Tar Sándor

Empátia

Várit a Szociális Iroda közvetítette ki, mint érettségizett munkanélkülit havi húszezerért az öregek otthonába ápolónak, ahol a főorvosnő mindjárt azt kérdezte tőle, nem részeg maga? Várit valaha a gyárban Belesnek is szólították, és egy ilyen kérdésre csak köpött volna egyet, lehet, hogy az illető arcára. Most nem szólt semmit, csak a fejével jelezte, nem. A leheletén nem érezheti, az előbb ivott meg egy pohár tejet, azelőtt viszont két deci barackot, de az magánügy. Piros az arca, fürkészte az asszony bizonytalanul, műszerész? Mechanikus, javította ki Vári, pedig tudta, ma már mindegy. Az Iroda minden második hétfőn küldött néhány embert, férfiakat, hogy enyhítse az ápolóhiányt, a főorvosnőnek pedig megvolt erről a véleménye. Idős, magatehetetlen emberek ellátásáról, etetéséről, fürdetéséről volt szó, és akkor jönnek mérnökök, kovácsok, egy színész is volt már, ács-állványozók, és temérdek műszerész. Empátia, mondta aztán az előtte álló, gyanús küllemű férfinak, az itt a legfontosabb. Nem muszáj szeretni az öregeket, de a megértés, türelem mindenképpen elvárható. Vannak idős hozzátartozói? Nincsenek, vallotta be Vári, mintha restellné, elpusztult mind.

Nemhogy idős, de lassan már középkorú és fiatalabb rokonai sem lesznek, gondolta, a felesége válni akar, és ez az átmeneti állapot rosszabb magánál a házasságnál, míg a bíróság kimondja a válást. Természetesen a férj hibájából, aki nem dolgozik, képtelen eltartani a családját, iszik. Vári biztos volt benne, hogy nő lesz a bíró, és neki annyi. Így aztán kézzel-lábban kapaszkodott minden lehetőségbe, legalább addig, hátha. A szüleimet én gondoztam, mondta tétován, ami nem volt igaz, de jól hangzott, a főorvosnőt azonban nem érdekelte, meg volt győződve, hogy egy-két hónap után ez is megszökik, mint a többi, és kezdődik minden elölről. Most felnézett a férfira, a szeme fehérjén vöröslő, vastag vérerek álmatlan éjszakákról árulkodtak, vagy iszik, gondolta Vári, ő indulás előtt pár csepp Naphazolinnal tiszta szemeket varázsolt magának, úgy látszik, ez nem tudja, pedig orvos.

Ez már a folyosón jutott eszébe, útban a raktár felé, hűvös volt és sajátságos szag, áporodott kórház-, fertőtlenítő-, csípős hypó illat, ehhez valami fanyar kipárolgás, amit jobb híján öreg-szagnak nevezett el. Egy fiatalember gyorsan fehérbe öltöztette, majd folyton beszélve végigkísérte a szobákon, hevenyészett előadást tartva az állományról, ahogyan a lakókat nevezte. Fontos, hogy ne érezzen semmit irántuk, magyarázta, mert kikészül idegileg. Na? Nem is olyan rossz ez, mintha kétszer ilyen rossz lenne, mondta Vári, és nevetett, a fiatalember pedig úgy tett, mintha nem hallott volna semmit. Seggfej.

Később megtudta, hogy van, aki nem eszik, mások nem tudnak, hogy Icuka néni például nem óhajt táplálkozni, nem is beszél, arra sem hajlandó, hogy az ágyban a másik oldalára forduljon, így aztán az ápolók forgatják, mikor eszükbe jut, nehogy felfekvése legyen, pedig már van neki. Béla bácsi nyugalmazott vasúti tőtanácsos létére állandóan enne, csakhogy neki valami van az agyával, egyik oldalon berakja az ételt a szájába, a másik oldalon pedig megrágva jön ki belőle minden, mint egy darálóból, ő nyelni nem tud, az ápoló mellette ül, és néha az ujjával rásegít, a libát tömhetik így. A fürdetéshez egy tízliteres műanyag kannát használnak, erre ül a kádban a páciens, az ápoló egyik kezével megtámasztja a hátát, folyékony szappannal bekeni a testet, majd a zuhanyozóval lemossa, a szappanos flakont pedig utántölti a csapból. Várinak ezek a tevékenységek nem okoztak gondot, az etetést jobban szerette, mert falhatott, amennyit bírt, az öregeknek nem volt étvágyuk, neki mindig, de a lemosásban is helyt állt, annak idején ő fürdette a gyerekeit is, mert az asszony keze ekcémás lett, habár ő semmit nem látott rajta.

Egy idő után már mindenkit a nevén szólított, volt, aki szerette, mások nem, ezek általában a vécéztetés utáni műveletet nehezményezték, Vári papír helyett vizet és vécékefét használt, és az előírt időben mindenkire sor került, még Icuka nénire is, akinek pedig gyakorlatilag nem volt béltartalma. Misi bácsi harapott, csípett, és azt hitte, jópofa, különszobájába nagy csomagok érkeztek, melyeket a személyzetnek meg kellett vizsgálni. Misi bácsi nem ehetett zsírosat, az ápolók igen. A csont sovány öregúr Lidikének udvarolt, a tolószékét várta Svájcból, és akkor tudni fogja, mit csináljon a bazedovos asszonnyal. Ács úr hosszú és szomorú verseket írt álnéven a magányról, az elmúlásról, ő a vizeletét nem tudta tartani, voltak cukrosak, vérzékenyek, Sárika a fiatal ápolók ágyéka után kapkodott, ahány, annyiféle, és majd minden férfi ivott. Várinak egy idő után már senkivel nem volt gondja, de Icuka nénivel rengeteget kínlódott.

Az a nő titok volt, rejtély, hiába látogatták a jómódú rokonok, nem tudtak vele kezdeni semmit. Pénze volt, ruhák a szekrényben. Nem volt annyira öreg, elesett, szikkadt, mint a többiek, a melle például még mindig rugalmas, Vári olykor háborítatlanul simogathatta a különszoba csendjében, és minden módon felszerette volna ébreszteni a nőt Csipkerózsika álmából. Még nem adta fel. Icuka körül amúgy is sok volt a tennivaló, etetéskor egy nagy, megtöltött fecskendőre húzott műanyag csövet kellett a szájába dugni, azon át rostos levet, húslé, tej került a szervezetébe. Icukát arra sem lehetett rávenni, hogy kinyissa a száját, de ha két újjal befogták az orrát, kitátotta, a többi már gyerekjáték volt. Azzal sem kellett törődni, hogy nem nyel, cipóra kerekedik az arca a belenyomott ételtől, később úgyis lefolyik a torkán az anyag magától. Icuka eközben a levegőt nézte, Vári soha nem látott még ilyen tiszta szemeket, és nem értett semmit. Később már kinevették, mert beszélt hozzá, mesélt neki, elmondott magáról mindent, a családról is, egyszer még énekelt is a fülébe. Adhatna egy kis pénzt, súgta neki, szarba vagyok, magának meg mindegy. Elveszem feleségül, mondta egy másik alkalommal, na? Semmi. Pedig ő majdnem komolyan gondolta. Aztán egy este vécéztetés közben váratlanul megkérdezte, mondja, mi az istennek nem eszik? Meg akar halni? Akkor a nő mintha bólintott volna. A férfi egy ösztönös mozdulattal a lába közé dugta az ujját, az jutott eszébe, a testnek nem lehet parancsolni, és máris érezte a parányi rándulást, na ugye, mondta elégedetten, hisz maga még nő! Mikor beljebb fészkelte a kezét, Icuka csücsöríteni kezdett, mint aki csókhoz készülődik, pedig csak annyit mondott: utálom magát.