéséhez, és eljön az a nap, amikor teljesen akklimatizálódik hozzá. Reménykedjünk benne, hogy ez nem csupán az engelsi „felismert szükségszerűség” kifejeződése lesz, hanem egy új, mélyebb önismereté. Ahogy másoknak, úgy Oroszországnak is meg kell tanulnia újradefiniálni önmagát az új, multikulturális és multipoláris környezetben. Ez nemcsak azt jelenti, hogy nem helyettesítheti örökké megalomániával vagy egyszerűen önimádattal a természetes önbizalmat, hanem azt is, hogy fel kell ismernie, hol kezdődik és hol végződik. Hogy egy példát is mondjak: a hatalmas Szibéria a tömérdek természeti kincsével Oroszország, de a csöppnyi Észtország nem Oroszország, és soha nem lesz az. És ha Észtország úgy érzi, hogy az Észak-Atlanti Szövetség által képviselt világhoz vagy az Európai Közösséghez tartozik, ezt meg kell érteniük és tiszteletben kell tartaniuk, és nem szabad az ellenségesség kifejeződését látniuk benne.
Ezzel a példával a következőket szeretném illusztrálni: A huszonegyedik század világa -- feltéve, hogy az emberiség legyőzi mindazokat a veszélyeket, amelyeket magamagának teremt -- az egyenlő alapokon, nagyobb és többnyire nemzetekfölötti, néha egész kontinensre kiterjedő szervezetek között folyó egyre szorosabb együttműködés világa lesz. Ahhoz, hogy a világ ilyen lehessen, az egyes entitásoknak, kultúráknak vagy civilizációs övezeteknek tisztában kell lenniük saját identitásukkal, meg kell érteniük, hogy mi teszi őket másoktól különbözővé, és el kell fogadniuk azt a tényt, hogy ez a „másság” nem hátrány, hanem az emberi faj gazdagságához való pótolhatatlan hozzájárulás. Ugyanezt természetesen fel kell ismerniük azoknak is, akik éppenséggel ennek ellenkezőjére hajlamosak: hogy a „másságuk” miatt felsőbbrendűnek érezzék magukat.Az egyik legfontosabb szervezet, amelyben minden állam, illetve a jelentős transznacionális egységek egyenlőkként tárgyalnak és hoznak sok olyan fontos döntést, amely az egész világot érinti, az ENSZ.
Úgy hiszem, az ENSZ-nek, ha sikeresen akarja elvégezni a feladatokat, melyeket a következő évszázad fog ráruházni, jelentős reformon kell átesnie.
A Biztonsági Tanács, az ENSZ legfontosabb szerve többé nem dolgozhat a Szervezet létrehozásának idejéből fennmaradt feltételek között. Ehelyett méltányosan tükröznie kell napjaink multipoláris világát. El kell tűnődnünk azon, vajon elengedhetetlen-e, hogy egy állam -- még ha csak elméletileg is -- leszavazhassa az egész világot. Meg kell vizsgálnunk a kérdést, hogy milyen nagy, erős, népes nemzeteknek nincs állandó képviseletük ebben a testületben. Ki kell dolgoznunk a nem állandó tagok rotációjának módját, és még egy sor egyéb dolgot.
Az ENSZ egész hatalmas szervezetét kevésbé bürokratikussá és hatékonyabbá kell tennünk.
Meg kell fontolnunk, hogyan érhető el igazi rugalmasság az ENSZ testületeinek -- legfőképpen közgyűlésének -- munkájában.
Úgy hiszem, annak elérése a legfontosabb, hogy földünk valamennyi lakója olyan szervezetnek tekintse az ENSZ-t, amely igazán az övé, s nem csupán a kormányok klubja. Az a lényegi kérdés, hogy az ENSZ mit tehet e bolygó lakóiért, nem pedig az, hogy mit tesz az egyes államokért. Ennélfogva bizonyára változtatásokat kell végrehajtani azokban a szabályokban is, amelyek a Szervezet finanszírozásával, dokumentumainak megvalósításával és e megvalósítás ellenőrzésével kapcsolatosak. Nem arról van szó, hogy fel kell számolni az államok hatalmát, és valamiféle óriási globális államot kell létrehozni helyettük. Csak arról, hogy nem kell mindennek, mindig, örökre átmenni az egyes államok vagy kormányok kezén. Az emberiség érdekeit -- az emberi jogokét és az életét általában -- az szolgálja, hogy ne csak egy olyan csatorna legyen, amelyen keresztül a bolygó legfőbb vezető szervezetének döntései eljuthatnak a polgárokhoz, és hogy a polgárok akarata is eljuthasson a bolygó e vezetéséhez. A több csatorna nagyobb kiegyensúlyozottságot és szélesebb kölcsönös ellenőrzést jelent.

Remélem, nyilvánvaló, hogy itt most nem általában az állam intézménye ellen harcolok. Ami azt illeti, eléggé abszurd lenne, ha egy állam feje, miközben egy másik állam képviselőtestületei előtt beszél, azt hangoztatná, hogy az államokat fel kell számolni.
Másról beszélek. Arról a tényről, hogy van olyan érték, amely az állam fölött áll. Ez az érték a humanitás. Az állam, mint köztudott, azért van, hogy szolgálja az embereket, nem pedig fordítva. Ha pedig az ember tesz szolgálatokat az államnak, az csak addig a mértékig történhet, ameddig szükséges ahhoz, hogy az állam jól szolgálhassa valamennyi polgárát. Az emberi jogok az állam jogai fölött állnak. Az emberi szabadságjogok magasabb értéket képviselnek, mint az állami szuverenitás. A nemzetközi jogban az egyes embereket védelmező rendelkezéseknek kell elsőbbséget élvezniük azokkal szemben, amelyek az államot védelmezik.
Ha mai világunkban mindannyiunk sorsa összeolvadt egyetlen közös sorssá, és ha valamennyien felelősek vagyunk mindenki jövőjéért, akkor senkinek -- még az államnak sem -- szabad megengedni, hogy korlátozza az emberek jogát, hogy éljenek e felelősségükkel. Azt gondolom, hogy az egyes államoknak fokozatosan szakítaniuk kell külpolitikájukban azokkal a kategóriákkal, amelyek mindmostanáig a leggyakrabban alkották annak tengelyét, vagyis az olyanokkal, mint az „érdekek”, a „nemzeti érdekeink” vagy „államunk külpolitikai érdekei”. Az „érdekek” kategóriája inkább szétválaszt, mintsem közelebb hoz minket egymáshoz. Igaz, hogy mindannyiunknak vannak bizonyos sajátos érdekei. Ez teljesen természetes, és nincs rá okunk, hogy lemondjunk jogos törekvéseinkről. Da van valami, ami az érdekeink fölött áll: az elvek, melyeket vallunk. Az elvek inkább egyesítenek, mintsem megosztanak minket. Amellett az elvek jelentik a mércét, amellyel megítélhetjük érdekeink jogosságát vagy jogtalanságát. Nem hiszem, hogy elfogadható, amikor különböző állami doktrínák azt hirdetik, hogy az állam érdekeit szolgálja ilyen vagy olyan elveket fenntartani. Az elveket önmagukért -- hogy úgy mondjam, elvi alapon -- kell tisztelni és fenntartani, és az érdekek belőlük kell hogy fakadjanak.
Például: nem volna helyes, ha azt mondanám, hogy a Cseh Köztársaság érdekeit szolgálja, hogy igazságos béke legyen a világban. Valami mást kell mondanom: igazságos béke kell hogy legyen a világban, és a Cseh Köztársaság érdekeit alá kell vetni ennek a célnak.
A Szövetség, amelynek most Kanada és a Cseh Köztársaság is tagja, jelenleg harcot vív Szlobodan Milosevics népirtó rendszere ellen. Ez nem könnyű harc és nem is népszerű, és különbözhetnek a vélemények a stratégiáját és taktikáját illetően. De egyetlen józan ítélőképességű ember sem tagadhat egyvalamit: minden bizonnyal ez az első olyan háború a történelemben, amelyet nem érdekek, hanem bizonyos elvek és értékek nevében vívnak. Ha lehetséges azt mondani egy háborúról, hogy etikus, vagy hogy etikus okokból vívják, akkor erre a háborúra ez igaz. Koszovónak nincsenek olajlelőhelyei, amelyek hozama esetleg vonzó lehet valakinek az érdekei szempontjából; a Szövetség egyetlen tagországának sincsenek itt semmiféle területi követelései; és Milosevics nem fenyegeti egyetlen NATO-tag területi integritását, sem semmilyen egyéb integritását. A Szövetség mégis harcol. Éspedig harcol a más emberek sorsa iránti humánus felelősség nevében. Harcol, mert a becsületes emberek nem nézhetik karbatett kézzel mások szisztematikus, államilag irányított legyilkolását. A becsületes emberek ezt egyszerűen nem tűrhetik, és nem tehetik meg, hogy ne szervezzenek mentőakciót, ha hatalmukban áll ezt megtenni.

Ez a háború az emberi jogoknak az állam jogaival szembeni elsőbbségén alapul. A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság ellen a NATO az ENSZ közvetlen felhatalmazása nélkül indított támadást. Ám a Szövetség mégsem önkényesen, a nemzetközi jogot agresszíven felrúgva lépett akcióba. Épp ellenkezőleg: a törvény tiszteletéből kiindulva cselekedett -- a törvényéből, amely magasabb rendű, mint az államok szuverenitásának védelme. Az emberiség jogainak tiszteletéből kiindulva cselekedett, ahogyan azokat a lelkiismeret diktálja, s ahogyan egyébiránt a nemzetközi jog is rendelkezik.
Úgy látom, ez fontos precedens a jövőre nézve. Ezennel világosan kimondatott, hogy nem megengedhető embereket lemészárolni, elüldözni őket otthonaikból, embertelenül bánni velük és megfosztani őket személyes tulajdonuktól. Kinyilváníttatott, hogy az emberi jogok oszthatatlanok, és ha becstelenséget követnek el bizonyos emberekkel, akkor azt mindenkivel elkövetik.

Hölgyeim és uraim,
jól tudom, hogy a kanadai politika régóta és szisztematikusan vallja az egyes ember biztonságának elvét, melyet önök éppoly fontosnak tartanak, mint az állam biztonságát, ha nem még fontosabbnak. Szeretném biztosítani önöket, hogy ezt a kanadai erkölcsiséget országom mélyen tiszteli. Azt kívánom, hogy ne pusztán formális és intézményi értelemben vett szövetségesek legyünk -- mint egyazon védelmi szövetség tagjai --, hanem partnerek is e nagyszerű elv érvényesítésében.

Kedves barátaim,
sokszor eltűnődtem már azon a kérdésen, hogy a humanitás miért élvez kiváltságot bármely egyéb joggal szemben. És óhatatlanul mindig arra a következtetésre jutottam, hogy az emberi jogoknak, az emberi szabadságnak és az emberi méltóságnak vannak a legmélyebb gyökerei e földön kívül. Csak azért válhatnak azzá, amik, mert -- bizonyos körülmények között -- olyan értéket jelentenek az emberek számára, amelyet azok -- minden kényszer nélkül -- magasabbra helyeznek még saját életüknél is. Így hát ezeknek a fogalmaknak csak a végtelenség és örökkévalóság viszonylatában van jelentésük. Mély meggyőződésem, hogy valamennyi cselekedetünk igazi értéke -- akár összhangban vannak lelkiismeretünkkel, az örökkévalóság követével a lelkünkben, akár nem -- végső soron valahol a látóhatárunkon túl ítéltetik meg. Ha ezt nem éreznénk -- vagy feltételeznénk tudat alatt --, bizonyos dolgokat sohasem tennénk meg.

Hadd zárjam az államról és az állam jövőbeni elképzelhető szerepéről tett megjegyzéseimet a következő mondattal: Az állam az ember alkotása, de az emberiség az Istené.
L’Etat est l’oeuvre de l’homme, et l’homme est l’oeuvre de Dieu.

Köszönöm.

M. Magy Miklós fordítása