Z. Horváth László

Indiai író regénye a magyar 56-ról

Joydeep Roy-Bhattacharya indiai író A Gábriel Club (The Gabriel Club) című regénye 1998-ban jelent meg Londonban, és azonnal az érdeklődés homlokterébe került, már csak az elbeszélt történet színhelye és időpontja miatt is.

A Budapesten játszódó regény szerzője 1962-ben született Indiában, Calcuttában végezte el az egyetemet ,Amerikában doktorált politikai filozófiából, majd a rendszerváltások idején Kelet-Európában járt tanulmányúton. Budapesten, mondja egy interjúban, mindössze négy napot töltött, mert azonnal megérezte, hogy első regényének ez kell hogy legyen a helyszíne. Elment, nehogy túlságosan megkösse a kezét a konkrét környezet, aztán nyolc évig kutatott, figyelte a fejleményeket -- és írt.
Az eredmény egy egészen rendkívüli, Claudio Magris és J. M. Coetzee által egyacánt dicsért regény a magyar és főleg budapesti 70-es évekről, illetve 1994-ről. Disszidensekről szól, de nem a nagyokról, a híresekről, hanem egy elszigetelt kis csoportról, akik a 70-es évek elején megalakítják a Gábriel KIubot, és zenéről, költészetről, politikáról vitatkoznak, adnak elő mindenkinek, aki tud róluk és kíváncsi rájuk. A regény szereplői közül Esztervölgyi Emánuela hegedűművésznek készülne, Tfirst András regényírónak, Vajda Stefán költő, Szegedy János pedig annak a titkosrendőrnek a testvére, aki rájuk van állítva. Az állandó megfigyeléstől, zaklatástól János készül ki először, felrobbantja magát. `Testvére, Andor, a rendőr (a Rendőr, a regény szimbolikusabb rétegében) elsősorban Emánuelát hibáztatja ezért, és módszeres lélektani offenzívát indít ellene.
A regény első része (de ez csak a rész legvégén derül ki) Emánuelának a Duna-parton talált naplója, amely ezt a perzekúciót, az egész előtörténetet és a lány lassú elborulásának, házába zárkózott vegetálásának történetét rögzíti. A második rész 1994-ben, épp két kormány egymást váltásának pillanatában játszódik, amikor is egy bizarr esemény újból összehozza a Gábriel Klub rég szétszéledt, külső és belső tagjait. Már akik megmaradtak: mert nemcsak János lett öngyilkos, hanem valamikor 1977-ben Emanuela is nyomtalanul eltűnt - most pedig, a Margitszigeten, előkerül egy élethű viaszfigura, Emánuela mása. Valaki fel akarja támasztani a befejezetlen múltat. A rendőr, aki nyomozni kezd az ügyben, nem más, mint a magát remekül átmentett titkosrendőr, Szegedy Andor.
Hogy mi történt végül is az ország és a társadalom meggyalázását leginkább szimbolizáló Esztervölgyi Emánuelával, minek árán lett 1994-re világhírű regényíró Tfirst András, miért tört ketté Vajda Stefán költői karrierje -- ki lett közülük besúgó és miért -- ki, hogyan és miért bizonyult végül is erősebbnek minden pressziónál, megérte-e és mi lett az eredménye - egyáltalán, hogy milyen volt itt az élet a 70-es években -- minderről szól (és tud újat mondani még nekünk is e kitűnő fiatal író hihetetlenül sokszálú és szerteágazó regénye. Amelyben városunk a Város és főleg a Duna éppoly tevékeny szereplő, olyan hatalmas erejű jelkép, hogy az egész egyszerűen megrázó a magyar olvasó számára egy külföldi írótól (bevallottan Magris Dunája inspirálta). Erre a fajta műre szokás azt mondani az angolszász (közhelyes) kritikában, hogy eerie meg haunting -- vagyis hogy aki elolvassa, azt még sokáig kísérteni fogja az emléke. Fs ez ebben az esetben igaz.
A szerző persze borzasztóan örül, hogy regénye nálunk is megjelenik. (A német és holland fordítás már elkészült), és boldogan jön el újra Magyarországra a 2000-es könyvnapra, amikor A Gábriel Klub az Európa kiadásában a boltokba, sátrakba kerül. Az indiai-amerikai szerző most éppen második regényét írja, amely Szentpétervárott fog játszódni az utóbbi száz évben, a tervezett harmadik kötet, a közép-kelet-európai trilógia befejező része ~edig a második világháborús Drezdáról szólna.

 

 

JOYDEEP ROY-BATTACHARYA:

A GÁBRIEL KLUB

Ami szent, aminek szentnek kell maradnia, azt titkokba kell öltöztetni.
Stéphane Mallarmé

A titok lényege az örökös félreérthetőség, a két-három nézőpont vagy lehetséges nézőpont.
Odilon Redon

Első könyv

Budapest, 1976
 
Prológus
Jegyzetek egy Duna-parton talált naplóból

Tegnap éjszaka naplóírás közben hallottam, hogy futó lépések távolodnak sebesen a háztól. Mikor a hang elvékonyodott a távolban, lőttek, aztán sikítottak. Odamentem az ablakhoz, kinyitottam, végigpásztáztam az utcát. Túl zavaros idő volt, hogy bármit lássak, sötétség és árnyék darabos foltvarrása borult a szememre. Éppen fordultam volna, abban a hiszemben, hogy tévedtem, amikor két sarokkal arrébb felrobbant egy kocsi, és hirtelen fényes láng lövellt az éjszakába. A kocsi előtt egy akasztott lógott, akinek az arcát péppé verték. Csupasz lába keringőt járt a levegőben, forogva lengett, lassan tüzet fogott, és megfeketedett. Reszketve, óvatosan visszahátráltam a szobámba, és erősen bekallantyúztam magam mögött az ablakot.
Míg feküdtem az ágyban, félig alva, félig ébren, mélyen behúzódva az éjszaka ráncaiba, hallottam, hogy víz nyaldossa a ház lépcsőjét. Kinyitottam a szememet, találgattam, mi történhetett. Félrelöktem a takarót, felvettem a hálóingemet, és meggyújtottam a gyertyát az ágyam mellett. A legvadabb télben kimentem a teraszra és lenéztem. A Duna elöntötte a kertet, az utcát, az utcán túl a várost. A víz jéghideg volt, könyörtelen. Lassan emelkedett, az áramlatok felhólyagzottak a szürke félhomályban. A legtöbbje fagyott volt a hidegtől. Budapest jégtakaró alatt feküdt, kristály város. Csak a Citadella sáncai és a Mátyás-templom tornya tört át azon a fénylő, opálos örvénylésen.
Megint a szobámban leültem az ágyra, rágyújtottam és vártam. A füst ideges csigákban göndörödött felfelé, megmászta a falakat, és csapdába esett a plafon gerendáin. Egy része megült az arcom körül, elfelhőzte a szememet és csípett. Nagyot nyeltem, a tüdőm összehúzódott. Velem szemben a falióra folytatta időleges haladását, foszforeszkáló mutatói nyughatatlanul döfködtek, várakoztak…
Apa bejött a szobába, hideg huzat követte a folyosóról. Ahogy becsukta az ajtót, ösztönszerűen lenéztem a padlóra, összeharaptam a fogamat, a térdemet olyan szorosan felhúztam, hogy fájt a lélegzés. A vékony pamuttakaró áthatolhatatlan páncélként tapadt rám. Erőddé hajtogattam össze magamat. Ujjaim begörbültek, a körmök belevájtak a tenyerembe. A hamvadó cigarettavég szikrái égették a számat. Apa fintorgott, és megköszörülte a torkát, mondván, a szoba elviselhetetlenül áporodott; tudtam, hogy gyűlöli, ha cigarettázom. Odament az ablakhoz, és mikor kitárta, bezúdult rajta a víz. A gyertya kialudt, halvány füstcérna maradt a láng helyén. De én csak feküdtem, figyeltem apát, ahogy átázik a beözönlő vízben, és a verejték lanyhán csordogált a lábam között.
Amerika megmoccant mellettem abban a pillanatban; álmosan nyúlt, hogy belekulcsolja ujjait az enyéimbe. Amikor megérezte, hogy elhúzódom, felrettent, és a könyökére támaszkodott. Aztán közelebb bújt, gyengéden letörölgette arcomról a nedvességet, magához ölelt, ugyanakkor megmarkolva a kést, amely nélkül nem szokott aludni. A falon az óra balra csúszott, megtörve a vigasz futó pillanatát. Hirtelen víz harsant, a szoba visszaverte a kinti hangot. Apa, a kavargó áradattal küszködve, visszatántorodott az ablaktól. Belebotlott egy félig elmerült székbe, elvesztette az egyensúlyát, és hanyatt zuhant. Az ár habzott, amikor apa elmerült, kapaszkodóért markolászó keze kinyúlt a vízből. Nem sokáig küszködhetett, mert hamarosan kisodródott a szobából, miközben mi borzadva néztük.
Amerika elfordított a látványtól, eltakarta a szememet, könnyedén végighúzva rajtuk az ujjait. Késével belevágott az ágyra keményedő jégbe, és kézzel feszegette le a tömböket. Lesiklottunk óriási szánkónkon, ki a szabadba. Láthattam apát, aki tempó közben megfagyva lebegett odalent, karjait szárnyként kitárva. Annyira könnyen…jött el a halál. Apa alatt úgy láttam a kertet, mintha vastag, színtelen üvegen át nézném. Belebámultam abba a prizmába, a jég felismerhetetlenre görbítette és facsarta apát, de már egyébként is élettelen, lélektelen volt, haldoklás közben eltorzult arcával.
Elsiklottunk a háztól, néztük, hogyan süpped el a jégrétegek alá. Egy pillanatra megingott, mintha valami rejtelmes szakadék szélén állna, majd hang nélkül eltűnt szem elől.
Fölnéztem: másodpercek alatt lett éjszakából nappal, itt, egy új világ felszínén. Sirályok raja repült el mellettünk, kelet felé tartva a csendben. Körülöttünk kálák nyitottak bíbor hasítékokat a jégen, fekete gyökereiktől átlőtten repedezett a fehér zománc. A távolban hatalmas elefántcsont kapuboltot láttam az égen, azon túl Pannonia alföldjei csillámlottak, learatott napraforgó-táblák húzódtak a szemhatár felé. De még ezek a napraforgók is fehérek voltak, mintha kőből lettek volna, és palaszín halak fagytak hozzájuk. Akkor éreztem, hogy Amerika utánam nyúl és ringat, puhán gügyögve altatódalt.
Hideg volt, nagyon hideg.

Szeptember 23.

Anya nagyon rég megsúgta, hogy én mindig más leszek. Félrevont egy sarokba, fülemet elfedte nedves szájával, hogy senki se hallja. Közelebb bújtam hozzá, bele szoknyája melegébe. Nem beszéltünk, hangjaink egybefolytak a csönddel. Akkor fiatal volt, arca lenyomata az enyémnek, profilból csontról-csontra ugyanaz. Később, amikor már megőszült, ujjam hegyével végigrajzoltam azt az arcélt, és azt suttogtam, hogy még mindig gyönyörű, ő pedig a szájába harapott, és addig nyelte vissza a szavakat, míg végül nem volt mit elmondani. Szavak helyett hozott nekem kertből vágott virágokat és illatos ágakat, folyó vizét egy csészében. Mindezt elrendeztük aggályos szimmetriában titkos rejtekhelyeken, őrizve őket türelmetlen léptektől, arcoktól. Időnként, ha a lépcsőn gunnyasztott, bújva a szobák elől, amelyek visszahozták őrültségét, fogtam a kezét, és megpróbáltam máshová kívánni a múltat. Időnként el is aludtam, miközben csendjeit igyekeztem megfejteni.
Ahogy idősebb lettem, megpróbáltam feléje nyúlni, és megszólaltatni. Máskor el akartam rohanni. Anya, érezve zavaromat, hányta magára a keresztet, arcán még mélyebbek lettek a ráncok, miközben én kapaszkodtam beléje, és törülgettem a könnyeit.
Együtt szoktunk járni a Mátyás-templomba. Álltunk egymás mellett annak a kongó székesegyháznak a hajójában, és figyeltük, hogy zuhog a sötét templombelsőbe a napfény. Anya egyetlen szál fehér gyertyát gyújtott, és kézen fogva vezetett a homályos középső átjáróban az ülések között, a színes üvegablakokon túl, a búsan visszahúzódó sírokon túl, a bársonyfüggönyös gyóntatószéken túl, a szikrázó arany kápolnákon túl, az ökörszem-ablakokon túl, a szerény padsorokon túl, a gipszből készült szószéken túl, a díszes bronz keresztelőkúton túl, a kóruson túl, a szentélykorláton is túl…amíg ott nem álltunk a csillogó márvány oltárnál, szemtől-szembe a szentségtartóval.
Odakint a folyó nyújtózott addig, amíg a szem ellát.
Az a folyó nemsokára vérezni fog.
Az a folyó nemsokára virágozni fog.

Szeptember 30.

Ma esni fog. Érzem, hogy változik az időjárás. A város elvonult egy felleg mögé, és már nem látom a napot. Nézek le a teraszomról, a Duna egy idomvas a messzeségben, sötét víz a szemhatáron át.
Hátat fordítok a folyónak, és a házamat szemlélem. Ebben a házban születtem, a falai között nőttem fel. Itt éltem egész életemben. Minden álmom, minden rossz álmom ide van bezárva. Nyilván ezért van az, hogy ha a házra gondolok, sose tudom eldönteni, hogy szentély volt-e vagy börtön.
Átszelem a teraszt, és bemegyek a fénnyel teli szobába, amely a folyóra néz. Tükör köszönti belépésemet, és én járkálok a foglyul ejtett falak között. Gyermekkorom összes képének kristályai erre a szobára csapódnak ki: középen baldachinos ágy, minden évszakban habfehér ágynemű, fénymáz szaga a faburkolaton, virágokkal és üveggolyókkal töltött vázák, játékok napfényes felvonulása a padlón, az asztalon friss tej kancsószám, krinolin és parfüm illata.
Vannak természetesen más szobák, és hosszú, végtelen folyosók, Csipkefüggönyök. Trófeák a falakon. Agancsok sűrű erdeje. Leplek.
Amikor kicsi voltam, szerettem megtölteni a házat emberekkel. Minden szobának megvoltak a képzeletbeli lakói, és én egész napokat játszottam velük. De ahogy idősebb lettem, valóságosakkal helyettesítettem a képzelt embereket. Együtt alapítottuk a Gábriel-klubot. Az én álmom, az én ötletem volt. Az egyetlen maradandó alkotásom.
Vagy így képzeltem.

Október 2.

Szólnak történetek a másképp gondolkozásról, amelyek tele vannak drámával és veszedelemmel. Éjszakázás sötét utcákon, lerázott üldözők. Börtönben töltött hónapok. Szökések határokon át. Földalatti szervezkedések. Nyilvános tiltakozások. Száműzetés.
A Gábriel-klubban nem volt semmi ilyen. Bennünket nem a szembenállás, hanem a kimerültség kényszerített ellenállásra. Kimerítettek a kompromisszumok. Nemzedékünk igénytelenségétől fáradtan elfordultunk, és befelé fordultunk. Amit tettünk, abban nem volt feltűnés, nem szólítottak lázadásra zengő harsonák. Időnktől elfajzottan nem vállaltuk azt a hallgatólagos paktumot, amely kortársainknak lehetővé tette a túlélést; azt az egyezményt, hogy a rezsim békén hagyja a polgárait, amíg a polgárok nem szólnak bele a rezsim dolgába. Mi elköteleztük magunkat egy nyitott társadalom és a rezsimtől független eszmék terjesztése mellett. Ennek megvalósítására szinte képtelenül egyszerű eszközöket használtunk. Szemináriumokat és összejöveteleket tartottunk, amelyeken szabadon vitattunk meg eszméket, másoltunk tiltott könyveket és újságokat, szóban terjesztettük a külvilág híreit, mindenekelőtt pedig írtunk és írtunk, hogy életben tartsuk a szellemünket.
Kezdetben viszonylag nyitott kezdeményezés volt, de a megfigyelésnek és a kényszerítő nyomás egyéb válfajainak köszönhetően fokozatosan alakult át jóval zártabb vállalkozássá. Gyakorlatilag remeték lettünk, akik annak szenteltük magunkat, hogy alkotó erőnkkel tiltakozzunk a rendszer ellen. Hogy egy írásos anyagokat előállító, rendszeres és komoly vitákat szervező, viszonylag jól ismert közösség átalakuljon obskúrus fiatal művészcsoporttá, amely a saját, nagyon belterjes háborúját folytatja az elnyomó rezsim ellen, ez bizonyos zavarokat okozott másképp gondolkodó körökben. Egyesek azt gondolták, túl messze mentünk; mások önközpontúsággal és fennhéjázással vádoltak bennünket. Miután nem tartottunk lépést a földalatti avant-garde-dal, kezdtek sorsunkra hagyni bennünket.
Egy nagy vonalakban humanista irányultságú, nyugati látogató egyszer ámulatának adott kifejezést a dolgok fölött, amelyeket megjelentetésre érdemesnek minősítettünk. Hol voltak a kinyilatkoztatásszerű vádak a rendszer ellen? Hol voltak az apokaliptikus ítélkezések? Hol volt az új millenáris hiszekegy? Példaként említette egyik legújabb kiadványunkat. Ez kizárólag rövidítésekből, mozaikszavakból és olyasfajta agysorvasztó hivatali zsargonból állt, amely ismerős mindazoknak, akik a rezsim szoros közelségében kénytelenek élni és dolgozni. Mi volt az értelme, kérdezte ő, ennek? Vagy a kiábrándult ortodox irományának, aki hajlandó volt papírra vetni egy munkanapját a párt magasabb régióiban? Amikor átnyújtotta, fáradozásának eredménye százötvennyolc, szorosan gépelt oldalra rúgott, és mi teljes egészében megjelenttettünk, mint a mindennapi munkavégzés majdnem bohózatba illő követelményeinek páratlan leírását. Megálltam, hogy ne hívjam fel jóakaratú nyugati barátnőnk figyelmét a szemmel láthatóra: hogy ő olyan környezetben nőtt fel, amely kevésbé szemmel láthatóan van kiszolgáltatva az abszurdnak. Ha külföldi szerzőkre került a sor, ezért fordítottunk Joyce helyett Kafkát, ezért hagytuk ki Orwellt Beckettért, ezért kedveltük jobban Platonovot házi termésű Koestlerünknél. A megkülönböztetések, bár aligha voltak finomak, sokkal több értelmet nyertek a mi életkörülményeink között.
A munka kimerített bennünket testileg. Sok volt benne a favágás, és többnyire nem volt benne köszönet. A legunalmasabb vállalkozásokban leltük örömünket. Keveset aludtunk, még kevesebbet ettünk, elcsigázott testünk erőlködve próbált lépést tartani a magunk elé tűzött célokkal. Gyakoriak voltak közöttünk a nézeteltérések, amelyek sokszor fajultak veszekedéssé és marakodássá. Nem voltunk szilárd szervezet, nem voltak állandó szabályaink vagy viselkedési előírásaink. A szellem szabadságára törekvő, hasonló gondolkodású individualisták voltunk, és könyörtelenül hajszoltuk magunkat tűrőképességünk határáig. Szándékos és elvszerű visszautasítása volt ez a környező pangásnak. Egyszerű erkölcsi parancs hajtott bennünket, és táplálta reményeinket, egy parancs, amely abból az elég szerény elszánásból nőtt ki, hogy éljünk, és ne csak túléljünk.
A türelem és a kitartás voltak az eszközeink. Elutasítottuk a felforgató tevékenységet, mert tudtuk, hogy ez a rezsim kezére játszana. Nálunk tilos volt a terrorizmus gondolata, és aggályosan őrizkedtünk provokálni a rendőrséget. Ehelyett a kompromisszum és a tárgyalás értékeit képviseltük. Nem voltunk hajlandók démonizálni azokat, akik szemben álltak céljainkkal, még akkor sem, ha kifejezésre juttatták megvetésüket. El voltunk szánva rá, hogy belülről döntjük meg a rendszert, békés és aprólékos szétbontással. Fiatalok voltunk, de nem nyughatatlanok; beláttuk, hogy hosszú út vár ránk, és felfegyverkeztünk türelemmel. Mi voltunk a Gábriel-klub, amely eltökélten tanúskodni akart.
Négyen voltunk a kezdetekkor, és négyen a legvégén.
Úgy vélem, nekem kellene leírnom.
Úgy vélem, nekem kellene megörökítenem.

  Október 3.

Négyen voltunk, akik vezettük a Gábriel-klubot, furcsa és megszállott négyes.
Miközben írok, Andrásra gondolok.
Mind a mai napig nehezen tudok összefüggően gondolkozni róla. Csak egy kép jár vissza. Huszonhatodik születésnapom reggelén egy odafirkált üzenet szobám tükörén: „Annyi minden maradt, amit el kellett volna mondani. Annyi minden maradt kimondatlanul közöttünk. Imádkozom, hogy legyen erőd megbirkózni vele.”
Próbálok.
Hozzá írt utolsó levelemben azt feleltem: „Zsigereimnek mélyében élve égett el a magod.” Kiforgatott idézet.
Nem válaszolt.

  Október 5.

Amikor megismerkedtünk, Stefán vert költő volt, akit majdnem összetört a rezsimmel szembeni ellenállás. Hirdette, hogy az én gondoskodásom gyógyította meg. Szentül hitte, hogy a velem való találkozás fordított az életén. De én sohasem értettem egészen. És sohasem voltam képes olyan fesztelenül bánni vele, mint szerettem volna. Megmondtam neki, hogy idegessé tesz, hogy van valami benne, ami megzavarja a lelki békémet. Sebzetten és velősen válaszolt: „Az én szívem egy tigris, amely agyam felé oson a te véredtől túlhabzó, tekervényes folyosókon át. Hagyj engem élni!”
Különös, hóbortos, megkínzott Stefán.
Egy másik életben, talán.
De ebben elég.

  Október 8.

És végül János.
János ismeretlenként jött oda először hozzánk. Ültem a Gellért parkban Stefánnal és Andrással, amikor megjelent egy ünnepélyes arcú kisfiú, virágokkal. Már majdnem odatette a csokrot az asztalra, amikor hátrahúzódott, és tépdesni kezdte a virágokat. „Annak a fekete kalapos bácsinak az utasítására…”, mutatta, majd cikornyásan bókolt. Addigra a bácsi is odaballagott, és megemelte a kalapját. „Épp most szakítottam biztosítási tisztviselői életformámmal. Szeretném, ha velem együtt ünnepelnék újbóli belépésemet a szabadok világába.”
János írt egyszer nekem egy auschwitzi utazásról. Azt mondta, azzal tölti az időt, hogy törött szemüvegeket javít a múzeumnak. Azt mondta, kétszer annyi idejébe kerül, mint másoknak. Kétszer annyiba, mert folyton letörik.
János.
Azon az éjszakán, amikor János felrobbantotta magát, akkor lett vége a Gábriel-klubnak.
Utána elhagytam mindenkit, és bezárkóztam. És megint képzeletbeli emberekkel kezdtem pótolni az igaziakat. Körülöttem megteltek a szobák. Minden szoba, egyet kivéve. Úgy döntöttem, hogy azt az egyet fenntartom.
Fenntartom az én egyetlen igaz szerelmemnek.

  Október 10.

Nézem András és János fekete-fehér fényképét. Azon a napon készítettem, amikor Andrást elengedték. Egy hétig volt őrizetben, „illegális anyagok terjesztéséért”. Azt mondták neki, hogy hónapok óta figyelik, és legközelebb sokkal szigorúbb lesz az ítélet. De először figyelmeztetni akarták, mondták neki, mert büntetlen előéletű, és nyilvánvalóan zöldfülű.
A fényképen János András mögött áll, kopaszra borotvált fejjel, szemét sötét szemüveg mögé rejtve, kezében cigarettával. András van közelebb a kamerához; sápadt és borotválatlan, a szeme alatt fekete karikák. Az az óvatosság van az arcán, amelyet hamarosan megtanulok felismerni. Kettejük mögött a fal egy darab árnyékokkal töltött sötétség.
Emlékszem, hogy András mesélt annak a helyiségnek a márványpadlójáról, amelyben fogva tartották; magáról a kihallgatásról vonakodott bármit is mondani. Kérdéseket tettek fel, mondta, ez volt minden; kezén a hurkák rácáfoltak szavaira. Amikor firtattam, hogy milyen kérdéseket, azt felelte, hogy elvitték egy templomba. Egy gyönyörű régi templomba, rokokóba, ahol márványlapokkal volt kirakva a padló, és szürke fény folyt be az udvarról. Szögletes fehér lapok, mesélte nagyon precízen András, úgy negyvenszer negyven centiméteresek, széltében száznegyven, hosszában körülbelül háromszáz darab. A legvégében virágok voltak az oltáron, mondta mosolyogva; azt meg kell adni, hogy azoknak néha erőteljes érzékük van a humorhoz.
Először egy nő hallgatta ki, ami meghökkentette Andrást. Nagyon pattogós volt, nagyon szakszerű, és rengeteget gesztikulált. Korall nyakláncot viselt, András a nyakláncra összpontosított, és elengedte a füle mellett a kérdéseket. Most többek tudok a korallról, mint valaha is akartam, mondta mosolyogva. Nagyon hasznos információ.
A nő átadta a helyét egy férfinak, látnivalóan a fölöttesének, aki kevesebb türelemmel és meglehetősen különböző technikával bírt. Csak egyszer kérdezte Andrástól, hajlandó-e együttműködni, aztán rászólt, hogy dőljön hátra, és lazítson.
Ezt ne mondd el Jánosnak, súgta meg András, de az ő Andor bátyja volt a kihallgató; külön kérte magának ezt a megbízatást. Ebből nagyon érdekes kölcsönhatás lett, csupa célozgatás, epe és egy sajátos fajta gyűlölet.
Ahogy most nézem a fényképet, azon tűnődöm, tudott-e mégis János, minden óvintézkedésünk ellenére, a bátyja szerepéről. Az indokolná az arckifejezését, a dühnek azt a megkövült maszkját. Kevéssel később azt mondta nekem, hogy a bátyja meggyilkolását fontolgatja.

  Október 12.

Nem egészen egy hét múlva kezdtünk felfigyelni egy szürke autóra, amely a házzal szemben, a túloldalon parkolt. Általában egy ember ült a kormánynál, és mögötte egy másik gubbasztott, aki újságot olvasott. Bár néha csak a sofőr jött. Ücsörgött a kormány mögött, és teleszórta a járdát csikkekkel. Még csak nem is törekedtek leplezni magukat.
Egy rendkívül forró és nyomott délutánon levittem neki egy palack vizet, de ő elment, mielőtt átvághattam volna az úttesten, és valóra válthattam volna jó szándékaimat. Máskor kiálltam a kocsijuk elé, és csellóra írott Bach-szvitekkel kedveskedtem nekik. Ami talán éretlen gesztus, de rendkívül jóleső. Az első három szvitet kibírták, aztán feladták, és elhajtottak. Nem tudom, mit találhattak visszataszítóbbnak: Bachot vagy az én hidegvéremet.
Persze visszajöttek. A teraszon vártam Andrásra, amikor egyszer csak látom, hogy biciklizik lefelé az utcán, sarkában a szürke autóval. Amikor leszállt a kapunál, a kocsi megállt mellette, és azonnal összecsaptak. Mire leértem, hallottam, hogy András tiltakozik, a haragtól szálkás hangon. Arra rontottam ki a kapun, hogy a táskáját vizsgálják át. Ahogy felém fordultak, egy széllökés elkapott néhány papírt. A papírok végigpörögtek az utcán, az egyik ember utánuk vetette magát. Társa nekilökte Andrást az autónak, és nem engedte el. Gyors megbeszélést tartottak, azután hagyták, hogy András távozzon. A kocsi elhúzott, én értetlenül meredtem Andrásra. Rejtélyes vigyorral válaszolt a nézésemre. Lesétáltunk az utcán szétszórt papírlapokért. Fölvettem az elsőt, és meglepetten bámultam rá. Aztán nevetni kezdtem. András Beethoven op. 130-ának a kottáját hozta. Én kértem, hogy hozza el, aztán az egészet elfelejtettem az izgalomban.
Ez volt tehát: Bach és Beethoven ugyanazon a délutánon.
Épp megfelelő nap belbiztonságiakhoz és zenei közjátékokhoz.

  Október 15.

Amikor András azt javasolta egy reggelen, hogy utazzunk le Pesttől harminchét kilométerre egy elhagyatott templomhoz, amelyet ismer, én a legkevésbé sem voltam meglepve. A kihallgatása óta mintha megigézték volna a templomok. Állandóan a város templomait emlegette, de szinte mindig építészeti jellemzőik szempontjából. Ez nem megtérés, nyugtatgatott kajánul, csak újkeletű érdeklődés egy bizonyos esztétika iránt.
Levonatoztunk hárman: András, János és én. Útban a templom felé ők előrementek a széles, hullámzó mezőkön át, és engem jól lehagytak. Néztem ruganyosan hosszú léptekkel távolodó alakjukat, és azon tűnődtem, nem kellene-e féltékenynek lennem. Leültem egy kőre, emlékeztettem magamat arra, amit legjobban szerettem Andrásban – mentességét mindennemű érzelmi mesterkéltségtől -, és azon is tűnődtem, egyáltalán van-e jogom megdöbbenni. Most, ahogy belegondolok, már nem emlékszem, milyen következtetésre jutottam. A templomból sem emlékszem sokra, kivéve, hogy alacsony eresze volt, szélesre nyitott udvara és tornya, az egyetlen emlékeztető, hogy valaha áhítat helyeként szolgált, és nem kaszárnyaként. De a mezőkre emlékszem, a szemhatárig hullámzó, végtelen mezőkre, amelyek még egy felhőpaplant se dobtak a vállukra.

  Október 18.

Egy éjszaka András szobájában. Tél van, hideg van. Ez az éjszaka négy évvel ezelőtt volt, de rászoktattam magamat, hogy így tekintsek vissza; rászoktattam magamat, hogy emlékezzek a múltra, és leírjam. Nem mintha a múltban élnék, vagy nem bírnék szabadulni tőle, hanem mert azt próbálom megérteni, mi volt az, ami elromlott, mi romlott el olyan rettenetesen velünk.
András olyan szobában lakik, amelynek két szintje van. Lépcső köti össze a felső szintet, ahol az ágya van, az alsó szinttől, ahol én ülök a földön. Kezemmel átkulcsolom a térdemet, és előregörnyedve összehúzom magam, hogy elűzzem a hideget. András azt mondja, őt nem zavarja a hideg; ennek bizonyítására néha nyitva hagyja éjszakára az ablakát.
Most fel-alá járkál, és a Hamletből szaval. Paszternak fordítását olvassa, amelyet, mint mondja, jobban kedvel az eredetinél. Vékony arcélét fordítja felém, jobbja emelkedik-süllyed szavalás közben. Nem tudom a szemem levenni róla.
Később, ugyanazon az éjszakán azt figyelem, ahogy meztelenül beleereszkedik a fürdőkádként használt vashordóba. Beszurkozta, hogy ne eresszen. Lábbal a vízben egyensúlyozik a hordó szélén, alulról gyertya világítja meg az arcát és a bordáit. Vizet mer a tenyerébe, és megmossa az arcát. A víz kicsorog a kezéből, végigpereg az arcán és a mellén. Körülötte sötét a szoba, csak az az egy szál gyertya világítja meg a fürdős haikut.
Azon az éjszakán kaptam Andrástól az orchideát. Fehér óriás volt, égett a sötétben, amikor elfújtuk a gyertyát. Szeretni való fehér ajándék, gyorsuló-lassuló lélegzetünk, szirmokba öltözött húsunk.
Odakint hó a puszta utcán. Abban a szobában, réges-régen, ágy helyett szarkofág.

  Október 20.

András volt a szeretőm három évig. Szeretőm volt, és az az ember, akit mindenek fölött tiszteltem. Megpróbáltuk titokban tartani a viszonyunkat, egyikünknek sem volt kedvünk magánszenvedélyekkel kompromittálni munkánk tisztaságát. András író volt, aki egy költő malasztjával és egy gyerek tisztánlátásával írt, én zenész, aki akkor folyamodtam az íráshoz, mikor zenélnem nem volt lehetséges. Ihletet kerestem Andrásnál, ő pedig…
Ő.

  Október 21.

Ő nevet a fejemben ma éjszaka; látom fehér fogának csillogását a sötétben, a homlokán kidagadó ereket, ahogy hátraveti a fejét, és nevet.
Kíváncsi vagyok, nevet-e a reggeli látogatóimon. Hárman voltak, mindhárman civilben, tökéletes fesztelenséggel rendezték el magukat az ajtóm körül, egy-egy az ösvény két oldalán, egy középen. Csak egyet ismertem, János bátyját, aki mereven bámulta a földet, a válla feszes volt, és a bal keze hol ökölbe szorult, hol kilazult.
A jobboldali ember cigarettára gyújt, tenyere öblével védve a lángot. Szakállas, az egyetlen, akin nincs zakó, fiatal költőre hasonlít, nem orgyilkosra. Mellette zsebre vágott kézzel, szélesen szétvetett lábakkal a szabványos államvédelmi ügynök, aki kötözködni akar.
Várom, hogy szóljanak, de szokásuk szerint hallgatnak. Ez játék nekik, játék szabályok nélkül, játék, amelyet több mint négy éve játszanak velem.
A cigarettás ember a bokrok közé dobja a gyufát. Előrelép, cigarettával kínál, mutatom, hogy nem kérek. Zavartnak látszik, majd utálkozni kezd. Hátralép, és János bátyjára pillant útmutatásért. Andor mintegy végszóra felnéz rám, és azt mondja: - Ideje menni. – A hangja halk, olyan halk, hogy alig hallom. Rábámulok feszülő állkapcsára, érzem alig fékezett dühét. Ez egy olyan ember, aki az ürügyet várja, hogy robbanjon.
Megtagadom tőle az örömet. Egyetlen szót sem szólok.
Ellenségesen fixíroznak; aztán elfordulnak, és egymást nézik. A középső ember kihúzza a zsebéből a két kezét, és ökölbe gyűri. Felfigyelek – gondja van rá, hogy felfigyeljek – nagy kezére. Végül, kellően hosszú ideig tartó megfélemlítés után sarkon fordulnak, elmennek, és békén hagynak a következő látogatásukig.

  Október 23.

A bátyban semmi sincs Jánosból. János szelíd óriás volt; a bátyja idegen, aki erőszakoskodni akar. Van benne valami rosszindulatú, valami tűz, ami azzal fenyeget, hogy belobban, és fékezhetetlenül elharapózik. Ha tehetném, nagy ívben elkerülném. De a helyzet úgy áll, hogy az öccse halála óta a házamat nevezte ki fő hadszínterévé. Ez kifinomult és fordított módja a bosszúnak. Kevés olyat tehetek, amit ne tartana szemmel. Egyszer megrohant az utcán, és az arcomba dugta a házam alaprajzát, egy nagyon aprólékos vázlatot. Te az a piros jelzés vagy az alaprajzon, mondta komoran, a légy a pókhálóban. A hüvelykujja körülrajzolta a jelzést, aztán ránehezedett. Mostantól nagyon kevés magánéleted lesz.
Hogy ezt kivédjem, új szokásokat vettem fel. Nem hoztam haza barátokat, nem jártam el olyan gyakran, lemondtam a telefonálásról, egyre jobban visszahúzódtam magamba. A felmorzsolás csatája volt, és én hajlandó voltam minden időmet ráfordítani, hogy végigjátsszam.
Ezt Jánostól tanultam, ő tanácsolta egy estén, amikor meztelen felsőtesttel feküdt a teraszon, és az eget bámulta. Nekünk nincs más fegyverünk, mondta, mint az idő, a leleményesség és a türelem; minden más az övék. A ketrecükben élünk, a rácsok láthatatlanok, minden kapuhoz náluk a kulcs. Ám az idő hatalmas ellenmérge az elnyomásnak, és a mi leleményességünk jóval felülmúlja az övéket. Mi tudjuk, hogyan kell játszani a játékukat, tudjuk, mikor kell előrenyomulni, mikor kell visszahúzódni, állandó bizonytalanságra tudjuk szorítani őket. A türelem az adu a pakliban; ez az a sötét ló, amely eldönti, ki győz a végén.
Ennek nevezte, adunak a pakliban, és mikor kimondta a szót, puhán nevetett, majd egyre vadabbul. Türelem!, kiáltotta: Türelem! Egy kis türelem meghódítja a világot! – Nevetése vonítássá erősödik, feje fölemelkedik a kőről, csak hogy megint visszahulljon. Nincs szükségünk másra, csak egy kis türelemre!
Kimegyek a teraszra, és lefekszem oda, ahol ő feküdt azon az estén. A múlt éjszakai eső sötétre áztatta a teraszt. Hasra fordulok, arcomat hozzányomom a kőhöz. Eső-, por- és pollenszaga van. A fák árnyéklugast szőnek az ablaküvegre. Úgy hallgatom a surrogásukat, ahogy János nevetését hallgattam, az ő leckéjét a türelemről. Belépek az emlékébe, és azonnal éget. Azonnal fáj.
Ugyanúgy fejezte be az életét, ahogyan élte, hirtelen elhatározással és a legkevesebb felhajtással. Szemléltető oktatás leleményességből, határozottságból, önfegyelemből és bátorságból. De semmi esetre sem türelemből.
Most pedig mindent leírok.
Minden le lesz írva, a győzelem, a mentés, a megnyugvás érdekében.

  Október 24.

Látom Jánost, ahogy a szobámban áll, a halála előtti estén. Az ablaknál áll, az üvegnek nyomja a homlokát, a márványos eget kémleli. Bár odakint még mindig világos van, a szoba már sötét. Az utcán parkoló szürke szedán felé int, és fojtottan beszél a bátyjáról. – Fél – mondja. – Mindenkitől fél, aki más, mint ő, és belebetegedett a félelmébe. A félelme ragály, agyrém, és én nagyon sajnálom érte. Ami, ha belegondolsz, egymaga elég sajnálatos…
Odamegy az ágyamhoz, és elnyúlik rajta. – Minden dolog az árnyékával táncol…- mélázza -, és minden szabadság elhullik a végzet sötét vonala előtt.
Föláll az ágyról, és kimegy a teraszra. Figyelem, ahogy odalép a korláthoz, és ujját pisztolyként rászögezi az utcán parkoló kocsira. Ácsorog egy darabig, aztán sarkon fordul, és eljön. – Talán meg kell majd ölnöm, ha bizonyítani akarom magamnak, hogy még mindig élek – mondja élénken, amikor megint belép a szobámba. – Vagy magamat kell megölnöm, hogy észre térítsem.
- Mi ez? – kérdem tapogatózva. – Költői kijelentés?
Elfordítja a fejét, hogy fontolóra vegye a kérdésemet, árnyékba kerül az arca.
- Darabokban érzem magamat…- mondja lassan. – Egy várakozó valaki darabjainak.
- Mire vársz, János?
- Hogy véget érjen ez a tehetetlenség. Ez a reménytelenség.
- Mondja a türelem nagy szószólója?
Nem a kérdésemre felel, hanem így szól: - Mindig hittem benne, hogy ha a dolgok olyan sötétek, mint most, akkor újjá kell teremteni őket a saját képünkre.
Próbálom megérteni a szavait, és nem tudom, hogy már túl késő.
Másnap egyenesen odamegy a rendőrségi autóhoz, és játszva lefegyverzi a benne ülő, meghökkent embereket. Jó alaposan összekötözi, és biztos távolságra vonszolja őket a kövezeten. – Üzenem a bátyámnak, hogy ez neki szól – mondja. – Lángnyelvek hajlanak rokoni csókra. Ajándék Andor lelkiismeretének. – Még most is kajánkodva, egy-egy fényképet csúsztat a megkötözött emberek zsebébe. A fényképen ő és Andor látható, gyerekkorukban. Aztán visszamegy az autóhoz, és leönti magát a benzinnel, amelyet magával vitt. Gyufa gyújtva, tett megtéve, a robbanás kilométerekre elhallatszik.

  Október 26.

János halála után összesen hárman voltunk a jeges templomban: András, a fekete reverendás pap, és én. A koporsó fehér volt. Nem is lehetett más színű. Harminc gyertyát gyújtottam a szórt sötétségben, egyet János életének minden esztendejéért. Később megtöltöttem egy csészét a folyó vizéből, és néztem, hogy színesedik ki a lenyugvó naptól, mielőtt gyorsan hullává fakulna.
Amikor azon az estén hazamentem, leültem a zongorához, amely olyan sokat jelentett Jánosnak. Egy idő után beláttam, hogy nem bírom rávenni magamat a játékra. Lecsuktam a fedelet, lekapcsoltam a villanyokat, és eljöttem.
A napok, amelyek ezután következtek, olyanok voltak, mintha sötét holtsúlyok nyomnának engesztelhetetlenül. Megpróbáltam elűzni őket a folyó vizével, hűvös loccsanásokkal mosva arcomat. Néha működött és megújított. De többnyire elárasztott mindent a hideg koporsóban fekvő János emléke, és én megint azt kívántam, hogy éjszaka legyen, megint azért imádkoztam, hogy alhassak. Mozdulatlanul feküdtem az ágyban, órákon át hallgattam, hogyan nő susogva a falakon a penész, agyamat lehúzta a legszörnyűbb magány érzése. Magamon kívül, szobám határain kívül láthattam a nyári fák vibráló árnyékát, amelyen utcai hangok zagyvaléka húzott át. Magamon belül fáradtság…félelem és fáradtság…fogak éles széléhez nyomott nyelv. Bátorság, tanácsoltam magamnak. Ha mindennek ellenére megtalálhatnám az erőt…
Így léteztem, vonakodva beszédbe elegyedni bárkivel, önmagamon kívül. Az alvás óráiban befogtam a szememet, és megpróbáltam elfelejteni a múltat. Az ébrenlét óráiban befogtam a számat, néma lettem, mint anya, hangtalan, szótalan. A társaság vigasza elhagyott, amikor visszavonultam a világtól, és megpróbáltam helyreállítani az életemet. Vándoroltam könyvről könyvre, utcáról utcára, szobáról szobára, emberekkel, naplójegyzetekkel, emlékekkel, eseményekkel, megérzésem mindig perceket késett ahhoz, hogy súlya lehessen, főleg számomra.
Ezek az emlékcsonkok, a megtörő csillogás.

  Október 29.

János halála után majdnem három hónapig sikerült megtartanom a stencilgépeit, és tiltott anyagokat sokszorosítottam, úgy, ahogy ő szerette volna. De hamarosan túl nehéz feladatnak bizonyult az ő hozzáértő útmutatása nélkül. A gépek kezdtek tönkremenni, egyre több lett a hiba. András azt javasolta, szabaduljunk meg a gépektől, mert jelenlétük a házban folyton Jánosra emlékeztet. Én először ellenálltam, de aztán beleegyeztem, hogy szabaduljunk meg a nagyobb gépektől; túlságosan ormótlanok voltak, hogy hasznukat lehessen venni, ezért odaadtuk őket barátoknak, akik alig várták, hogy használhassák őket. A kisebbeket levittem a pincémbe. Ismerőseim nem javasolták; a házat folyamatosan figyelik; bárminemű illegális tevékenységemet okvetlenül és azonnal jelentenék. Én jóhiszeműen hallgattam a tanácsaikra, de közbeszólt ösztönös konokságom. Bár a közönség egyenletesen csökkent, továbbra is tartottam szemináriumokat, és terjesztettem tiltott anyagokat. A következő néhány hónapban elhasználtam minden erőmet, majdnem minden pénzemet, és kevés látszatja volt, kivéve a melléfogások jeremiádját, amely hajthatatlanságomat tükrözte. Hamarosan még nekem is be kellett látnom, hogy nincs értelme folytatni. De még így is halogattam a döntést, mert nem akartam tudomásul venni az elkerülhetetlent. Több volt ebben a bénultságban, mint amennyit hajlandó lettem volna elismerni. Stenciltinta mosta el tudatos pillanataimat, az színezte álmaimat minden éjszaka, amikor lehunytam a szememet, és belehullottam a kimerült feledésbe. Naponta vajúdtam a döntéssel, hogy felszámoljam a Gábriel-klub utolsó maradványait. Nagyokat sétáltam, sorra véve a választásaimat, és tovább vezettem a naplómat, hűségesen feljegyezve a legapróbb részletig egyforma napok unalmas vonulását.

  Október 30.

Stenciltintát mostam a kezemről az egyik este, amikor utolért a várás. Ahogy törölgettem a kezemet egy köténybe, hirtelen mérhetetlen szomorúság csapott át rajtam. Ledobtam a kötényt, és kikapcsoltam a gépeket. (A kötény ellenére minden esetben tetőtől-talpig összetintáztam magamat, tisztátalan íze jóval azután is megmaradt a bőrömön, amikor végeztem a munkával.) Tudtam, hogy végre elérkeztem a döntéshez, amellyel bezárom a nyomdát. Egy darabig tartogattam a kezemben a pillanatot, gondolatban zsonglőrködve a választásokkal. Odakint mintha megállt volna a csendesen figyelő város. Aztán egy vállvonással folytatta nyers nyüzsgését, én pedig utoljára bezártam a stencilszoba ajtaját, és eldobtam a kulcsot.
Ma arra ébredtem, hogy erre gondolok. Egy darabig csak feküdtem az ágyban, és nézegettem a szobát. Nehéz volt nem észrevenni a hámló festést, a rojtosodó függönyöket. Olyan mérhetetlenül elnyűttnek és kopottnak látszott minden.
Miközben az ágyban heverésztem, egyetlen köteg napsugár osont át a szobán. Volt benne valami sajátosan lenyűgöző. Kimásztam az ágyból, és kergetni kezdtem azt a menekülő darab fényt a földön. Mikor sarokba szorítottam, feladta, megfordult, és aranyként surrant át a bőrömön. Tapsoltam, ahogy megéreztem belül a meleget, a hang megtörte körülöttem a csendet. Még akkor is hallottam ütemének visszhangját az üres szobákból, amikor odamentem a tükörhöz, és tincseket keféltem hátra az arcomból. A szememet néztem, és a szemem visszanézett. Még akkor is figyelt, amikor elfordultam.
Kimentem a szobából a teraszra. Mélyet lélegeztem, a száraz, csípős levegő belémrohant. Gyönyörű idő volt, isteni fehérizzó nap állt az ég tetején. A sugárzás körülvett, mint egy napraforgót.

A teljes regény az Európa kiadó gondozásában jelenik meg, néhány honap múlva.