MÉSZÁROS TAMÁS

A meghatározás kényszere

 

Sokan keseregnek manapság Magyarországon amiatt, hogy tíz évvel a rendszerváltozás után a liberalizmusnak, és így a liberális politikának is egyre reménytelenebb a helyzete. Ez persze igaz, de ha őszinték akarunk lenni, azt kell mondanunk, az a csoda, hogy az utóbbi évtizedben a liberalizmus nem volt mindig ennyire sikertelen; a csoda az, hogy a rendszerváltás után egyáltalán komolyabb szerepet játszhatott ebben az országban a legalább nevében szabadelvű politizálás.

Tudniillik a korábbi évtizedek minden más ideológiai-eszmei irányzatnak vagy felfogásnak jobban megágyaztak, mint éppen a libertárius gondolatnak; és ez még akkor is így van, ha látszólag éppen a demokratikus ellenzék soraiban igen erős volt a magukat liberálisnak vallók befolyása. Merthogy maga a demokratikus ellenzék is igen szűkkörű volt, legalábbis addig, amíg illegalitásban működött, illetve csupán marginális értelmiségi csoportokat alkotott. Ezzel szemben azok a számottevő magyar politikai hagyományok, amelyek részint a háború előtti időkből datálódnak, részint a létező szocializmus évtizedei alatt magában az állampártban is jelen voltak, egyáltalán nem érintkeztek a liberális szellemiséggel. A tradicionális magyar jobboldalt nyilvánvalóan nem lehet ezzel a ”beütéssel” gyanúsítani, az egykori szociáldemokraták és kisgazdák úgyszintén távol álltak az ilyesmitől. A Kádár-rezsimben, az MSZMP égisze alatt pedig lényegében háromféle irányzat létezett: az ortodox, mondhatni moszkovita apparátcsik-réteg, az úgynevezett népi irányvonal, amely valamiféle nacionalista baloldaliságban gondolkodott, meg azoknak a reformereknek a tábora, akik az „új mechanizmus” híveiként természetesen tudták, hogy a gazdaság akárcsak részleges átalakítása sem képzelhető el némi társadalmi változások nélkül. Nos, ennek az igen sokféle elemből építkező, s természetesen széteső, nagymértékben ösztönös politikai kultúrának (ha lehet egyáltalán ezt a kifejezést használni), egyetlen kétségtelenül általános jellemzője éppen az volt, hogy a liberalizmust hírből sem ismerte.

Liberális elveket kizárólag az a maroknyi szamizdatos, SZETÁ-s, a Szabad Kezdeményezések Hálózatában együttműködő értelmiségi vallott, akik a rendszerváltozás idején végül megalapították a Szabad Demokraták Szövetségét, s akik ebben a pártban mindenekelőtt a múltjuk által hitelesített kommunistaellenességgel az első választásokon jól szerepeltek, de ma már világosan látható, hogy valójában sem akkor, sem négy évvel később nem egy igazán liberális politikai programmal állították maguk mellé választóikat.

Az sem véletlen, hogy amíg az egykori, magát úgyszintén liberális pártként meghatározó Fidesz úgy tűnt fel a közvélemény előtt, mint a szabad demokraták legalábbis eszmei értelemben vett ifjúsági tagozata, addig nem is volt képes számottevő választási eredményt elérni. A pusztán generációs identitás kevés volt az átütő sikerhez. Átmenetileg ugyan – amikor az Antall-, majd a Boross-kormánnnyal szemben tetőzött a választói elégedetlenség – a fiatal demokraták erőteljesen „feljöttek” a közvéleménykutatások szerint, de ezt sem liberális elvi politizálással, hanem radikális parlamenti retorikájukkal érték el. Ekkor váratlanul közeledni kezdtek az MDF-hez, és e pálfordulás következtében 94-ben annyira visszaestek, hogy nem sokkal lépték át a parlamenti küszöböt. Újabb diadalmenetük akkor indult be, amikor az MSZP-SZDSZ kormány idején nekiláttak integrálni a magyar társadalomban meglévő, különféle előjelű jobboldali szimpatizánsokat, azokat, akik a választási vereség után egy dinamikusabb, fiatalabb, aggálytalanabb politikai erőre vártak. A fiatal demokratáknak 98-as győzelmüket követően a hatalomban eltöltött két év elegendő volt arra, hogy immár formálisan is megszabaduljanak a liberális cégértől: éppen ezekben a napokban léptek ki a Liberális Internacionáléból, és továbbra is minden törekvésük arra irányul, hogy távlatilag egyetlen jobboldali pártalakulatba integrálják mai koalíciós partnereiket.

A szocialista párt természetesen soha nem volt elkötelezett a liberalizmus iránt – noha amikor 1994-ben kormányra került, gazdasági programja lényegében neoliberális mintákat követett. Nem is igen tehetett mást abban a helyzetben, amikor a Bokros-csomag bevezetésére kényszerült, és amikor szövetségese, az SZDSZ is erre sarkallta. Mindenesetre az emberek már négy évvel a rendszerváltás után megtapasztalhatták, hogy mind a deklaráltan liberális párt, mind a szocialisták éppen arról az attitűdről mondanak le, amellyel „szövegszinten” meghatározták magukat: a szociálliberális kormány a tőle elvárt liberális és szociális tartalmakat nem képviselte.

Azért használom a „tőle elvárt” kifejezést, mert az SZDSZ-től szavazói elsőrenden nem aggálytalan liberális gazdaságátalakítást, hanem emberi jogi, kisebbségi és szegénypárti programot vártak, vagyis paradox módon határozottabb szociális érzékenységet. Az SZDSZ azonban úgy érezte, hogy történelmi feladata éppen az, hogy a vele közösen kormányzó MSZP-t az adott helyzetben rákényszerítse arra a keményen megszorító gazdasági restrikcióra, amit a szocialisták hajlamosak voltak elodázni.

S ebben a szándékában az SZDSZ-nek lehetett ugyan igaza, de nem lett volna szabad megfeledkeznie arról, hogy a liberalizmus mindenekelőtt a polgári szabadságjogok védelmét jelenti; a szabadságjogok azonban mit sem érnek azok számára, akiknek nincs munkájuk, akiket etnikai alapon megkülönböztetnek, akik a létminimum alatt élnek. Az SZDSZ még retorikájában is megfeledkezett arról, hogy Magyarországon a klasszikus szabadpiaci liberalizmus időszerűtlen, mégpedig azért, mert túl nagyok a társadalmi különbségek, és ráadásul egyre tovább növekednek. Egy olyan országban beszélni a piac mindenhatóságáról, magasabb rendű önszabályozó erejéről, az egyéni döntésen alapuló boldogulás eszményéről, amelyben a piac százezreket lök az utcára, és az egyének nagy tömegének semmiféle pozitív döntést nem tesz lehetővé – ez a választók meghatározott körében egyszerűen cinizmusnak tűnt.

A magyarországi liberalizmus problémája tehát mind a mai napig, és egyre inkább az, hogy képes-e a liberalizmus individuális szabadságeszményének abszolutizálása helyett elfogadni egy bizonyos értelemben szociáldemokrata ”elhajlást”; vagyis belátja-e, hogy az úgynevezett gondoskodó állam egyébként sok szempontból vitatható modelljét ezidő szerint mégsem lehet megkerülni.

És ha belátja, akkor még mindig ott a kérdés, vajon lesz-e bátorsága felvállalni. Eddig ugyanis azért nem tette ezt, mert tartott attól, hogy éppen a középosztály, illetve az abba feltörekvő rétegek, sőt, még az éppenhogy csak megélő kisember sem fogadná el például a cigányság vagy a nincstelenek pozitív diszkriminációját, s nem tapsolna a kisebbségek és a másságok következetes emberi jogi képviseletének.

A magyar liberalizmus bizony attól fél, hogy a magyar szavazópolgárok egy jószerével meghatározó tömbje számára a liberalizmus, ha egyáltalán jelent valamit, az nem más, mint saját érdekeik szabad érvényesítése, éspedig a társadalmi szolidaritás bármilyen formája nélkül. És a mégoly tudatos és elszánt liberálisokat alighanem gondolkodóba ejti, hogy egyebek közt éppen a Fidesz is erre a felismerésre alapozta eddig bevált taktikáját.

A liberális álláspont a mai Magyarországon egyelőre egy a „meg nem gondolt gondolatok” közül. Az mindenesetre bizonyos, hogy steril társadalomelméleti alapon, tisztán filozófiai megközelítéssel itt nem sokra lehet jutni; ha a szabadelvűségnek nem lesz speciálisan a jelen magyarországi viszonyaira kidolgozott fogalomkészlete és eszköztára, világos céljai és azoknak megfelelő gyakorlata, akkor törvényszerűen és hamar lekerül a politika napirendjéről.