HATÁR GYŐZŐ

 

KISÉLETRAJZ

HATÁR Győző, író, költó, drámaíró. Született Gyomán, 1914-ben. A budapesti Műegyetemen építészmérnöki végzettséget szerez. Írásainak felforgató tartalma miatt már 1943-ban öt évi fegyházra ítélik. 1949-ben kizárják a Magyar Írók Szövetségéből. 1956-ban emigrál, 1957 óta Londonban él. 1991-ben Kossuth díjjal tüntetik ki. 1993 óta a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja.
E-mail címe: Victor.Hatar@btinternet.com

C. Határ

 

P Ó T V E N D É G

Furcsállkodva néztünk körül a pompás régiségkereskedésben, amelynek simaképű, idősecske tulajdonosa a gyomra fölött paposan összefont kézzel követte kíváncsi tekintetünket. Ez: jó-lenne-ha-volna. Az: ingyen-se-kell. Emez: bárcsak-ne-lenne-olyan-drága. Amaz:csinoska-de-nem-ami-esetünk. A feleségem egy kutyát vizsgálgatott. Hatalmas házőrző újfundlandi volt, barátságosan elhevert a csergén, de fekete leffentyűi alatt nyakroppintó állkapcsok lappangtak s ezek az állkapcsok nem sok jót ígértek a betolakodó idegennek. Csak a szeme zománcos csillogásán lehetett észrevenni, hogy terrakotta, és nem él.

- Valaha nagy divat volt - készségeskedett a halkszavú régiségkereskedő.
- Ne tartsuk fel az urat - szóltam oda az asszonynak - egy kliense már mióta vár.

És a háttal ülő lüszterkabátos előkelő úrra mutattam.

- Ez?! - fogta még halkabbra a szót a boltos, tán hogy kliensét ne hozza zavarba - ez?! - és átvezetett a ritkaság-rakaszok között, hogy elébekerüljünk. - Nézzék meg jobban.

Hol lekaptam a szemem róla, hol ráemeltem. A feleségem átsikló tekintettel, lopva megnézte; hanyagul s közömbösen, mintha mást mustrálna.

- Vizsgálja meg nyugodtan - biztatott a kereskedő, megint azon a gégebajos hangon. Csak tudnám, mire véljem ezt az ájtatos suttogást. De szót fogadtam. Most, hogy szembekerültem vele, a szeme mintha megrebbent volna, ahogy idebiccentett. Regisztrálta jelenlétünket, de nyugodtan várt. Amíg bemutatják.

- Gyűjtő...?! - kérdeztem, magam is suttogva, a boltos modorában, mert már rámragadt, és találgatni kezdtem, a műgyűjtők melyik kategóriájába soroljam a kényelmesen terpeszkedő pirospozsgás idegent, hogy tán óragyűjtő-e avagy kitömött madár gyűjtő, bronzfigura - avagy dobozolt pillangó gyűjtő.

- Ez?! - nézett rám a boltos, pajkos megütközést mímelve. - Nem gyűjt. Őt gyűjtik.

Iparkodtam palástolni meghökkenésemet, de most már tüzetes vizsgá -

lat alá vettem az üldögélő úriembert; de Éva-lányának esze ágában sincs, hogy virtust csináljon az önuralomból és:

- Jesszusom! - kapott a szájához Kornélia, hogy kacsójával elfojtsa azt, amit már kimondott; ahogy régi regényekben a valóra rádöbbenni szokás.

- Úgy van, asszonyom, eltalálta - hagyta helyben a megállapítást a boltos, jelentőségteljes suttogással.

Harminc-negyen körüli úr lehetett, kissé múltszázadiasan öltözve - de mainapság, a divat elsikkadása idején ez ugyanúgy lehetett a tegnap, mint a holnap divatja; bár a minőség és a kifogástalan elegáncia, amit a színösszeállítás, a szabás és az anyag sugárzott, a modern elhitványodástól idegen volt. Barnavörös pepitaság, dohánybarna (avagy inkább a kiszívott tajték színére emlékeztető) bokavédő, meggypiros lakkcipő; bohémes rajzú, csupa-hajtóka selyembársony zakó, ingmellfodor, gyémánt villanású kézelő, óralánc végén talizmánnal játszódó-bíbelődő finom ujjak; hanyagul keresztbevetett láb. Onnan gondolom, hogy negyven fele haladóban, mert a szeme körül már megjelentek az első szarkalábak, de azért az arca huncutul üde és fiatalosan félmosolyos: olyan ember félbefelejtett mosolya, aki túlságosan sokat tud a világról, semhogy... de elég közel jár az ifjúsághoz, hogy azért még...Impozáns magánkönyvtárra való egészbőr fóliánsok hosszú sorát gyanítottam a szeme mögött -hogy mindazt a műveltséget, amit megemészteni érdemes, ez a kiművelt koponya már megemésztette volt. Emberismeret és béke sugárzott megvesztegető lényéből - a finoman őszülő, pelyhes pofapamatokból (ez megint divat) - az, hogy ismeri a gyönyör fáradalmait, az élvencek-hajhászok szilaj keserűségét az evangélium tisztasága előtt, a megbocsátás örömeit és az elősettenkedő Kísértő elkergetésének művészetét. Világlátottság, elégedettség, kiterjedt, nagyhatalmú család, családi és képviselői összeköttetések, unottas édelgések kedvesével, szájízek találka előtt és találka után, de mértéktartás a találkarendezésben - mely légyottok otthoni lefürdéssel, lepihenéssel és egy görög auktor olvasásával végződnek (Theokritosz? Eunápiosz? Diodorosz?), olvasás közben el~elmélázva, mélázás közben bele-bele olvasva; s most a keresett világfi, a megbecsült causeur csak azért nem gyakorolja a társalgás művészetét, mert éppen az elméncség kardpengéit - élcének rettegett tőrét élesíti a melankólia köszörűkövén; mely fenőkő az élettapasztalat drágán szerzett kincse, s csak annak adatik, aki ilyen párnásan alászabott, dús, vörös plüssbársony karosszéken veszteg megülve, olyan főúri ablakon kitekintve, s olyan, sajátjának mondott erdőségeken, havasokon jártathatja meg tekintetét, amilyen főúri ablakokat mi közönséges halandók csak elvétve, körülvezetéses palotalátogatáskor vehetünk tisztelettudó szemügyre s amilyen erdei, havas magasságokban a kor tulajdonjoga nem jár.

- Melegen ajánlom - sugdosódott tovább a boltos; és megigazította a karosszék rojtja-bojtja alól hátul kikandikáló árcédulát: hogy ne lássuk.

- Mi ez? - kérdeztük Kornéliával, majd hogy nem egyszerre, egy gondolattal afféle összeszokott házaspár. A boltos buzgón magyarázta.

- Ez,kérem? Múlt századi. Hetvenes - nyolcvanas évek. Kutyám mindig van, azt sokat csináltak: a félhomályban elriasztotta az ajtó előtt ólálkodó betörőt; kutyát százával gyártottak. Ez sokkalta ritkább. Persze az ára is, ahhoz mérten...

A kereskedő elemében volt; de nem mondta. -- Mégis: micsoda?

- És tessék megnézni, kérem. Sehol pattogzás, repedés, hibátlan a zománc. Ide tessék lépni, nagyságos asszony, innen, félprofilból ... Ki mondaná, hogy nem él?

- Való igaz, ki mondaná? S nemcsak hogy él: szóra nyílik a szája, szinte hallom, amit mondana

- Vagy ha mégse mondja - fűzte tovább Kornélia - csak azért, hogy elharapja, visszanyelje és tapintatosan másnak engedje át a szót.

- Az úri vendég! Az ideális vendég! - A vendég plátói ideája!

- Úgy van, uraságod fején találta a szöget. Az, teljességgel. - Teljességgel mi?!

- Pótvendég.

Elragadtatottan összefordultunk Kornéliával és összenevettünk. Pótvendég! Pazar! A régiségkereskedő torokbajos hangján tovább magyarázta:

- Az. Pótvendég. Kiválóan alkalmas arra, hogy. Például. Ha valaki a vendégek közül lemondja. Vagy a meghívást az utolsó pillanatban nem fogadja el. Vagy elfogadja, de nem jön el. Önök csak előveszik a pótvendéget a házi lomtárból, beviszik a társalgóba és a hiányzó vendég helyére ültetik.

- Becipelni? Legalább egy mázsa: beleszakadunk.

- Begurítják.

- A szék is hozzá jár?

- Nemcsak hogy vele jár, de hozzá van építve, egy-darab az, kérem; és az árba is. Bele van kalkulálva.

Pillantásom a Kornéliáéval találkozott. Egyet gondoltunk. Iszonyú volna. Emelgetni, mint a hullát. És honnan tudjuk, nem valami gondosan preparált hulla, a modern plasztik-balzsam polivinil hártya alatt. (Arról nem is szólva, hogy hátha voyeur volt, amíg élt...)

Beleborzongtunk.

Amilyen goromba, ügyetlen fuserálás a Plasztikon minden figurája ehhez képest s amilyen apróra kirészletezett, pókháló-ráncokig, pórusokig finoman színezett: amilyen biológiai hűséggel egyénített és tökéletes ez a mienk, a Pótvendég. Csak épp hogy nem lélegzik. A boltos tovább lelkendezett (váltig csak suttogva:)

- Gurul az, kérem, az eredeti rézgörgőkön, de még mennyire hogy gurul. Van is nagy kacagás, ha felfedezik, hogy micsoda: mindjárt megélénkül a társalgás. Gondolja el, uraságod, nagyságos asszonyom, gondolják csak el. Még ha nem is hívnak meg senkit, akkor is. Begurítják, maguk közé veszik. Időnként felébólintanak (a biccentőszerkezete még működik), mosolyt váltanak, odahunyorognak, unszolják, kávéztatják, no vegyen még a süteményből. Hármasban hallgatnak zenét; ha úgy tetszik, hármasban enyelegnek. A vendéglátás illúziója, teljességgel. a Pótvendég szebbé varázsolhatja az életet. Tartalmasabbá. Meghittebbé.

Ertő pillantást váltottunk nejemmel. - Az ára...?!

- Azonnal mondom.

A boltos eltűnt üvegkalitkájában, hogy könyvét felütve, megkeresse a portéka árát; mi meg, a vásárlás előérzetében, kedvtelve csellengtünk körül a boltban, és izgatottan nézdelődtünk. Mint aki eltökélte - kerül amibe kerül: a portéka az övé lesz.

Ügyet se vetettünk rá ,s alig vettük észre a könnyű fogatot, sem azt, hogy mikor. Csak elébekanyarodott s odagördült. Kornélia fedezte fel, és a kirakati tarkaságon kimutatva, kesztyűjével intett: ni, fiáker. Bár annak valami-különös volt.

Fényesszőrű fekete jószág kapált kényesen a festett lakk-rudak villájában, kocsisa pedig magasan hátul, fenn trónolt a hintóforma, cirádás kalitka fölött - ajtaján a címer kulcsos-koronás, pajzsa arany. Köpenysuhogásra lettünk figyelmesek meg arra, hogy valaki botjával leveri magáról a százados port (a boltos fel se nézett a könyvéről, amelyben böngészett). Az idegen úr felállt plüssbársony székéről s anélkül, hogy arckifejezésének nyájasságából valamit is veszített volna, teljes hosszában kinyúlt. Magasabb volt, semmint ültében gondoltuk volna.

- Jesszus! - mondta Kornélia másodszor is, de most igazán közel az ájuláshoz. Magam is beleborzongtam, amint utánanéztem a szálas alaknak az ajtó felé menet, távozóban.

Az ajtóban még megfordult, és egy utolsó oldalpillantást küldött felém - a szemem közé egyenest. Nem álltam tekintetét, velőmig hatott.

- Csomagoltassa be.

Kis elefántcsont-faragású botjával felém bökött. Mosolygó fennsőbbség, legázoló közöny.

A fátyolos mély bariton hallatára rokonszenvem kirobbanó ellenszenvre vált. Hogy majd megadom én ennek a pimasznak.

- Há! Há! Há! ...

Hápogtam. (Képzeltem? Vagy csak akartam?) A boltos már ott állt az üvegkalitka ajtajában, pápaszemét a homlokára tolva.

Megvan! Itt van! Az ára...

Elvágták a szavát.

- Nem fontos.

- Szolgálatára. - Gégebajos-rekedtes suttogásában a meglepődésnek semmi nyoma. Kócmadzagos pápaszeme az orrára csúszik, könyvét leereszti. - Akkor mind a kettőt, gróf ú-r?

- Csak a fickót.

Csak ezt az egyet -igenis-alázattal.

- Jól eltalálták a fizimiskáját.

Hatszázötvenezer, de egyedüli példány, szignálva.

- Azt is csupán a fizimiskájáért; mert hogy olyan ostobácska. - - Szolgálatjára.

És küldesse a palotába.

- Meglesz, gróf úr.

Hunítos sípolással, mély legörnyedés.

Az ajtóból hüvelykujj-csettintés (egy-kettő!) - az újfundlandi feltápászkodik és bundáját szétrázva, zománcfényesen követi gazdáját. Odakint lomha lendülettel felugrik a hintó öblébe, amely súlyától megremeg s urával együtt elnyeli - azzal már gördül is.

A megdöbbenéstől dermedten állok: se hápogni, se köpni, se nyelni. Nem tudok. Pillanatok múlva, amikor a dermedtség már szűnőfélben volna - akkor veszem észre: dehogy is van szűnőfélben. Hogy igazán nem tudok hápogni. Ettől még jobban összedermedek.

Zsibbadó agyamra érthetetlen nyomás nehezedik, s rászáll valami kristályos homály.

A mázas fénylésen keresztül már csak annyira emlékszem, hogy valami tagbaszakadt bolti tróger felkapja Kornéliámat és a hátára penderíti. Kornélia gerenda-formán elfekszik vállán, és ha a segélykiáltás a torkára is fagyott, hát a tekintetén nyoma sincs, hogy látna is vele, amíg lomhán a raktár felé menet lóbálódzva idenéz.

Valami zizegő barna göngyöleg tekeredett rám hullámpapír-formán, kissé megdöntöttek, hogy alámhurkolják a zsineget, felkaptak és már vittek is, nem tudom, kik-merre-hova. Abban a zötyögést formázó sarokban (ha az volt, de már a szekércörgés is, mintha; már az se nekem szólt:) belebámultam a belső sötétbe, ahova utoljára tettem - de nem láttam magam sehol.