Kőrösi Zoltán

 

Egy galamb, két galamb

Mert bizony, jól van az, hogy néhanap elhisszük, körülöttünk minden, de minden összetartozik. És jól van az is, hogy a részekről és egészről még arra is gondolhat az ember, hogy talán ő is olyan, mint némely tengeri csiga, mert a testén kívül hordozza a saját súlypontját. Máskülönben például mire volna az a sok egyforma nap. Vagy mire volna a nyálkás, barna, őszi idő, amiben a város egyszeriben összeszorul, köd szivárog a budai hegyek felől, a sötét szobák ablakait így-úgy elhúzott függönyök takarják, fázós járókelők kerülgetik a tócsákat, a gőzölgő csatornafedeleket, odébb rúgják a falak tövébe gyűlt, töppedt szemetet, s az utcákon végeláthatatlanul torlódnak az autók, míg körülöttük napról-napról feljebb kúszik a falakon a kipufogógázok szemcsés árnyéka.

Ilyen volt az a pénteki késő délután is, november végén, az advent első vasárnapja előtti pénteken, amikor Vincze János és felesége, Vincze Katalin a kék metrótól gyalogolva hazafelé tartottak a munka utáni bevásárlásból. Égtek már a lámpák a körúton, tömött villamos dübörgött el a Nyugati-pályaudvar felé, a Margit-hídon hol előtűnt, hol újra a veszteglő autók közé olvadt egy kék lámpa villogása, de a sziréna hangja nem is ért már el a térig, a kirakatok fényei visszaverődtek a vizes járdáról, hiszen egyhangúan szemerkélt az eső, s ez a monoton kopogás mintha csak a motorok püfögésére, a lépések koppanásaira, az ajtók csapódásaira felelt volna; éppen, hogy megérkezett az este, mégis milyen messzire távolodott ez az elmúlt nap.

A Visegrádi utcába fordulva Vinczééknek meg kellett állniuk. A sarok után ugyanis emberek torlaszolták el a járdát, s bár húsznál többen nemigen lehettek, alig fértek el a parkoló autók meghagyta keskeny helyen. Fázósan húzták össze, magukat, némelyikük kicsi, hurkapálcára ragasztott, piros papírzászlót szorongatott. Az esernyők úgy fénylettek a fejük fölött, mint valami hatalmas bogarak páncélos szárnyai.

Mit csinálnak itt ezek?, kérdezte a férjét Vincze Katalin.

Az úttestre lépve kerülték ki a tömeget, s látták, hogy egy férfi, aki egészen kapualj felső lépcsőjére állt, a bal karját felnyújtva a feje fölé ökölbe szorítja a kezét, valahová felfelé, el, a távolba mutat, s hallották is, mit kiabál: nyolcvan éve!, mondta, éppen nyolcvan éve, november huszonnegyedikén.

Mi volt nyolcvan éve?, kérdezte Vincze Katalin.

Biztosan valamit ünnepelnek, vonta meg a vállát Vincze János. Ilyen ócska időben.

Ebben a pillanatban ért az utca végére a Margit-híd felől érkező mentőautó. A sziréna hangja, ami ugyan eddig is átszűrődött a házak között, most egyszeriben bezúdult a Visegrádi utcába, hirtelen, mint egy robbanás. A házról, ami előtt az ünneplők álldogáltak, talán a tetőről vagy valamely emeleti ablak párkányáról nagy csapat galamb rebbent fel, előbb felszálltak, szürke pontokká olvadtak a gyér fényben, aztán szinte lezuhantak, s mint valami nehéz, sűrű füst, ott lebegett a raj egészen az emberek feje fölött.

Honnan van itt ennyi galamb. Micsoda furcsaság, állt meg az út közepén Vincze Katalin. Hiszen nem is szoktak itt galambok tanyázni. Nemhogy ennyi. És ahogy repülnek. Mintha mutatni akarnának valamit.

Ugyan mit, vonta meg a vállát Vincze János.

Olyanok, mintha ez a madárfelhő formázna valamit, nem gondolod?

Nem gondolom. Nem is akarhatnak azok semmit. Késő van, menjünk haza.

Éjszaka, már jóval tíz óra után végre elállt az eső. Vincze János az erkélyajtóból nézte, hogyan söpri tisztára az eget a szél, aztán lekapcsolta a televíziót, s aludni tért a felesége mellé.

Hajnalban ébredtek fel, az asszony hörögve, fennakadt szemmel kapkodott levegő után, mozdulni se tudott. A mentő villogó kék lámpával, de csendesen gurult a ház elé, két fekete zubbonyos férfi hozta a hordágyat, a vörös hajú, szakállas orvos egy pillanatra Vincze János karjára tette a kezét.

Szombat éjszakájáig Vincze Katalin már csak egyszer tért magához. Kinyitotta a szemét, a mellette ülő férjére nézett. Mosolygott. Mikor halunk meg, kérdezte, és mosolygott. Butaság, válaszolta Vincze János. Nagyon nagy butaság. Várjál engem, mondta Vincze Katalin. Miket beszélsz, vonta meg a vállát a férfi. Miket beszélsz.

Vincze János vasárnap hajnalban ért haza. Nehezen jutott be, a zár évek óta egyre kiismerhetetlenebbé kopott, olykor alig engedett a kulcsnak. A felesége sokkal jobban értette, hogyan kell finoman, megtolni, aztán húzni, s közben elfordítani. Vissza se zárta, csak belökte az ajtót, a táskáját ledobta a folyosón, a hálószobába ment, s ruhástul, arccal zuhant a feltúrt ágyneműre.

Dél is lehetett talán, mire felébredt. Álmos, szürke fény ömlött végig a szobán, a függönyminták, mint az árnyékok ültek a falon.

Vincze János kiállt az erkélyajtóba, nézte a palaszín eget, hallgatta az odalentről, a Visegrádi utcáról felszivárgó zajokat. Nem fázott, pedig a hőmérő, amit évekkel ezelőtt szegeztek az erkély falára, mínusz egy fokot mutatott.

Hirtelen szárnyverdesés hallatszott, s a következő pillanatban egy galamb szállt le az erkély korlátjára. Világosszürke, csaknem egészen fehér volt a tolla, és olyan fényes és sima, mintha nem is toll, de bőr volna. Nedves, hűvös tapintású bőr. Nyugodtan ült, egészen enyhén oldalra hajtva a fejét, aranykarikás szeme Vincze Jánosra nézett.

Cs-ssss..., mondta neki Vincze János, de a galamb nem mozdult. Sötétvörösek voltak a lábai, és a nyakán fekete szalag futott körbe.

Hozok valamit enni, jó?, kérdezte Vincze János, és megdörzsölte az arcát.

A galamb mozdulatlanul figyelt.

Éhes vagy?, kérdezte Vincze János, és előre lépett az erkély korlátja felé. Kinyújtotta a karját, a bal karját, mintha valahová felfelé, el, a távolba mutatna, a kezét ökölbe szorította.

A galamb, anélkül, hogy észrevehetően csapott volna a szárnyával, inkább csak ugrott, mint repült, egyszeriben a férfi feltartott öklére telepedett, karmocskás lába a férfi bőrébe kapaszkodott.

Nocsak, mondta Vincze János. Úgy látom, te tényleg enni szeretnél. Üljél ide a kőre, hozok neked valamit.

Amikor a konyhából a kenyérdarabbal visszatért, az erkélyen már nyoma sem volt a galambnak.

Csend volt, aztán valami egészen halk, alig hallható roppanás hallatszott, mint amikor egy roskatag fal maradványa dűl le puhán, jónéhány utcával odébb, valami elhagyott telken, vagy egy korhadt törzsű fa fordulna ki a földből, hogy minden feltűnés nélkül a sárba feküdjön, s még az ágai sem recsegnek szanaszét, csupán összeszorulnak a zuhanástól, csend volt és aztán ez a halk roppanás, és lassan, szállingózva esni kezdett az idei első hó.

Vincze János a kőkorlátra szórta a kenyérmorzsát. Sokáig állt az erkélyen, míg hirtelen érezni nem kezdte, mennyire fázik.

Később, napokkal később búzát is vett, meg kukoricát, és reggelente, minden reggel azt szórta a kőre. De hiába nézegette bármikor, minden úgy maradt, ahogy volt, minden érintetlen maradt.