ROBERT BLY

VASJANKÓ
(részlet)

 

A világhírű amerikai költő a férfiak fájdalmas problémáira keres választ: amellett, hogy sok férfi nőiesen érzékeny lett, vajon miért nem merik vállalni a kockázatot, miért hiányzik világunkból a kemény, határozott férfijellem? És miért van az, hogy „az ipari forradalom kezdete óta egyre növekszik a bánat a férfiakban”? A szerző régi mesékben és mítoszokban – legfőképpen a „Vasjankó”-ban – találja meg a választ. A Grimm testvérek által lejegyzett, de valójában ősrégi mesét, valamint nagy mítoszkutatók és pszichológusok, például Mircea Eliade és Carl Gustav Jung gondolatait elemezve arra a következtetésre jut, hogy a mai férfiak életéből legfőképpen azok a beavatási rítusok hiányoznak, amelyek a régi társadalmakban a fiút férfivá érlelték. Bly ebben a költői szépségű könyvben az ezoterikus tudást éppúgy felhasználja, mint a XX. századi pszichológia eredményeit, saját élettapasztalatát éppúgy, mint a világirodalom nagyszerű alkotóinak gondolatait, s egy olyan, nyolclépcsős beavatási folyamatot mutat meg, amelynek során a férfi megismerheti jellemének ősi, kemény, határozott, „szőrös” – de nem kegyetlen vagy szadista – oldalát. E könyv gondolatai alapján Bly számtalan előadást és tréninget tartott, s nem kis mértékben az ő munkálkodása nyomán alakult ki s vált valóságos tömegmozgalommá a maszkulinizmus a kilencvenes évek Amerikájában. De könyvének, hangsúlyozza, nem az a célja, hogy a férfiakat szembefordítsa a nokkel, sem pedig az, hogy visszatérítse őket ahhoz az uralkodó felfogáshoz, amely évszázadokon át a nők és a női értékek elnyomásához vezetett. Bly csak azt szeretné, ha modern világunkban sokkal több lenne az igazi férfi, aki képes kiállni igazáért, aki bánat és depresszió helyett örömet ad és kap a párkapcsolatokban, s aki fiait is be tudja avatni a férfilélek mélységeibe és a férfiélet valóságába.

 

 

ELSŐ FEJEZET

 

A párna és a kulcs

A nyugati világban sokat beszélnek az „amerikai emberről” vagy az „európai emberről”, mintha létezne egy ilyen állandó minőség, amely évtizedekig -- vagy akár csak egyetlen évtizedig -- változatlan.

A mai Amerikában élo emberek például jócskán eltávolodtak a szaturnuszi, régi vágású, befelé fordulására büszke farmertól, aki 1630-ban érkezett Új-Angliába, és hajlandó volt három istentiszteletet is végigülni egy fűtetlen templomban. Délen a terjeszkedő, anyjához kötodo lovag típusa fejlodött ki, s e két „amerikai ember” egyike sem hasonlított arra a kapzsi vasúti vállalkozó típusra, amely késobb északkeleten alakult ki, sem pedig arra a könyörtelen nyugati telepesre, aki a „Megvagyok én kultúra nélkül is!” jelszavát hirdette.

Az általánosnak hitt minta még korunkban is drámai változásokon megy keresztül. Az ötvenes években például elég gyakran bukkant fel egy új amerikai típus, amely sokak számára a férfiasság követendő mintáját jelentette.

Az „ötvenes évek férfija” korán indult dolgozni, felelosségteljesen munkálkodott, eltartotta feleségét és gyermekeit, csodálta a fegyelmet. Reagan ennek a bulldogtípusnak egyfajta megkövült változata. Ez a fajta férfi nem igazán látott bele a nők lelkébe, de értékelte a testüket; a kultúráról és az abban játszott amerikai szerepről vallott nézetei kisfiúsak és optimisták voltak. Sok erős és pozitív tulajdonsága volt, de a jó kedély és a nagyotmondás mögött jó adag magányosság, hiányérzet és passzivitás húzódott meg. Ha nincs ellensége, nem is biztos benne, hogy él.

Az ötvenes években a férfitól elvárták, hogy szeresse a futballt, agresszív legyen, kiálljon az Egyesült Államokért, sohase sírjon, és mindig gondoskodjék családja boldogulásáról. Ebből a férfiképből azonban hiányzott a befogadásra vagy az intimitásra való hajlam. A személyiségből hiányzott az áramlás érzéke. A pszichikum nélkülözte az együttérzést, ami a vietnami háború bizonytalan támogatására ösztönözte; később pedig az, hogy Ronald Reagan fejéből hiányzott a „kerti tér”, a salvadori kisemmizettekkel, az itteni öregekkel, munkanélküliekkel, iskolás gyermekekkel és általában a szegényekkel szembeni ridegségre és brutalitásra indította.

Az ötvenes években a férfinak világos elképzelése volt arról, hogy mi a férfi s mik a kötelességei, látásmódjának elszigeteltsége és egyoldalúsága azonban veszélyesnek bizonyult.

A hatvanas évek során másfajta férfi bukkant fel. A vietnami háború pusztítása és erőszakossága nyomán a férfiak feltették a kérdést: vajon tudják-e, valójában mi az, hogy felnőtt férfi. Ha a férfiasság Vietnamot jelenti, kell-e nekik egyáltalán? Időközben a feminista mozgalom arra ösztönözte a férfiakat, hogy valóban vessenek egy pillantást a nőkre, kényszerítette őket, hogy tudatosítsák önmagukban azokat az aggodalmakat és szenvedéseket, melyeket az ötvenes években élt férfiak nagy erőfeszítéssel igyekeztek kikerülni. Ahogy a férfiak vizsgálni kezdték a nők szerepét a történelemben és a női érzékenységet, egyesek kezdtek felfedezni valamit, amit önmaguk nőies oldalának neveztek, és némi figyelmet szenteltek neki. A folyamat máig tart, s úgy vélem, a legtöbb mai férfi valamilyen módon érintett benne.

Van valami csodálatos ebben a fejlődésben – mármint abban, hogy a férfiak örömmel fedezik fel és dédelgetik saját „nőies” vonásaikat –, mégis van egy olyan érzésem, hogy valahol hibázik a dolog. A férfi az elmúlt húsz évben merengőbbé, szelídebbé vált. De ettől még nem lett szabadabb. Helyes fiúcska, aki nemcsak az anyjának jár a kedvében, hanem annak a fiatal nőnek is, akivel együtt él.

A hetvenes években szerte az országban egyre másra az a jelenség tűnt a szemembe, amelyet „lágy férfinak” nevezhetnénk. Néha még ma is, ha végignézek a közönségen, úgy találom, hogy az ifjú férfiaknak talán a fele is olyan, hogy lágynak nevezném. Kedves, értékes emberek – kedvelem is őket –, nem akarnak senkinek sem ártani, s még kevésbé háborúskodni. Egész lényükben és életstílusukban egyfajta szelídség nyilvánul meg az élettel szemben.

De sokan közülük nem boldogok. Hamar észrevehető, hogy hiányzik belőlük az energia. Életet őrzők, de nem igazán életet adók. Furcsamód ezeket a férfiakat gyakran lehet együtt látni pozitív energiát sugárzó nőkkel.

Íme, a finoman hangolt ifjú ember, aki ökológiailag messze apja fölött áll, vonzódik a világegyetem nagy összhangjához, mégis kevés benne az életerő, amelyet másoknak átadhatna.

Az erős vagy életadó nők, akik részint a hatvanas évek iskoláján nevelkedtek, részint egy jóval régebbi szellemet örököltek, fontos szerepet játszottak ennek az életet őrző, de nem életet adó férfitípusnak a létrejöttében.

Emlékszem a hatvanas évekből egy kitűzőre, amelyen ezt lehetett olvasni: „A nők igent mondanak azoknak a férfiaknak, akik nemet mondanak.” Elismerem, nagy adag bátorságra volt szükség ahhoz, hogy valaki nemet mondjon a behívóra, börtönbe vagy Kanadába menjen, mint ahogy az is bátor volt, aki bevonult és elment Vietnamba. Húsz évvel ezelőtt a nők azonban egyértelműen azt mondták, hogy a lágyabb, érzékenyebb férfiakat kedvelik jobban.

A férfiak fejlődését tehát némileg befolyásolta ez az elfogultság. Az érzéketlen férfiasságot az erőszakkal azonosították, az érzékeny férfiasságot pedig jutalmazták.

Egyes energiától duzzadó nők akkor is és ma, a kilencvenes években is lágy férfiakat választottak és választanak szeretőjüknek – és bizonyos fokig fiúknak. A „jang” energia új eloszlása a párok között nem a véletlen műve. A fiatal férfiak különböző okok miatt keményebb nőket akartak, a nők pedig lágyabb férfiakat kezdtek kívánni. Egy ideig ez jó megoldásnak látszott, de már elég régen élünk együtt vele ahhoz, hogy lássuk, nem igazán működik.

A „lágy” férfiak gyötrelmeiről akkor értesültem eloször, amikor az első férfi-összejöveteleken elmondták történeteiket. 1980-ban a mexikói Lama Közösség felkért, hogy rendezzem meg az első, csak férfiaknak szóló konferenciát, amelyen negyvenen vettek részt. Mindennap egy görög isten és egy régi történet volt a téma, majd késő délután összegyűltünk beszélgetni. Ha fiatalok beszéltek, igen gyakran öt percen belül sírva fakadtak. Megdöbbentett, mennyi bánat és gyötrelem szorult ezekbe a fiatal emberekbe.

Bánatuk egy része abból fakadt, hogy eltávolodtak apjuktól, amit pontosan éreztek, de bánatossá tették őket a házasságukban vagy kapcsolataikban felmerült problémák is. Megtanulták, hogyan legyenek érzékenyek, de az érzékenység nem volt elegendő ahhoz, hogy zord időkben is elkormányozzák házasságukat. Minden kapcsolatban szükség van néha valami vadságra: nőnek és férfinak egyaránt szüksége van rá. De amikor szükség mutatkozott erre, a fiatal férfi gyakran kudarcot vallott. Dajkált, de valami másra volt szükség – a kapcsolatában is, az életében is.

A „lágy” férfi el tudta mondani: „Át tudom érezni a fájdalmadat, az életedet éppoly fontosnak tekintem, mint a magamét, gondoskodom rólad és megnyugtatlak.” De nem tudta elmondani, hogy mit is akar, és nem tudott kiállni érte. Az efféle eltökéltség hiányzott belőle.

Az Odüsszeiá-ban Hermész arra tanítja Odüsszeuszt, hogy Kirkéhez közelítve, aki az anyai energia megtestesítője, emelje fel vagy mutassa meg a kardját. Ezeken az összejöveteleken láttam, hogy sok fiatal férfinak nehezére esik különbséget tenni aközött, hogy kivonja a kardját, illetve hogy sérülést okozzon valakinek. Egy férfi, akiben mintegy testet öltöttek a hatvanas évek bizonyos szellemi magatartásformái, s aki egy éven át ténylegesen egy fában élt Santa Cruz mellett, egyszerűen nem volt képes kinyújtani a karját, amikor kard volt benne. Olyan jól megtanulta, hogy senkit se sértsen meg, hogy még azért sem volt képes felemelni az acélkardot, hogy megcsillanjon rajta a nap sugara. A kivont kard azonban nem szükségképpen jelent harcot. Derűs eltökéltségre is utalhat.

Az utazás, amelyet sok amerikai és nyugati férfi tett a lágyság, az érzékenység vagy a „női oldal kifejlesztésének” birodalmába, rendkívül értékes utazás volt, de még továbbiaknak kell követniük. Egyetlen megálló sem végállomás.

 

Találjuk meg Vasjankót

Az egyik olyan mese, amelyik egy harmadik lehetőségről szól a férfiak számára, a Vasjankó címet viseli. Bár először a Grimm testvérek írták le 1820 körül, a történet már tíz- vagy húszezer éves is lehet.

A történet kezdetén megtudjuk, hogy különös dolgok történnek a király vára melletti erdő egy távoli szegletében. Amikor vadászok hatolnak be erre a területre, eltűnnek és soha nem térnek vissza. Újabb húsz ember indul az első csoport után, de ok sem jönnek vissza. Egy idő után az embereknek az az érzésük támad, hogy valami titokzatos dolog van az erdőnek azon a részén, és „ettől fogva senki nem merészkedett többé az erdőbe”.

Egy nap ismeretlen vadász jelentkezik a várban, és így szól: „Mit tehetek érted? Van-e valami veszélyes tennivaló?”
A király válaszol: „Nos, említhetném az erdőt, de ezzel van egy kis probléma. Az emberek, akik odamennek, nem térnek vissza. Nem túl nagy a hazatérők aránya.”
„No, ez éppen kedvemre való” – mondja az ifjú. Bemegy az erdőbe, s ami érdekes, egyedül megy, csak a kutyáját viszi magával. Bóklásznak az erdőben, s egyszer csak egy vízzel teli kátyú keresztezi az útjukat. A vízből egy kar nyúlik ki, megragadja a kutyát és lerántja a mélybe.
Az ifjú ettől nem rémül meg. Csupán ennyit szól: „Ez a nekem való hely.”
Szereti a kutyáját, és nem akarja cserbenhagyni, ezért visszamegy a várba, összegyűjt három embert vödrökkel, majd visszamegy az üreghez, hogy kimerje a vizet. Aki próbált már ilyesmit, tudhatja, hogy igen lassan megy.
Az üreg fenekén egy óriást találnak, akit tetőtől talpig szőr borít. A szőr vörösesbarna – rozsdás vasra emlékeztet. Elviszik az óriást a várba és bebörtönzik. A király vasketrecbe zárja az udvaron, elnevezi „Vasjankónak”, és a kulcsot a királynőre bízza.

Szakítsuk most félbe egy pillanatra a történetet.

Amikor a mai ember belenéz a pszichéjébe, megfelelő körülmények között, lelke vizének mélyén, egy olyan helyen fekve, amelyet hosszú idő óta senki sem keresett fel, egy ősrégi gyapjas emberre lelhet.

A mitológiai rendszerek a szőrt az ösztönössel, a szexuálissal és a primitívvel hozzák kapcsolatba. Azt állítom tehát, hogy minden modern férfi pszichéjének mélyén egy nagy, primitív, tetőtől talpig szőrrel borított lény rejtőzik. Érintkezésbe lépni ezzel a Vad Emberrel – erre a lépésre kell még rászánnia magát a nyolcvanas vagy a kilencvenes évek férfijának. A mai kultúrában még éppen csak elkezdődött a víz kimerésének folyamata.

Mint a történet nagyon finoman utal rá, nem csekély félelem övezi a gyapjas embert, ahogy minden változást is. Ha egy férfiban kezd kibontakozni az érzékenység s leküzdi kezdeti idegességét, rendszerint csodásnak tartja az élményt. Verseket kezd írni, kiül az óceán partjára, már nem érzi úgy, hogy mindig a csúcson kell lennie a szexben, együttérzővé válik – egy új, zsongó, meglepő világot fedez fel maga körül.

Más dolog azonban lenyúlni a víz alá és megérinteni a Vad Embert az üreg mélyén. A lény, aki kiemelkedik onnan, félelmetes, s még inkább annak látszik ma, amikor a nagyvállalatok oly sok munkát fektetnek a fertőtlenített, szőrtelen, sekélyes férfi megteremtésébe. Amikor a férfi üdvözli fogékonyságát, vagy amit néha a benne lévő nőnek nevezünk, akkor gyakran melegebbnek, harmonikusabbnak, elevenebbnek érzi magát. Amikor azonban ahhoz közelít, amit „mély férfinak” nevezek, a dolgot kockázatosnak érzi. Örülni a gyapjas embernek félelmetes és kockázatos, másfajta bátorságot igényel. Aki kapcsolatba akar lépni Vasjankóval, annak bátran le kell ereszkednie a férfipszichébe, s el kell fogadnia a lenti sötétséget, beleértve a tápláló sötétséget is.

Az ipari társadalom már több emberöltő óta óvja az ifjú üzletembereket Vasjankótól, és a keresztény egyház sem különösebben szereti őt.

Freud, Jung és Reich azok a kutatók, akiknek volt bátorságuk leereszkedni az üreg mélyére és elfogadni azt, amit ott találtak. Korunkban az a férfiak dolga, hogy kövessék őket ezen az úton.

Egyesek már megtették ezt, és kiemelték pszichéjük kátyújából a gyapjas embert, aki most az udvaron él. „Az udvaron” kifejezés arra utal, hogy az egyén vagy a kultúra felhozta a napvilágra, ahol mindenki láthatja. Már önmagában ez is előrehaladás ahhoz képest, hogy a gyapjas embert egy pincében tartják, ahová minden kultúrában sokan szánják. De persze bárhol legyen is, még mindig ketrecbe van zárva.

 

 

Az aranylabda elvesztése

Térjünk most vissza történetünkhöz.

Egyik nap a király nyolcesztendős fia játszik az udvaron kedvenc aranylabdájával, amelyik begurul a Vad Ember ketrecébe. Ha vissza akarja kapni a labdát, oda kell mennie a gyapjas emberhez, és vissza kell kérnie tőle. Ez azonban nem olyan egyszerű.

Az aranylabda a személyiség gyermeki egységére emlékeztet bennünket – egyfajta kisugárzásra vagy teljességre, mielőtt még férfira és nőre, gazdagra és szegényre, jóra és rosszra hasadnánk. A labda aranyló, miként a nap, és kerek. A naphoz hasonlóan belülről sugározza energiáját.

Ne feledjük, hogy a fiúcska nyolcesztendős. Valamennyien, akár fiúk vagyunk, akár lányok, elvesztünk valamit nyolcesztendős korunk körül. Ha az óvodában még megvolt az aranylabdánk, majd elveszítjük az elemi iskolában. Ami még ezután is megmaradt, azt a középiskolában veszítjük el. A békakirály-ban a királylány labdája a kútba esett. Akár férfiak vagyunk, akár nők, mihelyt elveszítettük az aranylabdát, életünk hátralévő részét azzal töltjük, hogy megpróbáljuk visszaszerezni.

A labda visszaszerzésében az első lépcsőfok szerintem az, hogy fogadjuk el – eltökélten, végérvényesen –, hogy a labda elveszett. Freud mondta: „Milyen lehangoló ellentét van a gyermek sugárzó értelme és az átlagos felnőtt gyengécske észjárása között.”

Hol van hát az aranylabda? Metaforikusan azt mondhatnánk, a hatvanas évek kultúrája arra tanította a férfiakat, hogy az aranylabdát az érzékenységben, a fogékonyságban, az együttműködésben és az erőszak kerülésében találják meg. Sok férfi fel is hagyott az agresszivitással, mégsem találták meg az aranylabdát.

Vasjankó története szerint a férfi nem várhatja, hogy a nőknél találja meg az aranylabdát, mert az egyszerűen nem ott van. A vőlegény titokban megkéri menyasszonyát, hogy adja vissza neki az aranylabdát. Azt hiszem, oda is adná, ha tudná, mert tapasztalataim szerint a legtöbb nő nem próbálja gátolni a férfiak fejlődését. Ám mégsem tudja odaadni, mert nem nála van. Mi több, maga is elveszítette az aranylabdáját, amelyet ő sem talál.

Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy az ötvenes években a férfiak mindig azt akarták, hogy a nő adja vissza nekik az aranylabdát. A hatvanas és a hetvenes években viszont a férfiak, ugyanennyire sikertelenül, a saját belső nőiességüktől próbálták visszakérni a labdát.

Vasjankó története szerint az aranylabda a Vad Ember bűvkörén belül van, s ezt ugyancsak nehezen tudjuk megemészteni. El kell fogadnunk annak lehetőségét, hogy a férfiakból sugárzó igazi energia nem a nőiség területén rejlik, lakozik vagy vár reánk, de nem is az izmos macsók, a John Wayne-ek birodalmában, hanem a mély férfiasság vonzáskörében. Az ösztönösség védelmezi lent, a víz alatt, ahol már ki tudja, mióta él.

A békakirály-ban az aranylabdát a csúf béka hozza vissza, akitől mindenki iszonyodik. A Grimm testvérek változatában pedig maga a béka változik át királlyá, amikor egy kéz a falhoz csapja.

A legtöbb ember azt szeretné, hogy valamilyen kedves személy hozza vissza a labdát, ám a történet arra utal, hogy az aranylabdát nem találjuk meg sem egy ázsiai guru, sem a szelíd Jézus erőterében. A mi történetünk nem kereszténységellenes, hanem legalább ezer évvel a kereszténység előtti, s az üzenete még ma is érvényes – az aranylabda visszaszerzése összeegyeztethetetlen a hagyományos szelídség és kedvesség bizonyos fajtáival.

Az a fajta vadság vagy gorombaság, amelyre a Vad Ember képe utal, nem azonos azzal az erőszak-energiával, amelyről már éppen eleget tudunk. A Vad Ember energiája erőteljes, ám nem kegyetlen, hanem eltökélt cselekvésre vezet.

A Vad Ember nem áll szemben a civilizációval, de az nem is tudja teljesen megfékezni. A népszerű kereszténység etikai felépítménye nem támogatja a Vad Embert, bár vannak arra utalások, hogy maga Krisztus támogatta. Igehirdetésének kezdetén végül is egy gyapjas János keresztelte meg.

Ha eljön az ideje annak, hogy az ifjú férfi beszédbe elegyedjen a Vad Emberrel, egészen más beszélgetés lesz ez, mint amit a lelkésszel, a rabbival vagy a guruval lehet folytatni. A Vad Emberrel nem a gyönyörről, a tudatról, a szellemről vagy valamiféle „magasabb tudatról” beszélget az ember, hanem valami nedvesről, sötétről és lent lévőről – ha úgy tetszik, a „lélekről”, legalábbis ahogy James Hillman használta ezt a szót.

Az első lépés az, hogy odamegyünk a ketrechez és visszakérjük az aranylabdát. Egyesek készek erre a lépésre, míg mások még a vizet sem merték ki az üregből – nem hagyták el a kollektív férfiazonosságot, és nem mentek el egyedül -- vagy legfeljebb a kutyájukkal -- az ismeretlenbe.

A történet szerint miután a kutya „alámerült”, el kell kezdeni kimerni a vödrökkel az üreget. Nem siet segítségünkre semmiféle óriás, aki kiszívná helyettünk a vizet: a mágia nem segít. Nem elegendő egy hétvégét tölteni Esalenben. Nem segít sem az LSD, sem a kokain. Vödrönként kell kimerni a vizet. Mindez a művészi fegyelemre emlékeztet: így tett Rembrandt, Picasso, Yeats, Rilke és Bach is – a vödörrel dolgozni sokkal több fegyelmet kíván, mint legtöbbünk gondolná.

A Vad Ember, mint Keith Thompson emlékeztetett rá, nem is csak egyszerűen átadja az aranylabdát. Mi lenne a történetből, ha a Vad Ember így szólna: „Nos, rendben van, itt a labdád?”

Jung jegyezte meg, hogy a pszichének szögezett minden sikeres kérés alkukat tartalmaz. A psziché szeret alkudni. Ha valamelyik részünk például rendkívül lusta, és egyáltalán nem akar dolgozni, a füstbement újévi elhatározásoknak semmi haszna. Jobban sül el a dolog, ha ezt mondjuk lusta részünknek: „Hadd dolgozzam egy órácskát, aztán te is lustálkodhatsz egy óráig – áll az alku?” A Vasjankó-ban is alku köttetik: a Vad Ember hajlandó visszaadni a labdát, ha a fiúcska kinyitja a ketrecet.

A fiúcska megrémül és elszalad. Még csak nem is válaszol. S nem ez történik-e lépten-nyomon? Szüleink, lelkészeink, elemi iskolai tanítóink és felsős osztályfonökeink annyiszor a lelkünkre kötötték, hogy nem szabad érintkeznünk a Vad Emberrel, hogy amikor azt mondja: „Visszaadom a labdát, ha kieresztesz a ketrecből”, még válaszolni sem tudunk.

Talán tíz év telhetett el. A „második napon” a férfi huszonöt éves lehet. Visszamegy a Vad Emberhez, és megkérdezi: „Visszakaphatom a labdámat?” A Vad Ember így válaszol: „Igen, ha kieresztesz a ketrecből.”

Voltaképpen már az is csodálatos, ha valaki másodszor is visszatér a Vad Emberhez, hiszen egyesek soha az életben nem térnek vissza. A huszonöt éves férfi hallja ugyan a kijelentést, de mostanra már van két Toyotája meg egy jelzálogkölcsöne, talán felesége és gyereke. Hogyan engedhetné ki hát a Vad Embert a ketrecből? A férfiak rendszerint másodszor is elmennek, s egy szót sem szólnak.

Eltelik újabb tíz év. A férfi most már, mondjuk, harmincöt éves… Látták-e már valaha is a harmincöt éves férfi arcára kiülő rémületet? Elcsigázottnak, elidegenedettnek, üresnek érezve magát ezúttal szíve mélyéből kérleli a Vad Embert: „Visszakaphatnám az aranylabdámat?”

„Igen – mondja a Vad Ember. – Ha kieresztesz a ketrecből.”

S most valami csodálatos dolog történik. A fiú megszólal, és folytatja a beszélgetést a Vad Emberrel. Ezt mondja: „Még ha ki akarnálak ereszteni, akkor sem tudlak, mert nem tudom, hol a kulcs.”

Remek: mire harmincöt évesek leszünk, már nem tudjuk, hol van a kulcs. Nem egészen arról van szó, hogy elfelejtettük – eloször is, sohasem tudtuk, hol van.

A történet szerint, amikor a király bezárta a Vad Embert, „a királynéra bízta a kulcsot”, de akkortájt csak hétévesek voltunk, és az apánk sohasem mondta meg, mit tett a kulccsal. Hol van hát?
A hallgatóság találgathat:
„A fiú nyakában.”
Nem.
„Eldugták a Vad Ember ketrecében.”
Nem.
„Az aranylabdában van.”
Nem.
„A kastélyban van… A kincstárban lóg egy kampóra akasztva.”
Nem.
„A toronyban van. A falon lóg egy szögön.”
Nem.
A Vad Ember válaszol:
„Anyád párnája alatt van a kulcs.”

A kulcs nincs a labdában, nincs az arany ládikában, nincs a páncélszekrényben… a kulcs anyánk párnája alatt van – ahogy Freud is mondta.

Nehéz feladat visszaszerezni a kulcsot anyánk párnája alól. Freud egy görög színdarab nyomán azt mondja, hogy a férfi, ha hosszú életet kíván magának, nem hagyhatja figyelmen kívül a kölcsönös vonzalmat, amely anyjához fűzi. Anyja párnája végül is abban az ágyban van, amelyben az apjával szeretkezik. A párnához ráadásul egy további képzettársítás is kapcsolódik.

Michael Meade mítoszkutató egyszer megjegyezte nekem, hogy anyánk a párnáján őrzi minden, velünk kapcsolatos várakozását. Ezt álmodja: „Fiam, az orvos.” Vagy: „Fiam, a jungiánus analitikus”, „Fiam, a zseniális pénzember.” Igen kevés anya álmodja azonban ezt: „Fiam, a Vad Ember.”

Ami a fiút illeti, ő egyáltalán nem biztos benne, hogy el akarja-e venni a kulcsot. Nem segít, ha az anya párnájáról egyszerűen áthelyezi egy guru párnájára. Ha elfelejti, hogy a kulcs az anya birtokában van, csúnya hibát követ el. Végtére is az anya dolga, hogy megszelídítse a fiút, ezért természetesnek tartja, hogy ő őrizze a kulcsot. Minden család így viselkedik: Földünkön „a király a királynéra bízza a kulcsot”.

Valószínűleg nem mennénk sokra azzal, ha megtámadnánk az anyát, szembeszállnánk, kiabálnánk vele – bár egyes Freud-követők hajlamosak erre ösztönözni bennünket; az anya bizonyára csak mosolyogna és könyökét a párnán nyugtatva, beszélne hozzánk. Oidipusz sem ment sokra azzal, hogy beszélgetett Iokasztéval, ahogy Hamlet sem, amikor anyjával üvöltözött.

Egyik barátom szerint bölcsebb dolog az anya és az apa távollétében elcsenni a kulcsot. „Apám és anyám ma elmennek” – ez arra a napra utal, amikor az ember felszabadul a szülői gátlások alól. Ezen a napon kell elcsenni a kulcsot. Gioia Timpanelli jegyezte meg, hogy a kulcs ellopása Hermész világához tartozik.

Márpedig a kulcsot el kell lopni. Emlékszem, egyszer férfiakból és nőkből álló hallgatóságnak beszéltem a kulcs ellopásának problémájáról. Egy ifjú, aki nyilvánvalóan az új módiban nevelkedett, ezt mondta: „Robert, engem zavar ez a gondolat (a lopásról van szó). Lopni nem helyes dolog. Elképzelhetetlen lenne, hogy egyszerűen odamennénk az anyához azzal, hogy »Mama, visszakaphatnám a kulcsot?«”

Feltehetően a konszenzust tekintette mintának, azt a módot, ahogy a fitotékában intézik az ügyeket. Úgy éreztem, a teremben ülő valamennyi nő a lelke mélyén megölte volna: az ilyen férfiak éppoly veszedelmesek a nőkre, mint a többi férfira nézve.

Nincs olyan, nevére méltó anya, aki odaadná a kulcsot. Ha a fia nem képes ellopni, nem is érdemli meg.

”Ki akarom engedni a Vad Embert!”
„Gyere, adj egy puszit anyádnak.”

Az anyák ösztönösen tudják, mi történne, ha a fiuk megszerezné a kulcsot: elvesztenék őt. Nem szabad lebecsülnünk az anyák birtoklásvágyát fiaiak felett – nem is említve az apák lányaik feletti szokásos birtoklásvágyát.

Minden férfi másként próbálja visszaszerezni a kulcsot, de annyi biztos, hogy a demokratikus megközelítések nem járnak eredménnyel.

Egy meglehetősen kimért ifjú hat órán át táncolt éjszaka, majd reggel megjegyezte: „Múlt éjjel részben visszaszereztem a kulcsot.” Egy másik férfi akkor szerezte vissza a kulcsot, amikor életében először tettének teljes tudatában szélhámoskodott. A harmadik akkor lopta el a kulcsot, amikor szembeszegült a családjával, és nem volt többé hajlandó az egész család helyett szégyellni magát.

Napokig beszélgethetünk arról, milyen módon lehetne ellopni a kulcsot. Maga a történet mindent nyitva hagy, s egyszerűen így szól: „Egy nap ellopta a kulcsot, odavitte a Vad Ember ketrecéhez, és kinyitotta a zárat. Eközben megsebezte az egyik ujját.” (Ez a részlet a történet következő részében lesz fontos.) A Vad Ember végre szabad, s nyilvánvaló, hogy visszamegy az erdejébe, messze a „palotától”.

 

Mit tesz a fiú?

Ezen a ponton számos dolog történhet. Ha a Vad Ember visszatér az erdőbe, miközben a fiú a palotában marad, a fiú pszichéjében ismét helyreáll az alapvető történelmi szakadék primitív és civilizált ember között. Lehet, hogy a fiú örökké gyászolni fogja a Vad Ember elvesztését. Vissza is rakhatja a kulcsot a helyére, mielőtt még a szülei visszatérnének, s azt mondhatja, fogalma sincs, hogyan szökött el a Vad Ember. E cselvetés után nyugodtan válhat belőle vállalati igazgató, fundamentalista lelkész, rendes egyetemi tanár – bárki, akire a szülei büszkék lehetnek, aki „sohasem látta a Vad Embert”.

Mindannyian sokszor visszatettük már a kulcsot, s tagadtuk le, hogy elvettük. A bennünk lévő magányos vadásznak ezután ismét vissza kell térnie kutyája kíséretében a fák közé, s akkor a kutyát valami ismét lehúzza majd. Sok „kutyát” veszítünk ezen a módon.

Elképzelhető másfajta forgatókönyv is. A fiú meggyőzi, vagy azt gondolja, meg tudja győzni a Vad Embert, hogy maradjon az udvarnál. Ha ez történik, civilizált beszélgetéseket folytathatnak egymással a kertben, s ezek a beszélgetések évekig tarthatnak. A történet szellemében azonban Vasjankó és a fiú nem egyesülhet – azaz nem élhetik át eredeti egységüket – a palota udvarában. Az valószínűleg túl közel van az anya párnájához és az apa törvénykönyvéhez.

Gondoljuk meg, hogy amikor a fiú a Vad Emberhez szólt, azt mondta, nem tudja, hol van a kulcs. Ez derék dolog; egyes férfiak sohasem mernének a Vad Emberhez szólni.

Amikor a fiú kinyitotta a ketrecet, a Vad Ember visszaindult az erdőbe. A történetünkben szereplő fiú vagy a tudatunkban élő harmincöt éves férfi – ahogy tetszik – most valami elképesztőt tesz. Még egyszer a Vad Emberhez fordul, és ezt mondja: „Ne menj el, óriás, mert kikapok!” Ettől a mondattól megfagy a vér az ereinkben, különösen, ha tudunk valamit az Európa északi részén sokáig uralkodó gyermeknevelési szokásokról.

A saját érdekedben címu könyvében Alice Miller arra emlékeztet, hogy a 19. századi Németországban a gyermekpszichológusok elsősorban a bujaságtól óvk a szülőket. A gyermeki bujaság rossz, s ennek első jelére a szülőknek nagy szigorral kell fellépniük. A bujaság arra utal, hogy a vad fiú vagy leány már nincs bezárva. Az új-angliai puritán szülők gyakran szigorúan megbüntették gyermekeiket, ha a hosszú istentiszteletek alatt nyugtalanul viselkedtek.

„Ha hazajönnek és meglátják, hogy elmentél, megvernek.”
A Vad Ember erre így válaszol: „Jó gondolat. Inkább gyere velem.”

Ezzel nyakába ülteti a fiúcskát, s együtt besietnek az erdőbe. Ez döntő mozzanat. Bárcsak mindannyian ilyen szerencsések lennénk!

Amikor a fiúcska bemegy az erdőbe, legalábbis egyelőre le kell küzdenie félelmét a vadságtól, irracionalitástól, gyapjasságtól, intuíciótól, érzelemtől, a testtől és a természettől. Vasjankó nem annyira primitív, mint a fiúcska képzeli, de a fiú – vagy a tudat – ezt még nem tudja.

Most mégis bekövetkezett a világos szakítás az anyával és az apával, amelyet az öreg beavatók követelnek. Vasjankó így szól a fiúcskához: „Apádat, anyádat nem látod többé. Kincsem, aranyam van elég, több, mint bárkinek a világon.” Így megy ez.

 

Elmenni a Vad Ember nyakában ülve

Az a pillanat, amikor a fiúcska elmegy Vasjankóval, ugyanaz a pillanat, mint amikor az ókori Görögországban Dionüszosz papja tanítványának fogadott el egy ifjút, vagy mint amikor a mai eszkimó életben a sámán, akit néha teljesen vadállatok bundája takar és a nyaka körül borzkarmokat és kígyócsigolyát, a fején medvefejet visel, megjelenik a faluban, és szellemi beavatásra magával visz egy fiút.

A mi kultúránkban nincs ilyen pillanat. A mi kultúránkban felnövekvő fiúk állandóan igényelnék, hogy beavassák őket a férfias szellembe, de az öregek ezzel általában nem szolgálnak. A pap néha megpróbálja, de ő manapság túlzottan is a szervezett falu része.

A hopik és más délnyugati indiánok között az öregek tizenkét éves korukban fogják a fiúkat, és leviszik őket a csak férfiak lakta kiva-területre. A fiú hat hetet tölt ott lent, és további másfél évig nem találkozik az anyjával.

A mai nukleáris családdal nem is annyira az a baj, hogy zűrös és tele van kettős kötésekkel (ugyanígy áll ez a közösségekre és az irodai életre – voltaképpen bármely csoportra). A baj az, hogy a nukleáris családon kívül lévő öregek már nem kínálnak hatékony módszereket arra, hogy a fiú anélkül tudja megszakítani kapcsolatát szüleivel, hogy ezzel kárt tenne magában.

A régi társadalmakban úgy gondolták, hogy a fiú csak szertartások és erőfeszítések – „az idősebbek aktív közbeavatkozása” – révén válik férfivá.

Világosan látható, hogy valaki nem önmagától válik férfivá; nem egyszerűen attól, hogy reggelire kukoricapelyhet eszik. Az öregek aktív beavatkozása azt jelenti, hogy üdvözlik a fiatalabbakat a régi, mitologikus, ösztönös férfivilágban.

Az egyik legjobb történet, amit az ilyenfajta üdvözlésről hallottam, minden évben megismétlődik az afrikai kikujuk között. Amikor egy fiú elég idős a beavatáshoz, elviszik az anyjától egy külön helyre, amelyet a férfiak a falutól távolabb jelöltek ki. Három napig koplal. A harmadik este azon veszi észre magát, hogy az öregekkel együtt üli körül a tüzet. Éhes, szomjas, éber és rémült. Az egyik öregember előhúzza a kését, megvágja a karját, s kevés vért enged egy edénybe. A körben ülő valamennyi öreg ugyanezzel a késsel vág bele a karjába, ahogy az edény körbejár, s beleenged egy kevés vért. Amikor az edény az ifjúhoz érkezik, felszólítják, hogy igyon belőle.

Ebben a szertartásban a fiú egész csomó dolgot tanul meg. Megtanulja, hogy a táplálék nemcsak az anyától ered, hanem a férfiaktól is. S megtanulja, hogy a kés mások megsebzésén kívül sok másra is használható. Kételkedhet-e ezek után abban, hogy szívesen látják a többi férfi között?

Mihelyt lezajlott az üdvözlés, az idősebbek megtanítják a kizárólag férfi értékeket megtestesítő mítoszokra, történetekre és dalokra: nemcsak versengő, hanem szellemi értékekre is gondolok. Mihelyt megtanulta ezeket a „nedvesítő” mítoszokat, az ifjú férfi messze túllép személyes apján, s rálép az apák évszázados ingoványának nedves talajára.

Az öregek tudatos munkájának híján viszont mi történik? A nyugati férfiak beavatása, bár megváltozott formában, de még az után is folytatódott, hogy a fanatikusok lerombolták a görög beavatási iskolákat. A 19. században a nagypapák és a nagybácsik a családdal együtt éltek, az idősebbek is részesei voltak a családi életnek. A vadászatok során, a gazdaságokban és az ültetvényeken végzett közös munkában, a helyi sporteseményeken az idősebbek sok időt töltöttek együtt a fiatalabbakkal, s megismertették velük a férfi szellemet és lelket.

A kirándulás című verse elején Wordsworth az öregről beszél, aki mindennap a fa alatt ült, és összebarátkozott az akkor kisfiú költővel:

Szeretett; raj rózsás fiú közül
Engem szemelt ki, évődve mesélte,
A morcost, a korához túl komolyt.
Míg fölnőttem, legfőbb örömöm adta
Kitüntető cimborasága. Sokszor
Az erdőt jártuk együtt ünnepen...

Ennek az esetleges keveredésnek nagyrészt vége. A férfiklubok és -társaságok eltűnőben vannak. A nagyapák többnyire az öregek otthonában élnek, és sok fiúnak csak a saját kortársai jelentik a társaságot, akik a régi beavatókhoz képest az égvilágon semmit sem tudnak.

A hatvanas években egyes fiatal férfiak a nőkből merítettek erőt, akik viszont a nőmozgalmakra tudtak támaszkodni. Azt mondhatjuk, hogy a hatvanas években sok fiatal férfit nők avattak be. De férfiakat csak férfiak képesek beavatni, ahogy nőket is csak nők. Az embriót nők képesek fiúvá változtatni, de a fiúból férfit csak férfiak formálhatnak. A beavatók szerint a fiúknak másodszor is meg kell születniük, de ezúttal férfiaktól.

Egyik tanulmányában Keith Thompson arról ír, hogy húszéves korában jellegzetesen nők által „beavatott” fiatalember volt. Tizenkét éves lehetett, amikor szülei elváltak, ő az anyjával élt, miközben apja egy közeli lakásba költözött.

Középiskolás korában Keith közelebb állt a nőkhöz, mint más férfiakhoz, s ez így ment egyetemi évei alatt is, amikor legjobb barátai feministák voltak; csodálatos, intelligens, nagylelkű embereknek írta le őket, akiktől borzasztóan sokat tanult. Azután Ohio állam közigazgatásában helyezkedett el, nőkkel dolgozott, a nők gondjaira figyelt.

Ekkortájt volt egy álma. Nőstényfarkasok csordájával rohant az erdőben. A farkasokról elsosorban a függetlenség és az életerő jutott eszébe. A farkascsorda rendezett alakzatban száguldott keresztül az erdőn, s végül valamennyien egy folyópartra érkeztek. Mindegyik nőstény belenézett a vízbe, s meglátta a saját pofáját. Amikor azonban Keith is a vízbe nézett, semmilyen arcot nem látott.

Az álmok bonyolultak, ezért meggondolatlanság gyors következtetést levonni belőlük. Az utolsó kép mégis zavaró gondolatot ébreszt. Amikor egy nő, akár a legjobb szándékokkal, egyedül nevel fel egy fiút, annak esetleg nem lesz férfiarca, vagy akár semmilyen arca sem lesz.

Az idős férfi beavatók viszont valamiféle láthatatlan és szavakban kifejezhetetlen megnyugvást nyújtottak a fiúknak; hozzásegítették őket ahhoz, hogy meglássák valódi arcukat vagy lényüket.

Mit lehet tehát tenni? Ezernyi nő neveli fel egyedül, felnőtt férfi nélkül fiait. A helyzetből adódó nehézségek egyszer Evanstonban is szóba kerültek, amikor férfiak beavatásáról beszéltem főként nőkből álló közönségnek.

A fiukat egyedül nevelő nők rendkívüli módon tudatában voltak a férfiminta hiányából fakadó veszélyeknek. Az egyik nő kijelentette, hogy körülbelül akkor jött rá, hogy több keménységre volna szüksége, mint amennyi természetéből fakad, amikor fia középiskolás korú lett. De ha meg akarna felelni az igénynek, mondta, és keményebbé válna, elvesztené a kapcsolatát tulajdon nőiességével. Megemlítettem sok hagyományos kultúra klasszikus megoldását, ami abból áll, hogy a fiút tizenkét éves korában az apjához küldik. Több nő kereken kijelentette: „Nem, a férfiak nem táplálnák; nem gondoskodnának róla.” Sok férfi viszont – én is közéjük sorolom magam – a táplálás olyan képességére lelt magában, amely csak akkor bukkant elő, amikor szükség volt rá.

Még ha az apa a házban lakik is, anya és fia között akkor is erős titkolt szövetség kötődhet az apa kitúrására, ami összeesküvéssel is felér; márpedig összeesküvéseket nehéz leküzdeni. Egy nő, akinek két fia volt, szeretett minden évben elmenni a férjével egy San Franciscó-i konferenciára, s erre az időre otthon hagyta fiait. Egy tavasszal azonban, éppen visszatérve egy női lelkigyakorlatról, úgy érezte, egyedül szeretne maradni, és így szólt a férjéhez: „Miért nem viszed magaddal idén a fiúkat?” Az apa így is tett. A tíz-tizenkét éves fiúk, mint kiderült, sohasem voltak együtt anyjuk nélkül az apjukkal. Ezután viszont azt kérték, hogy többet lehessenek együtt vele. Amikor a következő tavasszal megint közeledett a gyűlés ideje, az anya ismét úgy döntött, hogy egyedül marad otthon, s a fiúk ismét az apjukkal mentek. Amikor visszaérkeztek, az anya történetesen a konyhában állt, hátával az ajtót támasztva, s az idosebbik fiú odament és hátulról átölelte. Az anya teste önkéntelen hevességgel reagált, a fiú pedig szinte nekicsapódott a falnak. Amikor a fiú összeszedte magát, mesélte az anya, a viszonyuk megváltozott. Valami visszavonhatatlan történt. Az anya örült a változásnak, a fiú pedig meglepettnek látszott és kicsit megkönnyebbült, hogy anyja szemmel láthatóan már nem a régi módon igényli őt.

A történet azt mutatja, hogy az elválás az idősebb beavatók közreműködése nélkül is bekövetkezhet. A szakítást az anya is előidézheti. Látható, hogy ehhez igen nagy erőfeszítésre van szükség, s hogy valamiképpen az anya teste, s nem a szelleme dolgozott.

Egy másik nő történetében az anya és fia közötti összeesküvést a fiú törte meg. Az anya egyedül nevelte fiát és két lányát, s a lányokkal minden rendben is volt, de a fiúval nem. Tizennégy éves korában a fiú az apjához költözött, de csak vagy egy hónapig maradt, majd visszajött. Amikor visszatért, az anya rájött, hogy három nő a háznál a női energia túlsúlyát jelenti a fiú számára, de mit tehetett? Egy-két hét telt el így. Az egyik este így szólt a fiához: „John, ideje vacsorázni.” Karjánál fogta meg, s most a fiú robbant, s az anya repült a falnak – maga a robbanás ugyanolyan volt, mint az előző történetben. Nyílt szexuális szándékról egyik esetben sincs szó, s arra sincs bizonyíték, hogy az esemény megismétlődött. A psziché vagy a test mindegyik esetben tudott valamit, amit a tudat nem. Amikor az anya összeszedte magát, ezt mondta: „Ideje visszamenned apádhoz”, mire a fiú: „Igazad van.”

A hagyományos beavatási szakítás nyilvánvalóan elonyösebb, és így elkerülhető az erőszak. Manapság azonban országszerte találkozunk otromba fiúkkal, akik csúnyán viselkednek a konyhában és durván beszélnek az anyjukkal, s azt hiszem, ez azért van, mert megpróbálják ellenszenvessé tenni magukat. Ha már az öregek nem voltak képesek megzavarni az anya--fiú egységet, mi egyebet tehetnének a fiúk annak érdekében, hogy kiszakítsák magukat belőle, mint hogy csúnyán beszélnek? A dolog egyáltalán nem tudatos, s nem is elegáns.

Az egyértelmű szakítás az anyával döntő fontosságú, de egyszerűen nem következik be. Nem azért, mintha a nők valamit rosszul csinálnának: a problémát inkább abban látom, hogy az idősebb férfiak nem igazán teszik a dolgukat.

A fiúk felnevelésének sok ezer éves hagyománya szerint apák és fiúk igen közel – halálosan közel – éltek egymáshoz, miközben az apa valamilyen mesterségre tanította a fiát: gazdálkodásra vagy ácsmesterségre, kovácsolásra vagy szabászatra. Mint másutt rámutattam, az ipari forradalom által leginkább szétrombolt, szereteten alapuló egység az apa--fiú kötelék volt.

Nincs értelme eszményíteni a preindusztriális kultúrát, annyit mégis tudunk, hogy manapság sok apa otthonától 50-80 kilométerre dolgozik, s mire este hazatérnek, gyermekeik gyakran már ágyban vannak, s ők is túl fáradtak ahhoz, hogy apai szerepüket gyakorolják.

Az ipari forradalomban irodai és gyári munkásokra volt szükség, ami az apákat elszakította fiaiktól, ráadásul a fiúkat iskolába járásra kötelezte, ahol is a tanárok főleg nők voltak. A férfiaknak dolgozniuk kell, a nőknek úgyszintén című tanulmányában D. H. Lawrence mutatta be ezt az állapotot. Az ő nemzedéke, amely Nagy-Britannia bányavidékén nőtt fel, a saját bőrén érzékelte ezt a változást s az új attitűdöt, amelynek egyetlen gondolat állt a középpontjában: hogy a fizikai munka rossz.

Lawrence elbeszéli, hogy apja, aki sohasem hallott erről az elméletről, napközben a bányában dolgozott, élvezte a többi férfi társaságát, jó hangulatban tért haza, majd a konyhában megfürdött. Ugyanebben az időszakban azonban új tanítók érkeztek Londonból, s Lawrence-nek és osztálytársainak azt tanították, hogy a fizikai munka alacsonyrendű és méltatlan, s a férfiaknak és nőknek arra kell törekedniük, hogy „szellemibb” szintre emelkedjenek – magasabb rendű, szellemi munkát végezzenek. A nemzedékéhez tartozó gyermekek ebből azt a következtetést vonták le, hogy apjuk mindvégig valami rosszat művelt: a férfiak fizikai munkája rossz dolog, s azoknak az érzékeny anyáknak van – és volt is mindig – igazuk, akik jobban kedvelik a fehér függönyöket és az előkelőbb életet.

Tizenéves korában (ezeket az éveket a Fiúk és szeretők-ben mutatja be) Lawrence egyértelműen hitt az új tanítóknak. Vágyott a „magasabb” életre, s az anyja oldalára állt. Csak alig két évvel halála előtt, amikor Olaszországban gyógyíttatta tüdobaját, kezdett felfigyelni az olasz kétkezi munkások életerejére, s kezdett mély vágyakozást érezni apja iránt. Rájött, hogy anyja felemelkedési vágya ártott neki, arra ösztönözte, hogy terméketlen módon elkülönüljön apjától és saját testétől.

Egyetlen, világosan megfogalmazott gondolat, ha termékeny talajra hull, úgy terjed, mint a fertőző betegség: „A fizikai munka rossz.” Lawrence-en kívül is sokan elfogadták ezt a gondolatot, ezért a következő nemzedékben tovább mélyült a szakadás apák és fiúk között. A férfi íróasztalnál dolgozik egy irodában, maga is apává válik, de már nem tudja megosztani munkáját a fiával, nem tudja megmagyarázni neki, mit is csinál. Lawrence apja le tudta vinni a fiát a bányába, ahogy az én apám is, aki farmer volt, fel tudott ültetni a traktorra és megmutatta a gazdaságot. Tudtam, mivel tölti a napokat és évszakokat.

Ahogy eluralkodott az irodai munka és az „információs forradalom”, felbomlott az apák és fiúk közötti kötelék. Ha az apa csak egy-két órát tölt otthon esténként, akkor a női értékek, legyenek bármily csodásak, az egyedüli értékekké válnak a családban. Szinte azt mondhatjuk, az apa születése után öt perccel már el is veszti a fiát.

Ha bemegyünk egy mai családi otthonba, gyakran az anya siet az üdvözlésünkre. Az apa valahol hátul van, mint valami tagolt beszédre képtelen állat. Megtalálni az apát címu versemben írom:

Barátom, ez a test kész hordozni minket semmiért -- ahogyan az óceán rönköt sodor. Így nyögi a test néhanap nagy erejét; felkorbácsolja a lápot, parányi rákocskákat mos ki oldalt.

Valaki ránk kopog. Nincs időnk felöltözni. Azt akarja, kísérjük el a szeles, esős utcán a sötét házba.

Elmegyünk oda, jelenti ki a test, az apához, akit nem ismertünk soha, aki születésünk éjszakáján eltévedt a hóviharban, elvesztette emlékezőtehetségét, s azóta éjt-nap sóvárog a gyermek után, akit nem látott, csak egyszer... közben cipész volt, marhapásztor, éttermi szakács, aki éjszakánként festett.

Ha lámpát gyújtsz, meglátod. Ott gubbaszt az ajtó mögött... szemöldöke oly nehéz, homloka oly könnyű... egész testében magányosan rád vár.

 

 

A távoli apa

Alexander Mitscherlich német pszichológus ír erről az apa és fiú közötti válságról Apa nélküli társadalom című könyvében. Mondanivalójának veleje az, hogy ha a fiú voltaképpen nem látja, mit tesz az apja nap mint nap, évszakról évszakra, akkor üres hely jön létre a fiú pszichéjében, s ezt a helyet olyan démonok töltik be, akik azt mondják neki, hogy az apja munkája rossz, sőt rossz maga az apa is.

A fiúk félelme, hogy távollévő apjuk rossz, jelentősen hozzájárult a hatvanas évek diákmegmozdulásaihoz. A Columbia Egyetem lázadó diákjai elfoglalták az elnök irodáját, s bizonyítékokat kerestek arra, hogy a CIA beavatkozik az egyetem ügyeibe. A diákok félelme, hogy apjuk rossz, áttevődött minden hatalommal felruházott férfi figurára. Az egyetem, miként az apa, kifelé őszintének és tisztességesnek látszik, de az az érzésünk, hogy e mögött, valahol valami démonikus dolgot cselekszenek. Ez az érzés elviselhetetlenné válik, mert a fiú belső megérzései összeegyeztethetetlenek a külső látszattal. A tudattalan megérzések pedig nem azért keletkeznek, mert az apa gonosz, hanem azért, mert távol van.

A fiatalok azért foglalják el az elnök irodáját, hogy feloldják magukban ezt az ellentmondást. Amilyen ez az ország, néha találnak is a CIA-tol származó leveleket, de mélyebb vágyaik ettől még nem elégülnek ki – mert arra vágynak, hogy a fiú teste közelebb legyen az apa testéhez. „Hol az apám... miért nem szeret engem? Mi történik itt?”

A Maraton életre-halálra címu film középpontjában a fiatal amerikai férfinak az idősebbekkel szembeni gyanakvása áll. A főszereplő, akit Dustin Hoffman játszik, elveszti apját, a baloldali meggyőződésű történészt, akit a McCarthy-korszakban öngyilkosságba hajszoltak. A cselekmény során a fiatalember veszélyes kapcsolatba kerül egy volt lágerorvossal -- Hoffmannak szembe kell szállnia vele és le kell győznie ahhoz, hogy megbékülhessen halott apjával.

Ha annyira gyanúsak a démonok, miként kerülhet később a fiú jó viszonyba a felnőtt férfienergiával, kiváltképp a hatalmi vagy vezető pozícióban lévő felnőtt férfiak energiájával? Ha zenész, összetöri az öreg kézművesek által készített gitárokat, ha az idősebb írókra gyanakvással tekintő tanár, „dekonstruálja” őket. Mint állampolgár, inkább terápiában, mint a politikában vesz részt. Tisztábbnak érzi magát, ha nincs hatalma. Észak-Kaliforniába megy marihuánát termeszteni vagy oldalkocsis motorkerékpáron száguldozik Maine-ben.

Általános feltételezés manapság, hogy aki hatalmi pozícióban van, hamarosan korrupttá és elnyomóvá válik. A görögök azonban megértették és dicsőítették azt a pozitív férfienergiát, amely elfogadja a hatalmat. Zeusz-energiának nevezték, amely intelligenciát, robusztus egészséget, együttérző eltökéltséget, jóakaratot, nagylelkű vezetést foglal magában. A Zeusz-energia a közösség kedvéért elfogadott férfihatalom.

Az észak-amerikai indiánok hisznek az egészséges férfierőben. A szenekák között a főnök – egy férfi, akit azonban a nők választanak meg – a közösség kedvéért fogadja el a hatalmat. Neki magának voltaképpen semmije sincs. Valamennyi nagy kultúra, a miénket kivéve, átérzi e pozitív férfienergia képeit, és mindig is együtt élt velük.

A Zeusz-energia az évtizedek során folyamatosan bomlott fel az Egyesült Államokban. A tömegkultúra eltökélten rombolja az iránta érzett tiszteletet, kezdve az 1920-as és 1930-as évek képregényeivel („Maggie és Jiggs”, „Blondie és Dagwood”), amelyekben a férfi mindig gyenge és bolond. Innen került át a gyenge felnőtt férfi képe a rajzfilmekbe.

A mai tévéreklámokban az apa sohasem tudja, mit vegyen be nátha ellen. A helyzetkomikumra épülő sorozatokban pedig a férfiak hazugok, otrombák vagy együgyűek. A nők túljárnak az eszükön, móresre tanítják, és csakis ők tartják össze az egész kisvárost. Ez nem egészen az, „amit az emberek akarnak”. Sok ifjú hollywoodi forgatókönyvíró, ahelyett, hogy szembeszállna Kansasban élő apjával, inkább úgy áll bosszút a távoli apán, hogy bolondnak ábrázol minden felnőtt férfit.

Támadják a férfibecsület iránti tiszteletet, amelyet titokban minden apa át szeretne adni unokáinak és ükunokáinak. A hagyományos kultúrákban gyakran az idősebb férfiak és nők jutnak először szóhoz a nyilvános gyűléseken; a fiatalabb férfiak semmit sem mondanak, mégis megpróbálják tartani a kapcsolatot az idősebb férfiakkal. Nálunk viszont huszonhét éves ifjak foglalkoznak ellenséges kivásárlással, s meg akarnak venni, majd hat hónap alatt tönkretenni egy olyan kiadót, amelyet egy idősebb ember harminc év alatt teremtett meg.

Huszonévesen, majd harmincas éveimben magam is segítettem aláásni a Zeusz-energiát. Megtámadtam minden lotávolságon belül lévő idősebb férfit az irodalmi közösségben, s élveztem, amint lövedékeim átütik a testét, azok a lövedékek, amelyeket a pszichémben raktározott feszültségenergia indított útjukra. Láttam apám nappali életének számos részét, munkaszokásait és nagylelkű viselkedését a dolgozó emberekkel; más tekintetben viszont megközelíthetetlen volt, s a bennem lévő űr, Mitscherlich jóslatának megfelelően, démonokkal telt meg. Dühöm olyan idősebb férfiakon csattant, akiket alig ismertem.

Amikor a fiú a démonoktól való félelmében cselekszik, ez ízetlenné, áporodottá, elszigeteltté és szárazzá teszi. Nem tudja, hogyan nyerje vissza nedves és iszapos lényét. Néhány évvel ezelőtt egyszer csak azt éreztem, hogy kevesebb vagyok – nem annyira „női”, mint inkább férfi oldalról. Rájöttem, hogy nincs kapcsolatom férfiakkal – vagy mondjam azt, hogy az apámmal?

Kezdtem nem úgy gondolni rá, mint aki megfosztott a szeretettől, a figyelemtől vagy a bajtársiasságtól, hanem mint aki maga is nélkülözik, apja, anyja és a kultúra miatt. Ez az újragondolás azóta is zajlik.

Valahányszor apámat látom, új és bonyolult érzések támadnak bennem arra vonatkozóan, hogy a vele kapcsolatban érzett megfosztottságból mennyi volt szándékos a részéről, s mennyi történt akarata ellenére – minek volt és minek nem volt tudatában.

Jungnak van egy zavarba ejtő kijelentése ezekről a bonyodalmakról. Azt mondta, hogy ha a fiút elsősorban az anya ismerteti meg az érzésekkel, akkor a férfiassággal szembeni női attitűdöt fogja megtanulni, s női szemmel fogja látni apját és a saját férfiasságát. Az anyja szemével látja az apját. Mivel az apa és az anya versengenek a fiú érzelmeiért, az anya közvetítésével nem kaphatunk pontos képet az apáról, ahogy az apa közvetítésével sem az anyáról.

Egyes anyák azt hangoztatják, hogy a civilizáció és a kultúra, az érzés és a kapcsolatok egyaránt fontosak az anya és lánya, vagy az anya és érzékeny fia számára, míg az apa azt képviseli vagy testesíti meg, ami merev, talán brutális, érzéketlen, megszállott, racionalista: a pénz bolondja, hiányzik belőle az együttérzés. „Apád nem tehet róla.” A fiú ezért gyakran sérült apaképpel nő fel – ami nem szükségképpen apja tetteinek vagy szavainak következménye, hanem e szavak vagy tettek anyai megfigyelésén alapul.

Magamról tudom, hogy anyám révén kerültem eloször kapcsolatba az érzésekkel. Először az ő segítségével tudtam különbséget tenni érzés és érzés között. „Szomorúnak érzed magad?” Ebből a kapcsolatból azonban az is következett, hogy apámról negatív kép alakult ki bennem, mert ő nem túl sokat beszélt érzéseiről.

Eltart egy darabig, amíg egy fiú leküzdi ezeket az apja iránt táplált korai negatív érzéseket. A pszichikum kitartóan ragaszkodik korai észleleteihez. Az anya eszményítése vagy a vele kapcsolatos megszállottság, az anya szeretete vagy gyűlölete egészen a fiú harminc, harmincöt, negyven éves koráig tarthat. Valamikor negyven-negyvenöt éves kor körül a fiú természetes módon fordul apja felé – vágyik arra, hogy világosabban lássa, közelebb kerüljön hozzá. Hogy miért, arra nincs magyarázat, majdhogynem biológiai menetrend szerint történik.

Egyik barátom mesélte, hogyan következett be ez az elmozdulás az ő életében. Harmincöt éves kora körül kezdte el érdekelni, ki is valójában az apja. Már legalább tíz éve nem is látta. Elrepült Seattle-ba, ahol apja élt, bekopogott az ajtaján, s amikor apja ajtót nyitott, ezt mondta: „Szeretném, ha megértenél valamit. Már nem fogadom el anyám véleményét rólad.”

„Mi történt?” – kérdeztem.
„Apám könnyekben tört ki, s ezt mondta: »Most már meghalhatok«.”

Az apák várnak. Mi egyebet tehetnének?

Nem mondom, hogy minden apa jó; az anyáknak néha igazuk lehet az apák negatív oldalát illetően, a nők azonban azokat a férfias vonásokat is elítélhetik, amelyek csupán nem felelnek meg az ő elvárásaiknak.

Ha a fiú elsosorban az anyjától tanul meg érezni, akkor feltehetően a saját férfiasságára is női szemmel néz. Lehet, hogy csodálja, de az is lehet, hogy félni fog tőle. Lehet, hogy sajnálkozni fog miatta és meg akarja változtatni, de az is lehet, hogy gyanakszik rá és meg akarja ölni. Csodálhatja, de sohasem lesz teljesen kibékülve vele.

A férfinak végül is szakítania kell mindenféle agymosással, s el kell kezdenie felfedezni a maga számára, hogy mi az apja és mi a férfiasság. Ehhez jó szolgálatot tesznek a régi történetek, mert mentesek a modern lélektani előítéletektől, kiállták nők és férfiak sok-sok nemzedékének vizsgálódásait, s mert megjelenik bennük a férfiasság napfényes és sötét, csodálnivaló és veszélyes oldala egyaránt. Mintájuk nem a tökéletes férfi, s nem is a nyíltan spirituális férfi.

A görög mítoszokban Apollónt úgy jelenítik meg, mint arany férfiút, aki a Dionüszosznak nevezett sötét, éber és veszélyes energia hatalmas halmazán áll. Történetünk Vad Emberében mindkét fajta energiából, Apollónból és Dionüszoszból is van valami.

A bhutániak madárfejű és kutyafogú férfimaszkokat készítenek. Ez jó kettős energiára utal. Mindannyian ismerjük a keleti templomok ajtajánál álló őröket. Az őr kimeresztett szempillájú és vad akaratú férfi, a lábát emeli, mintha táncolna, s virágból készült botot emel a magasba. A hinduk a férfiasságot Siva képében ábrázolják, aki egyszerre aszkéta és jó szerető, őrült és férj. Karmokkal ellátott alakját Bhairavának nevezik, s ebben a képében távol áll a hagyományos Jézus-ábrázolások kedvességétől.

Erre a Bhairava-energiára utal, amikor Krisztus megvadul a templomban és korbácsolni kezdi a pénzváltókat. A kelta hagyományban a férfi képe Cuchulain – amikor indulatba jön, lábizmai kidüllednek, s füst száll fel a feje tetején.

Ezek a hatalmas energiák a férfiakban, Vasjankóhoz hasonlóan, olyan üregekben találhatók, amelyekbe még nem léptünk bele. Jó dolog, hogy Isten Szűz Máriához és az áldott Jézushoz kapcsolódik, de érezhetjük, mennyire más lenne a fiatal férfiak számára, ha olyan kultúrában élnénk, amelyben Isten őrült táncosokhoz, vad, karmos férfiakhoz s valamilyen teljesen víz alatti, szőrrel borított emberhez is kapcsolódna.

Mindannyian, nők és férfiak egyaránt félünk kissé, amikor ezekhez a képekhez közelítünk. Évtizedeken át próbáltuk, helyesen, megérteni a romboló, erőszakos személyiségtípus ártalmait, s ebből a szempontból hasznosnak tartom, ha szem előtt tartjuk a Vad Ember és a vadember közötti különbséget.

Ha egy férfi érintkezésbe kerül a Vad Emberrel, igazi erőre tehet szert. Úgy lesz képes kiabálni és megmondani, hogy mit akar, ahogy a hatvanas és hetvenes évek férfijai nem voltak képesek. Az a fogékonyság, amelyet a hatvanas és hetvenes években élt férfi elért, rendkívül értékes, és nem szabad feladni. De mint Filozófiai meditációk című versemben írtam,

Rájuk ordítsz, s van eszükben felelni,
Befordulnak a bölcsőben, meghalnak, ennyi.

Ha a férfi tud kiabálni, ha megtalálja magában a vadságot, attól még nem akar másokat leigázni, embereket tárgyakként kezelni, nem követel országot vagy birodalmat, nem szítja a hidegháborút. Ez a vadság nem egyenlő az erőszakos férfiassággal.

Az 1970-es években a nőknek azt kellett kifejleszteniük magukban, amit az indiai hagyományban kali energiának neveznek – annak képességét, hogy valóban megmondják, mit akarnak, koponyákkal a nyakukban táncoljanak, s megszakítsanak kapcsolatokat, amikor erre van szükségük.

A férfiaknak szintén kapcsolatot kell teremteniük azzal a nyers dionüszoszi energiával, amelyet a hinduk kalának neveznek. Történetünk értelmében az első lépés ehhez az, hogy megtalálják az üreg mélyén a Vad Embert. Egyes férfiak a felhalmozott bánat segítségével képesek leereszkedni erre a helyre. Ám ha ehhez a kala energiához kapcsolódnak, ugyanerre az energiára a nőkben is rálelnek majd. Ha nem ezt teszik a férfiak, nem maradnak életben.

A férfiak – különösen a fiatalok – most szenvednek. Most, hogy annyi férfi került kapcsolatba bánatával, apa és tanítómester iránti vágyakozásával, nagyobb a készség bennünk arra, hogy kezdjük felismerni a Vad Embert és ismét szemügyre vegyük a beavatást. Igen reményteljesnek látom a helyzetet.

Ilyenkor sok minden történhet.

Berényi Gábor fordítása

 

Robert Bly: Iron John, A Book about Men. Addison-Wesley Publishing Company Inc. 1990.

Robert Bly könyvét at Európa Kiadó fogja megjelentetni.