INGMAR BERGMAN

HŰTLENEK

Aki nyomon követi Ingmar Bergman munkásságát azóta, hogy 1986-ban abbahagyta az aktív filmrendezést, jelentős írói életmű kiteljesedésének lehet tanúja. Bergman írói erényeit régebben is ismerhettük, hiszen korábbi filmnovellái, forgatókönyvei megjelentek magyarul, s drámai kompozíciójuk, tiszta, tömör és lényegre törő fogalmazásmódjuk, érzéki megjelenítő erejük arról árulkodott, hogy szerzőjük írói képessége is figyelemreméltó. Ezek az írások mégis szerényen meghúzódtak az elkészült filmek hátterében, saját funkcionalitásuk árnyékában. Az 1986 után született írásművek, az önéletrajz, a regény és dráma műfaját sajátosan egybeolvasztó prózai művek azonban már egyértelműen az írót állították reflektorfénybe, azt a szerzőt, aki a drámai felépítésű elbeszélésekben láttatni tudta alkotó képzeletének soha el nem készülő, öregkori filmjeit.

A Laterna magica, A legjobb szándékok, a Vasárnapi gyerekek, az Öt vallomás azonban nemcsak a nagy formátumú írót állították az olvasók elé, hanem erősen életrajzi jellegük miatt elmélyítették a filmrendezői életmű utólagos értelmezésének lehetőségeit is. Többet jelent A hetedik pecsét, A nap vége, A csend vagy a Suttogások, sikolyok annak, aki olvasta ezeket a késői írásműveket. Rávilágítanak arra a banálisnak tűnő, de fontos tényre, hogy Bergman mindig „saját anyagból” dolgozott, hogy filmjeinek lélektani ereje és tudása életének megélt és megszenvedett tapasztalataiból fakad. Ahogy mondani szokás, a téma mindig „az utcán hever”, de csak a bölcs szerzők tudják, hogy mélyebb értelemben mindig a lélek „utcáiról” van szó.

A Hűtlenek, melyet Bergman hetvenkilenc éves korában írt, egy válás története. Megint saját anyag. Műfajilag meghatározhatatlan, alcíme szerint „partitúra képmédiumra”, s az egykori élettárs, Liv Ullmann nem is bírt ellenállni a kihívásnak, és megfilmesítette. Mint a szöveg fordítója mégis azt ajánlom az olvasónak, ha teheti, előbb a partitúrát olvassa el. Mert ha elolvassa, képzeletben látja Bergman „filmjét” is. Ha csak Liv Ullmann filmjét nézi meg, nem biztos, hogy közben olvashatja Bergman könyvét is.

A Hűtlenek magyarul – két másik, eddig publikálatlan Bergman mű társaságában – az idei könyvhéten jelenik meg az Európa Könyvkiadó kiadásában.

Kúnos László

HŰTLENEK

PARTITÚRA KÉPMÉDIUMRA

(RÉSZLET)

Lenának és Livnek

Semmilyen köznapi szerencsétlenség – betegség, csőd vagy szakmai sikertelenség – nem kelt olyan fájdalmas és mély visszhangot a tudattalanban, mint a válás. Közvetlenül érinti és életre kelti a szorongás minden kiváltó okát. Egyetlen csapással az élet gyökeréig hatol.

BOTHO STRAUSS

Enyhe tavaszi nap. Nyitva az ablak. Zúg a tenger, susognak a fák. Az íróasztalomnál ülök a szoba közepén. Vörösesbarna bodobács mászik óvatosan az asztal szélén. Valaki áll a hátam mögött, pedig nem nyílt ki és nem is csukódott be az ajtó. Tehát áll mögöttem valaki, de nem a Halál. Hangja halk, tisztán csengő, úgy is mondhatnám, iskolázott hang:

Hang: Azt akartad, hogy „játsszunk és képzelődjünk”.

Bergman: Miért ne? Megpróbálhatnánk.

Hang: Ezeket a szavakat használtad: „játsszunk és képzelődjünk”.

Bergman: Igen. Nem létezel, de mégis itt vagy.

Hang: Ha azt akarjuk, hogy valami örömünk is legyen ebből a kísérletből, le kell írnod, milyen vagyok. Méghozzá egészen részletesen.

Bergman: Ülj le arra a székre az ablaknál, hogy lássalak.

Hang: Nem akarok leülni, amíg nem mondod meg, milyen vagyok.

Bergman: Na jó. Hol is kezdjem? Vonzó vagy. Rendkívül vonzó.

Hang: Jól kezdődik! Mennyi idős lehetek?

Bergman: Mennyi idős vagy? Na várj csak, tizenhét évvel ezelőtt fejezted be a főiskolát, most akkor úgy negyven körül járhatsz.

Hang: Színésznő vagyok? Erre nem számítottam.

Bergman: Márpedig az vagy. Tehetségesnek tartanak, és úgy indultál a pályán mint az üstökös: Júliával, Gretchennel, Solveiggal meg a többi nagy szereppel. Aztán lassabban haladtál előre. De jól mennek a dolgaid, ne aggódj. Egyébként velem is dolgoztál.

Hang: Volt köztünk valami?

Bergman: Nem, sajnos semmi. Érzelmi kapcsolatunk szigorúan a próbák idejére korlátozódott, tíz és három közé.

Hang: Férjnél vagyok?

Bergman: Igen. A férjed karmester. Két évvel fiatalabb nálad, és a szakmájában a legjobbak közé tartozik. Nemrégiben külföldön is felfedezték, és félelmetes sikere van. Egyébként nem sokat tudok a magánéletetekről (még nem, ebben számítok a segítségedre). Mindkettőtöknek jó családi háttere van.

Hang: Gyerekünk van?

Bergman: Van egy kilenc éves kislányotok. Az anyjára hasonlít, korához képest érettnek tartják. Isabelle a neve.

Hang: És én milyen vagyok? Ezt részletesen el kell mondanod.

Bergman: Vonzó vagy, de ezt már mondtam. Magas vagy. Hajad szőke, de átszínezi valami észrevehetetlen vöröses árnyalat. Elégedett vagy súlyos és fényes hajaddal, soha nem fested. Látványosság, okkal vagy elégedett vele. De a terhességed idején levágattad rövidre. Nem tudom, miért.

Hang: Praktikus okokból.

Bergman: Jó színészarcod van, egyaránt használható tragédiában és komédiában. Szemed sötétkék. Arckifejezésed néha olyan, mintha csodálkoznál valamin, pedig egyáltalán nem csodálkozol.

Hang: Talán ilyen csodálkozó típus vagyok?

Bergman: Egyáltalán nem. Csak felhúzod szépen formált szemöldöködet, és elkerekíted kifejezésteli szemedet. És ezt váratlanul teszed, minden ok nélkül. Ajkad telt és érzéki. Orrod nagy, szinte pikáns. Fiatalabb korodban nem szeretted az orrodat, de lassan rájöttél, hogy jól szerepel az életben és képen is, és lemondtál róla, hogy igazíttass az arcéleden. Arcod vonala álladtól a füledig, ahogy mondani szokás, szépen ível. Nincsenek ráncaid. Csak a szemed sarkában van két, szinte észrevehetetlen szarkaláb, máshol sehol.

Hang: Te most itt Marianne-ról beszélsz?

Bergman: Mit tudsz te Marianne-ról?

Hang: Nem sokat. Csak annyit, hogy néhány éven át viharos viszonya volt veled, amiről mindenki tudott. Róla van szó?

Bergman: Nem. Hidd el, hogy nem Marianne-ról beszélek. Neked viszont nevet kell adnom. Mit szólnál a Marianne-hoz? Marianne Vogler. Megtartottad a lánynevedet. Marianne Vogler, színésznő. (csend; szünet)

Marianne: Most tehát vagyok? Létezem.

Bergman: Ez elég furcsa, ha jobban meggondolom. Pár órával ezelőtt még nem léteztél. Hirtelen viszont teljesen jelenvaló lettél. Nemcsak játékból, hanem komolyan is. Mondd el, mi van rajtad.

Marianne: Kényelmes nadrágkosztüm van rajtam, fehér póló és lapos sarkú olasz cipő.

Bergman: Akkor most már leülhetsz az öreg karosszékembe, ahol olvasni szoktam. Tedd fel a lábad a zsámolyra. Úgy.

Marianne: Levetem a kosztümkabátot. Milyen? Tetszik?

Bergman: Tedd az ablak elé, a padra. Igen, tetszik.

Marianne: Nincs semmi hibám?

Bergman: Nem szereted a nagy lábujjadat, túl hosszúnak tartod, és ezért viszonylag nagyméretű cipőket kell hordanod.

Marianne: Nem tudsz valami kevésbé prózai fogyatékosságot találni bennem?

Bergman: Nem, a képzeletem leginkább a nagy lábujjadat akarta kiemelni.

Marianne: Van szeretőm?

Bergman: Várj! Ne ilyen gyorsan. Hiszen arról van szó, hogy képzelődünk. Azt hiszem, most beszélned kell egy kicsit a korábbi életedről. Fiatalabb korodban milyen volt az életed, Marianne?

Marianne: Mit mondhatnék? Papa sikeres üzletember volt, aktívan politizált, egyszer majdnem miniszter lett belőle az egyik konzervatív kormányban. De kétszer is szívinfarktust kapott. A harmadik pedig elvitte. Papa, úgy emlékszem, kedves ember volt, de soha nem nyílt lehetőségünk rá, hogy közelebbről megismerjük egymást. Csak a nagy, inas kezére emlékszem. Papa és mama között egészen különös volt a viszony. Erősen kötődtek egymáshoz, és ebből én valahogy kimaradtam. Nem különösebben fájdalmas módon, de azért nagyon féltékeny voltam az én szép, derűs és méltóságteljes mamámra. Azt hiszem, legalábbis. Amikor papa meghalt, mama vigasztalhatatlan volt. Úgy látom, voltaképpen azóta is vigasztalhatatlan, de nem mutatja ki bánatát. Nagyon szereti két unokáját, Isabelle-t és vele egyidős unokatestvérét, Fabiant. (A mai napig nem értem, hogy lehet egy ártatlan gyereket Fabiannak keresztelni.) De a nővérem, aki szláv nyelveket tanít az egyetemen, mindig is kicsit lökött volt, ma is alig érintkezünk. Hát így. Érettségi után művészettörténetet kezdtem tanulni, és bekerültem egy amatőr színtársulatba. Élveztem a tanulást, és élveztem a színészkedést is. Aztán beleszerettem egy meglehetősen középszerű színészbe. Nem tetszett neki, hogy játszom, tehetségtelennek tartott. Aztán jelentkeztem a főiskolára, és elsőre felvettek. Mama nem bánta, hogy színésznő szeretnék lenni. Azt hiszem, mama fiatal korában valamilyen művészi pályáról álmodozott. Rajzolt, festett és zongorázott. Amikor férjhez ment, mindent abbahagyott, nem tudom, miért. Valószínűleg senki nem bátorította. Ismerőseink szerint külsőre a mamára hasonlítok, de a tulajdonságaimat főként a papától örököltem.

Bergman: Ketten voltatok a nővéreddel?

Marianne: Csomó unokatestvérünk volt, mind fiú. Nagyon szerettük egymást, mintha testvérek lettünk volna. Mind idősebb volt nálunk. Jól éreztük magunkat együtt, s családjaink minden elképzelhető alkalommal összejöttek.

Bergman: Biztonság, oltalom, kényelem?

Marianne: Miért, az baj?

Bergman: Nem, nem. Csak megállapítottam.

Marianne: Mintha ironikusan mondtad volna. A gyerekkorom kétségkívül egyáltalán nem volt boldogtalan, bár különösebben boldognak sem mondható. Sok korombeli fiatal nőhöz hasonlóan jólnevelten tanácstalan és tájékozatlan voltam, nem tudtam, mit kezdjek magammal. A főiskolás színházi gyakorlatom idején aztán minden jól összegubancolódott. Úgy is mondhatnám, az események viharos gyorsasággal váltották egymást. Átestem néhány bénító kapcsolaton – mindig idősebb férfiakkal. Szinte komikus kapcsolatok voltak, mégis többnyire könnyekkel áztattam mindet. Féltem a közelségtől. De féltem a magánytól is. Ennek a kettőnek az összeadásából mindig rossz eredmény jött ki. Markus a legjobbkor érkezett. Valamelyik okos ember egyszer azt mondta, hogy a szerelem intenzitását mindig a megelőző időszak magányával kell összemérni. Egy év sem telt el, összeházasodtunk, minden leírhatatlanul csodálatos, nagyszerű és mulatságos volt. Mit akarsz tőlem tulajdonképpen?

Bergman: Nem tudom pontosan. Türelmesnek kell lennünk.

Marianne: Ha nem tudsz semmire sem használni, úgy eltűnök egy pillanat alatt, mint a kámfor. Ha viszont tényleg szükséged van rám, a türelmem végtelen. Korábban azt mondtad, hogy „játszani és képzelődni” akarsz.

Bergman: Hiszen még csak most kezdtük.

Marianne: Figyelmeztetlek, hogy nincs nagy fantáziám. A munkámban például mindig konkrét és földhözragadt vagyok. A kislányomnak viszont hihetetlenül gazdag fantáziája van. Végtelen hosszú meséket és álmokat talál ki, és különös játékokat játszik.

Bergman: Arra gondoltam, hogy most Davidról kellene beszélnünk.

Marianne: Jaj istenem. Akkor az elejétől kell kezdenünk. Ugye? Lehet, hogy szörnyen fájdalmas lesz. Ezzel tisztában vagy?

Bergman: Tudom, hogy fájdalmas lehet. De azt szeretném, ha megpróbálnánk. Ha túlságosan belebonyolódunk, abbahagyhatjuk – és kitalálhatunk valami mást.

Marianne: Bocsánat, hogy kimondom, de van benned valami furcsa. Te mindig az életed nagymestere voltál? Úgy irányítod az érzéseidet, ahogy akarod? Tudatában vagy annak, hogy úgy manőverezed magadat és másokat is, mint a színészeket egy jól megrendezett darabban? Hogy a szabad idődben is rendezel?

Bergman: Valamikor tényleg azt képzeltem, hogy világok ura vagyok. Különösen gyerekkoromban. De most nem így van. Már öreg vagyok. A véres valóság, amit annyit tanulmányoztam, s ami elől mindig sikeresen kitértem, utolért és elnémított. Ez a szerény gyakorlat, amit te meg én most végzünk, halvány próbálkozás az elveszett tartomány visszahódítására. Úgyhogy nem árt, ha felvértezzük magunkat türelemmel. A fantázia ma kényszerűségből meghívott játékostárs vagy még inkább ellenfél. Beszéljünk tehát Davidról. Beszélgess velem Davidról.

(Marianne hallgatja kérésemet, fürkészve vizsgálja arcomat, aztán úgy látszik, elszánja magát: jól van, beszéljünk Davidról.)

Marianne: David is és a férjem is szerette az operát. David rendezett, Markus vezényelt. Sokszor dolgoztak együtt az évek folyamán. Hiszen tudod: Cosě, Jenufa, Az aranyifjú útja, Lohengrin. És persze a Koronás menyasszony.

Bergman: A Koronás menyasszonyra nagyon jól emlékszem. Kitűnően sikerült, de nem sokáig játszották.

Marianne: Nem jött be a közönség. (nevet) Egy lélek se. De David és Markus nem zavartatta magát, hanem újabb közös munkákat terveztek. Nagyon jól megértették egymást. David szívesen és gyakran járt hozzánk. Nős volt (második házasság), de rosszul éltek. Két gyerekük volt, egy nyolc- és egy hatéves fiú.

Bergman: Te mit csináltál akkoriban.

Marianne: Osztrovszkij Hozomány nélküli menyasszonyát játszottuk. Én voltam a menyasszony. De persze most Davidról kellene beszélnünk, ugye? (Igen.) Abban az időben nagyon ki volt borulva, és sokat ivott. Közben készült a Hosszú út az éjszakába próbáira. Elköltözött otthonról, egyedül élt, és persze akadtak alkalmi partnerei, de azok nem számítottak. Szóval magányos volt, és láthatólag nem törődött magával meg a gyomorfekélyével, és ezért hétfő esténként mindig meghívtam vacsorára, mivel a hétfőnk általában szabad volt. Markus akkor is helyeselte ezeket a vacsorákat, amikor ő valahol külföldön járt. David és Markus igazi jó barátok voltak. Isabelle is szerette Davidot. David lelkes nézője volt Isabelle improvizált bábelőadásainak, és elragadtatással hallgatta Isabelle esti meséit. Kijelentette, hogy Isabelle személyiségének szinte mágikus ereje van. Gyakran mentek együtt moziba és színházba. Máskülönben nem volt semmi... nem volt semmi különös...

Bergman: Miért sírsz?

Marianne: Látod, már kezdem pocsékul érezni magam. Ha arra gondolok... nem értem, miért fáj ennyire, hiszen olyan régen történt. De fáj. Kellett neked „képzelődés”. Lehet, hogy te sírsz?

Bergman: Nem, nem én sírok.

Marianne: Lement a Menyasszony utolsó előadása. Mindenki köszönetet mondott mindenkinek, megöleltük egymást, elöntött bennünket a színháziak szokásos érzelmessége. Pezsgőt bontottunk, koccintottunk, elbúcsúztunk egymástól, aztán még egyszer koccintottunk. Tovább maradtunk benn, mint máskor. Felmentem az öltözőmbe, lesminkeltem, és kivételesen rágyújtottam egy cigarettára. Elindultam haza, és akkor a színészbejáratnál ott állt David.

Bergman: Téged várt?

Marianne: Azt hiszem, igen. De furcsán szórakozottnak látszott, akadozva beszélt, nem, nem volt berúgva. Megkérdeztem, hogy érzi magát. Nevetve azt válaszolta, hogy rosszul. Annyira rosszul van, hogy alig bír mozogni, még az is fáj neki, ha beszélnie kell. Megkérdeztem, ne keressünk-e valahol egy orvost. Ezt mosolyogva elhárította, és közölte, hogy nem olyan baja van. Ajánlottam, hogy üljünk be valahova, együnk egy falatot, és igyunk egy pohár sört, de nem akarta. Akkor megkérdeztem, nem akar-e feljönni hozzánk beszélgetni egy kicsit. Markus ugyan elutazott, de azért mégis. David nyomban elfogadta a meghívást, ehhez volt leginkább kedve. Az én kocsimmal mentünk ki Lidingőre, a házunkba. Útjára bocsátottam nélkülözhetetlen finn pesztonkámat, Silját, aztán bementünk Isabelle-hez, aki felébredt, és valamit kikiáltott nekünk. Nagyon örült Davidnak, és felajánlotta, hogy mond neki egy mesét. Közben átöltöztem, köntösbe bújtam, és kifésültem a hajamat. Csináltam egy rántottát, és kinyitottam egy üveg bort. Hétköznapi dolgokról beszélgettünk, és láttam, hogy David lassacskán megnyugszik. Szinte egészen úgy viselkedett már, mint máskor, kedves volt és érdeklődő. Elszívtam aznap este a második cigarettát.

Bergman: Bemutatnád Davidot?

Marianne: Fontos ez? Eh! David az David. Negyven éves. Tehetséges, de kiszámíthatatlan. Ha a kedve úgy tartja, kedves és figyelmes. Ha úgy érzi, nyomás nehezedik rá, kíméletlen és brutálisan erőszakos. Soha nem lehet pontosan tudni, éppen hogy érzi magát. Nincs sok barátja, de aki van, ahhoz hűséges és ragaszkodó. Ellensége annál több akad. Munkájában pedánsan pontos és gondos, magánéletében viszont hanyag és rendetlen. Nem tudom, mit mondhatnék róla. Régi barátok vagyunk, régóta ismerjük egymást, együtt jártunk a főiskolára, sokszor dolgoztunk együtt. Természetesen nagyon sokat beszélhetnék Davidról, de most nem jut eszembe más. (tanácstalanul felnéz)

Bergman: Viszonyotok volt? Bocsánat a kérdésért.

Marianne: Viszony? Daviddal? Még a gondolata sem. Inkább valami testvéri érzés. Mintha az öcsém lett volna.

Bergman: És most ott ültetek és beszélgettetek.

Marianne: Egyre jobban elálmosodtam. David viszont felélénkült, és valami nagyszabású tervéről kezdett beszélni. A helyzet teljes mértékben megmaradt az illendőség határain belül. Ha Markus betoppant volna, egyikünknek sem kellett volna pirulnia. David a nagyobbik pamlagon ült, én a kisebbiken. Zakóját levette, jobb karja a pamlag támláján nyugodott. Időnként öklével rácsapott a pamlag párnájára. Közben néha figyelmesen nézegette a kezét. Mindketten eléggé álmosak voltunk, és arra gondoltam, hogy most már az öcskös meg a nővére elmehetne aludni. David ekkor azonban végre elmondta, hogy voltaképpen miért jött be a színházba. Egy megszegett ígéret miatt. Nyáron kezdte volna forgatni a filmjét. Johan megígérte, hogy eljátssza az egyik főszerepet. De aztán külföldre hívták játszani, és hát ismered Johant. Nem vesztek össze, csak telefonon beszélték meg a dolgot szépen udvariasan. David azonban szörnyen elkeseredett, mert Johan kiugrása az egész filmet veszélybe sodorta. Úgy érezte, becsapták és megalázták. Hiszen Johan a barátja volt. Davidot ez a helyzet teljesen kiborította. Valószínűleg azért, mert ha úgy hozza a sor, ő is könnyen cserben hagy másokat. Az önismeret nem tartozik az erényei közé. Egyszóval teljesen ki volt borulva. Átkozta Johant azért, amit hasonló helyzetben ő is habozás nélkül megtett volna.

KOMMENTÁR:

Ezt úgy képzelem, hogy Marianne elbeszélését jelenetbetétek szövik át, hol dialógussal, hol dialógus nélkül (vagyis a közvetett előadásmód hol párbeszéddé transzponálódik, hol pedig képen kívül Marianne hangján folytatódik).

Marianne: Beszélgetés közben lassan alábbhagyott a felháborodása. Másik színészt javasoltam a szerepre. David kitűnőnek tartotta a javaslatot, úgy érezte, jobban meg fogja csinálni a szerepet, mint Johan, akit egyébként is inkább csak „a régi barátságra való tekintettel” kért fel. Ezután álmos csend telepedett ránk, azt hiszem, egy pillanatra el is aludtam. Mintha messziről hallottam volna, hogy David mond valamit. Elfordított fejjel, halkan mormogott valamit maga elé. Értettem, amit mondott, mégis visszakérdeztem. Ekkor felém fordult, és megkérdezte, elképzelhetőnek tartom-e, hogy „szeretkezzem” vele. A „szeretkezés” szót használta, erre tisztán emlékszem. Meglepetten felnevettem, bár ez a nevetés nem volt teljesen spontán. Aztán valami olyasmit mondtam, hogy drága barátom, ezt mégis hogy képzeled. Erre a kérdésre nem kaptam választ. Megráztam a fejem, és megköszöntem az ajánlatot. De túlságosan későn jutott eszébe, reggel korán kell kelnem, Isabelle iskolába megy, én sminkpróbára megyek, fél tizenegykor pedig kezdődik a színházi próba. Akkor azt javaslom, hogy feküdjünk le, mondta David halkan. Úgy értem, aludni, külön-külön. Te a hálószobádban, én meg a kényelmes vendégszobában az emeleten. Talán tudsz adni egy fogkefét. Előrehajoltam, hogy elfújjam a gyertyát, és ekkor azt hallom, hogy mondok valamit, amit nem is úgy gondolok: azt sem bánom, ha nálam akarsz aludni. Mármint ha túlságosan magányosnak és szomorúnak érzed magad. Ha nem akarsz nagyon egyedül lenni, foghatod a kezem. David azt mondta, kedves vagyok, és elfogadja az ajánlatot. Felálltunk, kivittük az üveget és a poharakat a konyhába. Aztán levetkőztünk, mint egy öreg házaspár. David kapott egy pizsamát és egy fogkefét, én belebújtam a szép, kifakult hálóingembe, résnyire kinyitottam a hálószoba ablakát, beállítottam az ébresztőórát egy órával korábbra a szokásosnál, és közöltem Daviddal, hogy reggelire ne számítson, mert el kell mennie, mielőtt Isabelle felébred, aki nem értené a helyzetet, és kérdezősködni kezdene. Eddig még minden rendben volt, vagy legalábbis nem történt semmi baj, lefeküdtünk a nagy, dupla ágyra, leoltottam a villanyt, továbbra is testvérek maradtunk, a vérfertőzésnek meg az árnyéka sem vetült ránk. David néhányszor mélyen felsóhajtott, arra gondoltam, talán megint rátört a búskomorság, odanyújtottam neki a kezemet, aztán elaludtunk, mintha mindig is így aludtunk volna. David a hátán feküdt, nyitott szájjal lélegzett, és horkolni kezdett halkan, de szabálytalanul. Megszorítottam a kezét, mire elengedte a kezemet, és az oldalára fordult. Én is elaludtam, de nemsokára felébredtem. David ekkor felém fordulva feküdt, alvó arca egészen közel került az arcomhoz. Egyenletesen lélegzett, homlokomba fújta a levegőt, lélegzetének álmos gyerekszaga volt, mint a tejnek. A hátamon feküdtem, arccal David felé fordultam. És akkor láttam meg az arcát. A szoba nem volt teljesen sötét, bevilágított az egyik utcalámpa fénye. De teljes csend volt, emlékszem, arra gondoltam, olyan csend van, hogy még a szívem dobbanását is hallom. Ekkor kattant be valami, ha szabad így mondanom, pontosan ekkor. Oldalamra fordultam, hogy jobban lássam az arcát, és jobban is láttam. Jól megnéztem magamnak, és rájöttem, igen, hirtelen rájöttem, hogy ezt az embert még soha nem láttam. Soha nem láttam még ezt az idegen, öregedő gyereket, ezt a számomra ismeretlen világot. Aki csak ebben a kurta pillanatban létezik, soha többé nem tér vissza hozzám, soha többé nem fogom látni. De arra gondoltam – nem, a „gondoltam” nem jó szó ebben az összefüggésben, nem „gondoltam” semmit – hanem azt észleltem – nem, ez sem jó szó – egyszerűen része lettem, egészen parányi része valami rejtélyes történésnek – minden szó furcsán működik ebben a helyzetben, feladom – nem tudom megmagyarázni, mi történt. Mindenesetre valami megfogható dologról van szó, ami most már mindig bennem lesz, benne a „testemben”, ha már mindenképp helyet kell találni neki. Voltaképpen a látásom és a hallásom burkában feküdtem ott, és kétségkívül valamiféle lelki ügyről volt szó. Ami hamarosan megváltoztatja az életem, és több más ember életét is. Meg kell kérdeznem tőled: ez még mindig csak „játék”?

Bergman: Bármit mondsz, bármit gondolsz, ez akkor is játék. Amiről itt most beszélünk, te meg én, közös teremtményünk, amit egy réges-rég szétbontott és gyakorlatilag teljesen felszámolt valóság darabkáiból építünk fel. Már ha egyáltalán szükség van rá, hogy valamiféle helyzetmeghatározást adjunk. Bár alig hiszem, hogy kellene.

Marianne: Akkor miért „játsszunk”?

Bergman: Időtöltés, mielőtt meghalunk, semmi más. A hátralévő szűk és sötét időtartományban csak azért történik egy s más, mert az idő erős határok közé van szorítva. Ha légörvény vagy fuvallat támad, még a kihunyt érzelmek is mozogni kezdenek. Azonkívül, ami engem illet, most kezdek mohón és talán szorongva választ keresni olyan kérdésekre, melyeket valamikor régen elmulasztottam feltenni. Felderítetlen rejtélyekre keresem a választ. Megoldatlan helyzetekre. Távoli és alig hallható felvetésekre. Azt gondolom: játszom egy kicsit, az talán segít, képzeletben megmerítkezem a szinte elfelejtett témában. Megkérem Marianne-t, hogy segítsen, legfőképpen azért, mert nagyon jó együtt lenni Marianne-nal. És a játék egyre nehezebb feltételek között folytatódik, pedig ennek épp az ellenkezőjét akartuk. És egyre nehezebb abbahagyni. Már fáj, de nem hagyjuk abba. Az igazság talán valahol a játék mélyén rejtőzik. A szűk térben, melyben nehezen mozgunk, az igazság olyan, mint a friss levegő. A poros félhomályban nehezen lélegzünk. Tapogatózva botorkálunk, és biztos pontokat keresünk. Egyszer csak felködlik előttem valami nagy, formátlan árnyék, arra gondolok, most itt van, látom. És neked is azt mondom: most. De csak egy régi laterna magica homályos, kifakult üvegképeinek árnyékát látom. És ezek a képek nem mondanak semmit. A játék megy tovább. És szorongva kérdezzük egymástól, hogy tényleg „játékról” van-e szó.

Marianne: Nem értem pontosan, mire gondolsz, de valószínűleg azt mondod, hogy folytassuk, úgyhogy folytassuk. Pedig amúgy nem nagyon örülök ennek a szerepnek. De nem panaszkodom. Legalábbis egyelőre. Tehát akkor a kérdés az, hol folytassuk.

Bergman: David levelénél, például.

Marianne: David levele. Igen, talán ez lesz a legjobb. Azt hiszem, itt is van valahol a táskámban. Igen, itt van. Másnap kaptam, az után a bizonyos éjszaka után. A színház portáján adta le. Várj csak, felolvasom. Lámpát kell gyújtanom. Hova a fenébe tettem a szemüvegem? Na, hiszen itt van. Lássuk csak. Elnézést kérek, de kicsit akadozva fogom olvasni. David kézzel írta. És csúnyán. Tehát: Drága, egyetlen Marianne (nyugodt lelkiismerettel írom, hogy „egyetlen”, mivel nem ismerek más Marianne-t). Nagyon mélyen aludtam, az ébresztőóra keltett fel. Mivel el kellett jönnöm, mielőtt Isabelle felébred, a vérfertőzés elmaradt. Mindenesetre köszönöm a baráti gondoskodást, sokat segített. Kedves volt tőled, hogy odaadtad a kezedet. David. Ennyi az egész levél. Eléggé tömör és egyértelmű helyzetmeghatározás. Oltsam le az olvasólámpát, ugye? Egyébként mit gondolsz, hogy áll rajtam a szemüveg? Első állomás az öregedés felé vezető úton.

Bergman: Ugyanolyan vonzó vagy így is. Különösen ebben az alkonyi fényben. Pokolian rohan az idő. Egyszer csak alkonyodni kezd. Pedig még az imént fényes nappal volt.

Marianne: David tehát meglehetősen világosan fejezte ki magát, ez nyilvánvaló. Én pedig olyan kaotikus állapotba kerültem, melyet, azt hiszem, nem tudok leírni. Az éjszakai egyértelmű döntés nyomtalanul eltűnt.

Bergman: Várj csak egy kicsit. Miféle döntésről beszélsz?

Marianne: Hát amit Davidról döntöttem. Épp olyan elkerülhetetlen volt, mint Trisztán és Izolda döntése, csak éppen méreg és zene nélkül. Ha drámai színezetet akarnék adni neki, azt is mondhatnám, hogy még soha nem kerített hatalmába ilyen érzés. Általában is ritkán történik meg velem, hogy „hatalmába kerítsen” egy érzés. Nem ilyen típus vagyok. Sem a magánéletemben, sem a szakmámban. Józan gondolkodású ember vagyok, legalábbis annak tartom magam. Életemben összesen kétszer sodort magával ilyen ellenállhatatlan érzelmi lavina: először, amikor apa meghalt, másodszor, amikor Isabelle született. Most pedig David miatt. Bár reggelre minden összezavarodott. Működni kezdett bennem a józan, hétköznapi mérlegelés. Felmerült bennem a kérdés: tartsak meg mindent magamban, őrizzem a titkot a szívemben? Vagy mondjam el Davidnak? Vagy talán kezdjek el naplót írni, amit majd csak Isabelle olvashat el a halálom után? A kérdés tulajdonképpen elméleti volt. Már döntöttem. Hiába gyulladt ki az összes vészjelző lámpa, döntöttem. És folytatódott bennem a zűrzavar. Fizikailag rosszul éreztem magam, fájt a hasam. Azt hittem, hogy elrontottam valamivel a gyomrom. Aztán lassanként, mivel nem múlt el, rájöttem, hogy rossz a lelkiismeretem. Na tessék, már megint sírok, nem tehetek róla. Fel kell állnom, járkálnom kell egy kicsit. Hogy néz az ki, hogy csak ülök és sírdogálok. (az ablakhoz megy) Szép a tengered, különösen így, alkonyatkor. És szépek ezek a szélcibálta fenyők. Meg a part végtelen vonala. Látsz te itt valaha élő embert?