Batár Attila

A hagyományos várostól a regionális városig

Eltűnik-e a város, vagy az elmúlás másik változata valósul meg, s az egész bolygó végtelen városi hangyabollyá válik? Lehetséges-e, hogy az az igény és az a vágy, amely valaha a városi életre ösztönzött újraéled és még magasabb szinten fog megvalósulni, mint amilyen reményre, úgy tűnt, valaha Jeruzsálem, Athén vagy Firenze feljogosított? Lesz-e továbbra is választási lehetőség Necropolis és Utópia között: lehetőség olyan új típusú város építésére, amelyik belső ellentmondás nélkül gazdagítja majd és elősegíti az emberi fejlődést?
Lewis Mumford, The City in History; 1961

H. G. Wells már száz évvel ezelőtt eltemette a várost (H. G. Wells, The Probable Diffusion of Great Cities). “A városi élet elterjedése – írja –, szétszóródása nagy kiterjedésű decentralizált régiókra, a város fogalmát elavulttá teszi”. Kijelentése egyaránt vonatkozhat a város megszokott értelmezésére, vagy a városnak mint települési formának a megszűnésére. F. L. Wright, utópikus Broadcare City-jét (F. L. Wright zöldövezetes, minden urbánus funkciót kielégítő, nagyrész családi házakból álló város tervezete), 1932-ben kiadott könyvében “Disappearing City”-nek keresztelte el. Az új elnevezést a város és a vidék határvonalának eltűnésével, a kettő egybeolvadásával indokolja. Bár terve papíron maradt (csak makett formájában látható), elgondolása mégis a szétszórt települési formák egyik előfutárának tekinthető. Lewis Mumford ezeket a környezetükben feloldódó településeket “anti-city”-nek nevezi (L. Mumford, The City in History, 1961). Az angol Ebenezer Howard, még a 19. század végén, a Fabian Society elképzeléseit követve, programban foglalta össze városellenességét, melyben a nagyvárosok, így London kiüresedését jósolja (E. Howard, The Garden City of Tomorrow, 1898). Howard kertvárosait még önellátó közösségeknek tervezte, amelyeket Jane Jacobs, “se nem város, se nem szuburbiá”-nak nevezett (The Death and Life of Great American Cities, 1961).
A kertvárosok ellenpólusa Charles Fourier (1772–1837) Phalanstere terve volt. Elképzelésének megfelelően 1620 lakos tömörült volna bezárt, körülépített rendszerébe. Fourier-nak több követője akadt Algériában, Amerikában, Orosz- és Franciaországban, közöttük Jean Godin, aki a francia második császárság idején felépítette – Fourier koncepcióját követve –, Familistere-jét. Ezek voltak a szerény kezdetek. A tömörülésen alapuló elképzelések azonban századunkban rémképekké váltak, mint amilyeneket Fritz Lang “Metropolis”, Ripley Scott “Blade Runner”, vagy Luc Besson “Le cinquieme élement” című filmjeiben láthattunk.
A jövő filmbeli víziói – a fölénk tornyosuló, gigantikus filmbeli városképek –, lidércnyomásként nehezednek ránk. Égiautók vágtatnak el iszonyú sebességgel egymás mellett a levegőben. A zsúfolt kép az emberekre, az épület tömegekre és a közlekedésre egyaránt vonatkozik. Az itt ábrázolt miliőhöz képest Manhattan nyájas, békés helynek tűnik. Filmek csupán, mondhatnánk, de e rémképek saját szorongásunk vetületei. Úgy tűnik, egyes metropolisok valóban fojtogató tömörülésekké válnak. A második világháború befejezése után készült fényképeken Hong Kong még kisvárosias, vidéki település. Mindez mára a múlté. Magyarázatként felhozhatnánk, hogy Hong Kong, vagy Szingapúr város ország, s a közeli határok kényszeríttették ki a mértéktelen zsúfoltságot. De ez az érv már nem alkalmazható Sao Paulora, Tokióra, vagy Kairóra, vagy az amerikai metropolisok belvárosaira sem. S a tömörülés hallatlan sebességgel fokozódik. Manhattan avenue-in munkavégzéskor sem a járdán, sem az úttesten, sem gyalogosan sem autóval nem lehet közlekedni. A vágtató repülő-autók zsivaja helyett a földi mozdulatlanság lett a jellemző. A közlekedési dugók megbénítják a metropoliszok utcáit. Ez a változat is zsúfoltságra utal.

Két szélsőséges vízió. Laza beépítés vagy nyomasztó tömegek? Magány vagy sokaság? Milyen szorongás okozza e két végletes képet, amelyik talán nem annyira a városok fejlődéséből, mint a társadalom veszett rohanásából következik? Valóban csak a menekülés és a belenyugvás közötti választás az egyetlen alternatíva? Vagy talán e két polarizált kép helyett inkább valamilyen közbülső megoldás jellemzi majd a holnap városát? Lehet, hogy vegyes lesz a kép, szétszórt és zsúfolt negyedek állnak majd összekeveredve, vagy egymással szemben? A végletes vagy az illuzórikus ábrándok követése helyett, be kell látni, hogy a városok továbbfejlesztése csak a mai komplex valóságból kiindulva történhet meg.
Napjainkban, nemcsak a művészet vagy a film temetéséről, de a városok haláláról is népszerű beszélni (Arthur C. Danto, Európai Füzetek első száma). Vége van a városnak, mondják, mert az új típusú város, ami kialakulóban van, már nem hasonlítható az azt megelőző, a történelem folyamán kialakult városokhoz. Ezzel szemben azt is állíthatjuk, hogy a város az évezredek során már több jelentős, drámai változáson ment keresztül, s ez a mostani is csak egy újabb városformát teremt, új típust a sorozatban. Mindennek megítélése attól függ, hogy milyen kritériumok alapján minősítünk egy települést városnak, vagy vetjük el a fogalommal együtt a város mai típusait is.

1. Beépített területek napjaink Párizsában és agglomerációjában A szorosan vett Párizs közigazgatási határát fehér vonal jelzi.

Az egymást váltó várostípusok

A város fogalmának tisztázásához elengedhetetlen történetének áttekintése, hiszen a város történelme folyamán, hullámzóan, ellentmondásosan, a társadalom mindenkori igényeinek és lehetőségeinek megfelelően, folytonosan változott. Mindez egyformán igaz, akár a lakosság számát, akár annak népsűrűségét, akár épülettömegeinek tömörítettségét vagy a város karakterét meghatározó társadalmi struktúrát nézzük. Az egymást követő korszakok eltérő típusai ellenére mégis napjainkig nem vonták kétségbe, hogy a város mindvégig fennmaradt. Ötezer évvel c a Közel-Kelet néhány faluja, az első társadalmi munkamegosztás következtében várossá alakult. A hatalmat kezükben tartók, a rituális, vallásos szertartások végzői, a felfegyverzettek és a kialakuló mesterségek szakemberei önálló foglalkozásként kiváltak az addig közösen végzett tevékenységekből, elkülönültek a földművelőktől, s a születő város falai mögé húzódtak. Ezzel egyidejűleg a városok, mint a hatalom székhelyei, uralmuk alá vonták az agrártermelő vidéket, s a falvak lakóit.
A város és falu megkülönböztetése elsősorban társadalmi tényezőkön alapszik. A falu lakossága azonos munkát végzett, mindenki földművelésből és állattenyésztésből élt, míg a város népessége sokfajta tevékenységben vett részt, lakói különféle mesterséget folytattak. Az autarch paraszt élete és munkaköre önmagába zárt, munkája nem tette elengedhetetlenné a rendszeres kapcsolatteremtést, míg a városban az emberi életek egymásra utaltak. A város egyúttal a csere helye is volt, ahová a falusiak behozták az árújukat, s háború esetén falai mögé húzódhattak. Az autarch falusi lakosság élhette a maga elkülönített életét, folytathatta munkáját a város nélkül is. A faluban és a földeken minden a családon, a majorságon, illetve a házon belül történt, és mindenfajta munkamegosztás is ezen a lehatárolt területen belül jött létre. Az urbánus élet feltétele ezzel szemben az egész városra kiterjed munkamegosztás. A város, teljes lakosságának egymást kiegészít munkája nélkül, nem muködik.

 

A város első részletes, elemző definíciói a XX. század elején kialakult chicagói szociológiai iskolától származnak. Kezdetben a geo-fizikai szempontok voltak a mérvadók. A nagyságra, sűrűségre, fizikai struktúrára vonatkozó szempontok fokozatosan egészültek ki, társadalmi és pszichológiai valamint jogi és kulturális, intézményekre vonatkozó tényezőkkel (Spiro Kostof, The City Shaped, 1991). Rose Hum Lee (Rose Hum Lee, The City) a városról, mint benépesült területről ír, amelyik kiterjedt, heterogén, és lehatárolt területén belül sűrűn telepített. Louis Wirth (L. Wirth, Urbanism as a Way of Life) szerint a város viszonylag kiterjedt, sűrű és állandó település, de hozzáteszi, hogy amíg a város kritériumait annak fizikai entitásával azonosítjuk, addig nem alakíthatjuk ki a város megfelelő koncepcióját. Wirth urbanizmus alatt életmódot ért, amelyet a fizikai szerkezet, a társadalmi intézmények és a magatartási formák, felöl közelít meg. Robbert E, Park (R. E. Park, The City) városa a civilizált emberek lakóhelye, amelyben a lakó, saját, fizikai struktúrája és morális rendje által meghatározott, illetve módosított törvényeit követve él. Oswald Spengler (O. Spengler, The Decline of the West) már a város lelkiállapotáról ír. A város a hagyomány, a tradíció, a közösen kialakított magatartás és az érzések együttese. Amit a ház jelentett a parasztnak, folytatja, azt jelenti a város a civilizált embernek. Max Weber (M. Weber, The City, 1958) kiindulópontja a városi közösség, mely nem szervezetlen tevékenységek összessége, hanem pontosan megkülönböztethető és meghatározott magatartásformákból tevődik össze. Lewis Mumford város alatt maximális hatalmi és kulturális koncentrációt ért.
A város kritériumai változtak, de változott maga a város is. Bizonyos demográfiai tényezők mindig érvényben maradtak, bár értékelésük módosult a történelem folyamán. Az első városok kiterjedését még alapvetően megszabta a város eltartásához szükséges anyagi lehetőségek korlátozottsága. Egyes mezopotámiai városok lakosságát mégis már évezredekkel ezelőtt is tízezresekben számlálták. A klasszikus görög városok nagyságát is hasonló számok jellemezték. A legnagyobb közöttük Athén, lakossága Pericles idején 40_000 körüli. Meglepetésnek tűnhet, hogy a görögök városaik nagyságát rendszeresen szabályozták, s úgy találták, hogy a 10_000-es létszám (rabszolgák nélkül) a kedvező felső határ. A megművelhető földek távolsága, a gyűlésben még hatásosan részt vehetők száma, egyes esetekben a város színházának befogadó képessége, amelybe rendszerint az egész felnőtt lakosság belefért, szabályozta a nagyságrendet. Gazdasági és politikai/törvénykezési szempontok voltak a mérvadók. Amint valamely város a megszabott mértékegységet meghaladta, a fölös népesség hajóra szállt, hogy új helyet keresve, úgy nevezett kolóniát alapítson (L. Mumford, The City in History).
A Római Birodalom idején a felső határt az 50_000-es szám képezte. Kivétel az egymilliós Róma volt. A birodalom bukásával együtt azonban elsőrvadtak a nagyvárosok, s a középkor kezdetén már csak néhány ezres létszámúra zsugorodott városi településekről tudunk. A hosszan tartó látszólagos mozdulatlanság után, a XII. század újra a városok fellendülésérol tanúskodik. A középkor végére Európa népessége sokszorosan felülmúlta az antikét, s újra feltunnek a nagy városok, Párizsnak 200_000, Palermónak 100_000 lakosa volt. Az európai városok legtöbbje azonban továbbra is kisméretű maradt (L. Benevolo, The History of the City, 1980). Végül az ipari forradalom a városi lakosság eddig soha sem észlelt növekedését eredményezte. A faluból beköltöztek a városba, s a földek helyett a gyárakba mentek dolgozni. Kialakultak a milliós létszámú metropolisok. London területe a középkorinak 650-szöröse lett, és lakosságának a száma 1851-ben – túlhaladva minden addigi város mértékét –, már másfélmillióra emelkedett. A történelem során a városi lakosság száma rendszeresen fluktuált. Város voltuk ennek ellenére sem volt kétséges, csak típusváltásról beszélhetünk.
A lakosság nagyságrendbeli adatai mellett a népsűrűség alakulása is hasonló ingadozást mutat a városfejlődés során. Már az első mezopotámiai városok sűrűsége elérte a hektáronkénti száz lakost, amelyhez hasonló a görög városoké. A Római Birodalom városai ennél jóval sűrűbbek, mint például Rómáé, Milanóé, Aostaé. Ezekben az esetekben már körülbelül 350-es hektáronkénti létszámban kell gondolkodnunk, ami napjaink városaihoz képest is igen magas. Augustus ezért Róma tömeglakásainak a magasságát 6-7 szintben maximálta (Juvenal a második században tíz egymásra halmozott épületszintrol versel). A városi házak emeletmagasságai a középkor első szakaszában már egy emeletesre csökkentek, s a középkori népsűrűség az ókori alá esett. A népsűrűség az újkor elején már újra magas, a nagyobb városokban 2-300 lakos hektáronként. A csúcsőt ebben a korszakban Párizs érte el, melynek népsűrűsége még magasabb, 400 körüli. A várfalakon túlra kiömlo új helyek viszont már újra lazán beépítettek. A városok sűrűsége a határtologatásnak megfelelően is rendszeresen változott. A város, a népsűrűség sorozatos váltásai ellenére is város maradt.
E mennyiségi adatok fluktuációja a városok szüntelenül módosuló jellegérol szól. Az első ókori városokat követő rómaiak már új jellemzőkkel egészültek ki, mint a légiós táborok sajátos szerkezete, a munkanélküliek nagy száma (Róma 150-200 000 lakost tartott el közpénzbol), a szórakoztatás fontossága (az évi 200 ünnepnapból 175-öt szenteltek játékok megtartására), a fényűzés, a nagymérvű építkezés… csak néhány példát említve. A középkori város lakosságszám csökkenése is karakterváltásra utal. Az ókori Róma munkanélküli tömegei és hivatásos katonasága, a légiók eltűntek. A középkori város elsősorban a kézműveseké. Jellemezhetett egy települést egyeteme, kialakulhatott a hubérúr vára vagy a püspöki székhely körül is, mégis amennyiben a város magját a szakemberek adták a település kiérdemelte a város titulusát (Hajnal István, Az európai város kialakulása, 1941). A középkori város, a fokozatos fejlődés eredményeképpen egyre összetettebb funkciók gyűjtőhelyévé vált. A lakosság egymásrautaltsága, a szakmák mellérendeltsége, a mindennapi piaci csere, a szükségszerű találkozás, a hatalmi hierarchia ellenére, illetve azzal együtt végérvényesen olyan újfajta kapcsolatot hozott létre, amely alapvetően különbözött a faluban lakó vagy a szétszórt tanyákon/farmokon élo autarch paraszti életviteltol. Még egy tényező a külső erok támadása, az országokon belüli viszályok rákényszeríttették a városokat a védekezésre, s a városok falakat emeltek. Újabb várostípus jött létre.
Max Weber ugyan e falakat a város elengedhetetlen részének tartotta, mégis a fejlődő haditechnika révén anakronisztikussá vált városfalak elbontása után, a városok urbanista jellege továbbra is megmaradt. Az elmaradó hadi funkció miatt csak típusváltásról lehet beszélni. Az ipari forradalom következtében, a városba költöző manufaktúrák, s az ezzel járó ipari munkásság ugyancsak új várostípust teremtett. Kialakultak a perifériák gyárnegyedei, miközben a felhalmozott gazdagság pénzügyi, kereskedelmi központtá tett néhány nagyvárost. Új várostípus jött létre, az ipari társadalom városa.
A mai posztindusztriális társadalom is új város típust eredményez. Más a nagyság, a sűrűség és megváltozik a város szerepe, lakosságának a foglalkozása, a közlekedése, s a kapcsolatteremtés módja. Kérdés, hogy a megváltozott körülmények között a lakosság folytathatja-e megszokott urbánus életmódját, vagy másképpen megfogalmazva, élheti-e továbbra is a városon belüli komplex kapcsolatrendszerben, egymásra utalt, egymás munkáját kiegészít és munkán kívüli közös tevékenységekben összefonódott életét?

Mai demográfiai prognózisok: terjeszkedés, stagnálás, kihalás?

Századunkban a város növekedése hallatlan mértékben felgyorsult. A vidékről feljöttek elözönlötték az ipari centrumokat, s terebélyesedésük egybefolyatta az addig különálló egységeket. Ettől kezdve metropolisok helyett megalopolisokról beszélünk (Gottmann, Since Megalopolis, 1961). 1800-ban a világ lakosságának még csak a 3 %-a lakott városban, s ez a százalék 1900-ra már 13,6 %-ra nott, s 1985-ben elérte a 40 %-ot. Ezen belül még gyorsabb ütemben no a nagyvárosok száma. 1950-ben még csak 49 egymillió lakos fölötti várost jegyeztek, míg 2000-re ezek számát 550-re becsülik. A számadatok nem a halálról szólnak.
A városok számbeli növekedése ma elsősorban a fejlődő országok városaira vonatkozik, ahol az 50-es évek 300 milliós városi lakossága napjainkra 1,7 milliárdra növekedett, és 25 év múlva elérheti a 4 milliárdot. A 2015-re elorevetített népesség szaporodási adatok szerint, a tíz legnagyobb város közül kilenc fog kikerülni a fejlődő országokból, s egyedül Tokió (28,7 millióval) képviseli a fejlett országokat. A legnépesebb városok, mint például Mexikó City, Shanghai, Lagos, Bombay, esetében 20–40 millió lakosra számítanak. Túlnépesedésről beszélünk. Ez a dagadó folyamat valószínűleg mindaddig eltart, amíg az egyre magasabb színvonalú agrártechnika, vagy a falu nyomora, az agrár népesség fölösleges részét a városba üldözi, és amíg a város számukra valamiféle munkaalkalmat vagy annak reményét képes nyújtani. Kérdés, mikor fognak ezek a megalopolisok telítődni, mikor és milyen mértékben kezdenek e városok lakói is kivándorolni – a fejlett országok városi lakosságához hasonlóan –, hogy ez a gyarapodási folyamat megálljon, sőt megforduljon. Kérdés az is, hogy a fejlődő országok abnormális méretű konglomerátumai, e számszerű halmozódás ellenére is, városi organizáció és több városi funkció hiányában, mennyiben érdemlik ki a város elnevezést?
A fent leírt növekedési, belső népvándorlási folyamattal szemben a nyugati világ városainak a létszáma, a második világháború óta vagy mozdulatlan, vagy csökken, sőt egyes esetekben kifejezetten elsőrvadásról beszélhetünk. Míg Európa nagyvárosaira inkább a stagnálás a jellemző, addig az Egyesült Államok keleti partjain, a nagy hagyománnyal rendelkező ipari városok lakossága rohamosan csökken. A 25 legnagyobb amerikai város közül, 1950 óta, 18 vesztett népességéből. Amerika keleti partján fekvő Philadelphia lakóinak a 23 %-a, Baltimore-nak a 22 %-a költözött el. Ezeket jóval meghaladja a parttól már beljebb fekvő nagy múltú St. Louis, amely 1950-től kezdve napjainkig, lakosságának a 70 %-át vesztette el. (Harvard Design Magazine, Changing Cities, 1997).
De nemcsak az amerikai, hanem az egész nyugati világ általános jelensége, hogy a metropolisok sorvadó iparának munkása munkájából kiszorul. Sőt a technika gyors fejlődése következtében a munkáslétszám gyorsabban fogy, mint amilyen mértékben az ipar hányada csökken a gazdaságban. Az automatizált üzemek kiüresednek, s velük az ipari városok is. Detroit több autót termel fele annyi munkással, mint amennyit egy évtizeddel ezelőtt. Ezért a tegnap ipari munkása egyszerre keres új foglalkozást és új lakóhelyet. Új lakóhelyét, a legtöbb amerikai Midwest munkanélkülije, volt ipari dolgozója a déli “Sunbelt” egyik szuburbiájában találja meg. De már nem gyári munkásként. A nyugati országok 3-4 %-ra visszaszorult agrárlakossága után hasonló alacsony szint felé konvergál az iparban dolgozók száma is. A helyét átvevő értelmiségi színtű munka az elektrotechnikában és az informatikában, vagy a szolgáltatás egyes ágai már a posztindusztriális társadalomra utalnak. Ez az újabb funkcióváltás nem maradt hatástalan a munkát adó városokra. Az Egyesült Államokban, 1986-ban a dolgozó lakosságnak a 71 %-a kapott munkát a szolgáltató iparban. A posztindusztriális társadalom új városokat fejleszt ki, mint a számítógépipar központjában San Josét, vagy új karaktert ad a régieknek, mint például Pittsburghnek. Ez utóbbi, az eddigi vasipari központ, átállítja profilját az új követelményeknek megfelelően az elektronikus iparra. A városok társadalma újrastrukturálódik (M. Castell, The Informational City, 1989).

2. Ebenezer Howard kertvárosának diagramja Howard eszméit az 1899-ben kiadott “To-Morrow: Peaceful Path to Social Reform” (Holnap: A szociális reformhoz vezető békés út) könyvében fejtette ki. A köztudatba inkább az 1902-ben kiadott második kiadás címe, a “Garden Cities of To-Morrow” (A jövő kertvárosai) ment át. A diagram a gócot körülvevő hat 32_000 lakosú, önellátó satellit települést mutatja. A kertváros gondolata azonban csak felemásan valósult meg, London körül mindössze két bolygó város épült fel, 1902-ben Letchworth és 1919-ben Welwyn. A városok felépítése is csak részben követte az eredetileg kitűzött célokat. Bár a város és a vidék kapcsolat, a munka és a lakóhely egyesítése, a kommunális célok, a népsűrűség, az egészséges környezet, az épületek megjelenése a várakozások alatt maradtak, a kertváros gondolata mégis népszerűvé vált, és világszerte követőkre talált.

A slumból való menekülés, és ahonnan nincs menekülés – a gettók

A második világháborút követően a zsugorodó lakosságú nyugati városok számadatai két ellentétes irányú migrációt takarnak: egyszerre zajlik a városba költözés és az abból való elmenekülés. Ahogy továbbra is a városba költözik a vidék és a harmadik világ, úgy hagyja el a tönkremenő várost, aki teheti. A migrációnak ez a két folyamata kölcsönösen befolyásolja egymást. A fogyó lakosságszám mégis arra utal, hogy az első időszakban a kivándorlás jóval erőteljesebb, mint a bevándorlás. Úgy tűnik, hogy a nyugati világban ez a zsugorodás az évezred utolsó két évtizedében csökkent vagy teljesen leállt.
Az elvándorlásnak azonban csak egyik tényezője az eltűnő gyáripari munka. A menekülés már ezt megelőzően megindult a városok általános romlása, egyes negyedeinek a slumosodása, lakóik elszegényesedése, épületeik lerobbanása miatt. A nyomornegyedek kialakulása nem új keletű, még az előző századokból ránk maradt örökség. Mindig is létezett. A változás inkább abban jelentkezik, hogy e században lehetové vált a lakosság tömeges kiköltözése a távolabb fekvő, még szabadon maradt területekre. Az elmúlt 50 év alatt a lepusztuló, a zsúfolt, a bűnös, a veszélyes, a benzingozu, a fullasztó városnegyedekbol tömegesen vándoroltak ki az emberek a környékre, saját házukba, a kertvárosokba vagy a lakótelepek és az Új Városok lakásaiba. Ezt a migrációt kikényszeríttette a slum, de elsegítette az amerikai bankok hitelpolitikája is. A bankok elonyben részesítették a családi házépítés finanszírozását. Az európai városokban az állami és a helyi közigazgatás elsősorban a szociális lakásépítkezés programjait támogatta. A városból kiköltözök helyébe bevonult az újabb munkát kereso, a kiszolgáltatott, a reménykedo. Aki megalapozta az életét rövidesen maga is tovább lépett a városon kívülre, míg, akinek nem valósult meg az álma az maradt a tönkremeno városrészekben, sokan közülük a gettókban. Napjaink legújabb jelensége, hogy azok is távoznak, akik maradnának, mert a lakható helyek megfizethetetlenek.

A mai gettó – a slum szélsőséges, zárt formája –, nem azonos az etnikai csoportok tömörüléseivel. Etnikai negyedek, különösen Észak-Amerikában mindig is léteztek, ezek azonban sohasem voltak kizárólagosan egy népcsoportból valóak. Határuk bizonytalan volt, és elkülönülésük is ideiglenes. Az egyes népcsoportok egymást váltották, mint például a manhattanbeli Thompson Square körül (East Village). Mintegy száz év leforgása alatt, az ír, a német, a zsidó, a lengyel majd az ukrán lakosság – egy ideig keveredve –, követte egymást. A kiköltözők után maradt urt az újonnan jövők hamar betöltötték. A mai amerikai gettók azonban az etnikai negyedektől lényegesen eltérnek, mert lakói kizárólag egy népcsoportból kerülnek ki, (elsősorban afro-amerikaiak, esetleg latin-amerikaiak lakják), és mert élesen meghúzott határok különítik el a társadalom többi részétől, annak egészétől. A mai gettóhatárok falak nélkül is állnak. Lakóit a nyomor és a faji előítélet kényszeríttette a gettókba, vagy más lehetőség híján magától ott ragadt. A mai gettók lakói rendszerint nem új emigránsok, hanem amerikaiak, akik a déli államokból költöztek fel a századforduló körül északra, ahol az ipari városoktól új munkaalkalmakat és emancipációt reméltek. Azonban késön érkeztek, rohamosan csökkent a számukra lehetséges betanított vagy képzettség nélküli munka. Emellett emancipáció helyett fajgyűlöletet találtak.
A slumok felújítására gyakran, de a gettókra elvétve kerül sor. A gettók megmerevedtek. A gettóban, a külső, középosztályosodó társadalomtól eltérő morál, szokás, törvény uralkodik, amelyet a kívülről jövő gyűlölet tovább rögzített. A régi közösség szétesett, annak szokásrendszere és összetartó ereje már nem működik. Az Egyesült Államokban, 1987-ben a feketék 84 %-a lakott ilyen koncentrált nyomor területeken, lényegében gettókban (P. Hall, Cities of Tomorrow, 1988). A gettókban családok helyett legtöbb esetben férj nélküli gyerekes anyákat találunk. A családfő 47%-ban asszony, s a lányok 25%-ának 18 éves kora elott gyereke születik. A férfiak marginalizálódnak, nagyrészük munkanélküli. Bár a gazdasági fellendülésből következő munkaerő igény, a nők mellett az afro-amerikai társadalmat is érintette, az eredmény meglehetősen ellentmondásos. A munkához jutottak egy része középosztályosodott és a gettókból kiköltözött. Velük ment az általuk fenntartott szolgáltató ipar is. Ez a kiköltözés is tovább erősíti a gettót. Akik maradnak azok a munkanélküliek, s a gettóban élők anyagi helyzete tovább romlik. A gettó fogva tart.
Ehhez hasonló helyzet alakult ki Európa “ideiglenesen” idegen munkaerőt alkalmazó országaiban is, mint Németországban, Franciaországban vagy Svájcban. Ezekben az országokban, a 60-as években nem csak engedték, de csalogatták is az olcsó dél-európai, vagy észak-afrikai tanulatlan munkaerőt, hogy az európaiaknak derogáló munkát elvégeztessék velük. A tanulatlan munkaerő szükséglet azonban kimerült, s a munkanélküliség az eredeti népességet is sújtja. Ráadásul az “ideiglenesen” behívott munkaerők gyerekei már a tanult nemzedékhez tartoznak, s az őslakosság versenytársaivá váltak. A feszültség egyre inkább nő. Erről szól a külvárosi fiatalok lázadása. Pedig a fejlődő világból a népvándorlás tovább folytatódik vagy folytatódna. Megakadályozása robbanást idézhet el a kivándorlók hazájában és a befogadó országokban egyaránt.
A fejlett országok városaiban a slum a régi városon belül jött létre. Ezzel szemben az ázsiai, az afrikai és a dél-amerikai metropolisokat feltöltő volt falusi lakos csak a város határáig jut el. A város szélein megrekedt “éhesek” itt hozzák létre “bidőnville”-jeiket, illetve “fevalá”-jukat. A fevalák kezdettől fogva slumok. Ezeket a metropoliszokat, a talált, a hulladék anyagokból összetákolt viskók tömegei gyűrűként veszik körül. A különbség megrázó. Minden vonatkozásban nagyfokú a polarizáció. Az Egyesült Államok is produkált ehhez hasonlót déli határán, ahol a “chantytown”-ok (viskókból, bódékból álló települések) sajátos módon, már a határ túlsó oldalán, Mexikóban jöttek létre. Ilyen slum San Diego déli, mexikói megfelelőjén, a több mint egy milliós Tijuana (a két országra is kiterjed összlakosság száma 4.5 millió), vagy El Paso esetében a Rio Grande túloldalán Ciudad Juarez (összesen 2.5 millió lakos). Ezeken a területeken, a határ átugrására kész lakosság évtizedeken át él, “ideiglenes” viskókban, nyomorult körülmények közepette. A határon túlra áttolt slum nem megoldás, nyomása továbbra is érezhető.
Mindaddig, amíg a gettó kialakulásának, létének társadalmi okait nem oldják meg, nem szüntetik meg, a gettók megmaradnak, vagy másutt újra létrejönnek. A kérdés csak az, hogy hol? Amilyen mértékben a városok belső területeinek a telekértéke emelkedik, s a belvárost felújítják, egyre valószínűbb, hogy a gettókat kinyomják a külvárosokba, vagy a még messzebb fekvő vidékekre. Ahol ilyen felújítás nem megy végbe, a gettó még hosszú ideig maradhat. A gettólakóknak az a része, amelyik megszerzi a posztindusztriális társadalom igényeinek megfelelő képzést, és képes az új életvitelbe beletanulni, az felszívódhat a középosztályba, amelynek emancipált polgárává válhat. De csak akkor, ha a társadalom munkaerő szükséglete igényt tart munkaerejükre, és ha átgondolt, rendszeres képzés, anyagi segítség, politikai akarat eredményeképpen megváltozik a gettólakó életének mai feltétele. Enélkül a gettó megmarad.

Menekülés a városból – szuburbiák, “új városok”

A kivándorlás a fejlett országok nagyvárosaiból két település típust hozott létre. Amerika metropolisait elsősorban a nagyberuházók által épített, ritka beépítésű, magántulajdonban lévő, kertes, családi házak sorozataiból álló települések, a régi városon kívül fekvő szuburbiák, kertvárosok övezik. Ezzel szemben az európait inkább a kormányzat és a közigazgatás által finanszírozott, tömeglakásokat is magukba foglaló szatelit, bolygó városok (New Towns) veszik körül. A szuburbia a középosztály kivándorlásával kezdődött, míg az Új Városokba inkább az ipari társadalom munkásait telepítették. Közös jellemzőjük, hogy mindegyikük az alvást, s a család otthoni életét szolgálja. Építészetileg ma már egyik fajta sem homogén, mindegyikükben megtalálhatjuk az ellentétes háztípusokat is.

 

3. Milton Keynes, egyik London és birmingham közötti új város (“New Town”) A fenti részlet, az 5 000 lakosra tervezett városnegyed, 1967-es keltezésű előzetes sématervét mutatja be. Az eredetei javaslat még tömegközlekedési eszközökre és az utaktól független “monorail”-re épült, ami azonban az 1970-ben elkészült végleges tervből már teljesen kimaradt. A 250 000 lakost magába foglaló város útjait a sakktábla mintáját követve fektették le.

Ebenezer Howard kertvárosa, a “Garden City” elgondolását, az amerikai Henry George földérték elemzésére, elméletére alapozta. A várost nem közintézménynek, hanem magánvállalkozásnak tekintette, s biztosnak vette, hogy e tevékenységnek a hatására a föld értéke emelkedni fog. Howard eredetileg nem alvóközösséget javasolt, hanem önmagát eltartó várost, 35_000 lakossal, magas népsűrűséggel (170 lakos/hektár), amelyben családi ház és többemeletes sorház váltakozva szerepel. Howard első két London körül megépült Garden City-je – Letchworth 1902-ben, majd Welwyn 1919-ben –, mégis már alacsonyabb népsűrűségi településként készült el (L. Mumford, The City in History).
Az Új Városok (New Town) építése Angliában különösen a második világháború után vált általánossá. London körül, a zöld övezeten túl, nyolc ilyen Új Várost terveztek, melyet rövidesen hasonlóak követtek, országszerte. Ezeknek a régi városokat bolygóként körülvevő “satellite” városoknak a létszámát 30 és 50 ezer közöttire tervezték. A metropolisok kiegészítéseként kiépült Új Városokban inkább csak laktak, míg dolgozni ugyanúgy a régi városokba jártak, mint annak előtte. Az alváson, a háztartáson, a gyerekek nevelésén és az elemi szintű oktatásán kívül szinte minden egyes szükségletüket a hagyományos városban elégítették ki. Az első időszakban ezeknek az Új Városoknak a nagy része még családi házakból állt, alacsony népsűrűséggel (13/hektár). 1951-ben azonban már 50 per hektár népsűrűséget fogadtak el, s a zöld övezeten kívüli területnek csak az 1/3-án állt családi ház, a többi területre 8-10 emeletmagasságú lakóházak kerültek. Az idők során egyre több magas bérházat emeltek a családi házak rovására, s a magánkertek helyére összefüggő zöld területeket telepítettek. A változások eredményeképpen e települések egyre inkább városnak tűntek, anélkül, hogy a városok megszokott, komplex funkcióit ellátták volna. Nem beszélhetünk többé kertvárosokról. Ily módon az angol Új Városok messze eltávolodtak nemcsak a Howard féle eredeti elképzeléstol, az önmagát eltartó, kertváros gondolatától, hanem az első, családi házra épült ritkán beépített településektol is.
Párizs körül viszont, már eleve jóval nagyobb méretű több százezres létszámú Új Városokat (Nouvelle ville) terveztek és építettek. Londonban ezek a városok a zöld övezet után, a városközponttól 80 kilométerre épültek fel, míg Párizsban mindössze 30 kilométernyire. Sot, már a történelmi Párizst is jól láthatóan magas épületek, nagy házegyüttesek (franciául “barre”, vagy “grand ensemble”) veszik körül. Az angliaitól eltérő eredetük, lakosságszámuk, épületméreteik és a várossal való szorosabb kapcsolatuk ellenére is ezek az Új Városok angol társaikhoz hasonló szerepet töltöttek be: a metropolisból kihelyezett lakók “alvóközösségei” lettek. Néhány kivétel azért akadt, így Svédországban, ahol a bolygó városok lakóinak helyi munkaalkalmat biztosítottak.
Az európai Új Városokkal szemben az amerikai szuburbia elsősorban családi házakból áll. A fákkal övezett utcahálózatra, előkertes családi házakat fűztek fel. A kép zöld, de hallatlanul monoton, különösen a “tract house development”-ek esetében, amikor a beruházó néhány háztípust ezerszer megismételve épített, sok esetben több ezer hektárnyi területen. A vevőnek már a kész épületet adtak át, s változtatásra nem volt mód. Ma már a legtöbb esetben ezeket az egy csapásra egymás mellé telepített típusházakat átláthatatlan falkerítés veszi körül, miközben a kapukat fegyveresek őrzik. Ez az önkéntes, visszájára fordított gettó egyre népszerűbb lett Amerikában. Napjainkban 30 millió amerikai él ilyen védett településben.
A New Deallel elindult lakásépítkezés még szerény kezdet volt, mert a házépítési hiteleket csak 5-10 évre adták. Az 50-es években azonban ezt a hitelpolitikát megváltoztatták, s a 25-30 év alatt visszafizetendő kölcsönök az amerikai családi ház építkezést annyira fellendítették, hogy a szuburbiák tízszer olyan gyorsan épültek, mint a városközpontok. A nagyméretű beruházó, Levitt, 1948-ban Long Islanden, 17 000 házat épített fel egyszerre. Ilyen méret házépítkezésre addig nem volt példa. A vevők sorba álltak, nehogy kimaradjanak a házvételből (H. Gans, The Levittowner, 1967). Ma az amerikai lakosság 50 %-a él szuburbiában (1990-es adat). A legújabb statisztikák szerint a 100 000 lakos szám feletti települések közül a leggyorsabban a szuburbiák jönnek, melyek lakossága 1990 és 1996 között majdnem megduplázódott. A szuburbia Amerika uralkodó településformája lett.
A szuburbia a város ellenpólusaként, annak tagadásaként jött létre. Jogos a kérdés, város-e ez a település, hiszen látványában annyira vidékies? Bár beépítését, szétszórtságát tekintve hasonlít a falura, de csak látszatra, mert minden másban, s főleg funkcióit tekintve teljes ellentettje. A szuburbiából a városba járnak dolgozni, míg a faluból, ellenkező irányba, a földekre. Továbbá az autarch paraszt munkájának egy részét magában a faluban végezte, míg a szuburbiában nem folyik munka. A falut földek veszik körül s az azzal járó csend, míg a szuburbiát másik szuburbia követi s a folytonos közlekedésbol adódó zaj. Ez az elsősorban alvást, a család magánéletét szolgáló település önmagában valóban nem város. Nem nagysága miatt, nem alacsony népsűrűsége következtében, illetve nem azért mert a település szétszórt, s magányos családi házakból áll, hanem mert hiányzik a differenciált, egymástól elkülönült feladatkörök komplexitása és azok együttműködése. A szuburbia önmagában nem áll meg a lábán, kizárólag a város kiegészítéseként, a várostól függően létezik. A posztindusztriális társadalom kialakulásának következtében napjainkban a szuburbiában is változásokat észlelünk. Leírásukról és minősítésükről a későbbi fejezetekben lesz szó.

A hagyományos város ritkulása

Az észak-amerikai városok lakosságcsökkenése elsősorban a nagyipar városaira vonatkozott. Ezek fogyatkozásával fordított arányban gyarapodott a déli, úgy nevezett “Sunbelt” városainak a lakossága. Délre, a meleg időjárás miatt, legalább is az első időszakban, csak a nyugdíjasok költöztek. De nemsokára megjelentek követőik, az újrastrukturálódás hatására az iparból kiszorított, tegnap még nagyüzemi munkaerők, akiket csábítottak az új iparágak lehetőségei (előbb az olaj, majd az elektronikus, az információs és a szolgáltató ipar) s akik átképezték magukat az új igényeknek megfélően. Ezek a városok, mint Miami, Houston, San Diego már az új, posztindusztriális társadalom igényeire rezonálva növekedtek, rohamosan.
Ez a számszerű növekedés nem minden esetben vonatkozik változatlan közigazgatási határokon belüli népességre. Houston, San Diego, Dallas és más déli városok nagyságrendi gyarapodása elsősorban a ritka beépítésu szuburbiák és a köztes, szabadterületek, valamint az agrárföldek bekapcsolása révén jött létre. Az eredmény: a kiterjedt város népsűrűsége vidéki színvonalra esett vissza. A megalopolisok egészére – a belvárosok növekvő tömegei ellenére is –, a laza beépítés és a szétesettség a jellemző. Mindez nem vonatkozik a hagyományos európai városokra, bár bizonyos népsűrűségi csökkenés ott is tapasztalható.
Kérdéses, hogy a népesség ritkulása és az épület tömegek szétszórtsága ellenére is megmarad a város urbánus jellege. Ahogy annak idején bizonyos minimális létszám elérése a város kritériumai közé tartozott, van-e napjainkban, a hihetetlenül megszaporodott lakosságú városoknak népsűrűségi küszöbe? A hagyományos város magasabb népsűrűsége a múltban nem zárta ki, hogy egyes területeire ne a laza beépítés legyen a jellemző. A lakosság eloszlása annak idején sem volt homogén. A sűrűn lakott belváros mellett ott voltak a családi házakból, villákból álló kertvárosok és az ipari üzemekkel telitűzdelt ritkán lakott perifériák. Mégis, az ilyen egyenetlenségek ellenére is, a település egésze városnak minősült. A különbség napjainkban abban áll, hogy a népsűrűségi egyenetlenségek nagy területen elosztva jelennek meg.
Az eltérés tegnap és ma között még abban is megmutatkozik, hogy annak idején a drámai váltás, általában nem a városon belül, hanem a város határán történt, ahol a sűrűn lakott és beépített város elvált a szántóföldektől, a vidéktől és a környék falujaitól. Különösen a várfallal körülvett városok esetében szemmel látható volt ez a válaszvonal. Napjainkban viszont a tömegek váltása nem a város határán történik, hanem hol azon belül, hol messze a közigazgatási határon túl. Amennyiben a szuburbiát is a városhoz csatolták – már pedig a legtöbb amerikai város esetében ez a helyzet –, akkor a városon belül, a belváros szélénél vált az épületek tömege. menyiben azonban a régi városhatár változatlanul ma is fennáll, ha a város gyakorlatilag folytatódik az önálló elővárosokban, mint az európai városok legtöbbjénél, akkor messze a közigazgatási határon túl esik le az épületek magassága. A mai város közigazgatási határa a szemnek nem válaszvonal. A határ elmosódott.
Az épülettömegek nagyságbeli váltásából azonban nem következik szükségszerűen a népsűrűség változása. Ez elsősorban Amerikára vonatkozik, ahol a sűrű, égbe nyúló belső városrészek hirtelen váltanak át az elhagyott, vagy a “tömegtelen”, szétszórt településekre. A lakosság megoszlása nem követi az épülettömegek váltását, mert a nagy volumenek gyakran lakók nélküli irodaházakat jelentenek. A régi képlet ma már az európai városokra is kevésbé áll, mert az épülettömegek halmozódása itt sem jár nagyobb népsűrűséggel. A belvárosi lakóépületekbe itt is beköltöznek az irodák.
Nyugat Európa országaiban, még ott is, ahol a város egészét nézve számszerű növekedést találunk, a gyarapodás népsűrűség csökkenéssel párosul, a lakásokat felváltó irodák miatt. Londonban a századforduló idején még 150 volt az egy hektárra eső lakosok száma. Ez a szám a század folyamán egyre esett, s 1939-ben már csak 90 lakos élt hektáronként. A folytatás további fogyást jelzett, 1961-ben Nagy London területén – amelybe beleszámít a történelmi város és az Új Városok közé beiktatott széles zöld övezet is –, a népsűrűség lecsökkent a hektáronkénti 50 létszámúra. A képletet tovább bonyolítja az egyenetlen kiüresedés. London legbelsőbb részének a City-nek 1861-ben még 110 000 lakosa volt, 1911-ben már csak 20_000, s napjainkban a létszám a zérushoz konvergál.
Jellemzőek a zsúfoltnak tekintett New York adatai. A szigorúan vett New York város lakossága az utolsó évtizedekben némileg csökkent, 8 millióról 7,3 millióra. Ezzel szemben a szuburbiákba kiköltözött volt városlakók Nagy New York lakosságának a számát 16 millióra emelték. New York, mely az emberek képzeletében a legjobban benépesült városok egyike, ma az egész megalopolist figyelembe véve, melybe a szuburbiákon kívül az üresen hagyott és az agrárföldek is beletartoznak, csak 25 lakost számlál hektáronként. Ez az adat azonban megtévesztő, mert a megalopoliszon belül az eltérések meglepően szélsőségesek. A külső övezetekben a népsűrűség alacsony, például New York egyik szuburbiájában Larchmont Village-ben, 23 főnyi hektáronként. Magának a városnak a lakosűrűsége (az öt borroughban) viszont már jóval magasabb arányú, 92 lakos esik egy hektárra, míg Manhattanben 238.
A fentebb tárgyalt adatok szerint a megalopoliszok egésze és ezen belül különösen a kertváros típusú települések népsűrűsége, alatta marad a hagyományos város megszokott lakottságának, beépítettségének. A népsűrűségnek ez a látványos csökkenése jelentősen érinti a városról formált véleményt, mégsem lehet egyenlőségi jelet tenni ritkulás és dezurbanizálódás között. Az urbán karakter megítélése sok egyéb, későbbi fejezetekben tárgyalt, tényezőknek is a függvénye.

4. A helyszínrajz Toulouse-t és a hozzácsatlakozó, területével közel azonos nagyságú új város, Le Mirail tervét ábrázolja Az új város Candilis, Woods és Josic, a Team X urbanista csoport “organikus” városfejlesztési elképzeléseit követve épült fel (1961). Toulouse-Le Mirail, a Team X csoport legnagyobb méretű megvalósult terve.

A lakosság fluktuációja – ellentétes irányú vándorlások

Az évezred utolsó két évtizedében, a posztindusztriális társadalom újfajta lakosságáramlást eredményezett. Ma már nemcsak a jómódúak meneküléséről és a szegények városba költözéséről, hanem továbbvándorlásról (az első szuburbiákból) és visszavándorlásról (a város centrumokba) is beszélhetünk. Egyszerre működik a centrifugális és a centripetális erő, de másképp, mint a megelőző időszakban. A két erő ma sem egyenlíti ki egymást, mégis a lakosság csökkenése a hagyományos (a történelmi és az ipari) városokban láthatóan lelassult. E létszámbeli adatok azonban, még a stagnálást mutatók is, a lakosság kicserélődéséről szólnak, melyek egyben a társadalmi rétegek felváltását is jelentik. Másokat csábít ma a város, mint tegnap és másokat zár ki. Etnikai, foglalkozásbeli szempontból és a lakosság társadalmi státusát tekintve újrastrukturálódás megy végbe. Mi ennek a folyamatnak a jellegzetessége?
A hagyományos belső városból ma, a tehetősebb réteg menekülése után, a szegényebb városlakó is kiszorul – nem szükségszerűen önszántából –, egyesek az utcára (New Yorkban ma a hajléktalanok száma megközelíti a 100 000-et), míg mások, a perifériákra. A slumosodó belső területekről a külső övezetekbe való menekülés a belső körzetek további hanyatlását, lerombolását segíti elő, még nagyobb mérvű slumosodást eredményezve. Az ott maradtak helyzete tovább romlik. Különösen a gettókban. Szaporodnak a bedeszkázott ajtajú, ablakú házak, majd a házak lebontása után, az üresség. A slumosodás első időszaka még tömörülést okozott, egyre nagyobb családok költöztek be egyre kisebb területű lakásokba, míg a következő időszakaszban már üresen állnak a telkek vagy a befalazott házsorok. Így csökken az egy négyzetméterre eső lakosok száma – s amennyiben erre sor kerül –, az utolsó városi slum felszámolásáig.
A következő elvándorlás már a szuburbiákból történik. Amikor a felszökő telekár a szuburbiában is a természet csökevényévé zsugorítja a magánházak kertjeit, s a növekvő autóforgalom következtében az alvóközösségeket is eléri a szmog, és a városból a vidékre is átterjed a bűnözés, akkor a szuburbia eddigi lakója tovább költözik, még messzebbre, még távolabb fekvő külsőbb övezetekbe, még többet közlekedve. Először a nagyobb lakás és telekterületet igénylő jobbmódiak mentek tovább, míg a szegényebb nagycsaládúak vagy maradtak, vagy a külső övezetek szaporodó bérházaiba költöztek. Elvándorlók és maradók tovább fordítottak a lakók jövedelmi arányain, még nagyobb nyomást gyakorolva azokra, akik megengedhették maguknak a továbbállást. Ez az újabb vándorlás végül is kialakította a második külső övezetet (H. V. Savatch, Post-Industrial Cities, 1988).
Kérdés, folytatódik-e, megállapodik vagy megfordul-e ez a kivándorlási tendencia? Mindegyik jelenségre találunk példát. A kérdés inkább az, melyik folyamat lesz az erőteljesebb, melyik lesz a város alakulását alapvetően formáló tényező? A továbbállás egyik mai jellemzője, hogy a lakók vándorlását követi a munkahelyek kiköltözése. Nemcsak a hagyományos városból, mint annak előtte, hanem a külső övezetekbol is. Ennek eredményeképpen a 80-as években, az ikerváros, Minneapolis-St Paul peremvárosainak első gyűrűje, munkahelyeinek 40 %át vesztette el, a még külsőbb övezetekben kialakult munkaközpontok javára. Mintha igazolódna a város feloldódása, illetve a város és a vidék összemosódása.
A hagyományos város és vidék közötti nagy kontraszt elmosódása azonban még nem jelenti a város eltűnését, amennyiben a belváros is megmarad, s a szuburbiákban is továbbfolytatódik a tömörülés. Ha a szuburbiák helyi munkahelyei felváltják a messzelévőket s a szuburbia lakossága a régi város helyett helyi vállalatoknál fog dolgozni, az autópálya helyett a szuburbia utcáin fog közlekedni, bizonyos nivellálódás történhet. Városiasodhatnak a szétszórt települések. Valóban, a tömörülés különböző formáira találunk példákat, ismertetésükre a következő fejezetben kerül sor.
A másik lehetőség, hogy egyes volt kivándorlók visszaköltöznek a városba, s újra városlakók lesznek. A hagyományos városban élni – a nagyobb munka, szórakozási és kulturális lehetőségek miatt –, egyesek számára ma is csábító. A városba visszavándorlók, elsősorban a nagy korporációk feltörekvő ambiciózus, fiatal, rendszerint gyermektelen alkalmazottai közül kerülnek ki, akik éjjel-nappal dolgozva a városban akarnak élni, hogy a kemény munkaidő után a város előnyeit élvezhessék. Ez elsősorban azokra az amerikai városokra áll, amelyek magasabb szintű munkalehetőségeikkel, sok esetben urbánus miliőjükkel, városuk és környezetük szépségeivel magukhoz vonzzák a szakembereket. Többek között San Diego, San Jose, Albuquerque, San Francisco, Seattle neve említhető meg. Ezekben a városokban a szegények arányszáma viszonylag alacsony s a lakosság növekedése elsősorban a nem latin eredetű fehérek visszavándorlásából adódik. Számukra a régi város újra vonzó lett. A lakosság kicserélődik. A népességi adatok más típusú lakosságot takarnak. Elkezdődött a dzsentrifikáció (a szó a magasabb képzettséggel rendelkező értelmiségi szakemberek, s a jómódúak városba visszatérésére utal), vagyis a hagyományos, régi belső városrészek fizikai és szellemi rehabilitációja.
A slumosodás, a házak, telkek elértéktelenedése ellenhatást váltott ki. Az alacsony árak következtében újra érdemes építkezni, befektetni. Nyugat városainak alacsony értékű telkeire irodaépületeket építenek, vagy tehetős rétegek tágasabb, elegánsabb lakásokból álló magas épületeit húzzák fel. Új helyzet áll elő. A jómódú rétegek maradnak, a magas jövedelmű városlakók száma nő. A város rendeződik, szépül, infrastruktúráját felújítják, de az átalakulás lakosságvesztéssel jár. A dzsentrifikálódás, a városban maradók házainak rehabilitációja, új lakóházak emelése mind a belső területek népsűrűségének a csökkenésével jár, mert a felújított épületekbe, vagy a vadonatújba beköltöző tehetősebb réteg már a régi nagycsaládok kis lakásánál jóval nagyobb négyzetméternyi területen rendezkedik be.
A népsűrűség csökkenése a slumok esetében fokozatosan következett be, a lakóházak irodákká átalakításakor viszont azonnal. A régi város népsűrűsége mindenképpen egyre alacsonyabb lesz. Párizs városa például, ugyanazon közigazgatási határon belül, az elmúlt 50 év alatt lakóinak egy negyedét vesztette el. A fogyás folytatása feltételezheto, az alacsony jövedelműek számára a régi város megfizethetetlen. A város szépül de a szegények kizsuppolásának az árán.

Tömörülés a szétszórt amerikai szuburbiában

A huszadik század utolsó évtizedeiben néhány tömörülési tendencia kikezdte az annak előtte homogén szuburbiát. Az egyenletes elosztású településen belül csomópontok jöttek létre. E tömörülést előidézheti vonzás és taszítás egyaránt, a telekár emelkedése vagy esése ugyanúgy, mint újabb közlekedési folyosók építése. A telekár fluktuációja nemcsak kivándorlásra késztethet, de ösztökélhet a telek tulajdonának és így árának a megosztására, s a belső városrészekhez hasonlóan több lakásos épületek építésére. Vagy éppen ellenkezoleg, a tönkrement negyedek olcsó telkei, spekulánsok kezében előnyösebb periódusra várva, csak évtizedek múlva kerülnek vissza a piacra. Egymással ellentétesen működnek az erők, konjunktúránként irányt változtatva.
Az újonnan épült közlekedési folyosók is újrarendeződést okoznak, hozzájuk igazodva melléjük települ a helyi igényeket kielégítő szolgáltató ipar és a manufaktúrákat is befogadó épületkomplexumok. Kisebb üzletközpontok alakulnak ki. Hasonlóan sűrítenek, gyűjtenek maguk köré épületeket a tömegközlekedési állomások is, többek között lakóházakat. A családi házakat felváltják a duplexek vagy a néhány szintes lakóépületek. Még jelentősebb, ha a “lakótlan” munkahelyek körül is megszaporodnak a bér- vagy öröklakásokat magukba foglaló lakóházak, növelve a nemrég még ritkán beépült területeken is a laksűrűséget. Újabb jelenség a vegyes zónák, a lakást, munkaadót, szolgáltatást egyaránt magába foglaló épülettömbök létesítése. A szuburbiában a tömörülés legkülönbözőbb fajtáit tapasztalhatjuk. Átrendeződés kezdődött, gócpontok kialakulása.
A koncentráció másik fajtáját jelentik a szuburbián belüli fedett üzletsorok, a “mall”-ok: sivár, óriási parkolóhelyek közepén magányos sűrűsödés. Ezeket a mallokat hamarosan még nagyobbak követték, a megamallok, melyek már nemcsak a vásárlást szolgálták. Kereskedelmi és szórakoztató kombinátok egyszerre, itt találkoznak és szórakoznak a szuburbia lakói. Sőt, jelenleg már inkább szórakozás, mint vásárlás céljából keresik fel a mallokat a környék lakói, főleg fiataljai. West Edmonton Malljában (Alberta, Canada) 800 bolt és 11 nagyáruház mellett már 110 éttermet, 20 mozit, egy olimpiai méretű jéghoki pályát, 13 éjszakai mulatóhelyet, egy 360 fős szállodát és a legkülönbözőbb vallásokat szolgáló kápolnát találunk. A lakosság továbbra is szétszórtan lakik, de minden más igényük kielégítésére felépítették az elhagyott város vásárló utcáinak koncentrált, kondenzált, légkondicionált mását (Michael Sorkin Variations on a Theme Park, 1992), lakók nélkül. A hagyományos város bizonyos funkcióit betelepítve akarták megteremteni a város illúzióját, város nélkül.
Ezt követő újabb lépés volt az irodák kitelepítése a városközpontból. Irodaház csoportok épültek fel a régi belvárostól távol, kertes házak közepette. Feltűnt az autópályán, a megszokott reggeli-esti vándorlással szembemenő, ellentétes irányú közlekedés. Egyes vállalatok a szuburbiák közepébe, vagy a még távolabb fekvő vidékekre, a második külső övezetekbe költöztek. Az olcsóbb telekár, adókedvezmény, s a megközelíthetőség előnyei egyre másra teremtettek ilyen új munkaközpontokat. A manufaktúrák kitelepítése után, az új gócok már az irodákban dolgozó értelmiségiek és tisztviselők számára biztosítottak megélhetést. Ezeket az új, az alacsony házakból kiemelkedő központokat, a munkaalkalmak összevont helyeit nevezte el Joel Garreau, azonos címu könyvében “Edge City”-nek (J. Garreau, Edge City, 1991). Hozzá hasonlóak épültek a repülőterek közelében is. Itt az irodaházak szállodákkal és konvenciós központokkal egészültek ki. Ma már a legtöbb amerikai metropolis repülőtere körül feltűntek az Edge City-k. A metropolisok átalakulnak többcentrumú várossá.
Houstonban is, az olajboom városában –, mely metropolisként már a posztindusztriális társadalom teremtménye, s amely város már a legújabb amerikai minta szerint épült fel acél/üveg magas épületekből –, megjelentek ezek az új, kihelyezett irodaközpontok. Annak előtte Houston két élesen elválasztható részbol állt, a belvárosból, ahol kizárólag csak dolgoztak s a szuburbiából, amelyben csak laktak. A két települési forma átváltása ma is látványos, a belváros utolsó irodaépület tömbjét elhagyva, az épületmagasság hirtelen esik le a földszintes házak tetőszintjére. A laposon épült Houston térfoglalása előtt nem volt természeti akadály, s a szuburbia egyre messzebbre terjeszkedett. De csak egy darabig, mert a hosszúra nyúlt közlekedési idő többek között, itt is előidézte a decentralizációt. Houston körül 9 Edge City jött létre, van amelyik a repülőtér közelében. Ami a legfontosabb, hogy egy kivételével mind a jelenlegi városhatáron belül épült fel. Huston is halad a többcentrumú városi minta felé.
Másképp alakult Washington D.C., ahol 16 Edge City épült ki és kettő kivételével, mind a városon kívül. New York esete megint más. A mag körül 19 Edge City-t számolhatunk meg, bár ezek közül egyesek maguk is újabb Edge City-kkel vannak körülvéve. New York esetében meglehetosen bonyolult az összefüggés. A szuburbiából mind az Edge City-kbe, mind a központi fekvésű városokba, sőt az egész megalopolis központjában fekvő Manhattanbe is bejárnak dolgozni. Kérdés, hogy ezeket az új munkahely/üzlet csomópontokat mennyire követik a sűrűbb beépítésű lakónegyedek? Mennyire lesznek ezek a tömörülések a szuburbia valóságos, szervező központjai? S végül a kérdés: átveszik-e idővel ezek az új gócok a régi város funkcióit?
A városközpontok kialakítása különös módon megy végbe azokon a helyeken, ahol a belváros nem volt a város fejlődésének a kiinduló pontja. Vagy ahol nem is volt belváros, s legfeljebb a “Main Street” létezett. El Paso, amelyik ma az Egyesült Államok 15. legnagyobb városa, nem az egyetlen amerikai település, amelynek nagyhatású középületeit, kulturközpontját (múzeumát, színházát, művészeti központját stb.) mind most építik fel, utólag. Hozzá hasonlóak azok a városok, amelyek drámaian vesztették el lakosságuk jelentős részét, és amelyek belvárosa slumosodott, s ma kulturális centrumok teremtésével szeretnék visszahozni az elköltözötteket, ha másképp nem, látogatóként. Cleveland, Pittsburgh színház, opera beruházásokkal, Chicago színházi negyedének felfejlesztésével, mely a New York-i Broadway után a legjelentősebb ilyen központ lenne Amerikában, Philadelphia kulturális központjába 500 millió dollárt befektetve akarja visszahódítani elvesztett szerepét, s eltávozott lakosságát.
Sajátos tömörülési folyamat ment végbe a szétszórtan beépült Los Angelesben is. E város kezdettől fogva, mintegy 10 mérföldes rádiuszú területen belül, szuburbiák sorozatából állt. A laposból a magas házak tömbjei csak később, utólag kezdtek kiemelkedni. A város különössége, hogy határán belül Los Angeles nem az egyetlen város, perméterén belül fekszik Beverly Hills, Culver City és Inglewood. Bár a város horizontális irányú terjeszkedése a II. világháború után is folytatódott (a megalopolis mára 60 mérföld átmérőjű lett), a nagy távolságok – az egész területet sűrűn behálózó autópályák ellenére is – kikényszerítették a tömörülést. Az óriás falunak csúfolt település területén szétszórtan, hatalmas épülettömbök városias csoportjai tűntek fel. Kivételes látvány a Wilshire Boulevard vagy másképpen “Wilshire Corridőr”, amelynek mentén, a Downtowntól a tengerpartig (18 mérföldön át), egymást követő nagy tömegű kubusokkal teletűzdelt irodaközpontok jöttek létre. A belváros magas házaival vetélkedő sűrűsödéseket, torlódásokat leginkább függőhidak pilléreihez lehetne hasonlítani. A “pilléreket” egymás után ezek a városközpontok adják, s a kitöltő anyagot, a függőhíd formáját követve az egyre csökkenő magasságú lakónegyedek. Így követik egymást Downtown, Wilshire Center, Miracle Mile, Beverly Hills, Westwood, Brentwood és Santa Monica centrumai. A város e vonal mentén, de nemcsak itt, sok központú lett. Az irodaház tömörülések maguk körül felemelték a lakóépületek magasságát is. A szétszóródással szembenálló erők, a telekár, a munkahely közelségének az igénye, a presztízs környék stb. összenyomták a meglevő szövetszerkezetet, és eredményeképpen feltornyosultak az épületek.
A szuburbia urbanizálódik, új típusú városok alakulnak ki, a szuburbikus városok. Ez az újfajta szuburbia kezd a régi városok típusához hasonulni, de lazább, nyitottabb formában. Napjainkban sokan voksolnak a kis létszámú városokra. A szuburbia eredete a város tagadása volt, most mégis átveszi az “otthagyott” régi néhány jellemzőjét. De lehetséges-e a városiasodás során a várossal járó negatív jelenségeket, a gettót, a bűnözést, a közlekedési káoszt, s az azzal járó szmogot, zajt elkerülni? És meddig? Megáll-e a sűrűsödés, mielőtt tovább sűrűsödve a tömörülés kellemetlen következményei: a veszély, a buz, a dugó is megjelennének? Nem fog-e idővel ez a szuburbikus város is olyan problémákkal küzdeni, amelyektől nemrég még meg akart szabadulni?
Az amerikai építészek egy csoportja “New Urbanism” elnevezéssel mozgalmat kezdeményezett sűrűbben lakott szuburbiák kialakítására. Az 1993-ban elindított mozgalom ma már kétezer építészt, kerttervezot és várostervezőt tart számon tagjai között. Elképzelésük a többszintes öröklakásokból álló komplexumok létrehozása, s a hagyományos Main Street újrateremtése, ahol az összes mindennapos szükségletet biztosító létesítmények gyalogosan elérhetőek lennének. A helyi munkaalkalmak szorgalmazásával és összpontosításával megújulna a cívis élet, s megvalósulhatna a közösség kontrolja, hirdetik a mozgalom hívei. Azt remélik, hogy az utcákat visszaszerzik a gyalogosok számára, és így jelentősen lecsökkenne a magánautó használata. A hangsúlyt az épületek esztétikájára helyezik, meglehetősen egyoldalúan, mert a történeti stílusok felújításától, a múlt rekonstruálásától remélik a megújulást. Az, hogy ennyi építész csatlakozott a New Urbanism-hoz azt mutatja, hogy bizonyos igény alakult ki a szuburbiák tömörítésére. Félő mégis, hogy ez a mozgalom inkább csak az építészek vágyát fejezi ki, míg a szuburbia lakója továbbra is kertes házakban gondolkodik. Ugyanúgy kérdéses, hogy az építészek által javasolt, még mindig meglehetősen alacsony beépítési százalék, képes-e ilyen urbánus/szuburbiát életképessé tenni? Kétséges. Javaslatuk a kisváros prototípusának a visszaállítását kezdeményezi.

Tömörülés katasztrófával – szanálások az Új Városokban

A második világháború után felépült, nagy méretű, tömeglakásokból álló épületek csődöt mondtak. Az európai Új Városokban és az amerikai nagyvárosokban felépült szociális lakóházak egy része slummá, sőt gettóvá vált. A helyzet tarthatatlanná vált, és sor került a leromlott, egészségtelen, bandák által veszélyeztetett, széteső, monoton háztömbök lerombolására. Először 1972-ben St Louis-ban robbantották fel a Pruitt-Igor több ezer lakást magába foglaló épülettömb komplexumot. Az első robbantást továbbiak követték, nemcsak Amerikában de Európában is, ahol hasonló nagyságú tömböket, újonnan épített városközpontokat radíroztak le, mint például 1992-ben a Párizs melletti Val Fourrét, Mantes-la-Jolie-ban. (Barres et anti-barres. Le carré bleu 3-4/95). Az utolsó években végül is elkezdődött az Atlanti-óceán mindkét felén a nagy lakótömbök felváltása ritka beépítésű, néhány szintes lakóházakkal.
Még ma is folyik a vita, hogy mi a nagy tömegű épületek slumosodásának az oka. Mennyiben felelősek a megrendelők s menyiben az építészek? Milyen mértékben következtek a bajok a nagy volumenekből? Mennyiben a betelepített lakosság összetétele az oka a romlásnak, az épületek tönkretételének, s a társadalmi bomlásnak? Valószínűleg több ők együttesen eredményezte a bajokat. De milyen arányban? A beruházók gyors, egyszerű megoldást akartak, minimális pénzből. A követelmények megállapítása, a program, a ráfordítható pénzösszeg nagysága az ő hatáskörükbe esett. Mentségükre felhozható érv, hogy az első időszakban az egyetlen szempont a tömegesen városba tódulók lakásigényeinek gyors kielégítése volt. Állami támogatással, kevés pénzből, sokaknak kellett redukált igényu lakást adni.
A program megállapításába viszont már az építészek is beleszóltak, a lakásokat, házakat ők tervezték, a merev, monoton és rideg megoldásokért ők felelősek. A lakásokat szétosztó hatóságok viszont nem tájékoztatták az építészeket, kik fognak az épületekbe költözni, milyen megrögzött szokásokkal, életvitellel rendelkező emberek, családok rendezik be életüket a falak között. Tetézte a bajt, hogy senki sem tanulmányozta, utólag sem, a beköltözöttek mentalitását, hogy e tapasztalatokból kiindulva tervezzék meg a soron következő épületeket. Alapvető problémát okozott, hogy az építészt elvágták a használótól, nem volt közvetlen, személyes kapcsolat az építész és a későbbi lakó között. Közéjük került az építtető. Az építész az absztrakt embernek, nem a majdani lakónak tervezett. Mindez ellen a tiltakozás késön jött, amikor az egyetlen megoldásnak, az épületekbe befészkelt kábítószer bandák felszámolásával együtt, a romossá váló épületek lerombolása látszott.
Általános vélemény, hogy a nagy volumenek önmagukban hordozzák a katasztrófát. A gyakorlat azonban nem igazolja a tételt. Nem minden soklakásos ház van eleve halálra ítélve. A felrobbantott épületek mind minimális pénzbol, szegényesen építetett, szociális lakások voltak. Állaguk nem hasonlítható össze a napjainkban épülő “lakótornyokkal”. Ezeket a jó minőségű anyagokból összeállított, egyénire tervezett öröklakásokat éjjel-nappal portások őrzik, ahol a tv képernyők elott, zughely nélkül kényelmetlenül érzi magát az idegen, a betolakodó. Az ellenőrzés, a biztonsági szervek kívülről jövő fegyelmező hatása, egyesül az ottlakók vigyázó szemével, mert a lakók a magukét, a saját tulajdonukban lévő lakásokat óvják. Az épület állagát a lakóközösség pénzéből rendszeresen karbantartják. Hogy lehetne a két állapotot összehasonlítani, ha a nagy tömegen kívül az épület minden más vonatkozásban eltérő?
A Los Angelesben fekvő Watts (a város déli részén elterülő slumos negyed, ahol 1965-ben fellázadt az afro-amerikai lakosság) példája is arra utal, hogy nem lehet minden bajnak az okát a nagy háztömegekben keresni. A lázadás színhelye annak ellenére nyomornegyed, sőt gettó volt, hogy lakói mind családi házban laktak. A lázadásnak 34 halottja volt, és az anyagi kárt 35 millió dollárban állapították meg annak idején. A lázadás a mindennapos gondokkal küzdő, etnikailag szegregált, jövő nélküli, kiszolgáltatott lakosság reménytelen helyzetéből következett. A slumosodás nem a házak méretén múlik. A családi ház nem csodaszer. A tömegméretek helyetti kisebb, egyénire tervezett, anyagi felelőséggel járó, sajátjuknak érzett ház/lakás a slum kialakulása ellen dolgozik, de nem önmagában. Segítség akkor, ha a lakók társadalmi, gazdasági és kulturális helyzete más vonatkozásban nem problematikus.
Az új nagytömegű épületekben, lakótelepeken, a slumosodás okát elsősorban a társadalmi tényezőkben kell keresni. Mindenki más környezetből, sokszor más etnikai csoportból került a házak lakásaiba. Hogyan alakulhatott volna ki közöttük valamiféle kohéziós erő? Senki sem ismerte egymást előzőleg és a különböző helyről és helyzetből betelepült lakók idegenkedve fogadták egymást. Nem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni a közösen kialakított szokások összetartó erejét, ahol a törvény mellett, a hosszú idő alatt összecsiszolódott emberi életformák nevelik a lakókat az egymáshoz való alkalmazkodásra, s az íratlan normákhoz való igazodásra (kivételt a fiatalok jelentették, akik pillanatok alatt kialakították a maguk “banda” mentalitását). Nem lehet hirtelen, egyszerre, nagy mennyiségben, a legkülönbözőbb környezetből jövőket egy helyre betelepíteni.
Ráadásul a lakások odaítélésénél már eleve kontraszelekció működött, mint St Louisban, ahol a megkérdőjelezhető egyéniségű és kétes helyzetű személyeket, s főleg a nagycsaládokat a behemót méretű háztömbökbe telepítették, míg az anyagilag megalapozottabbak és a kedvezőbb mentalitásúaknak minősítettek az alacsonyabb, emberibb léptékű épületekbe költözhettek. A Pruitt-Igor komplexum St Louisban pregnáns példa arra, hogy a robbanás a betelepítéssel kezdődött. A 33 lakótömbből álló településen 2800 lakás épült fel. A családok 62 %-ban egyedülálló nő volt a családfő és a családok 38 %-hoz egyetlenegy kereső, munkából élő sem tartozott. S akkor is, ha a családtagok között elofordult kereső, a családok legtöbbje szociális segélyre szorult. Az első időszakban a lakók mind afro-amerikaiak voltak, s csak később, a deszegregációs programok eredményeképpen utaltak ki fehéreknek is lakásokat, akik az elsők között menekültek el a telepről. 1965-ben, hét évvel a robbantás előtt a lakásoknak csak 72 %-a volt elfoglalva.
A probléma másik oldala, hogy az új építését sor estben megelőzte a régi, a helyszínen már meglévő lakóhelyek szétverése. A leradírozott terepről azonban nemcsak a házak tűntek el, hanem a már kialakult szövetű társadalmi együttesek is. Az emberi közösségeket ilyen esetben kétszer rombolták szét: kitelepítéskor és beköltöztetéskor. Hogyan alakulhatott volna ki lakóközösség? Minden állandóan mozgásban volt. Ma nemcsak az országok közötti, de az országokon belüli népvándorlások korát is éljük.
Jelenleg a nagy tömegű épületek kisebbekkel való felváltására különböző kísérletek történnek. Ilyen az Amerikában államilag is támogatott “Hope 6” (bár az állami támogatás összege évről évre csökken). Nemcsak az épületek magasságait és a lakosság sűrűségét csökkentik, de a fokozatos átépítés elvének érvényre jutásával megkísérlik a folytonosságot fenntartani, s a volt lakók egy részét az átalakítás után visszatelepíteni. Más esetekben az új épületeket vegyítik az átalakítandókkal, s a lakók egy része a felújítás során is lakásukban maradhat. (“Hope_6” Boston). Amilyen mértékben sikerül érvényre juttatni az építkezések során a fokozatosság és a folytonosság elvét, úgy van remény a társadalmi kötőerők s a kialakult szokások átmentésére. Ezt az elvet követi Lucien Kroll belga építész. Elszeretettel keresi a lehetőségeket, ahol az újat a meglévovel vegyítheti. Az új részek, épületek vagy beleharapnak a megmaradó épületekbe, vagy pedig kiegészítik a megmaradókat. A régi minden esetben valamilyen formában továbbél. Megvalósul az a törekvés, hogy ne az épület, hanem a folytonosság legyen az állandó (Lucien Kroll, Bio, psicho, socio, eco). Eddig gazdaságosabb megoldásra hivatkozva bontottak s építettek vadonatújat. Talán holnapra megváltozik az eddig uralkodó, rombolva-építő szempont, mert a felújított régi értéke megnő, s ez a kombinált átépítés/újépítés lesz a kifizetődő.

Új építkezés vagy felújítás a belvárosokban?

Bevándorlás, kivándorlás és visszavándorlás után milyen jövő vár a régi típusú hagyományos városokra, amelyek mára az új kiterjedt települések városközpontjaivá váltak? Slum vagy dzsentrifikálódás, melyik utat követi a belváros? A jelenlegi trend mind a két lehetőséget a talonban tartja. Kérdés, milyen mérvű igény alakul ki felújított, elegáns, de drága épületekre, és negyedekre valamint milyen mértékű közömbösség, tehetetlenség és anyagi hiány tartja fenn továbbra is a leromlott városrészeket? Melyik erő nyomja ki a másikat, vagy milyen arányban osztja fel a terepet a két tendencia?
Az amerikai városközpontokban a huszadik század utolsó évtizedeiben fordulat történt. Nemrég a megújulás még az épületek bontása révén jött létre, így épült újjá Manhattan pénzügyi központja, valamint Midtownja. Napjainkban azonban már nem a rombolás a “fejlesztés” fő formája. Az ellenpélda a “Village” vagy az “Upper Westside”, amelyekre inkább a felújítás/ helyreállítás a jellemző. De a felújítás területe limitált. A város más részei, mint Harlem vagy Bronx nagy része továbbra is lerobbant, elhagyatott. Új jelenség, hogy a város belterületét jelentő Manhattanben nincs további romlás, hanem vagy dzsentrifikáció vagy stagnálás fordul elő. Napjainkban Manhattanben az újjáépítés nem más területek rovására, tönkremenetele árán jön létre. New York egyéb, külső kerületeiben azonban, amelyek az első külső övezethez tartoznak (a Manhattanen kívüli borrough-ok), már ellentmondásos a helyzet. Felújítás és állagromlás, dzsentrifikáció és slumosodás egyformán tapasztalható.
San Franciscoban is hasonló megújulás tapasztalható. A régi pénzügyi központ átcsapott a várost kettészelő főutcán, a Market Streeten, s átalakította az attól délre fekvő gyár és raktár vidék, a “South of Market” területét. Az átalakítás módja kettős: a régi belvároshoz közel fekvő részeken egymásután húzzák fel az új kolosszusokat, míg a távolabbi, az öbölhöz közelebb eső területekre a helyreállítás a jellemző. A sorozatos rombolás okozta felháborodás bizonyos idő elteltével kikényszerítette az “új” helyett az “újjáalakítást”. Az a vidék, amelyik nemrég még a város kikötője volt napjainkban új funkciót kap. Egymás után válnak a régi raktárházak irodákká, divatos bemutatóhelyekké. San Franciscóban kétféle módon kettőzik meg az eredeti belvárost. Ezzel szemben Bostonban, a vízpart régi kikötőépületeit lakóházakká alakítják át. Kilátás és az épületek eredetisége odavonzotta a jómódú lakáskeresőket, mégis a városnak sikerült eredményesen vegyíteni a szociális (olcsóbb bérű, városi) lakásokat a magántulajdonban lévőkkel. Ritka jelenség napjainkban.
Ezekkel szemben az ellenpélda újra St. Louis. A városközpont oly annyira kiürült, hogy javaslat hangzott el a slummá vált belváros lebontására és helyén park létesítésére. Sőt, a nyilvános vita során az a gondolat is felmerült, hogy a terület egy részét visszaadják a farmereknek. Földművelés folyjon a város közepén, javasolta egy hozzászóló. A város széles gyűrűhöz lenne hasonló, üresen hagyott, negatív központtal. A kihaló város egyik formája? Az ironikus javaslat, az ellehetetlenülés szülte humor, a felbomló valóság vetülete.
Nem minden amerikai belváros épül újjá. Sok helyütt nincs olyan, amit érdemes lenne helyreállítani. Ahol nincs történelmi városközpont, ott marad a bontás, s az újjal való felváltás, hacsak, évtizedek múlva nem az acél és üvegházak lesznek a műemlékek? Amikor a St Louis-tól eltérően, nem robbantják fel az elavult háztömböket? Eljön-e az az idő, amikor a már berozsdásodott, összetört, burkolatától megváló magas házakat kezdik el megőrzendő régiként restaurálni? Lehetséges. A New York-i Madison Avenue tégláját hullató egyik magas épülete botrányt okozott, az utcát teljes szélességében le kellett fedni, hogy az épületet renoválhassák. De az épületet helyreállították. Vagy Saarinen 1964-ben elkészült CBS toronyépületét 33 év elteltével, napjainkban avatták műemlékké. Lehetséges, hogy meghonosodik a gondolat: nem kizárólag rombolva, hanem megújítva kell építkezni.
A felújítás Európára inkább jellemző, mint Amerikára, mindenütt rendbehozzák a történelmi városrészeket. A restaurálás mellékterméke azonban az ott lakók szanálása. Helyükre beköltöznek a tehetősebbek, vagy bevonulnak az irodák. Bár a felújítás mértéke az amerikainál jóval erőteljesebb, a kiköltözés üteme mégis ahhoz képest lemarad, mert a belterületeken kevesebb a rombolás. Ennek ellenére sok helyütt – akkor is, hacsak a lakások felújítására kerül sor –, a tegnapi lakók nemcsak az építkezés idejére, hanem örökre eltűnnek helyükről. Számukra a rendbehozott épület lakása már megfizethetetlen. A dzsentrifikáció következtében itt is kicserélődik a lakosság, csak a jómódú marad, vagy költözik vissza a városba. Eltűnnek a körzet régi mesteremberei, műhelyei is, akik a környék alaphangulatát annak idején meghatározták. Legjobb esetben is csak valamelyik külvárosban lelhetjük meg oket újra, amennyiben még folytatják mesterségüket.
A múlt hangulatát felidéző házak “restaurálása” inkább a homlokzatokat érinti, mert a belsők kibelezve, az új igényeknek, új funkcióknak megfelelően újraépülnek. A cél mindenképpen a történelmi múlt városának illúzióját kelteni a historicizmus jegyében, miközben azok az életformák, munkakörülmények, amelyek ezeket az épületeket létrehozták már rég eltűntek. Innen az elnevezés: a belvárosból “vitrin” lesz. Sajátos példa a berlini, ahol a háborús rombolás és a mesterséges kettéválasztás következtében hatalmas területek maradtak üresen, beépítetlenül, vagy elpusztulva, rombolásra ítélve. Ma mégis meglepő módon a háború előtti utcamintát követve épül újra a város – a Potsdamer Platzot kivéve –, anélkül azonban, hogy a régi épületeket rekonstruálnák. A múlt az utcarendszerben él tovább.
Nemrég még a múlt leradírozása és modernista épületekkel való helyettesítése, ma viszont a történelmi múlt minden áron való rekonstruálása okoz gondot. A rohamos mozgással járó szédület, vagy még inkább a szüntelen változtatásból következő bizonytalanság, az ellentétes végletbe sodorta a közfelfogást. A felgyorsult ütem, a hagyománytalanság, a folytonosság hiánya provokálja a múlt visszaállításának a vágyát.

6. Washington D.C. terve, Pierre Charles L’Enfant 1791-ben elkészített javaslata A négyszögletes hálós tervet széles diagonális utak szelik át, amelyek a tervezett város főbb csomópontjait kötik össze. A barokk koncepción alapuló terv rámát kíván teremteni és rálátást biztosítani a monumentális épületekre, emlékművekre és terekre.

A heterogén, a fragmentált periféria

Sajátos település a városközponttól valamint a kertvárostól eltérő periféria. Az első kettő jellemzője az egyöntetűség, velük szemben a periféria feltűnően heterogén. A perifériák – ami alatt az európai nagyvárosok peremvárosait, külvárosait valamint az amerikai ipari városok külső övezeteit értem –, megjelenésükben, funkciójukban és lakosságuk társadalmi összetételét tekintve rendkívül sokrétűek. A perifériák a fent említett első két típustól elkülönülve, leginkább kettejük közé ékelődve, helyezkednek el.
Az európai periféria kezdettől fogva ellentétes elemekből tevődött össze. A hagyományos városból fokozatosan a városmagon kívülre, a perifériára száműzték a piszokkal teli, bűzös, zajos, nagy teherforgalommal járó, durva külleműnek ítélt, kellemetlen ipart s vele együtt az ott dolgozó munkásságot. A periféria, a város terjeszkedése során, annak tartozékaként, azzal összefüggve jött létre. Ettől eltérőek az elővárosok, amelyek a várostól távolabb, rendszerint a környék falvaiból fejlődtek ki, s utólag épültek össze a közelükben fekvő nagyvárossal. Függetlenségük sok vonatkozásban – közigazgatásilag és gazdaságilag –, később is fennmaradt.
A periféria funkció elkülönülése építészeti látványként is megjelent. A társadalmi polarizáció következtében ritka a polgár, elsősorban ipari munkások, kisiparosok, néha a földművelésben dolgozók laknak a külső övezetekben. Az egymástól eltérő életvitelek különbségei még tovább fokozzák a periféria heterogén építészeti megjelenését. Túlsúlyban vannak az ipari épületek, raktárak, de mások a boltkirakatok is, s a falszínek, más az utcai világítás és a járdaburkolat. Másképp szórakoznak, látogatják egymást az itt lakók és dolgozók. Már attól is eltérő a kép, hogy lakás és gyár váltakozva szomszédok, egymásnak ellentmondó épülettípusok keverednek össze. Maguk a lakóépületek is heterogének, hiszen a periféria dolgozói hol többemeletes bérkaszárnyákban, hol kerítéssel elzárt kis családi házakban laknak.
A periféria szembetűnő jelensége az ipari épületek heterogénsége, ahogy az üzemek, sajátos funkciójukat követve váratlan formációkat hoznak létre. A le és fölmenő gyárépületeket hatalmas tartályok, magas kémények, a végtelen felé tartó létrák, kígyózó csövek, üres vázszerkezetek, furészfogas tetők váltogatják. Ráadásul a heterogén formák kihagyásokkal követik egymást: a gyárépületek tömegei közé udvarokat, széles rakodó felületeket iktattak be. A kihagyás, a megszakítás, a folytonosság hiánya, a szaggatott, a tömegekkel egyenértékű építészetet formáló tényezővé vált. A váltakozó formák, funkciók és a belső polarizáltság egymásnak ellentmondó részekre bontja fel a negyedet. Az ellentétekkel teli periféria emiatt fragmentált.
A posztindusztriális korszakban létrejött amerikai periféria látványa is fragmentált, csak másképpen. Az új ipari negyedek üzemi épületei egyöntetűbbek, mert az előre gyártott elemekből készült, fekvő tégla formájú épületek egymást ismétlik. Az amerikai városok zónákra bontása miatt a lakótlan “industrial park”-ok megjelenésükben és funkciójukban kevéssé heterogének. A gyors elévülés miatt rövid életűre tervezett ipari üzemeket hamar elbontják, csak ideiglenes lakói a negyednek. Az elbontás utáni új azonban nem sokban különbözik elődjétől, a szabványos, előre gyártott elemekből hasonlót ismételnek meg. A letarolás után egy ideig üres a tér, s a széttöredezettség nem annyira tárgyakban, mint a megszakított időben, a folytonosság hiányában jelenik meg. A térbeli heterogénség és fragmentáltság inkább a perifériák főutcáin válik szemléletessé, a benzinkutak, a hirdető táblák, a póznák, az önkiszolgáló üzletek, a gyors étkezőhelyek és a közöttük fekvő parkolóhelyek következtében. Ezeket az épületeket nem az örökkévalóságnak tervezték. Tákoltak. Minden esetleges.
Ennek a harmóniát nélkülöző, heterogén, fragmentált perifériának is megvannak az ajnározói. Üzemeket alakítanak át szórakozó helyekké, mint a Steinbeckből ismert konzervgyárakból átalakított Cannery Row a kaliforniai Monterey-ben, vagy a kikötő épületekből lett bemutató hely, China Basin, San Franciscóban. A raktárépületekbe beköltöztetett galériák a New York-i Long Island Cityben, vagy a Frank Gehry által áttervezett “Temporary Contemporary Museum” Los Angelesben mind ezt a trendet igazolják. A postmodernistává vált katalán Bofill, még első korszakában, barcelonai irodáját s lakását a silókkal, kéményekkel teletűzdelt cementgyárba (La Fabrica) telepítette. Bofillt – így vallja írásában –, a gyár szürrealizmusa, absztraktsága és primitívsége ihlette meg. Sokan a nyerset, az érdeset, s az energiát fedezik fel a perifériákban, ahol az asszimetrikus, az ellenpontos kompozíciók, az egymástól eltérő tömegek és hiányok, a különböző színek és felszínek egymással vitatkozva teremtenek dinamikus egyensúlyt. Többen e feszültségben fedezik fel azt az izgalmat, amelyet a gondosan kiegyensúlyozott arányú, harmonikusnak mondható historikus épületektől nem kapnak meg. Manuel Gausa, a barcelonai építész-folyóirat, Quaderns foszerkesztője szerint, a hibrid periféria egyesek számára mítosszá vált (Open urban systems, EUROPAN4, Réglement, 1995). A történelmi szemlélettel szemben, írja, az elveszett múlt visszaállíthatatlan harmóniájával szemben, sokan az új követésére alkalmas sablont keresik. Ezekbe az “esetlen, de életerős, referenciát és érzelmet nélkülöző” jelenségekbe kapaszkodnak, az újabb keletű modernista nézetek. Ezeket az építészeket hívja Gausa, “neomodern optimistáknak”.
A perifériákra is alkalmazható a posztmodern építészet atyjának tekintett, amerikai Robert Venturi elemzése. Venturi igazolva látja az amerikai városok kaotikus képét, mert azok a mai ellentmondásos valóságból következne (R. Venturi, Learning from Las Vegas). Nézeteit, építészeti poetikáját Venturi 1966-ban kiadott manifesztumában fogalmazta meg. “Jobban szeretem a »homogén« elemeknél azokat, amelyek hibridek – írja –, a »tisztánál« jobban azokat, amelyek kompromisszumon alapulnak, a torzultat inkább, mint az »egyenest«, a homályost inkább, mint az »artikuláltat«, a perverzt ugyanúgy mint a személytelent, az unalmast ugyanúgy, mint az »érdekeset«, a hagyományost inkább mint a »megtervezettet«, az alkalmazkodót inkább mint a másikat kizárót, a túláradót inkább mint az egyszerűt, a csökevényt ugyanúgy mint az újat alkotót, a következetlent és a kétértelműt inkább mint a közvetlent és a világost. A rendetlen életerot a magától értetodo egység fölé helyezem. Számításba veszem a non sequiturt és kiállok a kettősség mellett.” (R. Venturi, Complexity and Contradiction in Architecture). Gondolatait tükrözik munkái. De Venturi fenti tételeitol és az épületeiben ironikusan alkalmazott jelrendszertol messze eltértek, a rá hivatkozó, magukat posztmodernnek nevezo irányzat hívei. A posztmodern építészek történelmi referenciákkal teletuzdelt épületeikkel vissza próbálnak kanyarodni a harmonikusnak tartott múlthoz, a perifériákról a történelmi belvárosokhoz.

A hagyományos város funkcióinak zsugorodása és bővülése

A város, története folyamán, a helyi igényeken túllépő, nagyobb régiók speciális követelményeit kielégíto, központi intézmények otthonává is vált (közigazgatási székhely, egyetemi város, közlekedési csomópont, piac). Idővel, ezek az eltérő funkciók a városon belül területileg is elkülönültek egymástól, s külön negyedekbe tömörültek. Kialakultak a kormányzati és a kereskedelmi negyedek, a klinikák, a színházi körzetek, a kulturális központok, a gyárnegyedek, valamint a lakók negyedei, amelyeken belül a gazdagok villái elváltak a bérlakásoktól, s ezzel egyidejűleg a gettóktól.
Ez a szétválás az ezredév végén, a posztindusztriális társadalomban, már új megváltozott formában nyilvánul meg. A város már nem “az összes többi”, “nem agrár” funkciók házigazdája. Az alvó és a munkahely után a hatalmi, a gazdasági stb. funkcióknak egy része is túllépte a város határát, s kiköltözött vidékre. A város és környék elkülönülése, központi, hatalmi, gazdasági és egyéb funkciók szempontjából többé nem éles.
A funkciók decentralizálódása azonban nem egyértelmű, mert a régi város csak egyes funkcióit adja fel teljes mértékben (manufaktúrák, raktárak), míg másokat megoszt a vidékkel (a korporációk központi irodái bent és a kisegítő irodák kint, a nagy áruházak mindkét helyen stb.). Sőt a jelekből arra is következtethetünk, hogy a városközpontok funkció vesztése egy idő után megáll, s a régi város új funkciókkal egészül ki. A funkciógyarapodás a posztindusztriális társadalomból következik. Megszületett az igény a szaporodó nagyvállalatok új reprezentatív központi palotáira és a megnövekedett turistaforgalmat kielégítő szállodákra. A kiépülő információs hálózat, s a szüntelenül bővülő szolgáltató ipar is mind újabb követelményekkel állt elő. S a város rezonált az új igényekre. Amilyen ütemben szabadul meg a város a mai követelményeknek már nem megfelelő szerepektől, úgy fordul meg az eddigi romlási folyamat, s megindulhat a város újjáépítése, továbbfejlesztése. Körforgásnak vagyunk a tanúi.
Egyes metropolisok funkciógyarapodása a világ globalizálásából következik. A gazdasági tevékenység kiszélesedése és világméretű összefonódása megkövetelte az irányító és az ellenőrző szervek centralizálását. Ezeket a helyeket nevezi Saskia Sassen azonos című könyvében, “Global City”-nek (mint New York, London, Tokió, vagy Párizs, Osaka, Los Angeles…) (S.ESassen, Global City, 1991). Amilyen ütemben világméretűvé válik a gazdaság, s ahogy a gazdaság befolyása a nemzeti államok rovására erősödik, úgy összpontosulnak a központi funkciók néhány nagyvárosba.
Mások szívesebben használják a “World City” kifejezést (John Friedmann, World City Formation, 1982; Paul L. Knox & Peter J. Taylor, World Cities in a World System, 1995), mert a világméretű kapcsolatok nemcsak gazdaságiak, s a nemzetközi politikai, gazdasági és kulturális intézmények székhelyei világvárosokká váltak (a fentiek mellett Brüsszel, Róma, Genf). Ezeknek a városoknak a karakterét éppen ezek az országhatárokon is túlnyúló nemzetközi funkciók, intézmények adják meg. A legtöbb ilyen világvárosban külön negyedek, a nemzetközi szerepeket kiszolgáló épület- háztömbök alakultak ki (Brüsszel, Bécs, New York).
Vannak, akik a nemzetközi repülőjáratok számából indulnak ki, és az előzőkhöz sorolják még Frankfurtot, Amszterdamot és Zürichet. Sok féle szempontból kiindulva dönthetjük el, hogy mely nagyvárosok tartoznak a világvárosok közé, mégis, különbözőségeik ellenére is, új szerepüknek megfelelően, hasonló gigantikus épületekkel és negyedekkel fognak megerősödni.
Az új posztindusztriális társadalom funkciógyarapodása azonban nemcsak a világvárosokat, hanem általában is átalakította a városokat. Változik a város látványa is, s a hagyományos várost felváltó várostípus, új szerepének megfelelő új külsőben jelenik meg. A történelmi városrészen túlnő az acél/üveg irodaépületek száma, s szaporodnak az új elegáns városnegyedek, hol a meglévő mellett, hol azzal keveredve. Mindenre akad példa. Így Párizs mellett, a régi város közelében, a messziről is jól látható nagy méretű, égre törő, magas épületekből álló iroda és lakó negyed, a La Défense. Másutt keveredve jelentkezik az új, mint a londoni Lloyd palota a Cityben, a régi bank épületek közepette, vagy tömegesen, mint Chicagóban a “Loop” (a “huroknak” nevezett belváros) modern negyede, vagy a Potsdamer Platton, a tegnapi Kelet Berlin területén, a nem rég még senki földjén. Minden esetben más és más megoldást választottak a városatyák és a várostervezők.
A legszembetűnőbb változás a történelmi városrészben történik, ahol a régi épületeket felújítják, homlokzataikat rendre lemossák, helyreállítják, hogy a restaurált város a harmonikusnak ítélt múlt illúzió keltését szolgálja. A régi negyedek, építészeti hagyományokat bemutató múzeummá válnak. A régi lakók kiköltöznek, s helyükbe belépnek a turisták, akik a hagyományos városban a megkövesedett és szemlére kitett múltat keresik fel. Minden, így a múlt is, az idegenforgalomnak, és a szórakoztató iparnak van alárendelve. És az egyre növekvő szórakozási, vásárlási és kulturális lehetőségek vonzzák a látogatókat, akiknek a kiszolgálása a város elsőrendu feladatai közé tartozik. 1986-ban, Párizsban 8 millió látogató vett ki szállodai szobát, 1992-ben viszont már 13,6 millió. Róma lakosságát az évente odalátogató turisták száma többszörösen felülmúlja. A múltat felidéző jelek közepette, a turisták azok, akik a múlt helyett saját életvitelükkel, sajátos nomád életformájukkal, új városi atmoszférát teremtenek. Kérdés mennyivel autentikusabb ez, mint a Disney Landek nyíltan bevallott álvilága? Mindenesetre így él tovább bár csak homlokzatában, látszatra, a történelmi város, teljes funkcióváltással.
S a városatyák mindent elkövetnek, hogy városuk központjait, centrális tereit, parkjait és építészeti nevezetességeit rendbe hozzák, kicsinosítsák s új innovációkkal grandiózusabbá tegyék. Hasonlóan a nagy vállalatok, központjaikat a gazdagság, a hatalom szimbólumaiként nagyobbra, díszesebbre és lenyűgözore építik. A felújított város esztétikai hatásokkal akarja látogatóit elbűvölni. A túldimenzionált, egyre magasabb acél/üveg kolosszusokat még elegánsabbá tervezik, építik, míg a hagyományos épületeken is minden megsérült követ, téglát kicserélnek, hogy újra ragyogjon. Városa válogatja, hogy központja ízlésesesre vagy agyon cicomázottra sikerül, harmonikusnak vagy provokálónak, mértéktartónak vagy túllicitáltnak minősüljenek. Ki-ki a saját és a közízlés összefonódott értékrendszere alapján ítéli szépnek vagy elvetendőnek Piano és Roger párizsi Centre Pompidőu-ját, vagy Frank Gehry bilbaói Guggenheim múzeumát, vagy a berlini Reichstag Foster által tervezett üveg kupoláját. De az erőfeszítés nagyságrendje nagyobb léptékű, mint évtizedekkel ezelőtt. Párizs teljes hosszában felújítja Szajna partját, vagy új parkokat létesít, mint a Parc Citroën, Los Angelesben még egy újabb hatalmas múzeum létesült, a Richard Meyer tervezte Getty múzeum, míg Bécsben a várost behálózó új acél/üveg metróvonalak (U bahn) készülnek. A város esztétikai élményekkel akarja vonzani és fogva tartani a látogatókat.
S a városba tódulnak a látogatók. Hasonlóan ahhoz, ahogy valaha a városlakó kereste fel a falut, hogy a vidék bukolikus szépségében gyönyörködjön, s egészséges levegőjében felfrissüljön, úgy áramlanak ma a városba a vidékről, a szuburbiákból, hogy a város izgalmaival, újdonságaival ideiglenesen felcseréljék vidéki monoton életüket. Megfordult a mozgás iránya. Elindult egy újfajta ideiglenes népvándorlás.
Amennyiben a városon kívülről bejáró dolgozókat is figyelembe vesszük, akkor kiderül, hogy a vidékről bejárók és a turisták száma felülmúlja a városlakókét. Párizs lakosságát a hivatali idő alatt a bejáró dolgozók megduplázzák. A városban dolgozók nagy része ma már nem helybeli, csak a munkaidő tartamára tartózkodik a városban, hogy utána hazarohanjon vidéki házába, lakásába. Az ideiglenesek táborát növelik a néhány napos konferenciára érkező, vagy üzleti ügyeik miatt a várost felkereső szállodalakók is. A hagyományos városmagot az ideiglenesen ott tartózkodók élik. Nem kizárólag, de egyre inkább.
Ezek után kérdéses, hogy azok a települések, amelyek a város komplex funkcióinak jó részét ellátják, de egyre inkább “lakatlanok”, városnak minősíthetőek-e? Lehet-e az ideiglenes látogatókkal, nem lakókkal telített helységeket városnak nevezni? Ez a kérdés akkor is felmerül, ha ez a folyamat ma még csak tendenciaként érvényesül, s a folyamat nem ért véget. Tehetnek-e pusztán az épülettömegek egy települést várossá? Lehet-e a nekropoliszt városnak nevezni? Lehetséges-e, hogy az elhagyott város városként működjön? Mint Fatehpur Szikrit, a XVI. században felépített mogul város, melyben csak néhány évtizedig éltek, s amelyet 400 évvel ezelőtt elhagytak, s azóta lakatlan. A város minden fizikai feltétele adott ahhoz, hogy város legyen, de nem az, mert kivonultak belőle az ott lakók. Ma már csak a turistáké, múzeumváros. És a mai “lakatlan” városok, amelyeket csak látogatnak, amelyek csak a szórakozás időszakában működik, vagy amelyik csak a munka tartama alatt él, kiérdemli-e a város elnevezést? Önmagában az ilyen település nem város.
A fejlődő országokban más a helyzet. A faluról való meneküléssel, s a városba áramlással sem a középosztályosodás, sem a középosztály vidékre költözése nem tud lépést tartani. Ezekre az országokra egyszerre ereszkedik rá a különbözo erők nyomása: a fejlett agrártechnika s a falu nyomora, mely elüldözi a fölösleges agrárnépességét, valamint a megkésett, a múltszázadban elmulasztott nagyfokú iparosítás, amely nyomorban hagyja a tanulatlant és végül a posztindusztriális társadalom igénye, mely újfajta struktúrát, új ipart és újfajta, értelmiségi szakemberképzést követel, mind egymásra halmozódva lehetetlenné teszik e városok egészséges fejlődését. Az eredmény társadalmi robbanás lehet, különösen, hogy ha a fejlett és a fejlődő világ együttesen nem figyel oda s nem tesz erőfeszítést a városi túlnépesedés megelőzésére, a viskók, a nyomortanyák, s az egészségtelen körülmények megszüntetésére. A felfokozott ütemű, megemészthetetlen változások jó ideig, a nyugatinál egyenetlenebb, feszültségekkel teli, kaotikus közigazgatással rendelkező városokat fognak létrehozni.

Monofunkciós települések

A városi polarizáció, a szétválás alvótelepülésekre és “lakó nélküli” belvárosokra csak a kezdet volt. A folyamat tovább bonyolódott, mert nemcsak más helyen lakik és dolgozik, de másutt is szórakozik, vásárol és tanul a lakosság. A hagyományos városból kivándorló funkciók egy-egy települést megszállva, bizonyos feladatra vagy feladatokra koncentrált helységeket hoztak létre. Egyre nagyobb számban fordul elő a meghatározott szerepre specializált, sajátos, más funkciókat kizáró település. Régebben maga a város bomlott fel monofunkciós negyedekre, napjainkban viszont a régiók tevődnek össze monofunkciós “városokból”.
A különbség a régi és a mai funkciómegosztás között egyrészt nagyságrendi. A munkamegosztás ma jóval nagyobb léptékben, szélesebb területre kiterjedve jön létre, mint annak előtte az ipari társadalomban. Ennek következtében a megnövekedett “részeket” elkülönített helynek, önálló településnek, sőt városnak gondoljuk. A növekedés azonban csak részben következik a város általános területi és népesség gyarapodásából. Ugyanolyan fontos, hogy az ipari munkafolyamatoknak a részfeladatokra bontását követte az értelmiségi munkakörökben végbement differenciálódás. A posztindusztriális társadalom eddig sohasem látott funkciósokszorozódást és a különálló foglalkozások dömpingjét eredményezte. A specializálódás – az igények kielégítésének mai elonyösebb módja –, követte a tömeggyártást. Ennek megfelelően alakul át a munka szervezeti, vállalkozási formája. A nagy vállalatok decentralizálják szervezetüket, és a felbontott munkaütemeket, gyártási folyamatokat külön üzemekbe, látszólag független vállalatokba szervezik. Látszólag, mert a hálózatot a nagy cégek uralják, s a töke tovább koncentrálódik. A munka szervezetében mégis terjed a kisüzemi forma, különösen a szolgáltatásban, s a kisvállakozók száma nő. A munkaszervezet átalakulása lehetővé teszi a kis cégek területi szétszóródását. (Castell & Hall, Technopoles of the World, 1994) és ezzel azok újracsoportosulását is. A monofunkciós helyek előfeltételei létrejöttek.

7. Lúcio Costa tervezte Braziliaváros sematikus helyszínrajza (1957) A szűz területen három év alatt épült fel az új főváros, 600 000 lakos számára. A modernista várostervezők nagyszabású, felépült terve, amelyen a várostervező Costa, Oscar Niemeyer építésszel együtt dolgozott. Ez utóbbi nevéhez fűződik az összes jelentős geometrikus formákba bújtatott, axisra fűzött középület terve. A repülő alaprajza emlékeztető szimmetrikus városterv szárny részén épültek fel a szokásosnál jóval nagyobb méretű lakótömbök (superblock). A zavartalan gyalogos közlekedés érdekében az utcák szintbeli kereszteződését kiiktatták. Ennek ellenére az utcákban nem hemzsegnek a járókelők.

A régi városban az elkülönült funkciók kevés helyet foglaltak el, és kis területet szolgáltak ki. Ezzel szemben az együttműködés ma olyan nagy területre terjed ki, hogy a munkamegosztás már nem a városon belül, hanem a városok között történik. A régión belül minden egyes monofunkcióra külön város állhat rendelkezésre. Minden másutt, messze másutt történik. Ennek megfelelően a mai monofunkciós helyek méretei messze túlszárnyalják elődeikét, hasonlóan, mint ahogy a megalopolisok is felülmúlják a hagyományos városok nagyságát. Ha az ilyen megnövekedett városnak, megalopolisnak a városiasságát vizsgáljuk, és azokat szétbontva elemezzük, akkor egyes részeket városnak, míg másokat vidéki településnek kellene minősítenünk, ugyanazon város konglomerátumán belül.
Mindig is akadtak negyedek, sőt bizonyos feladatra specializált városok, de nem ilyen mértékben, nagyságrendben és nem ilyen élesen elkülönülve, mint ma. A középkori várak, a bányavárosok, a gyógyhelyek, mind a monofunkciós helységek előfutárai. Mindezek néha kizárólag egyetlen egy funkciót töltöttek be. Századunkban az az új, hogy a monofunkciójú helyek elszaporodtak. A kizárólag lakást szolgáló helységeket követték a munka koncentrált helyei, a “City”-k, valamint Amerikában a kizárólag szórakoztató negyedek és városok, mint Disney Land és Las Vegas, vagy a sivatag közepén kialakult “fürdőhely”, Palms Springs, majd a ma már városnegyed méreteket öltő megamallok, mint a már említett edmontoni. Ez utóbbiak közül egyesek hiába “csak” városnegyedek, méreteik miatt mégis városnak tűnnek. Kérdésesek az egyre szaporodó nyugdíjas közösségek is, az Egyesült Államokbeli “Sunbelt”, ahol kizárólag nem dolgozók laknak. Kizárólag? Azért itt is idővel kiegészültek a települések mellékes funkciókkal. Város létük elleni másik érv, hogy e nyugdíjas települések csak mellékesen szolgálják a régiót, lakossága az Egyesült Államok minden területéről verbuválódott. Lehet az ilyen település tömötten beépített és magas házakkal teli, mégsem város, mert a helység nem tölti be a város komplex funkcióit.
A monofunkciós települések alakulására két tendencia jellemző: egyes helységek születésüktől kezdve egy funkciót töltöttek be, és csak idővel kezdtek el más, kiegészítő funkciókkal kibővülni. Ezzel ellentétben, más esetekben, az új funkció olyan kizárólagossággal telepedett rá az eredetileg komplex helységre, hogy annak sokoldalúsága megszűnt, s egyes funkciói csak csökevényként maradtak fenn. Végül bőven akad olyan helység is, amelynek monofunkciós jellege születésétől kezdve mindmáig megmaradt. Az első esetre példa Las Vegas, a másodikra a halászfaluból átvedlett üdülőhely, Portofino, míg az utolsóra az úgy nevezett “technopole” települések.
Alaposabban megvizsgálva, a legtöbb monofunkciós településről kiderül, csak látszatra egyoldalúak. Történetüket ugyan egy szerepre szorítkozva kezdték el, mégis hamarosan kiegészültek egyéb feladatokat betöltő segédfunkciókkal, amelyek nélkül nem létezhetnének. Kizárólagosság helyett inkább uralkodó szerepről beszélhetünk. Las Vegast, Renot a kaszinók, a szerencsejátékok céljából hozták létre, ma mégis ezek a funkciók a két városnak csak kisebbik területét foglalják el. A kaszinókban, a szállodákban s a szolgáltató iparban dolgozók helyben laknak és a főfeladat ellátása ezer más, kiegészítő munkát is odavonzott. Többek között olyan különösségeket is, mint a házasságkötő kápolnák sorozatát és a legkülönbözőbb tevékenységekben résztvevő mormon egyházat. Több monofunkció gyűjtő helyeivé válnak. Bár e városok profilja még ma is meglehetősen egyoldalú, szemmel láthatóan közelednek a komplex város típusa felé. A változásra utal az is, hogy a 350 ezer fos Las Vegas körül szuburbiák, köztük a 100 ezres létszámot meghaladó Henderson, alakultak ki. Las Vegas közelít a hagyományos várostípusok felé, azzal a különbséggel, hogy itt a fomunkahelyet a “strip” adja.
Los Angeles karakterét a huszas évektől kezdve a filmipar határozta meg. Bár a város ma is a filmmel kapcsolatos mindennemű szervezés központja, a stúdiók épületeit lebontották (20thECentury Fox), vagy más célra használták fel (Universal Stúdió). A forgatás ma bárhol történhet, s rendszerint másutt is történik, a város ettől még sem sorvadt el, mert közben egyéb funkciókkal is kiegészítődött. A második világháború folyamán a már előzőleg kiépülő repülőipar lett a város új uralkodó eleme. Napjainkban a városnak ez a fő munkaalkalma is vesztett jelentőségéből, s egy munkalehetőség a sok közül. A város azonban, a jelentősen lecsökkent film és repülőipar nélkül is, zavartalanul folytatja életét, a város minden egyéb szükséges funkciókkal kiegészülve komplex városként, pénzügyi központként, sőt világvárosként virágzik.
A második kategóriához tartozók történetét vizsgálva kiderül, hogy a monofunkciós helységek legtöbbje, főleg Európában, nem előzmények nélkül született. Rendszerint valamilyen már eredetileg is létező városmagból nőttek ki. Így a tengerparti nyaralók, mint a régi városi hagyománnyal rendelkező Antibes, a már említett Portofino, vagy a szórakoztatás nagyüzeme, Baden-Baden. Ide tartoznak a hosszú múltra visszatekintő egyetemi városok is, Oxford, Cambridge, Padova, Heidelberg. Ezek a helységek, a karakterüket meghatározó egyetem elott is városok voltak.
A harmadik csoportba tartoznak a második világháború után született monofunkciós helységek az úgy nevezett “technopole” települések, amelyek a modern tudomány, kutatás koncentrált helyei. A Silicon Valley még bizonyos előzmények után (Stanford egyetem) fejlődött ki, de a New Mexiko-i Los Alamost már kizárólag az atomkutatás érdekében hozták létre, előzmények nélkül. Pregnáns példa a koreai Taedok, amelyben 50 000 kizárólag kutatást végző személyzet él, miközben az ott alkalmazott munkások a településen kívül laknak. Hasonló a helyzet Novoszibirszk közelében, az attól elkülönülve felépült Akademgorodokban, vagy Japánban, a Tsubuka Science City-ben. Mindegyiket mindentől távol olyan helyen építettek fel, ahol előzőleg semmiféle település sem létezett. Mindegyikükre az egyoldalúság a jellemző, kizárólag munkahelyek. Urbanisztikai értelemben ezek a helységek nem városok.
Ezek az egymástól elkülönült monofunkciós helyek a tájban szétszórt településként működnek, így is jelennek meg előttünk. Külön-külön. Mozaikként. Annak idején a főutca, a vásárló utca, egy pillantással felfogható látványként élt a látogatóban. Ma ez az összefüggő kép már elképzelhetetlen. A régió egésze, amelynek részeként léteznek e monofunkciós helyek, emberi szem számára áttekinthetetlen. A méretek miatt is, és mert az egymástól távol fekvő helységek között sok az üres terület; agrárvidék, széles autópálya, zöld sáv választja el a részeket egymástól. Pedig összefüggenek. Csak egymást kiegészítve léteznek.
Los Angeles leggazdagabbjai a fallal körülvett, saját fegyvereseivel őrzött, privilegizált Bel Airbe vonultak vissza. Mégis, ők is, a metropolis egészében kénytelenek élni: ott dolgoznak, vásárolnak és szórakoznak. Bel Air csak Los Angelessel együtt muködik (M. Davis, City of Quartz, 1992). Párizst külvárosaitól elválasztó, lesüllyesztett autópálya, a Boulevard Péripherique, olyan mint egy széles folyó (az első világháború után elbontott városfal helyén), már csak a zaja miatt is áthághatatlan. A város mégis peremvárosival együtt lüktet, a metró nem áll meg a város határán. A külső övezet lakói kívülről, a távoli külvárosokból járnak be a párizsi munkahelyekre dolgozni. De fordítva is igaz. A sokaknak munkát adó La Défense Párizson kívül fekszik, s a jelentős kulturális akciók színhelye, a Bobigny színház szintén. A London körüli széles zöldövezeti gyűrű mögött a “satellite” városok eltűnnek. Mégis a belterület és külső övezetek egymásra utaltak. Ne tévesszen meg bennünket a töredékes látvány. Be kell látnunk a teljes kép, ma jobban, mint valaha, csak a térképen létezik. A város mégis mint egy egységes egész él.

Megalopolis – regionális város, metapolis

A hagyományos város karakterváltásával és a szétszórt monofunkciós települések kialakulásával új helyzet állt elő. A város jövője azon múlik, hogy a területileg egymástól messze került funkciók között kialakul-e olyan kohéziós erő, amelyik képes, a távolságok ellenére is, a részeket városi közösséggé egyesíteni. Tény, hogy a szétválasztás és a széttelepítés egyúttal kifejleszti az igényt is az együttműködésre, a kapcsolattartásra. Ennek az összefogó erőnek a nagyságától függ, hogy megszületik-e az új típusú város. A városoknak a korábbi agglomerációját, Geddes “conurbation”-nek (Cities in Evolution, 1949), Gottmann pedig megapolisnak nevezte (Megapolis; Since Megalopolis, 1961). Ezekhez képest ma még nagyobb, régiókra kiterjedo gazdasági egységekről és a város/vidék egymásba fonódó területéről kell beszélnünk. Ezért nevezik egyes szerzők, a különböző helységek összefüggő városi rendszerét regionális városnak (G. Ammon, L’Europe des Régions, 1996), Manuel Gausa “urbanoterritorial”-nak (M. Gausa, Open urban systems, EUROPAN4, 1995) és François Ascher métapolisnak (Métapolis ou l’avenir des villes, 1995). Mások már szuper-régiókat (Baden-Württemberg, vagy a Bostontól Washingtonig terjedő övezet) emlegetnek. Nemzeti határokon átlépő városok (Buffalo-Toronto, Guangzhou-Hong Kong, San Diego-Tijuana), több ország területét összefogó, egységes gazdasági régiók (Catalania-Montpellier, Maastricht-Aachen-Liege, Lombardia-Piemont-Svájc) alakulnak ki.
A terjeszkedés eredményeként a város hajdani ellentettje a vidék is az új típusú város, a regionális város része lesz. A város bekebelezi azt, amitől annak idején elkülönült, azt ami fölött annak idején uralkodott, a vidéket. Egyre nagyobb területek kerülnek a megaváros keretei közé, köztük kisebb városok, falvak, sőt földek, a környék megművelhető mezőgazdasági földjei és az elhagyott területek is. A vidék és város régi éles elkülönülése, s a közöttük kialakult hierarchikus viszony megszűnik. Ma az ellentét egyrészt az új formán belül jelentkezik, mely egyszerre kapcsolt és polarizált. Másrészt a város és vidék régi ellentétje helyett az egységes város/vidék agglomeráció és a még szabadon maradt természet konfliktusáról kell beszélni. Különösen, hogy a város folytonosan újabb területeket hasít ki a természetből. Ez a bővülés még akkor is jelentős, ha a természet érintetlen területe ma is végtelen, s egyes helyeken, mint az Egyesült Államokban, az ország területének csak 3-4 százaléka került eddig beépítésre. De nem mindenütt ilyen kedvező a helyzet, világméretekben a terjeszkedés már a terjeszkedőt bünteti.

8. London beépített területei 1830-ban és 1960-ban

Az új regionális városok már nem a régi módon centralizáltak, a hagyományos város nem kizárólagos helye a hatalomnak, a döntéshozatalnak. Lehetnek a regionális városok több központúak is, mint azt az Edge City esetében láttuk, de létrejöhetnek a közlekedési folyosók mentén, vagy a késobbiekben kifejtett információs hálózatok csomópontjaiban is (lásd: Métapolis; Edge City; The Informational City). A hatalom nem helyhez kötött, az irányítás bárhol megtörténhet. Meghozhatják a döntést a Cityben, a fallal körülvett Bell Airben, de akár vidéken is, a superhighway-n, vagy mindentől távol, Bill Gates (a Microsoft tulajdonosa) vállalataitól messze fekvő palotájában. Egyre több felső káder otthonából igazgatja vállalatát. A világvárosok példája is arra utal, hogy más országok gazdaságát messziről is lehet irányítani, vagy jelentős mértékben befolyásolni. A bárhol lévő és a centralizált helyek ugyanúgy válhatnak a hatalom színhelyeivé, azért a határozatok zöme mégis a hagyományos városközpontokban jön létre, és innen ellenőrzik megvalósulásukat.
Az itt is – ott is, a terület látványára is vonatkozik. Urbánus település és vidék felváltva és összekeveredve tárul elénk. Az üres területeken belül szigetcsoportokként tűnnek fel az eredeti városok. Természet és regionális város nem válnak el élesen, a határ bizonytalan. A mai uralkodó tendenciákat figyelembe véve nehéz elképzelni a zárt rendszer megvalósulását. Gausa spanyol építész egyedül a nyílt rendszert tekinti plauzibilisnek, hiszen a teljes, a véges, a befejezett, a rögzített a múlté. Ascher is, Gausa is úgy értékeli, hogy a város folytonos mozgásban van, határai, funkciói átalakulnak, s centrumai újraformálódnak. A várost ez a formátlan és bizonytalan terjeszkedés, mozgás jellemzi. Gausa éppen erre a folytonos átalakulásra gondolva, a hellyel szemben a “folyamatban” látja az új város, az “urbano/territorial”-nak nevezett regionális város lényegét.
A mára jellemző folytonos mozgás, a város terjeszkedési tendenciája, a természet és az agrárvidékek területeinek további bekebelezése végül is ellenállást váltott ki. Az ekológusok meg akarják védeni a természetet, az ember alkotta muvi terjeszkedésével szemben. Kalifornia, Oregon és Washington államok bevezették az “Urban-Rural Boundary” fogalmát. Meghúzták a határokat, meddig terjedhet a város, melyen túl az elsőbbség a természetet illeti. A hagyományos város hívei is zárt rendszert szeretnének felállítani, s a fallal körülvett város emlékét idézik. A “New Urbanism” hívei, chartájuk fő célkitűzései közé bevették a város további bővítésének a megakadályozását, a város körüli határok, választóvonalak egyértelmű meghúzását. Ezek a kívánságok. Mégis kérdéses, hogy elég erő halmozódik-e fel mögöttük, csatlakozik hozzájuk, amely meg tudja állítani a regionális város “érdekeit” szolgáló önkényes, vagy az esetleges, a véletlenszerű terjeszkedést?
A zárt rendszerek realitása az összetartó erőktől függ. A területi szétválasztás egyáltalán nem jelenti a funkciók közötti kapcsolatok gyengülését. Sőt, a távolságokat kizárólag csak azért lehetett a funkciók közé beiktatni, mert a kapcsolattartás új módjai könnyen legyőzik a messziséget. A széthúzás csak olyan mértékben történhet, amilyen ütemet a kapcsolattartás új módszerei megengednek. Bár ma már minden másutt történik, mégis, a széttelepített munkafolyamatok, a különálló vállalkozások szorosan együttmuködnek (M. Castells, The Informational City). Jellemző példa az autógyártásban bekövetkezett fordulat. Nemrég még minden egy helyen, egy üzemben történt, az első munkaütemtől kezdve az utolsóig. Ma már az egyes munkafolyamatok, az egyes alkatrészek gyártása, majd mindezek összeállítása más és más helyen, sőt más országokban megy végbe, mégis összeszerelik, olcsóbban, mint azelőtt, az autókat. Közben bonyolódott a tulajdonosi rendszer is, az egyes üzemrészekben más és más korporációs csoportok, vállalatok vannak érdekelve, miközben újabb monopóliumok jönnek létre.
Másik példa az építészeti irodák szervezeti változása. Az építész valamikor “masterbuilder”-ként kezdte, majd a kivitelezéstől elszakadva a tervezés lett egyedüli gondja. A folytatás a szakosodó mérnöki foglalkozások leválása volt, akik egy idő után különálló vállalatot alapítva, kiváltak. A mérnököket követte a kerttervező, a belsőépítész, a várostervező, mind külön irodákba szerveződve. Majd az építészt újabb munkaerők hagyták el – számítógépet ültettek helyükre. Újra magános irodákban szerveződik az építészeti társadalom. Elszaporodtak a kisirodák. S a számítógép, a fax, az E-mail, az Internet, a “conferencecall” stb. megengedik, hogy városok válasszák el az irodákat egymástól. És ez a folyamat minden szakmában végbe megy. Minden egyes bomlás, kisüzemesedés még több kooperációval, információs kapcsolattal, telekommunikációval valósul meg. A termelés ma jelentős részt kapcsolattartásból áll.
A város azonban nemcsak gazdasági és hatalmi struktúrákból áll, megítéléséhez ugyanúgy hozzátartoznak azok a munkán kívüli, társas, családi, kulturális, etnikai szálak, amelyek a társadalmat összefüggő szövetté szervezik. A monofunkciók kényszerítenek, és egyben ösztökélnek is a regionális város keretei között a találkozásra. Minden azon múlik, hogy az ott élők személy szerint is rendszeresen, ismételten megteremtik-e a kapcsolatokat, használják-e az egész régió területét. Mindehhez az kell, hogy végezzék a lakosok a vásárlásukat itt, vacsorázzanak ott, vegyenek részt távolabb megrendezett családi összejöveteleken, menjenek moziba az egyik körzetben, találkozzanak barátaikkal egy másikban, keressék fel a régión belüli kiállításokat, még akkor is, ha az a következő városban van, vagy pihenjenek a köztes területeken fekvő parkokban. Ez az új típusú város akkor telítődik meg urbánus élettel, ha a lakók rendszeresen belakják az egész kiterjedt város/vidéket.
A megnövekedett távolságok nem döntik el egyedül milyen mérvű, mértékű lesz a kapcsolat a városlakók között. Az urbánus életforma nem következik automatikusan a sűrű beépítésből és a proximitásból, hanem az emberi kapcsolatok sokféleségétől, gyakoriságától, rendszerességétől, valamint szorosságától függ. A felgyorsult közlekedés lehetővé teszi a nagy területen való élést. A távolságokat ma már nem kilométerekben, hanem az utazással eltöltött időben mérik. De nemcsak. A ma embere másképp nézi az utazásban eltöltött idejét is, mint az előző nemzedék. Az autó, lába meghosszabbítása, s utazás közben, repülőgépre vagy vonatra ülve is, számítógép előtte, dolgozik.
A mai posztindusztriális társadalom embere jóval mozgékonyabb, mint a régi városlakó. Könnyedén ül kocsijába, hogy házon kívül vacsorázzon, hogy messzelakó barátját felkeresse, hogy új tájat lásson. A mai városlakó az új mobil világba beleszületve, a nagy távolságokat természetesnek veszi, és abban gondolkodik. Az új lehetőségek, amelyek a családi élet mellett otthon maradásra ösztökélik, mint a tágasabb lakás, ház, a TV, vagy a networkban, a hálózatban való részvétel ellenére nő a házon kívül eltöltött, nem munkára fordított idő, mint a mozik, koncertek, múzeumok látogatása, a kocogás, a sportolás, találkozás a mallokban, a centrumokban. Az emberek állandó mozgásban élnek. Igaz a káderek mozgékonysága, találkozásaik gyakorisága felülmúlja az üzemi dolgozókét és a tisztviselőkét, mégis a posztindusztriális társadalom embere nagyobb területet használva és átfogva, utazva él. Az urbánus életforma nem koncentráltan, nem helyhez kötve valósul meg.
A regionális város csak abban az esetben felelhet meg a meghonosodott városfogalomnak, ha a régión belül olyan szoros kapcsolatrendszer alakul ki, amely képes, nagy területre kiterjedően, összefüggő urbánus szerkezetet és urbánus életmódot kialakítani, hasonlót ahhoz, mint amilyet a történelmileg kialakult várostípusokban tapasztaltunk. A regionális város mégsem lesz feltétlenül a jövő egyetlen város formája. Továbbra is megmaradt, s minden jel arra mutat, hogy a jövőben is kívülreked egy-egy város, falu, vagy speciális rendeltetésű település, amelyik nem lesz része továbbra sem a régiókra kiterjedo újfajta urbánus szövetnek. Mégis úgy tunik, hogy ez az új típusú regionális város lesz a jövő legelterjedtebb városformája.

Utópiák sorsa a huszadik században

A történelem során társadalomfilozófusok, építészek, vagy akiket ma urbanistáknak neveznénk, újabb és újabb megváltó javaslatokkal, város elképzelésekkel álltak elő. Az “ideal city” gondolata mindig is foglalkoztatta az emberiséget (Leonardo Benevolo, The Origins of Modern Town Planning, 1967; Virgilio Vercelloni, La Cité idéale en Occident, 1996; P. Ansay & R. Schoonbrodt, Penser la Ville, 1989). Bár ezek az utópista elképzelések a jövőről szóltak, mégis a jelen késztetett álmodozásra. A tökéletes utáni vágyat az adott kor fogyatékosságai, hiányosságai váltották ki. Messze előre tekintetve – túl messzire rugaszkodva a valóságtól –, az efféle elképzelések elvétve kerülhettek kivitelezésre. Mégis azok az elégedetlenségek, amelyek az ideális várostervek kitalálására ösztökéltek, gyakorlati változásokat is eredményeztek. Így például a reneszánsz ideális tervei, absztrakt, geometrikus formái, a középkorból megörökölt zsúfoltságra, kaotikus utcamintára, a városok szennyvíz, bűz, közlekedési problémáira rezonáltak. Közvetve hozzájárultak ahhoz, hogy egyes helyeken a rendszer fellazult és tisztább városkonstrukciók jöttek létre.
A várostörténet folyamán egyes formák, elvek, rendszerek ismétlődően visszatérnek. Az ókor szabályos geometrián alapuló, megtervezett városokat épített, mint a Hippodamus tervezte hálós rendszerű Miletus vagy Piraeus. Ezt az egyszerű, áttekinthető rendszert a középkorban az esetleges, a topográfia és a történelmi események “tervezte”, “irracionális” utcahálózat követte. Brugesnak nincs egyenes utcája s a derékszögű utcakereszteződés is ritka kivétel. Ez a városstruktúra meglehetősen ésszerűtlennek tűnik, ha az absztrakt geometria felöl közelítjük meg, de nem az, ha a városok belső, fokozatos fejlődését követjük, vagy a kontúrvonalak és a vízmosás adta utcamenetet vizsgáljuk, vagy a védelmi feladatokból indulunk ki.
Az újkor megint az ókori formula, az absztrakt, a geometrikus elképzelések felé fordult. Elsősorban az új világ szűz területei voltak alkalmasak a derékszögű utcarendszer, a rácsszerkezetek lefektetésére, mint azt Washington D.C. vagy Chicago példája mutatja. De ott is, akkor is alkalmazták, amikor a topográfia ellentmondott a papíron ésszerűnek, mint San Franciscóban, ahol a vetületében derékszögű rendszer a le és fölmenő dombok hatására a valóságban megvetemedett, s a horizontális rács a magassági pontokhoz igazodva deformálódott. Különös módon mégis a papíron tiszta, de megépítve eltorzult rendszer adja a város báját. Ideális tervek megvalósítására Európában is sor került, ilyen a sugárrendszerű Karlsruhe Németországban, vagy a poligonális Palmanova Olaszországban (V. Vercelloni, La Cité idéale en Occident, 1996).

9. Párizs térképe a főváros prefektusa, Haussmann által áttervezett város új utcaszövetét ábrázolja (1851–1870). Haussmann napjainkig egyedül álló mértékben avatkozott be a meglévő rendszerbe, településbe, új sugárutakkal és körutakkal szabdalva át a várost. Az utakat fekete vonalak, az álépített negyedeket keresztben vonalkázott területek jelzik.

Az ipari forradalom a levegőtlen és zsúfolt városmintát a perifériára is kiterjesztette. A túlélő középkor és a lépték növekedés egyaránt megoldást követelt. És az európai várostervezők javasoltak. Cerda Barcelonában létrehozta a tengelyes rendszert, Förster, Wagner Bécsben a félköríves Ringet, s Haussmann Párizsban is a geometrikus megoldások felé fordult. A racionálisan elrendezett Barcelonától elkülönülve megmaradt a középkori Barrio Gotico és Bécs a Ring kiépítése után is megtartotta belső történelmi városrészét. Haussmann Párizsban a meglévő középkori labirintusra, annak szövetszerkezetétől idegen geometrikus utcarendszert helyezett, amelyek között továbbélt a régi. A tisztogatás eredményeként kialakult város, a bonyolult középkornak és az áttekinthető egyenes vonalakból álló domináns utcahálózatnak, a kaotikusnak és a rendnek egy sajátos keveréke.
Századunkban az utópiák sorsa elődeiknél kedvezőbben alakult. Geddes, Howard, F. L. Wright elgondolásai megalapozták a jövő trendjét. A már fentebb említett Howard azt jósolta, hogy kertvárosaiba átköltözik a nagyváros lakossága. A francia Tony Garnier a skót Patrick Geddes és az orosz Peter Kropotkin, mind a nagyvárostól távolabb fekvő kisebb kertvárosokban látták a jövőt, amelyeket rendszerint valamiféle újfajta, szabad társuláson alapuló anarchista társadalmi rendszerrel kapcsoltak össze. Mindegyikük, ezeket a kertvárosokat még a munka és a lakás együttes helyeiként képzelték el.
Ezt követően azonban, különösen a második világháború után, a London körül kialakult szatelit települések már csak az alvást/pihenést szolgálták. Ehhez hasonlóan az észak-amerikai lakosság jelentős része is a metropolisok körül kialakított “Levittown”-hoz hasonló szuburbiákba költözött, amelyekben nem dolgoztak, csak laktak. A kezdeti angol kertvárosok és az amerikai szuburbiák apostolai a jövőt, a szétszórt települések valamilyen módozatában képzelték el. S a XX. század végi új technikai vívmányok, mint a gyors tömegközlekedés és a telekommunikáció legújabb módszerei jelentősen elősegítették ezeknek a települési formáknak az elterjedését.
Ezek az utópiák a valós igényekhez és lehetőségekhez közelebb állva nem is voltak igazi utópiák. Mindez még Le Corbusier városterveiből is elmondható, felépült Csandígarh, s a papíron maradtak is hatottak. Le Corbusier utópisztikus elképzelései ugyanúgy a zsúfolt városból való menekülés igényét fejezték ki, mint a szétszórt településeket propagálók tervei. Javaslatai a tömött város feloldásáról szóltak, de a családi ház megoldás helyett, egymástól távol fekvő, nagy tömegű magas házakat fűzött fel a hálós utcamintára. Le Corbusier nézetei ugyanúgy a város, kora városának a tagadásából indultak ki, mint a kertváros híveié. LeECorbusier azonban összevont zöldterületeket akart. Tervei a széthúzást kihasználva tömörítettek. Egyszerre szétszórt és zsúfolt a megoldás, az útrendszer túl tág, az épületek viszont túl koncentráltak. A parkok közepette az épületek, még a monumentálisak is magukra maradtak.
Le Corbusier tervei nemcsak a rácsos rendszeren és a köztes zöldterületeken, hanem széles felvonulási utakon, nagyvonalú, hierarchikus utcarendszeren is alapultak. Haussmann Párizsra vonatkozó gondolatát egy lépéssel tovább akarta vinni: a haussmanni sugárutak között meghagyott véletlenszerűnek tűnő utcamintát, városi szövetet is ki akarta radírozni, hogy helyébe egy új Párizst építsen fel. Elképzelése a haussmanni rendezés még radikálisabb folytatása. Le Corbusier utópista várostervei, “Une ville contemporaine” (1922) és “La ville radieuse” (1930) nem kerültek kivitelezésre, de újító gondolatai, káros következményeivel együtt hatással voltak századunk város terveire. Még tagadói is tanultak tőle. Gondolatait tükrözi a Manhattanben felépült Stuyvesent Town, vagy a brazil várostervező Lúcio Costa és az építész Oscar Niemeyer megálmodta csak tervrajzon szép, de elkészülve lélektelen város, Brazília.
Nagyszabású, az egész várost átfogó tervek a két világháború között elsősorban a totalitárius rendszerekben jöttek létre, de ott is inkább tervek maradtak. A kapitalista világ kísérletei, tervei hozzájuk képest szűkebbek és elaprózottabbak voltak. A második világháború után azonban tömeges lakásépítkezés és új városok tervezése, telepítése kezdődött el keleten és nyugaton egyaránt. Ide tartoznak a már fentebb említett világszerte megvalósított technopole-ok, vagy az állami lakótelepek Közép és Keleteurópában, az állam és a helyi közigazgatás által támogatott Új Városok Nyugat Európában, s a magántőkébol épült kertes házak, a “tract house” települések az Egyesült Államokban. Bár kezdeményezések történtek a társadalmi és építészeti szempontból vegyes települések létrehozására is (New Planned Community), ezek megvalósítása a csökkeno állami támogatás miatt egyre több nehézségbe ütközik. A tömeggyártás korában, a rövid idő alatt lezajló tömeges építkezés egyes hatalmi körök, építészek megalomániáját, a beruházók nyerészkedési vágyát kielégíthetik, de nem a személyre szabott lakások után vágyó lakosság igényeit.
Ahogy a modernista irányzat világos, áttekinthető, ésszerű várostervei a középkorból megörökölt városi labirintusra, a fragmentált perifériára, a városi dzsungelre és gettóra rezonáltak, úgy váltotta ki a modern építészet geometrikus, steril megoldása is az ellenállást. Ridegnek, élettelennek minősültek. Az utópiák megvalósulva, bajokat orvosolva szülnek újakat. Amikor a város szerkezete kaotikus, a lakosság áttekinthető utcarendszerre vágyik, s amikor a rend megvalósul, akkor a titkot rejtő ötleteket hiányolják. Az egyoldalú, túlzásokkal teli megoldások helyett olyan elrendezésre van szükség, mely egyensúlyt teremt rend és véletlen között, s ugyanúgy megadja a biztonságot, mint az ismeretlennel járó felfedezés izgalmát.

10. Ildefonso Cerdá Barcelona terve (1859), amelynek megfelelően terjeszkedett a város a későbbiek folyamán. Cerdá érintetlenül hagyta a régi középkori negyedet, míg az új területet négyszögletű háztömbökből álló hálós rendszerre bontotta fel. A házak magasságát az út szélességének megfelelő méretben szabályozta, miközben a monotóniát rapszodikusan kihagyott parkos területek tették változatossá. A legfontosabb csomópontokat átlós főutak keresztezik nagyszabású léptéket adva az új Barcelonának. A tervezőt követő nemzedékek és a telekspekuláció azonban eltért az előírásoktól, s az eredeti tervtől eltérően egyre magasabb házakat épített.

Új városformák

Az ezred év végén nem születnek új utópiák. Lehet, hogy lejárt az utópiák korszaka? A jelenlegi változásokat, a szuburbia centralizálási törekvéseit, a hagyományos városok dzsentrifikációját, a global city-k létrejöttét inkább kommentálták, utólag elemezték, mint megjósolták, vagy előre megtervezték volna. A jelenleg jelentős, a város fejlődését is érintő irányzat, az ekológiai mozgalom is inkább védekező jellegű. A nagy társadalmi elméletek bukásával együtt eltűntek a városi utópiák is. A jövőkép helyébe a múlt restaurálásának az illúziója lépett. Az álmodozások, a végletes megoldások helyett a valósághoz közelebb álló, kisebb léptékű, megvalósíthatóbb javaslatok kerültek előtérbe.
A mai városfejlesztési vitákat a rombolva újat építő és a meglévo, “történelmit” befagyasztani akaró törekvések huzavonája dominálja. Az ellentétes törekvések ellentmondásos városfejlesztést eredményeznek, hol az egyik irányzat ér el eredményt, hol az ellentétje kerül túlsúlyba. Nem csak a különböző irányzatokat képviselő épületek keverednek, vagy éppen egyesülnek egy épületben, mint a posztmodern esetében, de az épülettömegek és a kihagyott területek is vetekednek a helyért, a városkép, a városminta meghatározásáért. A következmény: hibrid megoldások keletkezése, egymásnak ellentmondó törekvések alkotásai egymás szomszédságában, vagy kombinációjában.
A történelmi Párizst körülölelik a hozzá csatlakozó peremvárosok új magas épületei. Lille új nevezetességét a Koolhas tervezte T.G.V. állomást és a szomszédos új iroda negyedet borotva élesen meghúzott határvonal választja el a történelmi várostól. A látogatók számára, a múzeumváros paradicsoma bent, s a felmagasodó irodák, áruházak, pályaudvar kint vannak. A két monofunkciójú hely közvetlenül egymás mellett. Ma már minden európai városra jellemző ez a kettősség, a tradicionális városrész és az új városnegyedek váltakozása. Más helyütt viszont a negyedeken belül jön létre keveredés, felváltva kerülnek újak és a régit utánzóak a foghíjak helyére. Igény van az újra, miközben a régit nem engedik lebontani. Amerikában az egy ideig népszerű posztmodern jelenthette volna a kettő kombinációját, ha nem lett volna kezdettől fogva hamis. Azonban a múlt jelzéseivel dekorált modernista épületek már meghonosodásuk előtt elavulttá váltak. A holnap városa mindenképpen a mai hibridet fogja örökölni.
A második világháború befejezése után még néhány utópista javaslat történt a városszerkezet felbontására. Az egyik az angol Archigram tagjainak a nevéhez fűződik, akik terveikben, különálló egységekre bontott épületeiket szétrakták a térben, majd a töredékeket nagy méretű csövekkel kötötték össze, fent a levegőben (Plug in City). Fragmentált világunk építészeti megfelelői. Elképzeléseik papíron maradtak, de terveik nem a véletlen szeszélyes termékei, hanem a város fragmentálódásának hírnökei. Mégis megvalósult példa is akad, Oklahoma City színháza, mely az Archigram szisztémáját követve épült fel. Egy másik elképzelés az olasz származású Paolo Soleritol való, aki Amerika déli államában, Arizonában megépült városát, a föld felszíne alá süllyesztett kupola/bunker formájú városát, Arcosantit, egy szakadék oldalába vájta be. Emilio Ambasz barlangházakat épít földbe süllyesztve Amerikában és földdel, növénnyel borított épületeket Japánban. Buckminster Fuller átlátszó kupolája helyett a természet takarója alá kell rejteni az építészetet? Menekülés az égbe vagy a föld alá?
A meglévő városszerkezet felbontására törekedett a dekonstrukció gondolatait követő Bernard Tschumi is, a párizsi Park de la Villettet tervezve. A park elődjére, a részben elbontott, részben meghagyott (XIX. századi Grand Halle) vágóhídi épületek területére új rendszereket helyezett: elsőként a “láthatatlan” négyszögű geometrikus hálót, melynek csomópontjait piros kockákkal (folie) tűzdelte meg. majd a tetőkből, hidakból, felüljárókból álló keresztet, s végül mindezeket átszelő, szabálytalanul hullámzó, lírai vonalvezetésű fasoros utakat. A megtartott régi és a ráfektetett újak, egymás kiegészítő rendszere bonyolult egészet alkot. A folytonosság megbontása, a fragmentáltság, a heterogén elemek, a centrum és a hierarchia hiánya, a lehatárolatlan, nyitott “rendszer”, mind az új típusú, bontott/összetett városkoncepcióra utalnak.
A terek és épületek újfajta kapcsolatára tett javaslatot Christian de Portzamparc is, aki Haussmann és Le Corbusier koncepcióin túllépve, a “harmadik város” korszakának a megvalósítását kezdeményezi (Portzamparc, La ville âge III. 1993; O. Mongin, Vers la troisieme ville?, 1995). Az első időszakra, a Haussmann korszakra, az utcarendszer és az általuk bezárt háztömbök a jellemzőek. Szerinte a középkori utcarendszer a klasszikus módosított formája, hiszen mind a két esetben a város szerkezetet a merev utcarend határozza meg. A második korszakot Le Corbusier munkásságával kapcsolja egybe. Le Corbusier “Plan Voisin”-jét, szemben az előző korszakkal, nem az épülettömbök közötti utcarend, hanem az üresen hagyott területeken szabadon álló objektumok uralják. A Portzamparc által javasolt harmadik várostípusra már nem az objektumok, s főleg nem az utcarend lesz a jellemző. A meglévő merev rácsos rendszer felbontása és a zárt háztömbök kinyitása révén, egybefolyó, nyitott térlabirintust akar formálni. Az új korszakot a jól definiálható térkompozíciók, a nyílt és intim terek sorozata fogja dominálni. Nem objektumokat kell elhelyezni a térben, írja, hanem a teret kell meghatározni épületek segítségével.
Ahol Leon és Robert Krier vagy Ricardo Bofill elképzelései jutnak érvényre ott minden bezárul. Az épülettömegek bezárják a tereket (R. Bofill: Antigone, Montpellier vagy Les Espaces d’Abraxas, Marne-la-Vallée). Velük szemben a francia Portzamparc, a belga Lucien Kroll (L. Kroll, An Architecture of Complexity ; Bio, psycho, socio, eco, 1997) feldarabolja az épületeket és kibontja a tereket a szorításból. A két ellentétes pólushoz tartozó építészek, eltérő javaslataik ellenére, egyben egyetértenek, elvetik a hagyományos utcahálózat rendszerét.
De mi lesz helyette? Ha nem az utcarend, akkor mi fogja össze a jövő városát? Mi lesz a közös nevező? A tegnapi város szerkezetét már nem lehet a mára megváltozott feltételekre ráhúzni. A holnapot csak a mai összetett, de hibrid városból kiindulva lehet elképzelni és kifejleszteni. De miért jelentené ez azt, hogy a város örökre hibrid marad? Vagy hogy a részek sem egymással sem az egésszel nem lesznek összhangban? Találunk-e olyan mai tendenciákat, amelyek a széteső városi rendszerrel szemben, ha nivellálódását nem is, de az ellentmondó elemek közötti közeledést előidézik? Az előző fejezetekből kiderül, hogy a szétszóródó részek között, a növekvő távolsággal arányos kohéziós erő is működik. Másfelől ugyanolyan jelentős, hogy a különböző városrészek szerkezeti eltérése, a külső övezetek csomósodása és a belső területek fellazulása révén csökken. De milyen mértékben?
Tudomásul kell vennünk, hogy mögöttünk az az idő, amikor szemmel könnyen áttekinthető volt a város. Ma már a TV, vagy egyéb kilátó tornyok is csak a belváros látására elégségesek. Hegyek, dombok magaslatai sem állnak mindig rendelkezésünkre. A város kinőtte a régi léptéket, a legtöbb esetben a szem semmibe sem tud belekapaszkodni. Különösen, ha föld alatt közlekedik, a metróban, vagy mint például Oklahoma Cityben és Houstonban, a belváros egészét egybekapcsoló föld alá süllyesztett folyosó labirintusban jár. S hasonlóan a nagy közlekedési artériák is, az autópályák, a gyorsvasút vonalai félig vagy teljesen földbe süllyesztettek, vagy a levegőbe emeltek. Csak a falakat, vagy a messzi tájat láthatjuk. Tovább nehezíti az összefüggő kép kialakítását, hogy a szemlélő gyakran autóban közlekedve lát, mozgásban fogja fel környezetét. Inkább az autópályák absztrakt, térképi leképzése marad meg az emlékezetben.
A képekkel elárasztott világban a látvány csak a részletekre vonatkozik. Az egészet nekünk kell összeállítani: emlékezetből, megtanultakból, absztrakt módon. Mint a földalattiban, ahol a látható állomások közötti sötétet az elképzelt képekkel kell helyettesíteni. Az egészet, a hálózatot csak gondolatban tudjuk összerakni. A város szövetét a tudatunkban kell megalkotni. Ehhez jelentősen hozzájárul, hogy környezetünkrol az ismeretek nagy részét, közvetve, az információs hálózaton keresztül, elsősorban a telekommunikációs eszközök segítségével kapjuk. Sajátos kettősség, hogy amilyen mértékben nő a beérkező kép/adatok száma, úgy válik egyre absztraktabbá közöttük a kapcsolat. De az absztrakt képalkotás is környezetünk részlet látványait adja össze, a sűrűsödő-ritkuló tömegeket, s a köztes ürességet. A teljes várost, mozaikokból csak képzeletünkben rakjuk össze.

11. Le Corbusier séma terve, “Une ville contemporaine” (egy mai város) három millió lakos számára (1922), Le Corbusier városát zöld terület, erdő és park dominálja, melynek középpontjában, magasépületekbe koncentrálta a lakosságot. A város hálós útrendszeren alapul, annak ellenére, hogy az utcákat nem a házfalak határozzák meg.

Gyors közlekedés – zéró autóforgalom

Két egymásnak ellentmondó jelenség uralja a közlekedés mai alakulását: az egyik a városok közötti tömegközlekedés felgyorsulása – elsősorban a gyorsvasút elterjedésének köszönhetően –, a másik, a belvárosokon belül a magánkocsik kitiltása és a sétálóutcák létesítése. Felgyorsulás és lelassulás egyszerre jellemző trendje a regionális városnak. Ezzel a región belül a távolságok időben zsugorodnak, míg a városmagon belül megnőnek. Másik sajátossága a közlekedésnek a legkülönbözőbb közlekedési eszközök, módok egymásmellettisége. A repülőtől a bicikliig minden eszköz használatban van. Remélhető, hogy idővel minden egyes eszköz ott kerül alkalmazásra, ahol a legalkalmasabb a forgalom lebonyolítására. Ezek az elképzelések. A sétálóutcák előnyei mellett lehet ágálni, a tömegközlekedési eszközök bevezetéséért ugyanúgy, de csak akkor fognak megvalósulni, ha a kivitelezés feltételei létrejönnek.
Egyelőre még a távolabbi, a második külső övezet vonz, s a lakosság a kiköltözés mellett dönt. A területi zsúfoltságtól mégsem szabadul meg, csak felcseréli a városon belülit az autópálya dugóival. Továbbra is áll, hogy újabb autósávok beiktatása nem válasz a bajokra, csak ideiglenesen csökkenti az autópálya forgalmát. Minden egyes újabb sáv még messzebb lakókat vonz és kapcsol a városközponthoz. Ettől az előbb még gyorsabb közlekedés a zsúfoltság miatt újra lelassul, az utazási idő meghosszabbodik, s a levegő ugyanolyan beszívhatatlan lesz, mint annak előtte. Változás csak akkor állhat elő ha megfordul a közlekedés iránya, kicserélodik a közlekedés eszköze, vagy egyesek már nem közlekednek. Milyen hosszú utazási idő, mennyi szmog, mekkora dugó fogja megállítani ezt a kivándorlási folyamatot? Amilyen mértékben a munkahelyek vidékre költöznek, s amilyen mértékben a vidék lakói a helyi munkahelyeket keresik fel, esetleg otthonukban dolgoznak, vagy a felgyorsult tömegközlekedést veszik igénybe, olyan mértékben könnyebbül meg az eladdig zsúfoltságtól szenvedő autópálya.
Napjainkban azonban még mindig hihetetlen mértékben növekszik a magánkocsik használata. A közlekedők nem mondanak le az egyéni megoldásról. Jellemző adatok: az Egyesült Államokban a lakosság több mint 60%-a, a kisbabákat is beleértve rendelkezik kocsival. Európában 2020-ra gondolják az 50%-os arány elérését, amelyet sokan már a teljes telitettségnek minősítenek (más számítások szerint 70% lesz az európai telitődés felső határa (R. Joatton, Les transports au future, 1996). A különbség Európa és az Egyesült Államok között az Európában jobban meghonosodott tömegközlekedésből következik. Ezenkívül az amerikaiak kétszer olyan nagy távolságot járnak be kocsijukkal egy év alatt, mint az európaiak, mert alacsonyabbak a benzinárak, nagyobbak a távolságok és mert a lakosság jobban ragaszkodik a magánautó használatához. Jellemző, hogy a szuburbiákból álló Houstonban négyszer annyi benzint fogyasztanak, mint az alig valamivel népesebb Párizsban.
Amennyiben néhány évtized alatt stabilizálódik az autópálya használata, akkor a holnapi konurbációkból leginkább ezek a szuburbián átvágó, hidakkal, rámpákkal megtűzdelt, sok esetben fölemelt, kígyózó autópályák lesznek láthatók. Az autópályához hasonlóan a gyors vasút is, állomásokkal, parkolóhelyekkel (“park and ride”) megtűzdelt közlekedési folyosókat formál. Ezeket az új útvonalakat már eleve a sűrűbben lakott területek mellé tervezték. Jelenlétük tovább fokozta a tömörülést. Így például a hollandiai Groningenben az új vasútállomás közvetlenül a meglévő városmag mellett épült fel, továbbfokozva a koncentrációt. Ugyanez történt Lille-ben is, ahol az új TGV állomás, a történelmi központ mellett a régi állomástól par száz méterre készült el. Az új állomást itt is követte egy új kereskedelmi- és irodanegyed felépülése. A közlekedési útvonalak a régió legfontosabb karaktert adó tényezői lesznek.
A belvárosi közlekedés viszont városfejlesztést akadályozó tényezővé vált, a forgalom már ma tetozött. A fejlett országokban a közlekedés területe a város egyéb funkicóinak a rovására bovült. Míg Shanghai felszínének csak 6,4 %-a van fenntartva a forgalom számára, addig Párizs területének 23 %-át és New York-nak 35 %-át emészti fel a közlekedés. Ennek ellenére is elégtelen a terület. A belváros utcái, az autópályák a munka végzéssel egyidőben bedugulnak. A külterületeken természetesen többet közlekednek saját kocsival, mint a belső városrészekben. Míg a Párizst körülvevő Ile-de-France-ban a helyváltoztatás 67 százaléka történik magánautóval, addig Párizs belvárosában csak 37 %-os az arány. Montréalban magában az utazás 50_%-a történik tömegközlekedési eszközzel, míg a külső területeken már csak 25_%-ban használja ki e lehetőséget a lakosság.
A munkahelyek és a lakások közelsége, vagy a zéró távolság, az otthoni munka, csak részben válasz a problémára, mert a lakosság egyre nagyobb mértékben közlekedik szabad idejében. Nagy-Britanniában a helyváltoztatásoknak csak egy harmada adódik munkába menetelből vagy hazatérésből, míg 22%-a vásárlásból, 24%-a szórakozásból, társadalmi érintkezésből. Franciaországban az utazásoknak kevesebb, mint a fele történik a munkahely és az otthon között (C. Lamure, Quelle automobile dans la ville, 1995). Hasonló adatokat találunk Németországra vonatkozóan is (Sabina Kraft, The Outskirts: mobility and urban project, EUROPAN4, 1995). Nemcsak a város szervezete, de a lakosság mentalitása is változik. Valamikor luxus cikk volt az autó, majd a munkába menetel elengedhetetlen eszköze, ma viszont újra a szórakozás, a pihenés vagy a vásárlás célját szolgálja.
Milyen lesz a jövő, ha az autós közlekedés csökkenésével még távoli perspektívában sem számolhatunk? Hong Kongban kétszintes utakkal próbálják elejét venni a dugóknak. A megoldás hasonló sorsra juthat, mint az autópályák sávjainak a szaporítása. Csak ideiglenes ír. Curtiba (a braziliai Parana állam fővárosa) vezetoi adminisztratív és telepítési rendelkezéseket vegyítve próbálták elejét venni a torlódásnak. A proximitás előnyeit próbálták érvényesíteni, s vegyes, lakó, dolgozó, vásárló és szórakozó övezetet hoztak létre a város közepén átvezető út mentén. Közben kényszerintézkedésekkel kizárólag a hétvégére redukálták a magánkocsik használatát a belvárosban. Svédországban magas parkolási árakkal és parkolók hiányával és büntetésekkel, valamint az útburkolatba beépített dudorokkal igyekeztek a magánkocsi közlekedést csökkenteni. Az Európai Unió kezdeményezésére 50 városban megrendezték 1998 szeptember 21-én a “Car Free City” napját, s lezárták a magánkocsik használatát egyes negyedekben. Egy napra, kis területre szóló kísérlet, amelyből nehéz általánosabb következtetéseket levonni, mégis egy kezdet, amelyet újabbak követhetnek. Ennek alapján a Le Carré Bleu építészeti folyóirat pályázatot írt ki az egyetemi hallgatók számára, amelyen tucatnyi egyetem vett részt. Az eredményes pályázók között budapesti együttes is szerepelt.
A téves közhit a szuburbiát vádolja a túlzott magánautó használatért. Pedig e hiedelemmel szemben a szuburbia már az autó elterjedése előtt kialakult, s a munkába menők egy ideig vonaton, vagy villamoson közlekedtek, és amit ma már elképzelni is nehéz, gyalog. A szuburbiák sorozatából álló Los Angeles is, az autóközlekedés tömegessé válása előtt jött létre, s a lakosok az akkor még létező villamoskocsira szálltak föl. Az autó tömeggyártása és az autópálya később jött az akut közlekedési igény kielégítésére. Megjelenése viszont felgyorsította a kitelepedést. A társadalmi igény kikényszerítette a megfelelő eszközök kitalálását, amelyek viszont visszahatottak. Társadalmi igény és a kielégítés módszerei kölcsönösen alakítják a fejlődést.
A regionális város kiköveteli az új közlekedési rendszerek kitalálását és meghonosítását. A gyorsvasutakat két évtizeddel ezelőtt kezdték el fejleszteni, elsősorban Japán és Nyugat-Európa néhány országában. Elsőnek Tokióban indult meg a Shinkansen gyorsvasút, melyet követett az európai “rapid” vonatközlekedés. Franciaországban, 1981-ben indították el az első TGV-t (Train a Grande Vitesse). A “rapid” vonatok sebessége szüntelenül gyorsul, a kezdeti 270 km/óra sebességet (Párizs és Lyon között) mára 320 km/órára fokozták. Az utasok száma a sebességgel együtt nő. A TGV-n utazók száma a hagyományos gyorsvonathoz képest megduplázódott. Napi 170 vonaton 23 millió utas közlekedik évente. Ehhez hasonlóan jön létre egymás után Európa nagy városait összekötő gyors közlekedés, a Londont Párizzsal egybekapcsoló Eurostar, az Amszterdam és Frankfurt közötti, vagy a Berlint Hamburggal összekötő Transrapid. Ez utóbbi 2000-ben már 400 km/ó sebességgel fog közlekedni.
A gyorsvasút melletti voksolás az utazási időtől függ. Két-három órán felüli utazási idő esetében hatékonyabb és kényelmesebb a magánkocsival szemben a gyorsvasút, míg négy óra vasúti út fölött a repülő. Emellett a vonaton eltöltött időt az utasok jobban ki tudják használni, számítógép mindenki előtt s a hordozható telefon a fülnél. Nincs elveszett idő. A vonat újra divatba jön. A városok központjában újraépülnek a vasútállomások.
A régióra kiterjedő gyors közlekedés hatása többrétű. Egyfelől lehetővé teszi, hogy munka miatt a régión belül ne kelljen a lakosságnak lakást változtatnia. A posztindusztriális társadalom emberének lakása egyhelyben maradhat. Stabilizálódhat a lakosság. Másfelől elősegíti a régión belüli közvetlen emberi kapcsolatokat, találkozásokat és könnyebbé teszi a termékek fizikai szállítását. Továbbá a gyors közlekedés hozzászoktatja a lakosságot, hogy más időléptékben és nagy kiterjedésben, régiókban gondolkozzék. A társadalom mobilitására utal Koolhaas, amikor kikerülhetetlen valóságnak veszi a mozgást, az egyre nagyobb sebességet, a múlékony modern életet. Az általa tervezett új Lille kereskedelmi és közlekedési gócpontjában (Eurolille), földalatti tereiben spirális autórámpák, egymást keresztező mozgólépcsők, egymás mellett sikló metró és TGV sínek, kanyargó autópályák, majd a megamall mozgólépcsőinek kaotikusan izgalmas világa a gyakorlatban is megvalósul. És Lille csak egy közepes nagyságú város. Az életvitel felgyorsult üteme a stabil otthon ellenpárja.
A gyorsvasút a tömegközlekedés újraélesztésének csak az egyik módja. Néhány évtizedig tartó szünet után, több városban visszaállítják a villamosközlekedést is. Strasbourgban negyven év után újra elindult az első villamos. Minden megalopoliszban kiépülnek, vagy bővülnek a metró vonalak, Varsótól Tokióig, Hong Kongtól Mexikó Cityig. Még a magánautó közlekedéséről hírhedt Los Angelesben is felépült a földalatti villamos első csonkja. Újdonság a városi bicikli utak kiépítése. Strasbourg bicikli útja már 80 kilométer hosszú, Freibourgban (Baden-Würtemberg) már 135 kilométer. A westphaliai Münsterben a helyváltoztatás 30%-a történik kerékpárral, míg Angliában 33%-os az arány.
A biciklisávokat követik a sétáló utcák, sőt zónák, amelyekből kitiltják a magánkocsikat. Párizs Montorgueil Saint-Denis negyedében már 20 hektárnyi területet adtak át nappali időszakra a gyalogosok számára. Milanóban 28 hektárt foglal el az a terület, amelyen belül megszigorították a kocsik használatát. Ezen belül csak az ott lakók és a kereskedelmet kiszolgáló kocsik (meghatározott időben) s a közbiztonsági, egészségügyi szervek számára engedélyezték a behajtást. Bécs belvárosában a fiákeren kívül a minibusz és a földalatti a közlekedés általános formája. Egyre újabb ötletek merülnek föl: az ingyen taxi, a kétféle kocsi alkalmazása a belvároson belül és külvárosban, a kombinálható üzemanyag használata (villamos áram a városban, benzin a lakott területen kívül), vagy az elektromos kocsik kizárólagos üzemeltetése a belvároson belül. Mindegy melyik megoldás marad az álom rovatban és melyik fog megvalósulni, a tendencia mindenképpen a belvárosok közlekedésének a lelassítása, a felszín “kocsitlanítása”. A megengedettnél magasabb szmog gyakorisága, a zaj, a kocsiközlekedésből adódó sérülés veszélye, az idegesítő robogás, a vizuális káosz mind kényszerít, hogy más megoldás után kutassanak. A városba vonzó tényezők növelése mellett sok múlik azon milyen mértékben tunnek el a város taszító, elmarasztaló jelenségei.
Amilyen mértékben a vidék képét egyre inkább az autópálya, a közlekedési vonalak uralják, mint Kaliforniában, úgy oldódik a belvárosban a közlekedési utcarendszer meghatározó szerepe. Bár elképzelhetetlen, hogy a pompát, hatalmat megtestesítő nagyvonalú felvonulási utakról, vagy az áttekintést biztosító világos rendszerű úthálózatról lemondjanak, mégis valószínu, hogy az egészségesebb, levegősebb, zöldebb, csendesebb, nyitottabb város utáni vágy olyan új városokat fog kialakítani, amelyekben az egymásba folyó utca/tér/park rendszer lesz a mérvadó.

12. Bernard Tschumi dekonstruktivista terve, melynek alapján épült fel, az Ourcq-i csatorna két oldalán, a párizsi “Le Parc de le Villette”. A terven jól látható a három egymásra fektetett séme, a bontást túlélő régi vágóhíd az új ipari múzeum épületével, a piros színű konktruktivista pavillonok (Folies) a hálós rendszer csomópontjaiban, és a fákkal övezett, kanyargó sétányok.

Közlekedés helyett telekommunikáció?

Az ezredév utolsó évtizedeiben általánossá vált az összeköttetés új módja, a telekommunikáció. A kapcsolattartásnak ez a módja már nem közvetlen és nem személyes. A két fél, az egymástól elválasztott két egység közé belép a hálózat. Az ember lehet a feltalálója, irányítója, ellenőrzője, kezelője és kiszolgálója az eszközöknek, de a kapcsolatteremtést a kommunikációs eszközök között a hálózat végzi el. Ahogy a termelési folyamatokban az embert az automatizált gépsorok helyettesítik, úgy lépnek az emberek helyébe, a kapcsolattartásban ma a telekommunikációs rendszerek. “A XXI. század a hálózatból fog állni. Az ember mozdulatlanul fog utazni, s ahogy a munka anyagtalanná válik, úgy jelenik meg a vállalkozás, virtuálisan mindenütt”, írja Denis Ettighoffer (D. Ettighoffer, L’Entreprise virtuelle). A szerző a jövő emberét “elektronikus nomád”-nak nevezi, aki elhagyta a termelés megszokott helyeit és a hálózatban él. A cybercity képét mások is úgy írják le, mint amiben a jövő embere, bárhol letelepedve, otthonából kiindulva elektronikus úton vándorol (M. Benedict, Cyberspace, 1991). Abszurd túlzás. A telekommunikáció lehetőségei megszédítették a buvöletében élőket.
A telekommunikáció távolságot kiiktató, helyhez kötöttséget csökkentő eszközeire már előző példákat is találunk. A távíró, a telefon, a rádió, a TV használata fokozatosan miden napi életünk részévé vált. A kibernetikával néhány tudós már az 1940-es években elkezdett foglalkozni, és a hatvanas években sor került a számítógépek kikísérletezésére. Mégis elterjedésük, csak néhány évtizeddel később, az általános igény kialakulása idején valósult meg.
Kérdés, hogy a telekommunikáció állandóan megújuló eszközei milyen fordulatot fognak előidézni a városok szerkezetében, illetve az urbánus életmódban? Számolhatunk-e azzal, hogy az új technika ugyanolyan jelentős változást fog létrehozni a városok fejlődésében, mint annak idején az öntözés (mezopotámiai városok), a hajózás (tengerparti városok), a lőpor feltalálása (várépítés), vagy a gépesítés (gyárnegyedek) okozott? Vagy ezektől eltérően, a legújabb telekommunikációs eszközök feltalálása és általános használata fel fog oldódni az utolsó 100 év számos újítása között, s hatására a város csak fokozatosan alakul? A telefon annak idején nemcsak helyettesítette a személyes találkozást, hanem elő is segítette. Bell első telefon beszélgetése közlés volt: “Mr. Watson – jöjjön be, szeretnék beszélni magával.” A telefon beszélgetések zöme (60%-a) ma is 5 percnél kevesebb ideig tart, feltehetően sokan azért veszik fel a kagylót, hogy megbeszéljenek egy találkozást. Minden egyes eszköz módosított az urbánus életen, megjelenésekor nagyobb mértékben, majd az újdonság varázsának elmúltával, kevésbé. Ezek a legújabb rendszerek a századunkban végbement kommunikációtechnikai fejlődés betetőzései, így rendkívüli a jelentőségük.
A telekommunikáció lehetőséget ad a munka és a lakhely újraegyesülésére. Középkori mintákra emlékeztetve – a muhely, a bolt lent, a lakás az emeleten –, egyre többen intézik lakásukból üzleti ügyeiket. Bár a két technikai tényező, a gyors közlekedés és a telekommunikáció egymásnak ellentmondó módon kapcsolja össze a munkát és a lakást, az eltérő fizikai távolságok – a proximitás és a messziség –, mégis azonos jellegű változást idéznek elő: a városi lakosság további szétszóródását. A ma embere elvben bárhol lakhat, az ember munkája, társadalmi és kulturális élete bárhol megvalósulhat. Elvileg, mert a gyakorlatban nem egészen ez történik.
Tény, hogy egyre többen dolgoznak otthon, vagy irányítják üzleti ügyeiket otthonukból, saját fizikai mozgásukat felváltva az eszközök mobilitásával. Jó néhány olyan foglalatosság létezik, amelyik lehetővé teszi az otthon és a munkahely összekapcsolását. Mindaddig, amíg a munkáját végző ritkán kerül kapcsolatba a megrendelovel, illetve az egyesített lakás és munkahely olyan helyen fekszik, amelyet a kliens szívesen felkeres, megvalósulhat az egyhelyben való élet. Mégis nem mindenhová megy el a megrendelő, a szolgáltatást, a termék jó részét ma is el kell vinni a vásárlóhoz, nem mindegy, hogy honnan, s hogy hová. Tömörülés a vásárló közelében együttes érdek, az eladóké, akik közösen akarják csábítani a vevőt, s a vevőké, akik egy helyen szeretnék minden szükségletüket beszerezni. Amíg, és ahol közvetlen kapcsolatra van szükség, addig ez a nagy területen szétszórt munkavégzés nem lesz általános.
A legnagyobb százalékban a felső káderek végzik a munkájukat otthonukban, jóval többen, mint a beosztottak (Franciaország felső kádereinek a 42%-a végzi munkáját rendszeresen otthonában és 31%-a esetenként). A javítómunkások, az ügynökök, ha nem otthonukból, akkor a kocsijukból, mobil telefon segítségével intézik ügyeiket. Az IBM-France 13 500 alkalmazottja közül 500 dolgozik otthonában és 2 000 a “nomád” utazó/dolgozó. Azonban az a nyolcvanas években kialakult elképzelés, hogy az ezredvégre az amerikai dolgozók nagyobbik százaléka otthonában fogja végezni munkáját, nem valósult meg (M. Castells, Informational City, 1989). Toffler 1990-re 15 milliót jósolt (A. Toffler, The Third Wave, 1980), de az Egyesült Államokban, 1993-ban csak 6,6 millió otthonában vagy otthonából dolgozót tartottak nyilván (W. Mitchell, City of Bits, 1995). Ezek a mai adatok messze a prognózisok alatt maradnak. Az otthoni munka inkább kiegészíto, inkább csak részleges, a gyerekekkel otthon maradó szülő kompromisszumos megoldása lett. Sok esetben nem valósult meg az egyesítés, annak ellenére sem, hogy a munka otthon elvégezhető lett volna. A közvetlen irányítás, ellenőrzés jogos vagy alaptalan igénye, a munkahelyek csoportosításának, a proximitásnak az előnyei, a személyes kapcsolattartáshoz való ragaszkodás, az otthoni élet figyelemelvonásától való félelem, a két hely elválasztása mellett ágál. A város szerkezetét az otthon végzett munka lazítja, de alapjaiban nem változtatja meg.
Pedig, ahogy az ember függetlenedik a helytől, s ahogy aki teheti, eltávolodik munkahelyétől, vagy viszi magával munkahelyét, úgy érvényesülhet, egyre erőteljesebben a lakhely kiválasztásában az egyéni szempont. Megnő a hely, a genus loci jelentősége. És a hálózaton csavargó ember az általa kiválasztott helyen legyökeredzhet. Az általa kiszemelt, kedvelt helyen, véglegesen. A mobilitás, paradox módon a helyhez kötöttséget erősítheti.
A telekommunikációs eszközök előnyeit és hátrányait különbözőképpen értékelték, illetve támadták jobbról is, balról is. Alvin Toffler idillikus képet rajzől az otthonos, elektronikus családi fészekről, amelyik a családot újra összefogja. A növekvő lehetőség, hogy nem kell házat változtatni ahhoz, hogy valaki munkahelyet változtasson, összetartóbb, szélesebb köru lakóközösséget alakíthat ki. Eddig Toffler elképzelése.
Ezzel szemben a baloldali kritika, a telekommunikációból származó veszélyekre figyelmeztet, amelyek a munkahely és az otthon, a térbeli és a jogi elválasztás megszüntetéséből következhet. A hosszú és rendszertelen munkaidőtől féltik a dolgozókat, s figyelmeztetnek, hogy a szétválasztás meg fogja akadályozni a munka feltételeinek a szabályozását, és ellenorizhetetlenné válik a munkaügyi szabályzat betartása. Az egyesítés megnehezíti, hogy a munka után elengedhetetlen pihenést a dolgozók élvezhessék. Azzal érvelnek, hogy az otthoni munka visszaviszi az asszonyokat a családi házba, a függésbe és a kevesebb képesítést igénylo munkakörökbe. Az otthonból elektronikus “sweatshop” lesz.
Az otthon végzett munka túlértékelésével függ össze a másik, a hatvanas-hetvenes években született be nem vált jóslat: a város kiüresedése, a központ eltunése. Melvin Webber “megjósolta” (M. Webber, The Post-City Age, 1968), hogy “először a történelem folyamán, a hegycsúcsán elhelyezkedve is lehetséges lesz intim kontaktust teremteni és valós időben, valóságos kapcsolatokat fenntartani az üzlettársakkal. Mindazok, akik a global kommunikációs hálózatba belépnek hasonló módon kapcsolódhatnak egymáshoz, mint ahogy az a metropoliszok régiójában napjainkban történik.” Mégis utólag el kellett ismerni, hogy a próféciák nem valósultak meg, mert “alábecsülték a meglévő minták inerciáját és az a valóság, amely a 80-as, 90-es években kialakult, sokkal összetettebb, mint ahogy azt előtte elképzelték” írja W. Mitchell, az MIT professzora (City of Bits), “az új technika nem determinálta, csak megengedte a szétszóródást”.
A digitális világ hívei közül sokan úgy gondolták, hogy az új kapcsolatrendszer demokratizálni fog, s jogegyenlőségen alapuló társadalmat fog létrehozni. A tapasztalatok azonban nem ezt igazolják, minden egyes újabb telekommunikációs, “demokratizáló” eszköz újabb kiváltságot, kizárólagosságot hozott létre. A gyakorlatban a telekommunikáció következtében tovább erősödött a metropolis magja, a legelőrehaladottabb és legdrágább eszközök vásárlását és használatát elsősorban a belvárosban és más üzleti centrumban székelő elit üzleti körök, nagyvállalatok és intézmények tudják megengedni maguknak. Rövid élettartamú beruházásokról van szó, amelyeket hamarosan még újabbak túlszárnyalnak, s amelyek ugyancsak kevesek tulajdonában lesznek, a belvárosokban (C. Boyler, CyberCities, 1996). Emellett a rendszer önmagát is gerjeszti, minden újabb eszköz további kapcsolatot provokál és így még több telekommunikációs módszert. A telefont követte a kábel nélküli szatelit kapcsolat, a mobiltelefon és a víziofon, a telefonkonferenciát pedig a videó vagy viziokonferencia, és megjelent a teleszerviz. A közvetlen emberi kapcsolatok helyébe lépő eszközök, a közvetett emberi kapcsolatok sokszorosodását eredményezik.
A központosítást elősegítő telekommunikáció azonban nem egy centrális hely kialakulását idézi elő, hanem a decentralizált centralizációkat, a sok centrumúságot. Ahogy minden egyéb, az előző fejezetekben már elemzett tényezők is a szétszórtságon belüli csomósodást készítették elő, úgy a telekommunikáció is, hasonlóan, egyidejuleg biztosítja a távolságok megnyújtását és az összehúzását. A telekommunikáció sem légüres térben alakul ki, hanem rátelepszik a már előzőleg kialakult gazdasági, városszervezeti és az infrastruktúrából adódó tömörülésekre. A hálózatok metszopontjai a történelem során kialakult településeken összpontosulnak.
A sok központúvá vált régiókban az összekötő vonalak jelentősége megnő. Ezeknek a kapcsolatoknak nagy része azonban láthatatlan, mint az égi közlekedés jelzetlen útjai, vagy a föld alá süllyesztett infrastruktúra, vagy mint a kábelbe bújtatott, illetve az éteren át sugárzott telekommunikáció. Bár a kiszélesedett kapcsolatrendszer fontos új jelensége az urbánus életformának, hatása a város szerkezetére az eszközök láthatatlansága miatt vizuálisan kevéssé érzékelhető.
Amennyiben az építészeti objektumok és a látvány várost szervező szerepe fokozatosan csökken, s amennyiben a várost összefogó kapcsolatok közül a láthatatlanok jelentősége megnő, akkor minek az alapján, milyen módon ítéljük meg a posztindusztriális társadalom városát? S ha a városról alkotott koncepciót, ma jobban, mint tegnap, a közvetlenül tapasztaltakon kívül az emlékképekből, a tanultakból, az előre elképzeltekből és a feltételezhetőkből csak gondolatban lehet összeállítani, akkor vagy bele kell nyugodnunk, hogy a városról csak fragmentált képet tudunk kialakítani, vagy a különböző időben észlelt jelenségek utólag egyesített képeinek szinkronjáról, absztrakt módon egyesített percepciójáról kell beszélnünk. A város úgy jelenik meg, mint amelyikkel a számítógép segítségével kommunikálunk. De úgy is, mint amelyiknek a kulturális élete, a hagyománya, az írott történelme megfogott s emléket hagyott, és amelyikről, annak mindennapi eseményeiről az újságok tájékoztatnak. A városról alkotott képet mentálisan alkotjuk meg. Az egyhelyuség helyébe belép a különböző időben, különböző helyen felfogott, különböző módon közvetített jelenségek gondolati egyidejusége. A holnap embere a közvetlenül megfoghatatlant összekapcsolja a város objektumaival és az aktívan átélt élményeivel. Ez a gondolati képalkotás azt is elősegíti, hogy nagy léptékben, regionális városokban tudjunk gondolkodni.

A virtuális tér

Bill Gates házának belső falpanelei nem egyszerű falak, hanem óriási videó ernyők, amelyek “semleges” állapotukban építészeti felületet szimulálnak, “aktivizálva” pedig elektronikus ablakai a szobának. A fal/ablak gombnyomásra, bármire “kinézhet”, a vetítő bármit a falra varázsolhat. Nézőjével azt hiteti el, hogy akárhol lehet, és bármit láthat. A képernyő/fal egy valahol meglévő valóság mását vagy egy digitális úton konstruált képet varázsol elénk. A szimulált fal helyettesíti a valódit, valami olyasmit prezentál, ami nem, de csak addig, amíg ki nem kapcsoljuk a videót, amíg fel nem gyújtjuk a villanyt, vagy amíg el nem bontjuk a vetített képet felfogó falat. Virtuális valóság, ami azonban csak akkor lehetséges, ha valamilyen fizikai, fal, ernyő stb. is jelen van. Minden szimulált csak valamilyen valóságos építészeti térben hozható létre, s minden esetben, még ha áttételeken keresztül is, valamilyen valóságot közvetít.
Mégis, radikálisan új élményben van részünk. A ma embere kiléphet megszokott körülményeiből, és a kibernetika segítségével egy nem jelen lévő, vagy éppen sehol sem létező világ látója lehet. A horizont kitágul, s a dematerializált közvetítő eszközök segítségével beléphetünk a virtuális térbe. Új dimenziók nyílnak ki előttünk, a virtuális tér a megszokott fizikai tér kiegészítőjévé válik. Még fontosabb, hogy ebbe a virtuális térbe beléphetünk, ebben mozoghatunk, sőt annak résztvevőivé válhatunk. Továbbá, hogy ebben a térben lévő tárgyakat, lényeket aktivizálhatjuk, és azokkal kölcsönösen befolyásolhatjuk egymást. Nézőkből résztvevőkké válhatunk. Egy újabb képzeletbeli és egyben átélt térrel bővül ki életünk.
Egyes szerzők azonban nem kiegészítésről, hanem helyettesítésről írnak. A philadelphiai egyetem tanára, Christine Boyer cyberspace alatt olyan elektronikus teret ért, amelyik a számítógép, illetve a televízió képernyőjén megjelenve lehetővé teszi, a városi tér és az urbánus tapasztalat felváltását a látszólagossal. Szerinte a képernyőn megjelenő CyberCity esetében nem vagyunk képesek különbséget tenni a média által manipulált tapasztalat és a valóságos között. A kép helyettesíti a közvetlen élményt, mert az eltűnő, darabjaira széteső, hézagokkal és ürességekkel teli városban, a valósból már nem lehet kiindulni (C. Boyer, CyberCities). Mindez addig igaz, amíg a képernyőt nézzük. És utána?

13. Ábrák Christian de Portzamparc “La ville Âge III.” (a város harmadik periódusa) című könyvéből. A rajzok a szabad háztömbökből álló nyílt utca elvére utalnak.

Vannak, akik úgy gondolják, hogy miután a mai információs világban tapasztalataink nagy része a telekommunikáció segítségével jut el hozzánk, a környezetünkről kapott közvetlen információk kérdésessé válnak (M. Benedict, Cyberspace, 1991). A képernyőn megjelenő látszólagos manipulálása, a valós vegyítése a virtuálissal, ítéleteinket a valóságról elbizonytalanítják. A virtuális tér megadja a lehetőséget, hogy megsértsük a természet törvényeit. Ezért szerinte még magának a valóságnak a definíciója is kétes és vitatható. Az amerikai építész/kutató Marcos Novak “liquid architecture”-nak nevezi a virtuális teret, amely alatt nem egyszerűen a terek manipulációjára gondol. Liquid architecture alatt az anyagtalanított, gondolatokkal és poétikával teli építészetet ért, amely nem elégszik meg a térrel, a formával, a fénnyel és a valós világ összes aspektusával. Erre az építészetre az absztrakt elemek közötti fluktuáció a jellemző (M. Benedict, Cyberspace; M. Novak, Transmitting Architecture, 1997).
W. Mitchell könyvében (City Bits) a több ezer éves építészettel szemben olyan új feltételekről ír, amelyek lehetővé teszik, hogy az ember elektronikusan kiegészített, újraformált vizuális testével, valahol a távolban, vagy a sehol sem létező virtuális térrel kiegészített környezetben érezhet és cselekedhet. Az építészeti tér és a cyberspace, egymásrahelyezett, összefonódó és komplex módon hibrid. Azt hangsúlyozza, hogy a cyberspace, a digitális információ felbomlasztja a tradicionális épülettípusokat. Az egyik ismert forma a másik után eltunik. Már nem a környezet kiegészítéséről, hanem a létező építészeti keretek szertefoszlásáról ír.
Mitchell nem veszi figyelembe, hogy a virtuális létezését csak a fizikai valóság teszi lehetővé, még akkor is, ha valaki belép a cyberspace-be, vagy ha valaki fejére húzza az audio-vizios bukósisakot (Head-mounted stereo display). Sőt akkor is, ha az ember egybe van kapcsolva az automatikus távirányítóval (robotic effector) és az audió-vizio érzékel eszközzel (sensor), s ez utóbbi össze van kötve a számítógép ellenőrzése alatt álló mozgást és erőfeszítést jelzo készülékkel, hogy az ember rezonáló, robotszerű partnerré váljon a virtuális térben. Az élő ember virtuális mása segítségével, fizikailag részt vehet mindabban, ami a virtuális térben történik, legyen az síelés, szeretkezés, üzleti tárgyalás, vagy ha éppen arra kerül a sor, kezet rázhat üzlefelével a tárgyalás végén, s mindezt mint saját közvetlen élményét élheti át.
W. Mitchell szerint fel kell tételezni azt a pillanatot, amikor minden személyes elektronikus eszköz – a fejhallgatós zenegép, a mobiltelefon-készülék, a hívókészülék, a diktafon, a személyes digitális eszköz (Personal Digital Assistant, PDA), a radiomodem, a számítógép, az ember helyzetét térképen regisztráló szerkezet (Loran positioning system), a felfogó szemüveg (smart spectacles), a videos távolirányító eszköz, az adatokat közlő kesztyu (data glove), az elektronikus kocogó cipo, amelyik számolja a futó lépéseit, és figyelmeztető jelzéseket ad le ha kocsi közeledik, az orvosi megfigyelő berendezés, a pacemaker és minden más, amelyet valaki hord, vagy esetenként hordhat – észrevétlenül illeszkedik a drótnélküli testhálóhoz. Lehetővé válik, hogy az összes felsőrolt eszköz, mint egy integrált rendszer muködjön, s az ember bekapcsolódhasson az egész világra kiterjedő digitális információs hálózatba. Ezeknek az eszközöknek köszönhetően, például az idegen városon keresztül futó kocogó, eltévedve is, “PDA”-jén rögzítve a megtett utat, “Walkman”-jére hallgatva visszairányíthatja magát hoteljéhez (W. Mitchell, City of Bits).
Az új technika valóban hihetetlenül megnöveli a lehetőségeket, kiszélesíti a dimenzióikat, de csak részben és ideiglenesen. A virtuális kirándulásnak vége, visszatérünk környezetünkbe és földi időbeosztásunkhoz, hogy megpihenjünk, hogy folytathassuk megszokott életünket, hogy közvetlenül elfogyaszthassuk ételeinket, aludjunk, szeretkezzünk, élvezhessük a természet és társadalom által felkínált egyéb lehetőségeket. A valós és a látszólagos keveredése nem napjaink újdonsága, az olvasás során minden esetben közvetett élményben volt részünk, a film prezentálta világot is átéltük, a szimuláció elektronikus kapcsolat nélkül is muködött. A változás a technikai lehetőségek bőségéből adódik, amelyek a legkülönbözőbb napi tevékenységünk során beleavatkoznak életünkbe. Mégis a szimuláció mindig csak szimuláció marad. Az ember különbséget tesz a közvetlenül átélt és az áttételeken át közvetített élmény között.
Kétségtelen, hogy a telekommunikációs kapcsolatrendszer változtat az építészeten. Ez a változás elsősorban a ma meglévő épületek funkcióit és így annak formáit fogja érinteni. A könyvtár tároló tere, a könyveket lemezre másolva jelentősen redukálható. Az olvasás az otthoni képernyő segítségével is biztosítható. Mindez új típusú könyvtárat követel. Mégis valamiféle, talán kisebb könyv/lemez tárolótérre mégis szükség lesz, a könyvtár és az olvasó tere mégsem tunik el. Átalakulhatnak a kórházak is. A központi kórházak helyett különböző specializált kutató intézetek jöhetnek létre, amelyek a beteget elektronikus eszközök segítségével távolról is vizsgálhatják, s a betegség kórokozóit analizálhatják, s a beteget szemtől szembe vizsgáló orvosnak a telekommunikációs eszközök segítségével diagnózist adhatnak. A mentőkocsik hasonlóan kapcsolatba léphetnek messze fekvő kórházakkal, sőt az is elofordulhat, hogy az operálást vezető orvos sem lesz szükségszerűen ugyanabban a szobában, sőt városban. Mindez lehetővé teszi, hogy az eddig messze lévő specialistát a telekommunikációs eszközök segítségével közel hozzák a beteghez. Mindehhez hasonlóan változnak a színházak, a fegyházak, az oktatási intézmények, a bankok, az irodák, az áruházak funkciói, s így az épületek mérete, formája, belső kapcsolatrendszere, helye is változni fog (W. Mitchell, City of Bits). Mégis az épületek maradnak, s a város, módosulva bár, de tovább él.
A cybercityk jövőjével, a telekommunikációs hálózat fejlődésével, a virtuális valósággal foglalkozó egyes gondolkodók úgy tekintik az új technikát, mint amelyik kiiktatja a meglévő életformát és az azzal járó építészetet, elfeledkezve arról, hogy a virtuális valóság is emberi tapasztalat, élménygyujtemény leképzett anyaga. Az információs rendszerek terjedésével megnő az információval foglalkozók építészeti térigénye. Másrészt nem lehet számításon kívül hagyni az ember igényét a közvetlen tapasztalatokra. Színházba, operába nemcsak az előadás miatt mentek el a nézők, a színházi bokszok a társas élet gócai voltak. Enni, inni, otthon is lehet, olcsóbb is, még is tömöttek a bárok, a kávéházak és az éttermek. Bár a Sears katalógust megszüntették, s a helyébe belépő utód, a “digitális mall”, a legizgalmasabban tálalt videokatalógus sem fogja megakadályozni azt, hogy az emberek az árut nézve, tapogatva, szagolva, az eladóval beszélgetve vásároljanak. Sporteseményt is lehet TV-én nézni, mégis elmennek a meccsre a sportrajongók. A TV is csak egy időre tartotta otthonában a lakosságot, hogy kis idő múlva a mozi reneszánszát érjük meg. Ma a múzeumok, kiállító-helyiségek előtt hosszú sorokat látunk, pedig csodálatos muvészeti könyveket lehet beszerezni a szomszédos könyvesboltban. Az ember továbbra is keresi a közvetlenül átélhető, látható, hallható és ízlelhető élményeket. Ez az igény továbbra is fenntartja a várost.

14. Lucien Kroll, Lycee Hqe (Calais, Franciaország) középiskola átfogó terve. A komplexum, a maradandó, a hozzáadott és az elvett épületrészek kombinációjából keletkezett.

Az emberek továbbra is ragaszkodnak az együttléthez. A munkakapcsolatokon túl, a megnövekedett szabadidő, a nagyobb anyagi lehetőségek, az állandó képzés igénye, a könnyedén legyurt távolságok, a nagy területet átfogó gondolkodásmód, mind személyes kapcsolatokon alapuló életformát követel. Bár az emberek saját házukban elszigetelve élnek, mégis, vagy éppen ezért többet látogatják egymást, egyre inkább akarnak együttes akciókban, közös sport, kulturális és szórakoztató eseményeken részt venni. Az audiovizuális média nemcsak passzív szórakozásra nevel, hanem aktivizál is. Ma a lakosság a széthúzott város egész területét belakva él. A virtuális tér új dimenziókat nyit ki elottük, kiszélesedik vele magányos otthonuk. Mindez nemcsak otthonmaradásra ösztökél, hanem elősegíti a találkozás területeinek a kiszélesítését, az építészeti tér kiterjesztését. Életünket továbbra is a hagyományos városhoz hasonló, de hallatlan mértékben kiterjedt városokban fogjuk élni.
Nem igazolódik be az a feltételezés, hogy századunkban a város eltűnik, mert az az új városforma, amelyet regionális városnak nevezhetünk, a hagyományos várostól eltérő jellemzők ellenére is ellátja a várostól elvárt, megszokott feladatokat. Ezért inkább a város típusváltásáról beszélhetünk. Az új város szerkezete, formája más, lakóinak életformája változott – mint ahogy annak előtte is annyiszor –, mégis az új, a réginél sokkal kiterjedtebb területen, újfajta mobilitással, betölti a hagyományos város komplex szerepkörét.
A mai sebesen változó világban, aszinkronban, fázis eltolódással alakulnak a nyugati és a fejlődő világ városai. Egyes városok most kapcsolódnak be az ipari társadalom urbanizációs folyamatába, míg másokat már a posztindusztriális társadalom hozott létre. Az általánostól való eltérések a globális világgazdaságba való utólagos bekapcsolódásból, a lassúbb érlelési időből, s a továbbélő múlt ma is ható erejéből egyaránt adódhatnak. Tiszta várostípusok csak papíron léteznek. A mai, különböző eredetű várostípusok mégis közelítenek egymáshoz.
Bár az új regionális városok magukba olvasztják terjeszkedésük útjába eső településeket, községeket és a hagyományos városokat egyaránt, mindez mégsem jelenti azt, hogy nem lesznek kívül maradók, s hogy közöttük ne találnánk rá a legkülönbözőbb települési formákra. Semmi nem utal arra, hogy egyetlenegy városfajta fogja uralni a jövőt, még akkor sem ha a jövő városának legjellegzetesebb formája az egyre nagyobb területeket összeszövő, régiókat magába foglaló várostípus lesz.

1999. július