Georges Schlocker
Az irodalom aranybánya
A díjosztók, maguk is írók
és kritikusok, évek óta három-négy kiadónak kedveznek, azoknak, ahol ők maguk is
publikálnak. A kéz kezet mos elvének érvényesülése bajosan zárható ki
Az irodalombolondok hazája
A nagy francia irodalmi díjak körüli felhajtáshoz
hozzátartozik az is, hogy a nyilvánosság a száját húzza. A médiák fáradhatatlanul
gáncsokodnak, mikor azonban beköszönt a november, és minden hétfőre jut egy
regénykoronázás, várakozásteljesen gyűlnek notesszal, mikrofonnal, kamerával az
étterem elé, ahol a döntőbírák ebédjük fölött meghozzák az ítéletet.
Egy órakor, vagyis a déli krónikával egy időben
hirdetnek győztest. Lóverseny íze van a dolognak. Valóban, nemcsak a befutó neve
hangzik el, hanem a második, harmadik helyezetté is, meg hogy ki-ki hány szavazatot
kapott. Ebből a nagyérdemű számára nyilvánvalóvá válnak az erőviszonyok a tíz
tagú grémiumon belül. A szavazatarány a kérdéses regényeket néhány nap múlva
ékesítő haskötőn is szerepel.
Öt órával az eredményhirdetés után "egész
Párizs" kivonul a díjazott kiadójához, ahol a vendégeket ízes falatokkal és
pezsgővel várják.
Bármit kóstál is egy ilyen ünnepség, eszmei hozadéka
tetemes, elvégre a díjazott kiadó és szerző megfogta az Isten lábát. Napokig
körülzsongják őket a médiák. "Figaro" és "Le Monde" formátumú
lapok a címoldalon foglalkoznak legalább egy hasáb terejedelemben a reflektorfénybe
állított ópusszal. Ilyenformán az irodalom a köz szemében ugyanolyan jelentőségre
tesz szert, mint a politika. Hiszen az egész ország böngészte előtte hetekig az
ítészek által nyilvánosságra hozott könyvlistákat. A díjakra való tekintettel a
francia kiadók vagy négyszáz regényt dobnak piacra év vége felé. Hatot tüntetnek
ki, hogy a széles nagyközönség tartós kegyeibe ajánlják.
Az öreg hölgy nagydíja
A díjvásártól függetlenül, egy héttel elébe vágva
adományozza a Francia Akadémia a maga "regény-nagydíját. Csakhogy a
"halhatatlanok" babérkoszorúja korántsem olyan jó reklám, mint a Goncourt-
vagy a Renaudot-díj. Akit az "öreg hölgy" -- így szokás tiszteletlenkedni
az Akadémiával -- kitüntet, a többi díjnál nem rúg labdába. És mert az
Akadémiát belengi némi dohszag, a szerző az eladott példányok számát illetően is
csak rosszabbul járhat. (A Francia Akadémia Nagydíja: Pascal Quignard: Terrasse a
Rome /Római terasz/. Gallimard.)
A bombaüzlet
Franciaország hagyományosan irodalombolondok honának
hírében áll. Tény, hogy az irodalom évszázadok óta bevett beszédtéma, tehát a
társadalmi érintkezésben fontos szerepe van. A lótenyésztés meg a lóverseny a
britek szenvedélye, a franciákat a regények kiötlése és mindenekelőtt nyelvi
megformálása hozza lázba. Ha azt nézzük, hogy a francia olvasók milyen töretlenül
érdeklődnek mindenfajta irodalmi közlés iránt, megállja a helyét Mallarmé
verdiktje, miszerint a világ arra való, hogy megírják.
Demisztifikálás ide vagy oda, az olvasók mindmáig nem
pártoltak el a minden ősszel díjazott regényektől. A sajtó untig gyalázkodott, hogy
kolosszális üzletről van szó, és a díjak csak azért vannak, hogy mindenki tudja,
mit kell ajándékozni karácsonyra. A díjosztók, maguk is írók és kritikusok, évek
óta három-négy kiadónak kedveznek, azoknak, ahol ők maguk is publikálnak. A kéz
kezet mos elvének érvényesülése bajosan zárható ki Vagyis manapság - kivételes
esetektől eltekintve - a Gallimard, Le Seuil, Grasset istálló kiadványai a biztos
nyertesek.
A sajtómind gyakrabban szóvá is teszi, hogy milyen ritka
eset, amikor egy- egy kibic-kiadó, mint az Albin Michel vagy az Editions de Minuit
bekerül a kitüntettek sorába és ők is részesesülhetnek a megtiszteltetésben,
jobban mondva a bombaüzletben. Szabályt erősítő alibi kivételek.
A Goncourt-díj
A Goncourt-díj ékes példája a kritériumok
átszabásának. A Goncourt testvérek a huszadik század hajnalán a lappangó
tehetségeket szándékoztak díjukkal felkarolni. Mikor azonban néhány éve a díjar az
irodalomtörténetbe régesrég bevonult Marguerite Duras kapta A szerető-ért,
egyértelművé vált, hogy többé nem "írót avat", mint eredetileg. A díjak
végül maguk leplezték le, hogy marketingfogás céljaira szolgálnak- . Egy Goncourt
után a kérdéses kiadó érdemi reklámbefektetés nélkül négyszázezer példányon
adhat túl. Hozzávetőleg ugyanerre számíthat a Femina-díj nyertese. A
Médicis-díjnál ingadozóbb a példányszám, de kétszázezer alá elvétve csúszik.
Itt már felmerül a rémkép, hogy a francia irodalmi
díjak az olvasóközönség konformizmusát szolgálják ki, holott kezdetben éppen
ennek üzentek hadat. Nem légből kapott bizonyos éles szemű megfigyelők gyanúja,
hogy a szerzők regényeik cselekményét és stílusát eleve az ítészek ki nem mondott
preferenciáihoz igazítják. Megérne egy stíluskritikai elemzést a Goncourt-díjas
regények CD-n nemrég könyvkereskedői forgalomba került összkiadása.
Idén Jean-Jacques Schuhlt jutalmazták Goncourt-díjjal Ingrid
Caven című regényéért. A hatvanon túli szerző kerek húsz év hallgatás után
Rainer Werner Fassbinder egykori énekesnő-feleségének életútját tárja elénk.
Schuhl figyelemreméltó író, a fentebb taglalt hatásvadász konfekciópózok távol
állnak tőle. Oknyomozásának és stílusának odaadó komolyságával aratott osztatlan
elismerést a kritikusoknál. Ugyanakkor az sem elhanyagolható, hogy a francia
nagyközönség olthatatlan vonzalmat táplál a német színészek és sanzonénekesnők
iránt. Ingrid Caven, aki testi fogyatékos, majdnem vak,csupa élniakarás fiatal
színésznőből nőtte ki magát a film és kabaré csillagává, valóban regénybe
kívánkozik.
A Femina-díj
A jósok tudni vélik, hogyan kotyvasztható a
nyalánkság, amely garantáltan megejti Párizs nyugati felének szolíd dámáit és
elhódítja a Femina-díjat. A pálma most Camille Laurens-é lett. Mintapéldánnyal
állunk szemben. A nyelvi elegancia és a szereplőkkel való rugalmas azonosulás jó
ómen a "Femina-könyv"-höz. A díjnyertes cím, Dans ces bras-la /Ilyen
ölelést/, megfelel az önéletrajzi fogantatás elvének: a főszereplő előtt
hímnemű egyedek parádézzanak. A csiklandós erotikus sejtelmek arra ösztönzik az
olvasót, hogy kövesse a mese szálát és belehelyezkedjen az eseményekbe.
A Medicis-könyv
A "Medicis-könyv" viszont tanúskodjon kortársi
problémaérzékenységről; itt fiatalabb, A gondolkodásban örömet találó
zsűritagok is voksolnak. Most ősszel Michael Ondaatjétól az Anil és a Matróz /ezzel
a címmel jelentette meg az Európa Könyvkiadó 2000 karácsonyára Greskovits Endre
fordításában/ tarolt: a szerző visszatér szülőföldjére, Sri Lankára,
"törvénytelen kivégzéseket" tisztázandó. Ondaatjét Európa-szerte
régóta ismerik a művelt olvasók, de akkor sem francia szerző. Személye
reformtendenciára világít rá, amely néhány év óta érvényesül a Femina- és a
Médicis-díj odaítélésénél: külön kategóriában jutalmaznak külföldi
könyveket, ha a francia közönség fokozott érdeklődésére méltók. Ezesetben nem a
forgalom a lényeg: a díjosztók nem a kiadói stratégiákat képviselik, hanem az
elkötelezettségüket. Summa summarum: nemzeti sport a regényírás, és Párizsban
késő ősszel aranybánya várja a maroknyi kiválasztottat.
A Gimnazisták Goncourt-díja
Az üzleti szempontokat szem előtt tartó hivatásos
irodalom-termelők rutinrendezvényei ellenében néhány év óta mozgolódás
észlelhető az országban, horderejét egyelőre nehéz megbecsülni. Nincs újság,
amely ne ejtett volna szót a "Gimnazisták Goncourt-díjá"-ról, amelyet
napra, órára ugyanakkor adnak át, mint a hivatalosan, Párizs szívében, a médiák
kereszttüzében kiosztott eredetit.
Az "ellen-Goncourt" hátat fordít a
fővárosnak. A szavazás eredményét Rennes-ben hirdetik ki, éspedig gimnázisták,
akiknek arcáról csak úgy süt az irodalom szeretete. Fütyülnek az üzletre,
nepotizmus náluk nem jön szóba.
Országszerte 52 gimnáziumban olvassák a diákok a
Goncourt-akadémia sajtóban közzétett válogatásának tételeit. A közönség
olvashatnékjának felkorbácsolására ugyanis a párizsi döntőbírák hosszú évek
óta meglobogtatják a díj-esélyes könyvek jegyzékét. A díjkiosztásig hátravan
fél év, de az utóbbi időben gyakorlatilag soha nem térnek el a megadott szerzők
körétől. 15-17 éves zsűritagok szám szerint tizennégyen képviselik olvasó
gimnazistatársaik seregét: ítéletet hoznak, eldöntik, szerintük melyik könyv
ábrázolja leghívebben a mát, melyiket olvasták legszívesebben.
A helyszín Afrika, ahol a serdülők is kalasnyikovval
járnak, és nem ügy embert ölniük. Ezeknek a fiataloknak senkije sincs.
Akasztófahumorral beszélnek arról, hogy egyetlen esélyük a túlélésre a háború,
egyetlen reményük, hogy nem esnek el. Érthető, hogy a gimnazisták azonosulni tudtak
ezzel a könyvvel. Ennek a regénynek, Ahmadou Kourouma a Seuil kiadónál megjelentetett Allah
n'est pas obligé /Allah nem köteles/ című, korábban már Renaudot-díjas
könyvének adták az "ellen-Goncourt"-t.
Országos méretű ellenakció; anyagi támogatás is kell
hozzá; ezt két év óta egy fényképezőgépeket, elektronikát és gimnazista
tankönyveket forgalmazó nagyvállalat, a FNAC biztosítja. A szponzor a hivatalos
kultúrgépezet ellenzékeként, a szokatlant pártoló felforgatóként akar színre
lépni, hogy mint a "másfajta könyv" élharcosa vonuljon be az olvasói
köztudatba. Helyi és országos lapokban egészoldalas hirdetéseken kiáltja világgá
szerepvállalását. A tömegterjesztésnek (Melyiknek? ez nem világos)rendszerint
felróják, hogy csak a kapós címeket kínálja. A FNAC az
"ellen-Goncourt"-ral fitogtatja, hogy nem kockafejű.
Kiss Zszusa fordítása
