Colin McGinn

Analizáljuk Freudot

Az a tény, hogy két Freud ihlette kiállítás is volt mostanában New Yorkban -- Freud: konfliktus és kultúra címmel a Zsidó Múzeumban, amelyet a Kongresszusi Könyvtár szponzorált, és a Szürrealizmus: két privát szem, a Nesuhi Ertegun- és a Daniel Filipacchi-gyűjtemény a Guggenheim Múzeumban --, azt sugallja, hogy Freud ma is jelentős érdeklődésnek és megbecsülésnek örvend. Mindkét kiállítás a lehető legnagyobb vizuális hatással igyekezett közvetíteni a freudi eszméket -- a szürrealisták esetében ez nyilvánvaló, de elmondható a Kongresszusi Könyvtár anyagáról is, amelyben voltak filmrészletek, házi filmfelvételek magáról Freudról, bemutatták a rekonstruált dolgozószobáját, és láthattunk művészi leleménnyel megalkotott összeállítások Freud jellegzetes elméleteiről.
Freud hatása valójában mindig nagyobb volt a művészetekben, mint a tudományban. A szürrealista kiállítás persze nem is próbálta megítélni Freud elméleteinek helytállóságát, és a képek (Magritte, Dali és mások alkotásai) nyilvánvalóan rendelkezhetnek művészi értékkel a freudi elmélet igazától függetlenül. A Freud: konfliktus és kultúra kiváltott némi előzetes vitát, főként azért, mert egyesek a freudi eszmék lelkes védelmét látták benne, s így a kiállítást kísérő kötetet kiegészítették Freud néhány újabb bírálójának esszéivel.
Ez a kis összezördülés azonban csak a legújabb volt a pszichoanalízisről folytatott viták történetében, amelyet Freud legközelebbi kollégái közül kezdtek el jó néhányan, és a freudi életmű bizonyára még számos évig marad vitatott. Két élesen ellentétes kép létezik ugyanis Freud mint gondolkodó és újító rangjáról. Ki volt Freud: bátor és ragyogó tudós, aki szembeszáll az ortodox gondolkodással, és emiatt rágalmak kereszttüzébe kerül, vagy egy minden tudományos hitelt nélkülöző, hibbant kultusz becstelen alapítója? Vagy az igazság e két szélsőség között van?
Semmilyen érdekem nem fűződik hozzá, hogy így vagy úgy válaszoljak erre a kérdésre. Mint a XX. század megannyi más gyermeke, én is a kultúrából szívtam magamba a freudi tanokat, és tizennyolc-húsz éves koromban lenyűgöztek Freud írásai. De sohasem jártam analitikushoz, és, eltérően sok más filozófustól, sohasem foglaltam állást nyomtatásban Freud elméleteinek igazáról. A Freud: konfliktus és kultúra kiállítás jó alkalmat kínált számomra, hogy kritikus szemmel újraolvassam Freud életművét. Ami itt következik, az Freud eszméinek -- reményem szerint -- elfogulatlan nézőpontból való értékelése.

1.

Hogy megértsük azokat a gondolati újításokat, amelyeket Freud az emberi tudat tanulmányozásába bevezetett, először azt kell megértenünk, általában hogyan magyarázzuk az emberi viselkedést, Freud magyarázó struktúrái ugyanis alapvetően ennek az általános magyarázatnak a kiterjesztései. Hétköznapi pszichológiai szemléletünk a motiváció fogalma -- a vágy, az akarat, az óhaj, az indíték -- körül forog. Akkor értünk meg egy cselekedetet, ha tudjuk, mi motiválta. A cselekedetek indítékai rendszerint világosak, mivel maga a cselekedet általában jelzi az indítékot, ami kiváltotta. Miért fizetek a pénztárosnak a szupermarketben? Hogy vehessek ennivalót, amit majd elfogyasztok. Általában azért cselekszünk, hogy kielégítsük manifeszt vágyainkat. Néha a cselekvés indítéka homályos lehet, mondjuk, ön azt látja, hogy lázasan kutatok egy fiókban, és nem tudja, hogy egy halom pénzt hagytam ott, amit most nem találok. Az indítékok belső lelki állapotok, amelyek cselekvést váltanak ki, illetve megadják a cselekvés értelmét; a cselekvést az őt kiváltó indítékok fényében látjuk racionálisnak.
Világos, hogy rengeteg különféle indítékunk van, és ezek alkotják mindannak a magyarázatát, amit teszünk. A cselekvés alapvetően vágyak kielégítésére irányuló próbálkozás. Mi több, rendszerint tudjuk is, hogy mik az indítékaink egy-egy adott cselekvés esetében: öntudatos lények vagyunk, átlátjuk a belső lelki állapotokat, melyek mozgatnak bennünket. Egyszóval jelentős mértékben értjük önmagunkat: magyarázatot tudunk adni saját cselekedeteinkre, egyszerűen azért, mert tisztában vagyunk az indítékainkkal. Azt mondjuk: ezek az indítékok tudatosak. Különleges tulajdonságunk ez: a tárgyak -- mondjuk, a bolygók vagy a növények -- nem tudják, mi az bennük, ami azt okozza, hogy úgy viselkedjenek, ahogy viselkednek. Természetesen nem ismerjük a teljes magyarázatát mindennek, amit teszünk. Mindannyian voltunk már úgy, hogy megmagyarázhatatlan módon elfelejtettünk vagy elvesztettünk valamit, és ilyenkor feltételezhetjük, hogy ebben szerepet játszanak valamilyen tudattalan folyamatok. De rendszerint ismerjük cselekedeteink pszichológiai magyarázatának központi magját. Motivációs önismerettel rendelkezünk.
Az ember pszichológiájáról alkotott freudi elmélet lényegi eleme, hogy tudatunknak ez a két vonása -- az indítékok létezése és az, hogy tisztában vagyunk velük -- szétválhat, azaz működhetnek olyan indítékok bennünk, melyeknek nem vagyunk tudatában. A motiváció és az öntudatos megértés szétszakításával Freud radikálisan kiszélesítette a motiváció alapú magyarázat területét. A freudi tudattalan olyan indítékok tárháza, amelyek magyarázzák a cselekvéseket és értelmet adnak nekik, de nem részei az egyén öntudatának. Az élmények három olyan fő fajtája van, ahol Freud alkalmazza a motiváció alapú magyarázat e kiterjesztését: az álmok, az elszólások vagy elvétések, amiket Freud parapraxisnak nevezett, és a neurotikus tünetek.
Ezek mindegyike esetében Freud ismételten arról beszél, hogy értelmet ad olyan jelenségeknek, amelyek különben értelmetlennek tűnnek -- azaz nem szolgálják a cselekvő egyén semmilyen felismerhető indítékát. Amikor megvizsgálunk egy álmot, egy elszólást vagy egy neurotikus tünetet (mint például a kényszeres hajmosás), gyakran nem vagyunk képesek felismerni semmilyen motivációt, melyet ezek szolgálnának -- semmilyen vágyat, mely kielégülne általuk. Értelmetlennek, véletlenszerűnek, haszontalannak tűnnek. Az egyén, akivel ezek előfordulnak, ritkán képes olyan indítékot megnevezni, amely ezeket a furcsa jelenségeket kiválthatja. Freud fő tézise szerint ez csak felszínes látszat: valójában itt is vannak indítékok, amelyek tökéletesen megmagyarázzák ezeket a látszólag kaotikus eseményeket, csak éppen ezek az indítékok az egyén számára láthatatlanok. Freud lényeges megállapításai ebből az alapvető feltevésből -- a motiváció alapú magyarázat univerzális érvényességéből -- fakad. És nézetem szerint a gyengeségeik és valószerűtlen elemeik erre a kezdőpontra vezethetők vissza. Ráadásul ez olyan hipotézis, amelyet Freud sohasem vont komolyan kétségbe; számára egyszerűen nyilvánvalónak tűnt, hogy mindig van valamiféle racionalitás az emberi cselekvésben. Ebből fakad központi vezérlő elve, hogy a vágyteljesítés áll minden lelki folyamat gyökerében.

Nézzük meg Freud álomelméletét. Ez egy sor szorosan egymáshoz kapcsolt állításból áll. Az alvás a világból való vágyott visszahúzódás. Arra vágyunk, hogy megóvjuk az alvást a belső és külső zavaroktól. Az álmok funkciója az alvás védelme. Freud azt írja:

Az álmodóban alvás közben evésszükséglet jelentkezik, pompás lakomáról álmodik, és alszik tovább. Természetesen választhatott aközött, hogy felébred és eszik, vagy pedig folytatja az alvást. Ő az utóbbi mellett döntött, s éhségét az álmával elégítette ki. Legalábbis egy időre: ha az éhség nem szűnik, mégiscsak fel kell majd ébrednie.
Vannak vágyaink, melyek megzavarhatják alvásunkat, és álmaink, amelyek révén fantáziánkban kielégíthetjük ezen vágyainkat, anélkül hogy felébrednénk. Nem mindig nyilvánvaló azonban, hogy mi az a vágy, amit az álom kielégít. Ezért az álom magyarázata csak úgy lehet sikeres, ha a vágy tudattalan, s nem derül ki nyilvánvalóan az álom tartalmából. Az álomnak tehát kell hogy legyen latens (lappangó) és manifeszt (nyilvánvaló) tartalma.
De miért kell ilyen megkülönböztetést bevezetnünk az álmok tartalmát illetően? Freud szerint azért, mert egyes vágyak -- szexuális természetük miatt -- visszataszítóak az egyén éber tudata számára. Az álmokban tehát az ilyen tabu jellegű vágyak elfojtása részben megszűnik, kicselezzük a lényünk részét képező „cenzort”, és a vágy eltorzult, szimbolikus formában kielégül. Az álmoknak tehát szimbólumokkal kell helyettesíteniük az elfojtott szexuális vágyak tárgyait. Ezek a vágyak a gyermekkorból erednek, a mostanra biztonságosan -- legalábbis az idő nagy részében -- elfojtott élmények időszakából, és annak az időszaknak a szexuális érzéseit tükrözik. Az álmok tehát lényegében az elfojtott gyermekkori vágyak eltorzult kielégülései.
Az egész elmélet mögött ott van az a feltételezés, hogy az álmok minden esetben vágyteljesülések, olyan cselekedetek, amelyek mögött indítékok rejlenek -- mondjuk az, hogy valaki szeretne szexuálisan együtt lenni az anyjával. Egy álom „értelmezése” ennek a tudattalan indítéknak a megértését jelenti. Csakhogy ez az elmélet egy sor kényelmetlen kérdést vet fel. Miért ébresztenek fel minket néha az álmok, amikor funkciójuk az alvás védelme? Hogyan lehetséges, hogy egy álom kielégíthet egy olyan vágyat, amely elvileg megzavarhatná az alvást, anélkül, hogy ténylegesen tenne valamit e vágy -- mondjuk, az éhség vagy a szexuális felajzottság -- kielégítése érdekében? És mi a helyzet az oly gyakori szorongásos álmokkal, amelyekben valami olyan jelenik meg, amitől félünk, nem pedig olyasmi, amire vágyunk?
Mindezen kérdések mögött Freudnak az a meggyőződése rejlik, hogy minden esetben a vágyteljesülés ad magyarázatot az álmok tartalmára: először is az alvás vágya az, ami miatt az álmok keletkeznek; az álmok állítólag kielégítik a vágyakat oly módon, hogy vágyteljesítő fantáziákat alkotnak; és tudattalan vágyaknak kell megbújniuk még a legnyilvánvalóbb szorongásos álom mögött is. De Freud ezen állításai közül egyik sem igazán hihető. Bizonyos, hogy tudunk aludni álom nélkül -- gyakran tesszük is --, úgyhogy aligha van szükség álmokra az alvás fenntartásához (vagy netán akkor, amikor nem álmodunk, a kielégítetlen vágyaink valamiféle nyugalomba révednek?). Álmokra szükség lehet a lelki egészségünk fenntartásához, de nem azért, hogy magát az alvást lehetővé tegyék. Fura azt feltételezni, hogy pusztán egy vágy beteljesüléséről álmodni e vágy beteljesítésének módja lenne. Ha egy kiadós tálról ábrándozok, akkor nem hogy szűnne az éhségem, hanem még éhesebb leszek. És a szexuális ábrándozások nem még jobban fellobbantják-e a szexuális vágyat, ahelyett hogy eloltanák? Egy vágy kielégüléséről álmodni nem ugyanaz, mint azt mondani, hogy az embernek álmában kielégül a vágya -- mint ahogy nem leszek Jézus Krisztus sem, hiába hiszem, hogy az vagyok.

Meg különben is, miért kell ragaszkodni hozzá, hogy valamennyi álom vágyteljesítés, amikor pedig világos, hogy nagyon sok nem az? Az ehhez való makacs ragaszkodás vezet a tudattalan vágyak, az álomszimbolika meg a többi utáni hajszához. Miért nem lehet egyszerűen elfogadni, hogy egyes álmokban tudatos vágyak jelennek meg, más álmokban meg tudatos félelmek? Az ember álmodhat arról is, hogy átmegy egy vizsgán, meg arról is, hogy megbukik. És lehet sok homályosabb álma, melyek viszonya az álmodó éber életéhez és múltbeli élményeihez korántsem világos. Miért van az, például, hogy gyakran azt álmodjuk, elhasalunk egy sok-sok évvel ezelőtt letett vizsgán? Lehet, hogy jelenlegi szorongásunk összekapcsolódik egy korábbi szorongó állapotunkkal?
De miért kellene sok álmunk rejtélyes természetét annak bizonyítékaként felfognunk, hogy rejtett vágyak teljesülnek bennük? Igaz, máskülönben fel kellene adnunk azt a tézist, hogy az álmok funkciója az alvás fenntartása vágyaink teljesítése révén; de hát nem épp most találtunk egy világos ellenpéldát erre az elméletre az egyszerű szorongásos álmok formájában? Freud elmélete olyan pszichikai egységgel ruházza fel az álmokat, amely egyszerűen nem létezik.
Továbbá, miért olyan gyenge az elfojtás mechanizmusa alvás közben, és miért olyan erős akkor, amikor ébren vagyunk? Azt gondolnánk, hogy egy hatékony elfojtási mechanizmus egyszerűen teljesen lezárná a tudattalant a tudat előtt; erre alvás közben rejtélyes módon lazul a szorítása, és átenged olyan anyagokat, amelyek egyébként el vannak fojtva. Netán a cenzor maga is elszunnyad, amikor alszunk, és átenged olyan vágyakat, amelyek egyébként lefülel és tilt?
Ez a probléma megint csak azért merül fel, mert Freud feltételezi, hogy minden álom mögött kell lennie egy vágynak, s emiatt aztán azt is feltételeznie kell, hogy vannak tudattalan vágyak, amelyek részlegesen manifesztálódnak az álomtartalomban. Nem arról van szó, hogy az álmok kifürkészhetetlen módon elvezetnek minket a tudattalan eszméjéig; inkább kényszerűen el kell fogadnunk ezt az elméletet, amint azt a feltételezést választjuk kiinduló pontnak, hogy minden álom mögött kell lennie egy motiváló vágynak, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. Nincs szükségünk tudattalanra, hogy értelmezzünk egy szorongásos álmot, ha elfogadjuk, hogy ez az álom ténylegesen arról szól, amiről szólni látszik, azaz valamiről, amitől félünk vagy féltünk valamikor, például egy vizsgáról. A félelmek ugyanúgy csapnak le tudatunkra alvás közben, mint amikor ébren vagyunk; a szorongásos álmok ennélfogva nem valamilyen rejtett vágy kielégítésének módjai -- egyszerűen csak a tudatot uraló félelem fejeződik ki bennük.
Vegyük az állatok álmait: Freud feltehetően nem tekinti úgy, hogy ezekben elfojtott gyermekkori szexuális vágyak jelennek meg, akkor tehát mind arról szól, hogy az állat tudatos vágyai csodálatosképpen kielégülnek? Világos, hogy nem erről van szó: egy alvó kutya viselkedéséből világosan kitetszhet például az, hogy valami olyanról álmodik, amitől fél, és butaság lenne azt feltételezni, hogy ez csupán manifeszt álomtartalom, amely annak a tudattalan vágynak az álcázását szolgálja, melyet a kutya álmában kielégít. Miért ne lehetne ez igaz ránk, emberekre is? És megint csak emlékezzünk rá, hogy amennyiben elfogadjuk az álmok sokféleségét, megszűnik a tudattalan szükségessége; magukban az álmokban semmi sincs, ami arra kényszerítene minket, hogy elfogadjuk a tudattalant és annak elfojtási mechanizmusát. Freudnak egyszer azt mondta az egyik páciense, hogy szorongásos álma volt: egy olyan dologról álmodott, amit nagyon szeretne elkerülni, úgyhogy Freud vágyteljesüléses álomelmélete bizonyára téves. Mire Freud azt felelte, hogy az illető hölgy azért álmodta ezt, hogy megcáfolja az elméletét, vagyis az a tudattalan vágya fejeződött ki, hogy kellemetlen helyzetbe hozza a terapeutáját. Mondanom sem kell, ez nem valami hathatós érv arra, hogy az álmok mindig tudattalan vágyak kielégítését jelentik.

A freudi tudattalant nem szabad összekevernünk sem a tudatelőttessel -- ez utóbbi szóval jelölte az olyan lelki jelenségeket, mint például azok az emlékek, amelyek pillanatnyilag nincsenek a tudatban, de szükség esetén előhívhatók --, sem azzal a tudattalan mentális munkával, mellyel a mai kognitív tudomány operál, azzal az eljárással például, melynek során a fény és sötétség mintáit átalakítjuk értelmes vizuális képekké. Kétségtelen, hogy vannak tudattalan folyamatok minden mentális működésben -- az agy tudattalan szinten dolgozik azon, hogy létrehozza tudatos lelki életünket. Ami például a beszéd tudatos megértését illeti, Noam Chomsky meggyőzően érvelt amellett, hogy létezik a nyelvtani szabályok tudattalan képzeteinek magas szinten strukturált rendszere a fejünkben. Maga az emlékezet is olyan folyamatok révén működik, melyeknek nem vagyunk a tudatában. De az ilyen tudattalan folyamatok jellegükben különböznek Freud tudattalan-felfogásától. A freudi tudattalan azoknak az aktívan elfojtott vágyaknak, emlékeknek és érzéseknek a rendszere, amelyek „negatív affektussal” vannak töltve, amin Freud különféle érzelmi kínokat értett. Annyira hozzászoktunk ehhez az elfojtáselmélethez, hogy hajlamosak vagyunk készpénznek, azaz valamiféle bizonyítottan létező lelki mechanizmusnak tekinteni, pedig igazából mindenféle nehézségekkel kerülünk szembe.
Természetesen mindannyian ismerjük azt a lelki folyamatot, amikor elfojtunk vagy passzivitásra kényszerítünk egy vágyat. Akkor történik ilyen, amikor van egy olyan (tudatos) vágyunk, melyről azt szeretnénk, hogy ne legyen -- mondjuk, arra vágyunk, hogy ehessünk rengeteg fagylaltot, de közben azt is szeretnénk, hogy ne vágyjunk erre. Csakhogy ebben sehol sincs semmi tudattalan: tudjuk, mire vágyunk, és tudatosan igyekszünk elfojtani ezt a vágyunkat, kikapcsolni az aktivitását. A lelki élet telis-tele van a vágyelfojtás ilyen tudatos aktusaival. De a freudi elfojtás valami egészen más dolog lenne -- valami mindenestül tudattalan! Freud tézise szerint amikor egy vágyat vagy emléket kellemetlennek vagy szégyenletesnek érzünk, vagy súlyos konfliktusba kerül más vágyainkkal, akkor ott van a fejünkben egy mechanizmus, amely azon dolgozik, hogy ezt a lelki állapotot tudattalanná tegye számunkra. Nem is arról van szó, hogy kezdetben mindig tudatában lennénk az ilyen lelki állapotunknak, és aztán tudatosan a tudattalanba űznénk őket. Néha az egész művelet tudattalanul zajlik le -- pontosabban majdnem mindig, hiszen az elfojtás egyfolytában működik bennünk, hogy kizárja a kellemetlen lelki állapotokat a tudatból.
Ez nagyon zavarba ejtő elgondolás, ha jobban belegondolunk. Először is, egyszerűen nem tűnik igaznak, hogy a kellemetlen vágyak és emlékek annak rendje és módja szerint elfojtásra kerülnek. Mindannyiunkban számos olyan fájdalmas emlék és szégyenletes vágy él, melyeknek folyamatosan és gyötrelmesen a tudatában vagyunk. Miért fojtjuk el némelyiket, a többit pedig miért nem? A „negatív affektus” jelenléte nem lehet magyarázat. Amennyire meg tudom állapítani a saját önmegfigyelésemből, teljesen lehetetlen számomra, hogy tudattalanná tegyem ezeket a gyötrelmes lelki állapotokat. Bárcsak lehetséges volna!
Freud szerint a gyerekek különösen jól értenek az elfojtás műveletéhez. De nekik miért megy olyan könnyedén az, amit én felnőtt fejjel képtelen vagyok megtenni? Általában véve nem vagyok nagyobb mértékben ura a lelki életemnek, mint egy gyerek? Biztos vagyok benne, hogy sok mindent elfelejtettem abból, amit valamikor tudtam, de azt kell mondanom, egyetlen olyan vágyamról vagy emlékemről sem tudok, amit valaha is a freudi értelemben elfojtottam volna. Nincs rá bizonyítékom -- sem az emlékeimben való nyilvánvaló lyukakból, sem mások elbeszéléseiből --, hogy valaha is lejátszódott volna bennem ilyen motivált felejtés. A freudisták erre azt mondanák, badarságot beszélek, még szép, hogy nem emlékezhetek arra, amit elfojtottam, azt csak az analízisben lehet felszínre hozni. De az elfojtás kérdése nem ennyire egyszerű. Természetesen nem szabad összekevernünk annak tudását, hogy elfelejtettem valamit, az arra való tényleges emlékezéssel, ami még most is el van felejtve. Tökéletesen lehetséges közvetett bizonyítékokkal rendelkezni különféle emlékezet-kiesésekről, s ezáltal tudni, hogy valami elfelejtődött. Tegyük fel például, hogy maga és én láttuk ugyanazt a filmet, és évekkel később maga emlékszik rá, én viszont nem; ez esetben maga közölheti velem, hogy nyilván elfelejtettem azt, amit -- ő a tanú rá -- láttam, s így tudni fogom, hogy láttam azt a bizonyos filmet, csak elfelejtettem.
Arra akarok kilyukadni, hogy egyetlen olyan esetről sem tudok, amikor egy efféle emlékezet-kiesésem az elfojtás számlájára lenne írható. Egyes emlékek vagy vágyak idővel megfakulnak, egyesek a középpontból háttérbe szorulnak, de egyetlen olyan esetről sincs tudomásom, hogy valamikor lett volna egy olyan vágyam vagy emlékem, amit mostanra biztonságosan elfojtottam volna. Ha az elfojtás annyira általános lenne, ahogy Freud ír róla, akkor egész biztosan előfordulna olykor, hogy azt gondolnám: „Régen nagyon rossz emlékeim voltak X-ről, de most egyáltalán nem emlékszem rájuk” -- mint ahogy most tudom azt, hogy valamikor egész jól beszéltem olaszul, de ma már nagyon kevésre emlékszem belőle. Az az igazság, hogy a fájdalmas emlékek számomra nagyon is makacsnak tűnnek, és folyton jelen vannak a tudatomban.
Azt sem gondolom, hogy azok a specifikusan szexuális vágyaim, amelyeket ki nem állhatok magamban, valaha is elfojtódtak volna; esetleg (a legjobb esetben) sikerült visszafojtanom őket, azaz meggátolnom, hogy cselekvéshez vezessenek. Gyanítom, hogy a freudi elfojtás egész elmélete egy mítosz, annak ellenére, hogy olyan népszerű lett. De ha az elfojtás egy igencsak kétes feltevés, akkor a freudi tudattalan is az, hiszen az definíció szerint mindannak az összessége, ami el lett fojtva: a fortyogó lelki katlan képe, amelyen félig van csak rajta a tető, szintén mítosz. A fortyogás teljes egészében a szemünk előtt történik, pontosan ott, ahol látszik.

Másodszor, van egy mély fogalmi probléma a tudattalan elfojtás egész képzetében, ahogy Sartre már réges-rég rámutatott A Lét és a Semmi-ben. Freud úgy hitte, létezik az elfojtásnak egy külön ágense, amit cenzornak nevezett, s hogy ez (mint valamennyi egyéb konstrukciója) valahol az idegrendszerben gyökerezik. A cenzornak kell kiderítenie, mely vágyakat fojtson el, és melyeket engedjen be a tudatba -- például akkor, amikor azon dolgozik, hogy meghatározza az álmok tartalmát. Freud -- árulkodó módon -- a következőket írja:

A tudattalan rendszerét... egy nagy előcsarnokhoz hasonlítjuk, amelyben önálló lényekként nyüzsögnek a lelki rezdületek. Ehhez az előcsarnokhoz csatlakozna egy másik, szűkebb csarnok, valami szalonféle, amelyben aztán a tudat is tartózkodik. De a két helyiség közti küszöbön őrködik egy felvigyázó, aki az egyes lelki rezdületeket megvizsgálja, cenzúrázza s nem engedi be a szalonba, ha nem nyerték meg a tetszését.
De hogyan teheti meg a cenzor ezt anélkül, hogy ő maga tudatában lenne a vágyaknak, melyeket elfojt? A való életben egy cenzor pontosan tudja, hogy mit enged át, és mit tilt meg, Freud cenzoráról viszont mintha azt kellene feltételeznünk, hogy egyszerre tudja is meg nem is, hogy mit kell tiltania. Az elfojtás eszméje így mintha hibázna valahol. Úgy tűnhet, hogy ez az érv a cenzor ellentmondásosságáról tisztán logikai elemzésen alapszik. De minél többet tűnődik rajta az ember, annál tisztábban látja, hogy a tudattalan elfojtás képtelenség: az ember nem tud elfojtani valamit, aminek létezéséről nincsen tudomása, ha viszont van, akkor az már nem tudattalan. Ha pedig a cenzornak ismernie kell a tudattalan tartalmát, akkor mi az értelme az egész elfojtásnak -- hát nem arra szolgál, hogy megakadályozza az ilyen tudást? Vagy van magában a cenzorban is egy elfojtási mechanizmus, hogy védje magát a vágyaktól, melyeket elfojt? Csakhogy akkor felmerül ugyanaz a kérdés erről a cenzoron belüli cenzorról. A tudattalan elméletét nem lehet összhangba hozni a cenzor elméletével, s ennélfogva a freudi elfojtással sem.
De épp az elfojtás az, ami állítólag a tudattalant létrehozza. Nincs freudi tudattalan elfojtás nélkül, de az elfojtás magával hozza a tudatosságot, így a fogalom önellentmondást tartalmaz. Azt gondolná az ember, el lehet kerülni ezt a problémát azzal, ha megkülönböztetjük az ént -- mármint a tudatos ént -- a cenzortól, vagyis az utóbbi ismeri az elfojtott vágyakat, az előbbi viszont nem. Csakhogy a cenzor az én szolgálatában áll, azt védelmezi, úgyhogy nem lehet elszigetelve az én választásaitól. És mi az értelme annak, hogy az én meg legyen védve az ilyen kellemetlen lelki állapotoktól, ha a cenzornak úgyis el kell viselnie az ismeretüket? Nem is beszélve arról, hogy egyszerűen bizarrnak hat az az elmélet, amely szerint minden egyes ember fejében több központja is van a tudatosságnak, vagyis afféle kis homunculusok élnek bennünk.
Aztán ott van az elfojtás hitvány színvonala, amit maga Freud is elismer. Miért végzi ilyen gyatrán a munkáját? Képes a tudattalanba űzni bizonyos vágyakat, de nem tudja megakadályozni, hogy előtörjenek az álmokban, elvétésekben és neurózisokban. Tán így kell megszerkeszteni egy hatékony elfojtási mechanizmust? Ha biológiailag fel vagyunk vértezve egy ilyen mechanizmussal, akkor Természet édesanyánk nagyon rozoga tudati eszközzel áldott meg bennünket. Amint álmodni kezdünk, felmondja a szolgálatot, nagy darab anyagokat enged ki látható lelki életünkbe, és kétségbeesetten szimbólumokkal és torzításokkal leplezi ügyetlenségét.
Erre a kérdésre az egyetlen válasz, amelyet Freud írásaiból ki lehet hámozni, az, hogy a tudattalan vágyakban nagy lelki energia rejlik, amely valamennyire ki tud törni, mint a gőz egy rossz kuktából. De ez az energetikai modell nemigen több, mint metafora (milyen egységben mérjük ezt a fajta energiát?), és különben is felveti azt a kérdést, hogy az elfojtás hogyan tudja az energia egy részét kivonni ezekből a tiltott vágyakból, de nem eleget ahhoz, hogy teljesen az uralma alatt tudja tartani őket. Hogy van az, hogy az elfojtás rendelkezik a tudatos lelki állapot tudattalanná tételének bámulatos képességével, de nem tudja megakadályozni, hogy az a lelki állapot nyelvbotlásokat okozzon? Én úgy találom, könnyedén meg tudom akadályozni, hogy tudatos lelki állapotaim elszólásokat okozzanak, de sehogy sem tudom őket tudattalanná tenni. Az elfojtó cenzor hatalma is, gyengesége is különös és megmagyarázatlan, inkább egy dogmatikus elmélet diktálja őket, semmint tényleges megfigyelés és belső koherencia.

2.

Az elfojtás és a szexualitás szorosan összekapcsolódik Freudnál. A nemi fejlődés egész freudi elmélete azon az állításon alapul, hogy a csecsemő szexuális lény, akinek -- főként a szülői erők nyomására -- el kell fojtania szexualitását. Itt találjuk a híres orális, anális és genitális szakaszt, az Ödipusz-komplexust, a kasztrációs szorongást, a péniszirigységet, a latencia-periódust (vagy lappangási időszakot) -- a gyermek korai szexuális életének egész pszichodrámáját, amely végül vagy érett, egészséges szexualitáshoz, vagy neurózishoz vezet. Olvasva, hogy maga Freud milyen érvekkel indokolja e bonyolult elmélet felállítását, az embert folyamatosan megdöbbenti a nyakatekert nyelvezet, a semmivel sem indokolt spekulatív szökellések és számos állítás szimpla valószerűtlensége.
Nem maga az a tézis háborítja fel az embert, hogy a gyermek szexuálisan aktív, hanem hogy Freud hogyan képes csűrni-csavarni az elméletét, és hogy nincsenek semmiféle meggyőző bizonyítékai szerfölött merész állításainak alátámasztására. Freud egyik fő állítása az, hogy a csecsemők számára nem a nemi szervek jelentik a szexuális kielégülés egyetlen területét: a száj és az ánusz is szexuális töltésű.
A természetes ellenvetés erre az állításra -- amit Freud előre látott, vitatkozott is vele -- az, hogy úgy tetszik, össszekeverjük a szezont a fazonnal, azaz összemossuk az élvezetet általában a specifikusan szexuális élvezettel. Természetesen mondhatjuk, hogy a gyermek élvezetben részesül a szája és az ánusza révén szopás és defekálás közben, de miért kell ragaszkodni hozzá, hogy ezt szexuális élvezetnek nevezzük, különösen akkor, amikor feltevésünk szerint a nemi szervek még nem vesznek részt a csecsemő szexuális érzéseiben és cselekedeteiben? Kézenfekvő, hogy ezt meg lehet fogalmazni egyszerűen úgy is, hogy a száj nyújtja az evéssel összefüggő élvezetet, az ánusz pedig az ürítés örömét. Ezek az élvezetek felnőttkorban nem szexuális természetűek, akkor egy csecsemőnél miért lennének azok? Kétségtelenül olyan élvezetek, amelyek testi szervekhez kapcsolódnak, de nem specifikusan szexuális élvezetek e kifejezés semmilyen lényeges értelmében.
Freud sohasem magyarázza meg kielégítően, miért ragaszkodik hozzá, hogy ezeket az orális és anális tevékenységeket a szexuális fejlődés szakaszainak nevezze; semmi jobbat nem találunk annál a suta felvetésnél, hogy a csecsemők, miután elégedetten befejezik a szopást, úgy festenek, mintha épp orgazmust éltek volna át. Aligha lehet az a magyarázat, hogy a száj és az ánusz a felnőttek genitális szexualitása során is szerepet kaphat, Freud ugyanis belátóan elismeri, hogy ez nem lehet egy csecsemő világának része; ő inkább azt állítja, hogy a csecsemő nem-genitális szexuális cselekvést végez, amikor szopik vagy kakil. Freud egyszerűen nem hajlandó különbséget tenni szexuális élvezet, illetve más szomatikus alapú élvezetek között, éspedig nyilvánvalóan amiatt a helytelen törekvése miatt, hogy mindenáron megőrizze elméletének egységét (ugyanezt teszi az álmok és a vágyteljesítés esetében).

Freud szerint a gyerekek szexuális lappangó időszakba kerülnek az elfojtás eredményeképpen, amit a hírhedt Ödipusz-komplexus vált ki. A gyerekkori amnéziát -- az élet első éveinek elfelejtését -- említi bizonyítékként az elfojtáselmélete alátmáasztására, és észre sem veszi, hogy a legtöbb ebből az időszakból származó emlékünk nem olyan, ami elfojtást igényelne. Nyilván semmi oka sincs egy gyereknek, hogy elfojtsa élete első három-négy évének minden egyes emlékét. Az Ödipusz-komplexus, amely az elmélet szerint kiváltja ezt az állítólagos elfojtást, annyira átitatta a gyerekkorról és szexualitásról való hétköznapi gondolkodásunkat, hogy most már nehéz hátralépni és kritikus szemmel megvizsgálni; ha viszont megtesszük, azt hiszem, az lesz az érzésünk, hogy ez csupán egy merész és bizonyítatlan feltevés. Valóban igaz, hogy a kisfiúk arra vágynak -- tudatosan! --, hogy szexuális kapcsolatot létesítsenek anyjukkal, és úgy hiszik, hogy apjuk kasztrálni akarja őket, amiért ilyen vágy él bennük? Íme, egy tipikus megfogalmazás Freudtól:

Amikor a fiú (2--3 éves korától fogva) belép a libidófejlődés fallikus szakaszába, amikor tapasztalja, hogy nemi szerve élvezetes érzékleteket nyújt a számára, és megtanulta, hogy ezeket a kellemes érzéseket kézzel való ingerléssel maga is kedvére előidézheti, akkor szerelmes lesz az anyjába. Vágyik arra, hogy anyját testileg birtokolja, olyanféle formákban, amelyekre a nemi életről való megfigyeléseivel és sejtéseivel jött rá. Büszke birtokosként mutogatja neki péniszét, el akarja csábítani... Végül aztán az anya a legsúlyosabb eszközhöz folyamodik: megfenyegeti a gyereket, hogy megfosztja őt a megszegett tilalom tárgyától. A fenyegetés végrehajtását rendszerint az apára hárítja át, így akarván fokozni borzalmát is, hitelét is. El fogja mondani a dolgot az apának, az pedig a hímvesszőt le fogja vágni... De ha e fenyegetés alkalmával felidéződik benne a női nemi szerv látványa, vagy ha röviddel utána lát női nemi szervet, olyan nemi szervet tehát, amelyről ez a minden másnál becsesebbnek tartott dolog csakugyan hiányzik, akkor elhiszi, hogy a fenyegetés komoly, és úrrá lesz rajta gyermekéletének legsúlyosabb traumája.
Hol a bizonyíték erre a bámulatos elképzelésre? (Figyeljék meg, hogy mindezek a gondolatok és érzések a leírás szerint tudatosak a gyerekben; csak amikor fellép a kasztrációs szorongás, akkor fojtódnak el a szóban forgó a lelki állapotok, és kerülnek a tudattalanba.) Az ember legalábbis szeretne látni egy gondos empirikus kutatást a kisfiúk vágyairól és félelmeiről, amit elvileg nem olyan nehéz elvégezni. Nem elegendő ezt a hipotézist csupáncsak arra az alapra építeni, hogy miket mondtak a bécsi neurotikus felnőtt páciensek a századfordulón, a terápiás légkör hatása alatt a saját elméletének elkötelezett analitikusnak.
Ami pedig azt az állítást illeti, hogy a kislányok péniszirigységtől szenvednek, majd pedig neheztelnek az anyjukra, amiért nekik nem adott olyat, s ebből következik, hogy szexuális vágyaik az apán fixálódnak, ez bizonyára az egyik legkétségesebb elmélet, amelyet valaha komolyan vettek intelligens emberek. Nos, megint csak hol a leány gyermekek megfigyeléséből származó kemény bizonyíték minderre? Freud nem szolgál semmi ilyennel. Miért ne mondhatnánk ehelyett azt, hogy a fiúk mellirigységben szenvednek? Vagy éppen klitorisz- és vaginairigységben? Miért éppen a pénisz számít a legnagyobb kincsnek? És vajon a nőstény állatokban is van valamiféle genitális alsóbbrendűségi érzés? A fiatal nőstény majmok például péniszirigységben szenvednek, amikor látják, ahogy himbálódzik a hímek micsodája?
Freud jól tette volna, ha egy kicsit alaposabban megvizsgálja az állatok pszichológiáját, mielőtt kidolgozza a szexuális fejlődés elméletét; minden kinyilvánított darwinizmusa ellenére úgy tetszik, szinte semmi folytonosság nincs nála az emberi és az állati pszichológia között, különösen ami a szexualitást illeti. Nyilvánvalóan sokkal ésszerűbb azt feltételezni, hogy a lányok és fiúk tudatában vannak, hogy különbözik a nemük, és így természetes módon különböznek a nemi szerveik is; nem úgy van az, hogy a lányok valami módon természetes kasztráltak, s részint kasztrációs félelmet oltanak be a fiúkba, részint mérgesek a saját fogyatékosságuk miatt. Freud elismerést érdemel, amiért megmutatta, hogy a gyerekek szexuális lények, de ne tömjük tele a fejüket olyan erotikus gondolatokkal, amelyek megalkotásához még nem elég érett a gondolkodásuk, s ráadásul semmi bizonyítékunk rá, hogy valóban gondolnának ilyesmiket. És Freudnak az a feltételezése sem hihető, hogy az ilyen állítólagos pszichés történetek húzódnak meg valamennyi neurózis mögött, még ha azt, mondjuk, egy háborús légnyomás okozta is. Freud itt megint vadul túlzásba viszi az általánosítást: igen, a túlzott szexuális szigor és a szexuális trauma okozhat neurózist az egyén későbbi életében, de ez nagyon távol áll attól az állítástól, hogy minden egyes lelki bajnak van valamilyen szexuális alapja a gyerekkorban.

Mi van az ösztön-énnel, az énnel és a felettes-énnel -- ezek talán nem voltak fontos felfedezések? Freud magyarázatai az agyon belüli hármas felosztásról folyton homunculusok képét vetíti elénk: úgy beszél, mintha ez három teljes én lenne a tudaton belül, amelyek versengenek a figyelemért, mintha a tudat valójában háborúskodó frakciók társadalma volna. Ezt persze feltehetően metaforának kell tekintenünk, és ha annak vesszük, akkor ez a felosztás számomra tökéletes elfogadhatónak tűnik. Valóban létezik bennünk az ösztönök vagy velünk született hajlamok tárháza (az „ösztön-én”), létezik egy olyan énünk, amely a külső valósággal foglalkozik, arra reagál és azt küzdi le (az „én”), és van lelkiismeretünk, amely morális érzékünket irányítja (a „felettes-én”), Ennek megfogalmazása segíthetett egyes embereken, de nem világos, hogy mi új vagy különösebben érdekes volt benne: természetes, hogy az emberben vannak veleszületett vágyak és vannak erkölcsi meggyőződések, hogy ezek összeütközhetnek egymással, és hogy van valami, ami felügyeli ezt a konfliktust.
De Freudnak olyan határozott elgondolásai vannak ezeknek a lelki rendszereknek a tartalmáról és kialakulásáról is, amelyek már korántsem banálisak. Az ösztöneink között szerinte van egy halálösztön és egy életösztön (a „thanatosz” és az „erósz”); ez pedig biológiai alapon aligha lehet helytálló, mivel egy halálösztönnel megáldott állat nemigen fog sikert aratni a túlélés és szaporodás versenyében. És vajon léteznek egyéb állatok is, amelyeknek van halálösztönük? Amennyiben ténylegesen vannak bennünk önpusztító vágyak, hogyan magyarázhatjuk meg ezeket mint bológiai ösztönkészletünk részét? Szintén hihetetlen Freud elmélete a lelkiismeretről is, nevezetesen, hogy az a szülői és társadalmi tiltások bensővé tett eredménye. Ebben lehet némi igazság a gyerekek fejlődésének preracionális szakaszát illetően, és a gyerekkori tiltások és büntetések nyilvánvalóan hatással vannak személyiségünk formálódására. De egész biztosan nem magyarázható ezzel valamennyi erkölcsi választás, melyet olyan érett, tudatos lényként teszünk, amilyennek lenni igyekszünk, legalábbis a legtöbben közülünk. Erkölcsi érzékünk sokkal függetlenebb a szülői hatástól, mint ahogy azt Freud megengedi, és ezért van az, hogy felnőtt korunkban gyakran elutasítjuk azt az erkölcsöt, amit szüleink és nemzedékük kényszerítettek ránk. Megint azt látjuk, hogy Freud elveti a sulykot, mindent bele akar gyömöszölni elméletének szűk Prokrusztész-ágyába. A freudisták meggyőződésével ellentétben nem arról van szó, hogy nem akarunk hinni az elméleteiben; egyszerűen nem értjük, miért kellene hinnünk bennük.
Ha Freud elméletei ennyire ingatag alapokra épültek, akkor vajon miért marad ennyire népszerű gondolkodó? Honnan ered tagadhatatlan vonzereje? Freud roppant csábító író, felváltva könyörög és durváskodik, és az olvasó könnyen begyöpösödöttnek érzi magát, aki tele van előítéletekkel, és fél az igazságtól. Ráadásul ihletett író: mintha megnyitna előttünk egy egész világot a saját külön szerkezetével, drámáival, az emberi élet egy egész titkos rétegét; az ő kutató szeme előtt annyival mélyebbek vagyunk, mint gondoltuk! A mindentudás mámorító örömével is megajándékoz bennünket: azt hittük valamiről, hogy rejtélyes, hogy értelmetlen, de kiderül, hogy sokkal jobban meg tudjuk magyarázni, mint gyanítottuk -- lám, egyszerűen sokkal többet tudunk az emberekről.
A szexualitás hangsúlyozása maga is csábító. Wittgenstein vette észre, hogy van valami tagadhatatlan vonzerő a Freud által az emberi lélekről festett kép visszataszító voltában. Van valami megnyugtató abban, hogy mindannyian fortyogó üstök vagyunk, tele kimondhatatlan vágyakkal, melyeket szakadatlanul igyekszünk visszafojtani. És igéző azt hinni, hogy az ember harcol a szexuális elnyomás és becstelenség erői ellen -- mintha Freuddal nem egyetérteni egyet jelentene azzal, hogy az emberi pszichikumnak azt a sterilizált képét fogadjuk el, amelyet a szentimentális viktoriánus erkölcs hirdetett. Freud hatására úgy érezzük, hogy megismerjük a sötét és izgalmas igazságot magunkról, hogy bátor lelkek vagyunk egy vak világban. Az egész nagyon vonzó, nagyon földi és nagyon ravaszul kigondolt. De lehetséges, hogy bármennyire megigézte is a XX. századi ember tudatát, bármennyire modern, ateista, szkeptikus, Freud elmélete csak egy újabb mítosz az emberi természetről -- az igazságok, féligazságok és puszta agyszülemények mámorító keveréke.

M. Nagy Miklós fordítása