TORNAI JÓZSEF
LESZÁLLTAM ANYÁMÖLÉBŐL*
Egy sugallaté voltam…
A nyáron kórházba kerültem egy kisebb
operációval. De huszonnégy óra hosszat nem volt szabad megmozdulnom, és öt óráig
teljesen érzéketlenül feküdtem (deréktól lefelé) a gerincembe nyomott
injekciótól. Ezután elkezdődött a fájdalom a vágások helyén. Négy
fájdalomcsillapító nem segített: csak az ötödiktől könnyebbültem meg. Ugyanúgy
elnyelt a semmi, mint három éve, amikor eltört a felsőkarom. Megint közel kerültem a
halál sötétségéhez, akárcsak
1986-ban: akkor szédüléssel ápoltak a
Kútvölgyiben. A meszesedéstől támadt oxigénhiány okozhatta, hogy agyam
egyensúlyszerve nem működött, s én úgy éreztem: tengelyem körül forgok;
elöntött a verejték, hányingerem volt, és azt hittem, kínlódásomnak sose lesz
vége. Tíz adag kavinton infúzióval segítettek rajtam, három nap alatt megszilárdult
alattam a világ, a hátra lévő hét nap folyamán lefordítottam Schillernek a Görögország
istenei című hosszú, mítoszértelmező költeményét. A mostani
kiszolgáltatottság nem volt ilyen keserves, mégis – több mint egy tucat évvel
idősebben – jobban megrázott a halál átélése. A magamra maradásé, melyet nem
enyhíthetett feleségem, Ildikó és gyerekeim, Vera meg Szabolcs és a bátyám
ismétlődő látogatása sem. Ott volt a fejemben annak fenyegető tudata is, hogy Veress
Pál barátom nemrégen ment el közülünk.
Ez „a lélek van a pusztában maga”
állapot (Juhász Gyula) verset íratott velem az utolsó éjszakán:
Mennyien szálltak el nyomtalanul
a létből, mióta élsz!
Gyermeki játszótársak, anyád,
szeretők, testvérek-barátok, költők
és festők tengeri vonulásban.
Az ember piheként
libben el. Mint te is, nem tudhatod
mikori szélben.
Ott, a kórházban gondoltam először
arra: együtt-kellene látni, totálisan egybe foglalni az életemet. A megírással
függetleníteni magam a sorsomtól, a nemlétemtől, a halálomtól. Egy-két éve
ráébredtem: a verseimmel könyvvé válok, mint minden író-költő, jelentéses
szellem. Miért ne legyen életem is egészen objektív: fizikai-lelki létemtől szabad?
ez az objektivitás, a kettős látás, hogy kívülről is szemléljem magam,
gyerekkoromtól kezdve úgyis megvolt bennem. Sose merültem bele, sose voltam azonos a
helyzetemmel.
Ez örökös mérlegelés;
mérlegkészítés.
Kétségtelen: az első ilyen fölmérés
az első vers, melyet a Holdfogyatkozás elkészülte után írtam, az Öregség
és halál párversei. Száz kétsoros alexandrin, száz aforizma: nyilvánvalóan
Angelus Silesius kifejezésmódjának a hatására. Ez az új kötet, a Miért sírnak
a metaforák? legtöbb értelmű költeménye. Külön kis könyvben is megállná a
helyét. Amire most már, életem vége felé törekedtem: a lehető
legszélsőségesebben, túlzóbban beszélek benne magamról. A legparadoxálisabban. A
logika egyáltalán nem kötött: csak a fölismerések, a fájdalmak, a misztériumok,
melyeken túl nem léphetünk, legföljebb letagadhatjuk őket.
Újra és újra nekifutok, hogy a nyelv
szakadékát átugorjam:
Pusztuló bogarak ablaktáblák között:
az isten engem is üveg-labirintusába lökött.
És amit mindig tudtam, már gyerek-panteizmusom idején is:
Istent várod az éjben, álmodban és a fényben
de isten ott nevetgél: margaréták fejében
Hirtelen ki hagyott el: te engem vagy én
téged?
Zengenek az égtájak: harangos kérdezések.
Az isten halála, a kereszténység bukása
óta egzisztenciális magányba fagyott modern lélek kiált így. És ugyanez a
kétségbeesés korában élő lény kérdez rá mindenre, amire azelőtt nem is gondolt
volna, hiszen a középkor végéig, a reformációig, a vallásháborúkig, a
fölvilágosodásig, a francia forradalomig, a két világháborúig erre semmi szüksége
nem volt.
Nekünk mindent meg kell kérdőjeleznünk.
Tovább kell gondolnunk. (A Valéry-féle
pokol: „Plus je pense, plus je pense.” Minél tovább gondolkodom, annál tovább
gondolkodom.)
Mit kérdőjeleztem meg és (esetleg) mit
nem? A teremtés mitológiáját nem hagytam szó nélkül:
Volt-e, nem volt teremtés? A válaszom az
erre:
a végtelent vezesd csak vissza a végtelenbe!
Az isten egyszer magát világként
föláldozta,
napcsillag és földcsillag benned kering azóta
a pióca, gerlice, kék bálna és oroszlán,
folyók és hegycsúcsok forradnak ki az arcán.
Legfőképpen abban kételkedtem, hogy az
elvont gondolkozás szintjén túl is le tudtam-e tépni szememről a mája-fátylat, ki
tudtam-e szabadulni az iszonyú körforgásból, a turbából, a Vörösmarty-féle „ki
dörömböl az ég boltozatján, Mi zokog, mint malom a pokolban” - lét-sírból:
Fölébredtem? Mikor? Valóban
fölébredtem-e?
Érzek, jövök-megyek: pörög a holtpont kereke.
A fiatalság illúzióinak, az itteni lét
megváltásának, a számomra legszentebbnek, az írás mindenek fölöttiségének
biztosan ellent tudtam mondani:
Fiatal szív, telített lét, költő-siker
nekem minek,
ha elbújva írhatom a végső őrültségeimet?
Ezek azok az őrültségek”, melyekről
mint túlzásokról, látszatleleplezésekről, a dolgok képtelenségéről már
említést tettem. Ilyen abszurditás az emberiség megváltásának gondolata is. Az
emberi természet, a jó és rossz, szörnyű tulajdonságok, a bosszúvágy, a
gyilkolás, a szenvedés-okozás ösztöne és a géniuszok szellemi vívmányai, a
gyermeki ártatlanság, a tudásvágy és a rombolás, hamisság, hazudozás, aljasság,
hősiesség folyamata megszakíthatatlan. Jézus is hős, de a világ konokul ugyanolyan,
mint volt tízezer évekkel ezelőtt is:
Krisztus mindent magára vett, de az
emberek bűneit
nem mossa le az áldozat: az ártatlanság nem segít!
A „kétszer-kettőnek ez a józansága”
utasítja el bennem a túlvilágra, a lélek egyéni halhatatlanságára vonatkozó
népszerű tanítást-hiedelmet is. Nem is beszélve a testi földtámadásról:
Azt mondják a papok: majd föltámad a
testem,
de csont-hús-ház minek nekem? Ott albérlő a szellem.
A mindenség, a létező dolgok ragyogása,
a gyerekkor, de legfőként a láthatatlan dolgok „mintája” az, amit nem, hogy nem
tagadok, hanem a legnagyobb áhítattal idézek:
Még énekel a nap, szobámba lépve
reggel,
még megcsókolok mindent kevély, öreg szememmel,
mindent, amit csak látok, s amit nem, azt leginkább,
a láthatatlan dolgok szövetében a mintát.
És néha hív gyerekkorom: homokdomb,
nyári ég,
Duna, gömbakác ház előtt és apámtól mesék.
És zúg a nád s a réti sas a Kezdetek elé
visz, mindön egy sugallaté voltam, egy kozmikus jelé.
Ezért, ha megkérdezik: „Vallásos
vagy?”, elég nehéz megmagyaráznom, hogy nem vallásos, hanem metafizikailag kötött
vagyok, azaz mindenségileg szabad. Könnyen azonosítják az istentelenséggel, ha az
ember azt fejtegeti: gondold el, mit jelent, hogy individuálisnak képzeled el az istent!
Tudod, mit mondasz azzal, hogy szubjektív? Azt, hogy behatárolt, hogy bizonyos
tulajdonságok meglétét és mások hiányát foglalja magába. Az istennek nincs
természete, tehát tulajdonságok nélküli, tehát „túl van a léten” – ahogy
Heidegger mondja. Az isten, mint lét: semmi, azaz szellem. Egy szellemi lény, az ember
tudatának agyának lakója. Mi létezünk, ő a tudat tudata, lényként, tárgyként,
megfogható, érzékelhető dologként nincs. Ez a lényege isten-fölismerésünknek:
Semmiből semmibe: ez az én régi képem
arról, hogy nem ér véget az utam semmiképpen.
Mért ülnék én, személy szerint,
mindenség-körhintámban?
Istenben személytelenül keringünk mindahányan.
Ha meghalok, te sem leszel,
Millió-szépség! A világ nem
nyílhat nélkülem egy másodpercig sem Ámen!
Ugyanígy pusztán a tudatunk dolga a
halandóság-halhatatlanság is: az ásványok, növények, rovarok, állatok nem jutottak
arra a szellemi szintre, hogy fölfogják létesülés és lebomlás váltakozását,
vagyis az időt, tehát halhatatlanok. Az ember tisztában van létezése föltételekhez
kötöttségével, halandóságával. Már a Holdfogyatkozásban is érintettem ezt
a szörnyű képletet. Itt még „kézzelfoghatóbban” hangsúlyozom a végzetes
közhelyet:
Halhatatlan a légy, a hal, az elefánt, a
szajkó:
az ember csak azért halandó, mert tudja, hogy halandó.
Ez éppen olyan ál-tautológia, mint
kedvenc mondásom: Az élet az élet végéig tart. Nem hiszem hát, hogy
életgyónásom megkísérlésével életem végéhez érek, hiszen éppen
tovább-élésem teszi lehetővé munkám befejezését, amely ilyenformán persze nem
lehet az egész befejezés. Az tény viszont, hogy szemléletem
sokértelműségével együtt alakult ki mostanra a verseim szfinx-szerűsége is, mint
hű képe annak a valóság-ábrának, melyet olyan sokféle módon próbáltam én is
megközelíteni. Ennek a költői (?) realitásnak megvannak a fogalmi kulcsszavai a
magyar hagyományban. Én legalább is fölállítottam egy efféle lépcsőzetes
gondolat-piramis fokozatait:
szabadság-szerelem= Petőfi
politika-szerelem = Ady
szellem-szerelem = József Attila
filozófia-szerelem = az én pályám.
Nem tagadhatom: a bölcseletet mindig
összekapcsoltam a lírával. Coleridge is azt mondja, a költőnek filozófusnak is kell
lennie. És ez különösképpen nálunk magyaroknál fontos igazság, ahol eredeti
filozófiák-filozófusok nemigen születtek. Annál inkább megvannak a filozofikus és
intellektuális költőink. Kisebbek, mint Vajda, Komjáth, Kosztolányi, Somlyó, Nemes
Nagy, Kálnoky, Vas, Szilágyi Domokos, nagyobbak, mint Berzsenyi, Vörösmarty (a
legnagyobb!) Arany, Ady, Babits, József Attila, Szabó Lőrinc, Weöres, Pilinszky.
Azóta, hogy Szabó Lőrinchez kezdtem járni, még nagyon nem volt teste az én gondolati
verseimnek. Rossz is volt mind. A befutott hosszú úton a szerelem teste adott a
sejtelmeimnek, reflexióimnak. Nálunk jobban szeretik azt a költőt, aki egyesíteni
tudja magában az erős érzelmet, indulatot, átélést és a mindenkori politikai,
történelmi ország-víziót. Én nem tartozom ezek közé, pontosabban csak ritkán
igaz, köteteim során, következetesen – szólaltam meg ilyenformán. Mégse ítélem
el a vátesz-elődöket, inkább magamhoz ölelem őket: Csokonai, Berzsenyi, Petőfi,
Ady, Babits, József Attila, Dsida, Jékely, Nagy László a két Juhász, azt tudták,
ami nekem az ő „szent őrületük” fokán nem adatott meg.
Mást kaptam: halál, szerelem, isten,
szépség, természet, bevillanások, sors-fölismerések rejtjeleinek fejtegetését.
Siffré-költő?
Többé-kevésbé mindnyájan azok vagyunk, akik írunk.
Ezért ragaszkodom – egy olyan
korszakban, melyben a szellem egyre kevésbé tud eligazodni a tévedések, hiedelmek
útvesztőiben – a vers, az írás jelentésrétegeihez. Nemrégen erről
tartottam előadást a Debreceni Irodalmi Napokon, ahol Görömbei András szívósan
védte a modern hagyományt. Tanulságos volt ez a konferencia: nemcsak azt értettem meg
jobban, hogy a posztmodernek esztétikája valójában beszűkítő, redukciós
szabályrendszer, hanem azt is, hogy azok az írók, költők, akik ezt elfogadják
vállalják, tabukat tartanak tiszteletben. Egész sor téma, föladat, dolog létezik az
életben és a szellemi világban, melyet nem érinthetnek, még csak meg sem nevezhetnek.
A közösség dolgait például, a filozófia kérdéseit, más csoportok, esztétikák
elméleteit, más írók-költők értékeit, s ami a legszembetűnőbb: a tradíciókat.
Ez az abszolút, a legfőbb tilalomfa, a legszigorúbb tabu. S lehet, hogy túlzás, de
ebből kiindulva ráébredtem: az egész ország tabuk erdeje lett. Száz és száz olyan
ügy, probléma, gond van, melyet nem szabad megtárgyalni, kimondani. Ezektől mindenki
fél. Láthatatlan kéz inti le a megszólalni készülőket: hallgass, nem a te dolgod,
hallgass, ez nagyon kényes ügy, hallgass, úgyse tudhatod, mi az igazság, hallgass:
így mindenki megbecsül, ha beszélsz, botrányhős leszel s nem a kor kedvence. Pedig
milyen jó, ha az embert mindenki szereti, mert nincs véleménye, azaz csak hízelgő
kritikája van.
Én tudatosan értelmiséginek,
intellektuelnek készültem, ha úgy tetszik, ha kell: tabutörőnek. Akkor is, amikor
még politikai elnyomás kényszerítette ránk a tabukat. Nem voltam nagyon bátor, s
épp ezért tiszteltem a vakmerőket, a tabukat semmibe vevőket. Csoórit éppúgy, mint
Nagy Gáspárt, Szőts Gézát, Konrádot éppúgy, mint Radnóti Sándort, Donáth
Ferencet. Akkor még egy volt a tabudöntögetők mozgalma. A változással, a szabadság
megjelenésével ez kettészakadt, százfelé rongyolódott. Ma szekták
„egyeduralkodnak” és szektavezérek. Ez kettős taburendszert hozott létre: a
szektán belül minden negatív kritika tilos, a szektán kívüli világ pedig mintha nem
létezne, nem írunk, nem beszélünk róla: tehát tabu. És mi manapság a tabuk tabuja?
Hogy körömszakadtáig tagadni kell a tabukat! Itt szabadság van: mindenről elmondjuk a
véleményünket. Büszkék vagyunk az elhallgatásainkra.
Így bukkantam rá a mindnyájunkat
beteggé, vakká tevő ellentmondásra: az őszinteség jóindulatú rosszakarókká, az
igazságszeretet köd-fújókká, szépet-mondókká torzított mindenkit.
Félájultan fogadjuk ennek az új
kimérának az ölelését.
Íme, a második ezredvég áltisztességes
világa, amelyben mindig a másik a bűnös, a hibás, a sunyi! Ez a mi magyar mysterium
iniquitatisunk. Ennek én is passzív részese vagyok, mert nem találtam a megtisztulás
varázsszavait. A magyarságot és a magyar zsidóságot elválasztó vonalnak még csak a
nevét se ismerem. Nem a gyűlölködőkre gondolok: azok, bármelyik oldalon rombolnak,
föloldhatatlanok és menthetetlenek. Az is egyszerű volna, ha „Wille zur Machtnak”
foghatnám föl az ellentétet, a köztünk megnyílt szakadékot. Lehet, hogy így van.
De ha van, csak túlélési stratégiák kerültek szembe egymással? A magyarságnak is,
a zsidóságnak is épp elég kényszerhelyzete adódott efféle stratégiák
kidolgozására. Talán csak érzelmi, gondolkodási formák, szokások távolítanak el
egymástól. éppen most, amikor a szabadság módot ad mindenfajta különbség
megnevezésére és világos, türelmes értelmezésre.
Vagy a szabadság csupán a
lét-korrupciót növelte Magyarországon és a szomszéd népek között? A betegséget,
amely az egész emberiség, az egész föld megmaradását veszélyezteti, egyre
elviselhetetlenebbé festve a jövő képét: az erdők, a vizek, az élőlények, a
levegő pusztulásával, az emberiség lélekszámának megállíthatatlan
növekedésével, melyet a szexuális ösztön okoz?
Nem kell már hidrogén-háború az
eltűnésünkhöz: elég az a bomba, amely az ágyékunkban ketyeg?
Ebben az évben elértük a hatmilliárdot.
Ötven esztendő múlva megkétszereződünk: tizenkétmilliárdan leszünk. A világon
évente nyolcvanegymillióval lesz több, Magyarországon 30-40 ezerrel kevesebb a lelkek
száma. Micsoda ellentét! Ugyanígy fogynak a magyarok Erdélyben, Felvidéken,
Kárpátalján, Vajdaságban, Szlovéniában, Horvátországban, Ausztriában, Amerikában
is. Emlékszem, mennyi reménnyel beszélgettünk még Illyés Gyulával, Flórával,
amikor a 60-as, 70-es, 80-as években ott vacsoráztunk, ittuk a tihanyrévi vörösbort
Fodor, Csoóri meg én. Csak a kommunisták elhurcolkodjanak! –
sóhajtoztunk-óhajtoztunk: magához tér, lábra áll ez a nép, ez a nemzet! Illyés
mindig arra bíztatott: „Az urak csak ne legyenek pesszimisták! Mindig arra
gondoljanak, hogy maguknak van igazuk!” Nem tudtuk, mennyit szenved a
depressziójától, csak amikor a Doleo ergo sumot elolvastuk. Én olykor annyira
másként ítéltem meg a helyzetünket, mint Illyés a maga derűlátásával, hogy
versben lázadtam föl ellene:
Mosolyogj, mondta a mester.
De nem mosolygott, sírt a tanítvány,
mert az anyját levonszolták az utcára,
szemetet öntöttek a fejére
és két géppisztolyos isten
lábánál fogva húzta
a villamos elé.
Ezekben az években summázta ugyanezt a
történelmi botrányt Orbán is:
végül is minden nagy eszme nevében berúgnak egy kertkaput
kizavarják a férfiakat meg a gyerekeket az udvarra
és addig rugdalják az asszonyt míg abba nem hagyja a sikítozást.
Illyésnek persze igaza lett, ha nem is
egészen úgy, ahogy gondolta, remélte. Ezért kellett nekem az ő zsarnokság-versével
szemben a magam szabadság-költeményét megírnom. Az ellentmondásokat a szabadságban.
Már a Nemzetközi PEN-konferencián is A
szabadság paradoxonjairól (The Paradoxies of Freedom) tartottam előadást 1993-ban
Bécsben, (amikor az ott élő Monoszlóy Dezsővel és feleségével, Katival
megismerkedtem és barátságot kötöttem).
A szabadságnak ezt a világát – melyben
most napról napra élünk – kellene itt gyorsan leírnom. Helyette íme, egy hirtelen
metafora: a zsarnokság = amikor a tanár bent van az osztályban, és a gyerekek
csöndben ülnek, lapítanak, félnek: egyikük sem olyan, amilyen. A szabadság = amikor
a tanár betette maga mögött az ajtót, és kitör a diákokból az igazi természetük:
ordítanak, verekednek, mondják a magukét egymásról és a tanárukról eszüket
vesztve.
„Nem az ember az úr a szabadságon,
hanem fordítva: a szabadság az úr az emberen – mondja Heidegger. De Jaspers még
többet, fontosabbat, az életünket-létünket átfogóbbat állít. Szerinte „isten az
ember szabadságában valósítja meg önmagát”.
Ennél jobban aligha lehetne értelmezni a
modern autonóm ember és a metafizikum kapcsolatát. Ha elfogadjuk a szabadságot, mint
legegyetemesebb emberi meghatározót, akkor a független, kritikus polgárt is el kell
fogadnunk, akinek már nem a hatalom, a tekintély a fontos, hanem az alkotás, a munka
(Bibó). Aki tudja, végső fokon a legbecsesebb tulajdonságának, a szabadságnak az
eszköze a gondolkodás, a szeretet, a részvét, a transzcendálás, a helyes a helyes
cselekvés, döntés. A szabadság nem pusztán a minél kevesebb föltételtől való
függés, több annál. félelmetesebb. A szabadság annyi, mint egyre több
szabadság. Vagyis a végtelen vágyának se metafizikai, se filozófiai, se
művészi-etikai határt nem szabhatunk. Az embernek ez az önmagát mindig meghaladásra
kényszerítő szabadság a lényege.
Ha ennek valami útját állja, démonná
vagy páriává válunk. Ez a mi végső abszurditásunk: a Babits-féle „soha meg-nem
elégedés” lét-szomja. Újabb és újabb korláton kell túljutnunk, hogy aztán
megint újabb és újabb akadállyal vegyük föl a harcot. Szabadságunk így lett
Sívához, az indiai szentháromság (trimurti: Brahma, Visnu, Síva) legiszonyúbb
istenéhez hasonló: éppúgy pusztító-roncsoló, mint világteremtő-alakító erő.
Egyúttal a történelmet és a természeti világot egyaránt átható,
megállíthatatlan elevenség. Regényemben, a Vadmeggyben még azt vallottam: ha
bízom tehetségemben, a nemiségemben bízom.
Mára mindkettő fölé odateszem a
szabadságom. És a Holdfogyatkozásból az életemről kimondott végső
ítélkezést:
Amíg bármit fontosnak képzelsz
akármilyen fönséges dolgot istent
szerelmet művészetet el vagy veszve
én pedig tébolyodott módjára
fontosnak tartottalak téged a versek
születését isten-keresést
sár-arccal kell most járnom a földön
kilökött szemű Oidipuszként lesni
föl az égre vakító mennyei fényözönben
magukhoz emelnek-e vagy itt lent
hagynak elrothadni az istenek
-
Epilógus: elíziumi mezők?
Azt akartam leírni, ami megtörtént
velem, s így megtudni, mi történt velem?
Egy tizennégy éves vidéki fiú hangot
hall. A hang azt mondja: ne menj vissza az emberek közé, maradj itt a hó, a szél, a
fagy, a síkság, a csönd, a fák mindenségében. Ez tiszta lét: visszataláltál a
tiszta, tömény létbe.
Nem szabad elveszítened.
A fiú visszamegy a házak, az emberek
közé. Oda, ahol az otthona van. Ahova az anyja szülte. De otthona nem otthona többé,
mint ahogy nem is volt az soha, csak a hang előtt nem tudta még, mi a csönd, és mi a
zaj, mi a lárma, a veszekedés, a nyugtalanság, mi az az elveszett világ, melyben addig
éveit öntudatlanul élte.
A hang most megmondta neki. Emlékezik.
Emlékezni: ez a legfontosabb érzékszervünk.
Az emlékezés nem ismeri az időt.
Az időtlenségben pedig ott van a paradicsom.
A versben, amit a hangról írtam, nincs ott a paradicsom.
Csak az ellen-paradicsom, a tiszta lét
hiánya van ott. De az ott van. A vers azt hirdeti: otthagytam az apán-anyám, a
testvérem, a párom. Ez nyilván őszinte utópia, Kívánság. Vágy. De nem hagytam ott
azt a világot. Noha ott kellett volna hagynom: élni a vadonban, vadul, mint a csókák,
varjak, sasok, vadnyulak, rókák, fácánok. Ők a létben élnek és halnak. Elizzanak.
Én a semmiben.
De a vers megmaradt, Izgatott a hang. Évtizedek múlva sem csitult el. Szerencsém volt?
Másokban nem szólal meg a Hívás?
Mindenkiben megszólal, megszólalhat.
Mire versemet kijavítottam (negyvenhat
év múlva), kiderült, egyetlen valóban fontos élményem van. Az alapélmény. Hogy a
kiűzetés mítosza utam lényege. Hogy ez az őstörténet mindenkivel megismétlődik.
Ehhez a fölismeréshez Svédországba
kellett mennem, Szalay barátomékhoz. Kint hideg volt, szél terelte az ólomszínű
esőfelhők elfogyhatatlan tömegét a ház fölött, s megértettem, mi játszódott le
velem s mindannyiunkkal életünk folyamán. Ráadásul, ha a mítosz érvényes, a
tanulságot is le kell vonni: sorsunk mégis csak út valahonnan valahova, vagyis van mód
a paradicsomba való visszatérésre. Akkor az Ádám és Éva visszatér a
paradicsomba című versem nemcsak költészet, de teológia-filozófia is.
Nyilvánvaló, hogy az aranykor nem más,
mint férfi és nő megnyílása egymás és a transzcendens iránt. A zárt személyiség
kapujának szélesre tárása. S ezen bezúdulhat a kozmosz-fölötti, te, istenem.
S te nem vagy semmi egyéb, mint az
egyetemes szeretet uralomra jutása önmagunkban.
Megöregedni nem erény.
Összefoglalni, magam elé állítani megtörtént magamat, nem erény. De a
sötétségben megmaradni?
Ki az, aki az éjszakában kitart, ha
tudja, hogy van fény, világosság, hogy vannak társak, barátok, versek, szerelmek:
A sötétségből visszajöttem,
esők sörénye a szememben,
szél ordít, recsegnek erdők:
gyerek vagyok, mint minden felnőtt,
most újra levetve előtted
tízezer jégkori esztendőmet.
Amikor a Most nem gondolok a halálra
e sorait, ezt az átváltozást leírtam, még nem tudtam, hogy a természet utáni vágy
és a civilizációból való menekülés, azaz a természeti lény és az öntudatra
ébredő Én ellentéte csak az első lépcső oda, ahova föl kell jutnom. Korszakaimat
pusztán költői fokozatoknak láttam.
Pedig az írás, a gondolkozás, a
történelem, a szerelem együtt jár a belső megigazulás követelődzésével. Tudtam:
az ember legnagyobb kincse a bensőségessége. és: hogy azért tévedtünk el, mert a
modern ember, a modern civilizáció totálisan és mind jobban kifelé fordul.
Sajnos, a művészet, a filozófia, a vallás is a szellem emberei sem fordíthatják meg
ezt a folyamatot:
Íme, az utolsó rókák,
erdők, halak, giliszták ideje.
A kiűzetés nem ért véget,
de már a tűzkapuhoz közelebb vagyunk:
még jobban pusztulnak bogarak, folyók,
madarak, fák, vadon nyíló virágok.
Csupasz földháta éget
repedés-hálót a nap.
Ki ment meg minket a látomás igazságától,
mikor a mítosz megjelenik?
Sose akartam csak irodalmár, csak
líra-szakember lenni. Nem akartam csupán író-költő; magyar és nem magyar mestereket
választani magamnak. Olyan tanítókra is szükségem volt, mint a misztikában
Nágárdzsuna, Böhme, Eckhardt mester, Angelus Silesius, a filozófiában Platon,
Szokratész, Marcus Aurelius, Spinoza, Leibniz, Jaspers, Gabriel Marcel Nietzsche,
Heidegger, Kolakowszki, Hamvas, kultúrában-történelemben. Ikeda, Toynbee, Spengler,
Németh László, Bibó; olyan barátokra, mint…
Nem divat-rófétákra.
Jézus, Buddha, Krishna tanításának is
az a lényege, hogy ösztönös vad helyett az ember legyen szellemi-lelki érzőlény.
(sensible being).
A paradicsom újra megtalálásának utópiája
nélkül erre nincsen mód. Ehhez összehasonlítás, eltávolodás kell. Megírtam az
isten és a szerelem misztériumának verseit (1982-93), a lét és a létező
végső dolgaiért (1994-99), míg végre (de még mindig homályosan!) megértettem,
mit jelent ez az „eltávolodás”:
Van, aki most, van, aki máskor,
végül mindenki hazatér
a millió éves szív-odüsszeiából,
a parton sír a szél,
csókolja a megváltatlan tengert,
házunk előtt az aranyalmafát.
Minden, mit isten megteremtett
csak bennünk él tovább.
De hogyan él? Még ma sem tudom a
választ. Még mindig a válasz helyett írok.
A válasz cselekvés is. Döntés.
Visszahúzódni. Kimaradni ebből. Miből? Az egész elrontott világból,
létből. Minden hamis. Tudom: túl sommás ítélet.
Ezt súgják a múzsák, az élők.
A halott múzsa is ezt súgja. Tehát írni tovább?
Amíg a Hívó Hangothallom?
A világ egy magas, vén fa csonka ága.
Frazer is beszél a duridák, a germánok,
az indonézek, a hidatsza indiánok és mások szent fáiról.
Ezek a fák beszélnek.
Az életfa is ilyen. A keresztfa is.
Megyek a fa felé: hallom, hogy
megszólít. Közeledem hozzá az életemmel. Meg akarom érteni. Pontosan, mit mond.
Hallom és értem. És nem értem.
Várok, már régen, el akarom mondani. Még nem tudom, de már tudom. Magas, vén fa
csonka ágán virágzik a Nagy Ige.
Fönt áll egy havas dombon.
A vers, az írás: a távolodás, a
közeledés, az út: emlékszel még a paradicsomra? Hogyne: óriásfa volt, belül
kikorhadt, kifényesedet üregű. Gyantaszagú, kukoricatej szagú fa-aknában másztam
fölfelé. A fa teste nedves, meleg volt. Ujjam alatt hangyák kúsztak, az odvas
repedésekben fehérmadarak nyelték a gyíkot, tücsköt, toll és fémes madárürülék
ömlött a fejemre. Zöld világosságban egész úton. A fa terebélyében nagy, viaszos
levelek susogtak, a lomb közt zúgott, szúrt a fény: egy fánál nagyobb, aranymellű
bogár lakott a fa fölött.
Zöld világosságban egész úton.
Nem mozdulni.
Itt maradni az íróasztalnál.
Elíziumi mezők?
Budapest 1999. karácsonyán
