John Elsom
Elsom, John író, drámaíró és művészetkritikus.
Az angol Liberális Párt képviselő jelöltje volt, 1984 és 1988 között a párt
kulturális bizottsága élén állt. Tiszteletbeli elnöke a Színházkritikusok
Nemzetközi Szövetségének.
A liberalizmus elveszett lelke
A Brit Liberális Párt 1910 óta nem alakított kormányt,
és immáron ötven éve nem több, mint a Westminster egy periférikus pártocskája.
Régebben az a mondás járta, hogy a képviselői egy taxival mehetnek a parlamentbe, és
még poggyásznak is jut hely. Most negyvenöt képviselője van, úgyhogy már egy busz
is elkelne hozzájuk, de a politikai hatalom tekintetében a helyzet nagyjából
változatlan. Ugyanakkor létezik egy olyan gondolkodói irányzat, mely szerint a
liberalizmus volt a XX. század legfőbb politikai ereje. A többi politikai filozófia --
a demokratikus szocializmus, a kommunizmus, az imperializmus, a fasizmus -- mind
összeomlott. Csak a liberalizmus őrizte meg épségben az elgondolásait és (tennék
hozzá egyesek) az értékeit. A lehető legjobb módon maradt fenn: meggyőzte
ellenfeleit, hogy legyenek ők is mindenben liberálisak, kivéve a nevüket. Tony Blair
új Munkáspártja ennek tökéletes példája.
Londonban ez az álláspont nagyon meggyőző. Néha
belőle kiindulva fölvetik azt is, hogy nincs szükség Liberális Pártra, hiszen most
már mindannyian liberálisok vagyunk. Való igaz, a régi Liberális Párt megszűnt
létezni, amikor 1988-ban egyesült egy másik kis párttal, a szociál-demokratákkal,
és Liberális Demokrata Párt lett belőle. Van ugyan egy konok kis párt, amely
önmagát Liberális Pártnak nevezi, de ez nem több, mint egy zsugorodó töredék
töredéke. De egy magamfajta régi liberális avagy egy olyan ember számára, aki az
olyan, még megmaradt nonkonformista egyházak és társaságok között nőtt fel, melyek
egykor a XIX. századi brit liberalizmus szívét és lelkét jelentették, bántó az a
gondolat, hogy amit ma „liberalizmusnak” nevezünk, az nem több, mint egy egykor oly
hatalmas és mély politikai filozófia üres váza.
Ennek a filozófiának a protestantizmus volt a veleje.
Politikai meggyőződéseit a protestáns egyházaknak az a közös előfeltevése
ragyogta át, hogy minden embernek joga van a pápaság vagy bármely egyéb felső (de
még emberi) tekintély közvetítése nélkül csodálni és tanulmányozni Isten
művét. A XIX. században John Stuart Mill és mások hatására a vallásgyakorlás joga
melletti politikai kiállás átalakult a „személyes lelkiismeret” védelmévé, ami
már nem volt annyira keresztény fogalom, s komolyabb politikai következményekkel
járt. Ezen az egyszerű hiten nyugodott a szabadkereskedelem, a szólásszabadság, a
közoktatás, a szavazójog és a jóléti állam felé vezető első lépések.
Liberális utóirattal egészült ki a társadalmi szerződésünk, ahogy azt Thomas
Hobbes fogalmazta meg a Leviatán-ban (1651), s ahogy az megnyilvánult az íratlan
brit alkotmányban, miszerint a nép csak az esetben járul hozzá, hogy kormányozzák,
ha a kormány a maga részéről képes garantálni az államon belüli biztonságot és
az emberhez méltó rendet. A biztonság a liberálisok szerint nemcsak a fizikai, hanem a
lelki biztonságot is jelentette. A brit alattvalóknak joguk volt úgy élni, ahogy azt a
lelkiismeretük diktálta, anélkül hogy az állam vagy bárki más zaklatta volna őket.
A szavak romlanak. Azon jogunk büszke védelmét, hogy
„nem”-et mondhassunk -- a két világháború alatt ez védelmezte a pacifistákat és
a katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadókat --, most a normától való
szinte bármely eltérés szolgálatába állítják. London kétségkívül toleránsabb,
nyíltabb és kozmopolitább város, mint amilyen akár csak tíz évvel ezelőtt volt. A
melegeket kevésbé gyakran gúnyolják az utcákon. A férjezetlen anyákat nem
közösítik ki. De van ennek az édes és fényes új világnak egy árnyoldala. A
házasságok törékenyebbek, a családi életet nehezebb megvédeni. A szélsőjobboldal
aktivistái olykor bombát helyeznek el a melegek klubjaiban, és olyan abszurd eset is
előfordult már, hogy egy analfabétákból álló csőcselék -- hogy, úgymond,
megvédjék közösségüket a pedofilektől -- kikergetett egy gyermekorvosnőt a
házából. Az új munkáspárti kormány új törvényeket javasolt a zaklatás ellen,
és kutatásokat kezdett az „intézményes” rasszizmusról és szexizmusról, azzal a
céllal, hogy megszabaduljunk az ismert -- tudatos és ösztönös -- előítéletektől,
ami nyilvánvalóan lehetetlen feladat. A liberalizmus nevében olyan politikailag korrekt
viselkedéskódexet kényszerítettek a közéletre, amely sokkal korlátozóbb lehet,
mint a viktoriánus előkelőség.
Ma már megszokott, hogy az állásjelentkezési lapon, a
hitelkártyaigénylésen, sőt akár a buszbérlet kiváltásához is személyes
információkat kérnek az embertől az etnikai származását, a vallási
meggyőződését és a szexuális orientációját illetően. Ez éppenséggel arra
szolgálhat, hogy létrejöjjön az igazi társadalmi keveredés, és egyetlen csoporttal
se bánjanak igazságtalanul, de nem kell hosszú történelmi emlékezet, hogy
felidézzük, a rasszizmus elleni efféle intézkedéseket rasszista célokra is lehet
használni. A régi liberálisok pedig egy még alapvetőbb kérdést vetnének fel. Nem a
kormány feladata eldönteni, hogy milyen legyen és milyen ne legyen az a bizonyos
társadalmi elegy. És azzal sem kellene próbálkoznia, hogy egyes embereket ilyen
kategóriákba helyezzen. Ez a fajta megközelítés társadalmi „mérnökséghez”,
túlközpontosított kormányzáshoz és végső soron totalitarianizmushoz vezet. Azaz
alapvetően liberalizmusellenes.
1935-ben egy George Dangerfield nevű, az angliai
Berkshire-ben született amerikai polgár írt egy politikai epitáfiumot A liberális
Anglia különös halála címmel. Azt fejtegette, hogy a liberális társadalom
semmiképpen sem bírja ki a hatalmas részérdekek nyomását -- a szakszervezetekét, a
nacionalistákét vagy az üzleti monopóliumokét. Egy kormány kénytelen válaszolni az
ilyen kihívásokra. Kapitulálhat, mely esetben a dzsungel törvénye lép életbe, vagy
megpróbálhatja összeszedni minden fizikai és szellemi erejét, hogy kordában
tarthassa őket. A kormányok előtt két út állt: vagy centralizáltabbak lesznek, vagy
meghalnak. A liberalizmusnak mindkét esetben befellegzik. Az első világháborúval ez
meg is történt, „de vannak pillanatok, nagyon emberi pillanatok, amikor szinte a
szívünk mélyéből irigyeljük azokat, akik még látták, s akik nem élték meg az
új világot.”
Dangerfield véleménye bevett politikai bölcsesség lett
korunkban. A liberalizmusra úgy gondolunk mint egy gyönyörű álomra. A modern
világban nincs helye. A lehető legjobb kompromisszum, ha van egy erős, centralizált
államunk, amely liberális intézkedésekkel operál. Csakhogy ez önellentmondás. Amit
a nyugati világban látunk -- hiszen a jelenség túlnyúlik az új munkáspárti
kormányon és az Egyesült Királyságon --, az egyfajta álliberalizmus. A régi
liberális jelszavakat szajkózzák még, talán még hisznek is bennük, pedig azok már
csak az új totalitárius struktúrák építésének leplezését szolgálják. Azokon a
területeken, ahol szabadkereskedelmi övezetet akartak kialakítani -- beleértve az új
Európát is --, burjánzik a protekcionizmus. A globális piac álcázott gazdasági
imperializmust valósít meg, és még az az atyáskodó jóakarat is hiányzik belőle,
ami a XIX. századu európai birodalmakat jellemezte. Egy ENSZ-jelentés szerint
nyolcvankét ország küszködik krónikus éhínséggel. Ezek fele Afrikában
található. „Ha a jelenlegi tendencia folytatódik -- figyelmeztetett egy Human
Development Report (1996) --, akkor az ipari és a fejlődő országok közti
gazdasági egyenlőtlenség már nem egyszerűen méltánytalan, hanem embertelen lesz.”
Nos, a tendencia folytatódott.
A szólásszabadság és az információ szabadsága, ez a
két elnyűtt liberális alapelv, melynek védelmében a viktáriánuskori liberális
vezető, W. E. Gladstone hívei akár a börtönt is vállalták, mostanra azok
tülekedésévé fajult, akik uralni szeretnék a világ kommunikációs eszközeit. Az
internetes üzletágak közül újabban a monitoringrendszerek területén a legnagyobb a
növekedés. És ma már nincs is olyan nagy szellemi ázsiója a „szólásszabadság”
eszméjének. A nyelv, mint a strukturalisták oly gyakran emlékeztetnek minket, a
gondolatellenőrzés egy formája. A verbális nyelvvel kapcsolatos posztmodern
szkepticizmus ahhoz vezetett, hogy széles körben cinikusan viszonyulunk a vita
értelméhez és a meggyőzés művészetéhez, a retorikához, mely reklámmá és az
állami propaganda egy új, kifinomult formájává. „hantává” alacsonyodott.
Nagy-Britanniában a kormánynak nem kell hazudnia, vagy legalábbis nem gyakran; ehelyett
meríthet az angol nyelv bőséges eufemizmustárából. A munkanélküliség így lesz
„megnövekedett szabadidő”, az adósság pedig „szakaszos visszafizetési
program”.
És így maga a demokrácia is hanyatlani kezd. Úgy
tűnik, most menedzserkormányunk van, amely több figyelmet fordít a fókuszcsoportokra
és a közvéleménykutatásokra, mint a parlamenti vitákra. Döbbenten hallgatom, amikor
oroszországi barátaim a nyugati „megállapodott” demokráciákról beszélnek,
mintha a a demokratikus kormányzásnak ezek a formái biztonságosak lennének és semmi
sem fenyegetné őket. Vagy csak én nem vettem észre azokat a jeleket, amelyek
optimizmusra adhatnak okot? Az Európai Unió nem demokratikus, és nem is egyformán
demokratikus országok koalíciója. Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban a
demokrácia nem több, mint gyors fejszámlálás, ami eldönti, a két párt közül
melyik kap aránytalanul nagy hatalmat az elkövetkező pár évre. Az amerikai
politológusok a brit rendszert ötéves diktatúrának nevezik, a brit megfigyelők pedig
viszolyognak az amerikai választási rendszer karneváli vulgaritásaitól. Mindkét
országban választásról választásra egyre kevesebb ember megy el szavazni. Az új
Munkáspárt az 1997-es földcsuszamlásszerű választási győzelme során kevesebb
szavazatot kapott, mint a régi Munkáspárt 1992-ben, amikor veszített.
Lelki szemeim előtt megjelenik egy emlék a kollektív
tudattalanból. Az 1860-as években vagyok, amikor Gladstone volt a miniszterelnök,
akinek az első kormánya alkotta meg azt a szavazási törvényt, amely megvédte az
újonnan szavazójoghoz jutott polgárokat a megfélemlítéstől, és először hozott
létre nemzeti oktatási programot. És látom a sok humanista társaságot, a munkások
oktatási intézményeit, a nonkonformista imacsoportokat, a vitaklubokat és az
előfizetéses alapon szervezett nyilvános előadásokat, az új kiadókat és a nagy
példányszámú újságokat, amelyek e liberális reformok nyomán jelentek meg. És
homályosan látom dédapámat is, aki parasztcsaládban született, s aztán
építészmester lett belőle. Éltes korában tanult meg olvasni, és mindig lassan
olvasott, mozgatva a száját, külön megízlelve minden egyes szót. Számára a
szavazójog csodálatos ajándék volt. Hang nélküli testből átalakította őt
lelkiismerettel bíró egyénné. Meg is hálálta, ahogyan csak tudta.
S ha őrá gondolok, megszakad a szívem.
M. Nagy Miklós fordítása
