Tar Sándor

A férj illata

Gázszagot érzek, gondolta Balajtiné a tükör előtt, és ábrándos mosollyal nagyon sóhajtva szívta be a levegőt, valamikor már indult volna, hogy kiderítse, hol és mitől, kitől, mert ez a szivárgás az ő lakásukban nem lehetséges, az ő férje ugyanis gázszerelő, amellett a fűtéshez is ért, vízvezetéket reparál, és általában mindenhez hozzá tud szólni. Balajti Márton viszont négy éve meghalt, és a nagyerdei temetőben van eltemetve, egy kicsiny, de gondosan ápolt parcellában, mindjárt a kolumbárium mellett, vannak, akik a hamvakat is eltemetik, a sírhant olyan, mint egy kiskert, ki lehet menni picit kapálni, gereblyézni, aszott virágokat újakra cserélni, le lehet ülni a parányi hant elé, beszélni hozzá a hatalmas tölgyfák alatt, mármint az elhunythoz, és egyáltalán maga a megbékélés. Balajtiné a megbékélést kereste mindig, a gyermekével, a szomszédaival, az emberekkel általában, a világgal és a sorssal. Beleértve a halált is. Most esze ágában sem volt a szivárgást keresni, valami kellemes melegség járta át a szíve táját, eszébe jutott, hogy Márton akkor is mindig csak nevette, szép foga volt, aranyom, Eszmeraldám, mondogatta, a ruhámon érzed! A bőrömön! Nyugodjál már meg!

Balajtinét Sápi Erzsébetnek hívták leánykori nevén, az Eszmeraldát már Marci találta ki egy zaklatott éjszakán, mikor a szülők, ma már nagyszülők lakásában, jóval az esküvő előtt egy bizonyos film együttes megtekintése után összefeküdtek, és az maga volt a boldogság. A filmben lehetett valami Eszmeralda nevű nő, Balajtiné nem emlékezett rá, Marci végigölelte, csókolta az előadást, ő pedig csak fuldoklott a boldogságban, majd az előadás végén zokszó és ellenkezés nélkül ment azzal a nagyon is eleven fiúval, aki valamikor Marci volt. Ő nem adott nevet a fiúnak, tehette volna, ha egyáltalán látott volna valamit abból a filmből, de neki az is elég volt, hogy… Márton. Esetleg bizalmasabban Marci. De nagyon ritkán. Az anyja azt mondta, a cigányokat hívják Marcinak, pedig akkor már Balajtinénak mindegy volt, magyar vagy cigány az a fiú, aki a vulkánok magasságába és forróságába repült vele, Balajtiné ezt olvasta valahol, és azonnal megértette, mit jelent. A férfi ezt még abban a korban is rendszeresen megtette a feleségével, mikor a férfiak általában derékfájásra és más nyavalyákra hivatkozva inkább kitérnek az asszonyok vágyai elől. Balajtiné ugyan mindig érzett rajta egy kis gázszagot, de később megértette, ez a férje bőrének az illata, ruhájából is ez árad, etil-merkaptán, magyarázta Márton egyszer, ezzel büdösítik a gázt, hogy tudjad, valami valahol szivárog, mert amúgy nincs szaga. Érted?

Ha Balajtiné a nagytükör elé ült, márpedig napjai nagy részét ott töltötte, látta abban a falon függő, nagy esküvői képet, és ha úgy helyezkedett, a férfi arca pontosan az övé mellé került a tükörben, még a melegét is érezte, és persze a bőre, a haja oly kedves gázszagát. Itt vagy, gondolta elragadtatásában, szíve ilyenkor megbékélt a rengeteg megpróbáltatással, majdnem boldog volt, más ezt nem értheti. Nem is értették, hiszen még negyven sem volt, ami manapság már nem kor, mutatós, tiszta nő, lakással, egy felnőtt lánnyal, aki már férjnél van valahol a Dunántúlon, és aki szintén bíztatta mindig, ne penészedjen itt anyám, menjen férjhez, éljen! Itt, a házban is volt olyan egyedül álló férfi, aki próbálkozott, több is, tavaly még májusfát is dugtak neki, ha a piacon jár, megfordulnak utána, Monoki, a hentes, egy szintén özvegy ember, mindig a legszebbet adja, ő is igyekszik a szép özvegy kegyeit keresni, ha hozzám jönne, mondta Balajtinénak egyszer, annyit ehetne, amennyit akar, húst, hússal, friss, meleg tepertőt, hurkát, kolbászt, egy kicsit ki is gömbölyödne, ami jót tenne az idegeinek, csak nézze meg, a kövér ember egy se ideges!

Természetesen Balajtiné sem volt ideges, megbékélt a sorsával, de a szomszédai látták az ablakon keresztül, hogy valami nincs rendben, állandóan a tükör előtt ül, sokszor nem is főz magára, amit vásárol, zöldséget, leveshúst, egyebet, néha napokig ott áll a konyhaasztalon, ki sem csomagolja. De ami mindennek a teteje, van úgy, hogy az egykori menyasszonyi ruháját veszi fel, úgy ül a tükör elé, sőt egyszer még a gangra is úgy jött ki, a házmester hüledezve meg is dicsérte, majd gyorsan visszament a lakásba, és telefonon értesítette a szomszédokat, már akinek volt telefonja, nézzenek ki a gangara, Balajtiné megőrült. Hamarosan mindenki a körfolyóson volt, és olyan csend lett az örökké lármás, ricsajos udvarban, mint még soha.

Balajtiné nemigen vett észre semmit, nézte ő is a bámészkodókat, majd kedves mosollyal intett nekik, egy kecses mozdulattal sarkon fordult, és eltűnt a lakása ajtaja mögött. Mentőt kellene hívni, suttogták a lakók, ez már mindennek a teteje, a végén ránk gyújtja a házat. Véletlenül. Kozákné azonban más véleményen volt, szerinte ez egy szép dolog, és ő is felvenné sokszor azt a ruhát, ami ide juttatta, csakhogy azt már rég eladták. És tetszenek tudni, tette hozzá a férje torkára mutatva, lement az ára. Ezen vitatkoztak még egy kicsit, majd ment mindenki a dolgára. Később, napok múlva, amikor a saját ajtaja helyett egy-két lakással odébb lévő ajtóban motoszkálta a kulccsal ismét szóba került a mentő, de akkor is kiderült hamar, mással is előfordult már, hogy eltévesztette a házszámot. Arról pedig nem tudtak, hogy az asszon az utóbbi időben nem a férje sírjánál üldögél, ott már nincs is pad, ellopták, hanem egy mutatós, fehér márványlap mellett, amelyre az van vésve arany betűkkel: Te voltál a legdrágább édesanya.

A tükör előtt ült most is Balajtiné, feje a férje fiatal arca mellet, beszíva annak különös illatát, tán el is szenderedett egy kissé, mintha álmodott volna valamit, pontosabban arról a filmről, amelyben valami nőszemélyt Eszmeraldának hívtak, de a történetről többre most sem emlékezett, csak a csókokra, amit közben attól a fiútól kapott, visszacsókolt, amitől a fiú még jobban megvadult, csak a szünetben pihentek meg egy kicsit. Bódult volt ettől az álomtól, és égett a szája. Álmos lett, néha mintha a régimódi gázóra kattanását hallaná, mint főzésnél, mikor ki van nyitva a gáz. Mégis meg kellene nézni, gondolta bágyadtan, de már sem ereje, sem kedve nem volt hozzá.