John UPDIKE

MAJD HA FAGY

Updike 1975-ben, a Bech könyve meg több novelláskötet és a Gyere hozzám feleségül között írta első profán vallási regényét, a Majd ha fagy-ot. Azért nevezem elsőnek, mert egyes esztéták már jó ideje laza trilógiaként értelmezik vele együtt az Így látja Roger-t és az S-et – sőt, amióta közzétette az Isten velünk vonul-t, akár tetralógiává is kerekíthetjük a sorozatot. Az amerikai középosztályok átlagemberének tételezett Updike-hősök örök témái a szex és a vallás (meg a halál), a hívő író ezeket próbálja újra és újra körüljárni, természetesen abszolút modern és liberális érzékenységgel, valamint hihetetlen erudícióval, valláselméleti és –történeti műveltséggel fölfegyverezve. Marshfield, a Majd ha fagy profán tiszteletese ha kell, a teljes Bibliát, Jézus egész tanítását kiforgatja (illetve átértelmezi, „helyesen” interpretálja), csak hogy hű maradhasson hozzá ledér életében, s ne kelljen a lelkészi hivatástól megválnia. Roger, a vallástörténet professzora magánéleti gyarlóságai mellett a modern technika korának profanitásával hadakozik: mi van akkor, ha számítógépes eljárással bizonyítani lehet Isten létét? Az S amerikai háziasszonyának elkalandozása a profán-csaló asramok világába mintha Updike szelíd intoleranciájára világítana rá a kereszténységen kívüli vallásokkal kapcsolatban. Az Isten velünk vonul pesszimizmusa pedig végképp lehangoló: a gondolkodó-vívódó apa és fia elveszti hitét, leszármazottjuk azután egy Waco-szerű apokalipszisben véli azt újra feltalálni.

A Majd ha fagy eredeti címe – A Month of Sundays – meghatározatlan, hosszú időszakaszt jelent, módosított-tagadó formája pedig: „never in a month of Sundays”, azt, hogy soha. A regény hősének alapszituációja: a protestáns lelkészt nemi kilengéseiért sivatagi gyógyüdülőbe száműzik, ahol 31 fejezetben (vagyis egy 31 napos hónapon keresztül) arról kell naplót vezetnie, ami a leginkább érdekli. Így kapjuk kézhez vallomásos történetét, vagyis magát a könyvet, ami a múltjáról szól, teológiai elmélkedésekkel és vasárnapi prédikációkkal megspékelve. Ahogyan az eredeti cím szó szerinti és általánosabb jelentése ezzel a helyzettel játszik, a magyar, valamivel egyszerűbben, a tartalmi-szituatív lényegre reflektál: lelkészünk, aki ugyan pocsékul érzi magát itt, az érzelmi-fizikai sivatagban, akkor fog csak megjavulni, Majd ha fagy.

Burleszk jelenetek, epekedő férjes asszonyok, egy picaróian amorálisnak látszó, de nagyon is emberi főhős megállíthatatlan ámokfutása az álszentség és a mindenféle, értelmes és értelmetlen korlátok világában, egy feje tetejére állított Skarlát betű, egy transzplantált Svejk, egy másfajta szabadságot zászlajára tűző, de ugyanolyan anarchoid Száll a kakukk fészkére – nagyon híres, emblematikus Updike-mű kerül végre a magyar olvasók elé most, hogy már jóformán írónk minden regénye olvasható nyelvünkön. Azon a nyelven, amelynek ezúttal Updike hihetetlen bakugrásokra képes, Houdini-hajlékonyságú stílusával kell elsősorban megbirkóznia, a gyarló fordító közreműködésével. Sikerül-e? Majd ha fagy? Reméljük, nem.

Gy. Horváth László

Judith Jonesnak

nyelvem gyors, mint az írnok tolla
(45. zsoltár)

Ez a lélekelmélet, egyetemleges és egyéni értelemben is, a kétértelműség elmélete.
(Paul Tillich)

Felekezetem és lakhelyem borítsa homály; keresztény pap vagyok és amerikai. Ezeket az oldalakat Richard Nixon bukásának idején írom. Én engedek, de mások kísértenek: őrzőim elém tettek egy halom fehér papirost – nézetük szerint egy hónapra valót. Bepiszkítani mindet, ez árva terápiám.

Püspököm, áldassék mitrája, elrendelte (avagy inkább a kivetkeztetés veszett rítusának alternatívájául kínálta), hogy hozzanak ide a sivatagba, messze ama zöld és zsúfolt vidéktől, ahol egyházközségem, mint a francia oly bájosan mondja, elhelyezkedi magát. E hónap a felépülésre való – magam úgy tekintem, „megtévelyedésre”, mivelhogy állapotomat hivatalosan „eltévelyedésnek” diagnosztizálták. S ha egyszer eltévelyedtem, nemde meg kellene tévelyednem? Nem hiszem azonban (lévén nevem is Tamás), hogy beválik. Tulajdon diagnózisom szerint semmi hevenyebben nem szenvedek, csak az emberi létállapotban, így hát ezt is prédikáltam. Noha kórom kolosszális, illő alázattal hozzáteszem, hogy nem láztól ajzott, s nedvedző is csupán akkor, ha a lepedőt nézzük. Maszturbálás! Megváltó kegyelem hangja az én értetlen húrjain! Dicshimnuszok Szent Onánhoz később.

Kezdek belemelegedni, pedig nem szándékom. Eltévelyedésem maradjon csak mételyezhetetlen. Nincs az a vén szemfényvesztő a megértő analízis ferdetükrei közt, aki hagyná magát rugdalózva kirángatni ebből a fényes, dupla fenekű, végső-mentsvár cilinderből.

Részletek!* A motel – nem vagyok hajlandó szanatóriumnak, kijózanítónak vagy javítóintézetnek nevezni – O, helyesebben omega alakú. A szobák köre előtt, mely a medencét övezi, két egyenes folyosó, a balra esőben van a recepció, az irodák, a nemileg szarvasmarhaszerű sziluettekkel megkülönböztetett mosdók, meg egy apró kantin, tömve plasztik gyöngysorokkal, dinoszauruszcsontokat ábrázoló képeslapokkal, de feltűnően nélkülöz mindenfajta színes magazint, mely földhözragadt reáliákkal hozhatná izgalomba a betegeket – hoppá, vendégeket. Másik oldalt, az ? túlsó talpán látható az étterem és a bár. A bár vegyi bíborra színezett üvegfalán folyvást kisebbedő zsálya és távoli, fakó, kövületes hegyek sivatagi perspektívája szűrődik át. Az étterem falán, legalábbis reggelinél, súlyos krémszínű függönyök, melyeknek résein fénykések zuhognak be majdhogy hallható világosságcsörömpöléssel a megterített asztal grépfrútjára és poharaira. A helyiség, ha nem is kihalt, talán félig ha telt. Középkorú férfiak egytől egyig, ülünk az asztalunknál száraz torkunkat köszörülve, idegesen sutyorgunk az ezüstneműk között. Az az érzésem, egy „transzport” vagyunk, nemrég érkeztünk. Sápatagok vagyunk. Egykedvűek vagyunk. Kábák vagyunk. A személyzet, mely úgy leskel és járkál, mintha lest készülne vetni, részint orrhangú, szíjas fehérekből áll, keményítőkék szemük a kilúgozott eget meg a farmerük ülepét tükrözi, részint pedig anyányi bennszülöttekből, kiknek nesztelen lépte, vastag szálú fekete haja nemigen illik az elkerülhetetlen habos pisztáciazöld pincérnői uniformishoz. Amikor reggel kiszolgáltak, tiszteletteljesen – avagy borzalmasan – bántak velem: nehogy még megfertőződjenek. Lehetséges prédikációtéma: az érintés és a szent. Isten mint Legfőbb Betegség. Noli me tangere. A bacilusok és az oltár. Közös kehely kontra eldobható papírpohár: szakmai életem hány meg hány óráját rágta keserű péppé (apokaliptikus antiszepticisták kontra megátalkodott Grál-lovaglók a képviselőtestületben) e liturgikus pörpatvar. Sebaj. Ettől legalább megszabadultam, egy hónapra vagy örökre. Bánja a beliál.

Mit is mesélhetnék? Éjfélkor érkeztem, megzavarodva. A repülőtér pokolian makulátlan, tiszta száraz szél fújt. Ersatz gulyáslegény vezette zöld minibusz görgött be velünk a sivatag órányi ásító homályába. Az üvegajtóban megtermett hölgy várt, nem idomtalan, de nem is csábos, épp ezért állíthatták ez érzékeny posztra. Direktrisz küllemű. Neve, ha léglökéstől eldugult fülem nem csalt, Ms. Prynne. Arca egy jókora, fehér, érthetetlenül önelégült teknőcé. Fehér nyaka kinyújtva, mintha pipiskedne, vagy a gallér dörzsölné. Elpattogta nekünk a szabályokat. Nekünk: húsos ír tisztelendő, harmadik beavatott, motyogó setesuta tennessee-i, púpos emberke, reménykedő, alamuszi mosolya a megrögzött visszaesőé, mondjuk egy züllött evangelizátoré, aki másodállásban széltoló biztosítási ügynök. Tehát a szabályok (ahogy háziasszonyunk számára a patronáló egyházmegyék és igazgatótanácsok előírták): étkezés nyolckor, fél egykor és hétkor. Bár déltől. Kantin kettőtől ötig zárva. Délelőtt: írás ad libidum. Délután: testedzés, lehetőleg golf, de lovaglás, úszás, tenisz is űzhető. Este: társasjáték vagy kártya, lehetőleg póker. Tilalom csőstül. Semmi komoly eszmecsere, se doktrinális, se interperszonális. Semmi olvasás, legfeljebb ponyva: nagyobb tétel angol humoros, illetve detektívregény a két világháború közti időkből a kantin kölcsönkönyvtárában. Biblia szigorúan tiltva. Vallás nuku, látogatók nuku, levél se ki, se be. Városba járkálás nuku (a legközelebbi, Sandstone nevű, innen ötven kilométerre), bár később szerveznek majd egy-két tereptúrát.

De hát tudod te ezeket. Ki vagy te, nyájas olvasó?

És ki vagyok én?

Odamegyek a tükörhöz. A szoba még mindig bökdös számtalan furcsaságszögletével, bár az egy éjszakai itt-alvás nehány ráncot már kivasalt. Tudom, hol a fürdőszoba. Ó, a bérelt fürdőszobák makulátlan, észrevétlenül megújuló sanitas-a, mely arra buzdít bennünket, hogy ne csak ruhánkat, ürülékünket és a fogaink közé szorult, agyonfűszerezett sülthúscafatokat hántsuk le magunkról, hanem a bőrünket is a piszokkal, és a körülményeinket is a bőrrel, s húzzuk le az egészet a vécén, melynek falánkan lármás zubogása oly megvető ellentétet mutat az odahaza hagyott vécék eldugult bágyatagságával, mert azok már úgy tele vannak velünk, hogy apadásukra nincs is remény! A tükörben egy arc. Nem ismerek benne a magaméra. Belső fényemhez éppúgy nem passzol, mint állólámpa ernyője a körtéhez.

Ez a lámpaernyő. Ez a csálé lámpaernyő. Ez a félrevert lámpaernyő. Ez a sápatag zacskó, melyet reciklált papírszínűvé mosott az idő, kisikálhatatlanul foltos és szederjes, papír, mely mindazáltal úgy lóg, mint az olvadó gumi, olyan lepusztult, mint egy légifelvétel, millió ráncának mindegyike szakadéknyi mély, az elmúlt négy évtized minden hullája beleférne. Nem az enyém. De kacsint, amikor én kacsintok, és ugyanazt a teret foglalja el, látom a tükörből, amelyben a távlatok, ahogyan a szoba különféle kiálló éleit szemlélem, metszenék egymást, ha adva volna valamely lenge műszaki rajzoló. Ezek a fogak az enyémek. Minden tömés és betét gyászos történetét megénekelhetném. Ezek a szemek – lyukak egy maszkban. Melyeken át úgy látszik a kék ég, mint Magritte egy hátborzongató tájképén. Isten szeme, az én szemhéjam.

Mr. Thomas Marshfield, lelkész, áprilisban múlt negyvenegy, magassága százhetvennyolc centiméter, testsúlya hetvenkét kiló, fakó és ideges, ám itt-ott váratlan izomörvényekkel – a térdek, a tenyér, valami agresszíven feszülő kemény gallérféle a nyakszirtnél, a váll kiugrása. Hajdani hátvéd, táncoló-póni-fedezet. Ma már kopaszodó. Legfelül rózsaszín, ha a fény felé billentem, különben bronzos-gibbonos piheglória. Egérszőrcsomók döglött fehér fülek fölött. A csomók rőtesek: mezei egér? Szemöldök alig. Ajkak hasonlóképp: szám, melynek két hullámkunkora oly éberen préselődik egymásra, mintha minden pillanatban kész lenne semmitmondó szóözönbe menekülni, nekem sose tetszett, bár másoknak állítólag élvezetet nyújtott. Az áll egy kissé hosszú. Az orr is, de elég vékony és tétován ereszkedő ahhoz, hogy héber jelleget ne hirdessen. Az arc még nem igazán belakott, a bérlő fizetőképességét még nem ellenőrizték. Ebben az interregnumban pedig se nem jóképű, se nem impozáns, de legalább puhaság sincs benne, és, lévén lámpaszerű, látensen izzó hajlamot mutat a bevettel szembeni ellenállásra. Sohasem szegtem meg tudatosan a legfelsőbb, rejtett parancsolatot, mely ez: Vedd a Természeti Világot, Ó Paródiámul Alkotott Teremtmény, és Változtasd vissza Anyagát Lélekké; Vedd a Gyönyört, és Tedd Fájdalommá; Űzd el az Ártatlanságot, Lakozzék Bár az Atom Réseiben; Minden Pillanatra Gyanakodj, mert Tolvaj az, mely Többel Oson el, mint Amennyit Hozott; Kérdőjelezz meg Minden Kérdést; Kételkedj Minden Kételyben; Vess meg Minden Tant, mely az Emberhez Szabja Magát; Ne Felejts el Engem.

Visszafogottan öltözködöm. Feketébe, szürkébe, barnába, inkább a viselőjük ragyogjon. Nyakkendőm bogára ügyelek, de cipőmet ritkán suvickolom.

Péniszem hitem szerint átlagos méretű. Nem kis erőfeszítésbe került e hitre szert tennem.

Emésztésem botrányosan jó, s egyéb belső elemeim is oly simán működnek, akár egy kormányzat nélküli országban a felforgató csoportok. Jobb farpofámról egy nap majd el kell távolítani egy áttetsző szemölcsöt, s némely éjszakán a bal felkaromat hasogató idegfájdalmak lehetetlenné teszik az alvást, amiért egy középiskolai bodicsek okozta csontzúzódást okolok. Vakbelem kivágatlan. Éppúgy érzem, mint a szívemet, miközben bombáz az idő.

Más férfiaknál is jobban szeretem és utálom magamat. E mértéktelenségek valamelyike vonzza a nőket, de vajon melyike?

Hangom vagy fél oktávval magasabb a lelkészi kívánalomnál, ezért hangos imánál jelentőségteljesen mormogok a mikrofonba, ami kielégíti jól fejlett monologizáló egómat. Enyhe dadogásom, úgy mondják, nem hagyja elbólintani a nyájat.

Mi van még? Fáj a csuklóm.

Az állam, ahol leledzem, jókora és négyszög alakú, lakossága négyzetmérföldenként egy menekült asztmás, valamint három részeg indián egy Ford-kisteherben. Az államot, ahol éltem, s ahol több ízben eltévelyedtem és lelkemet makacsul furdaltattam, folyók kanyargása harapdálta, egymással ellentétes területi követelések deformálták, tavak, szigetek és lakótelepi szemétlerakók idomtalanították. A kulcs alakjának, mondja egy helyütt Chesterton, nincs logikája: csakis az benne a logika, hogy nyitja a zárat.

Ó, Uram, mely igen elcsigázza ez a szellemi embert! Hála az égnek, dél van.

Ms. Prynne azt mondja (megkérdeztem, merészelvén elébe állni hanyatt-homlok igyekeztének a sötétbarnával tompított, lassan kanyarodó folyosón), arról írjak, ami a leginkább érdekel.

Ami a leginkább érdekel, így ma reggel – ami a legfénylőbben és kékebben függ foltos levelei közt ama távoli, idomtalan államnak, ahol szakmám volt, egyházközségem, házasságom és lelkészlakom, az egy hullafehér lábszárú férfi látomása (önmagamé), aki nem visel egyebet, csak egy csavart cukorkarúd formán csíkozott pizsamafelsőt, és a Hallowe’en utáni gyepen lopakodik meztélláb. Átmászik egy derékmagas léckerítésen, és akár pofáját a hiénák frekventálta itatóhelynél vízbe mártó kudu, csínján egy földszintes házikó, valaha paplaki garázs kivilágított ablakához szegzi az ábrázatát.

A házban egy férfi és egy nő. A kinti férfi, akinek pucér fenekét a japán tiszafa tűi karistolják (legalább három okból alszik pizsamaalsó nélkül: maszturbációs hozzáférés megkönnyítése végett, hogy ne szorítsa el a hasát a körbetekeredő madzag és hogy buzdító jelzést adjon a miniszoknyás nősténynek, aki atyám teremtő orgazmusának pillanatában a mérgezett almába harapván, felfüggesztve bennem hever), tudta ezt. Ismerte a nő kocsiját, az amerikai gyártmányú, gömbölyded fekete kupét. Hálószobája ablakából leskelődve pillantotta meg, egy közzel arrébb parkolt, átlátszott a fa kopár ágai közt, amely (ó, lombhullatók, hogy gyászollak most már titeket!) nyáron elfedte volna fájdalmas pozícióját. Skarabeuszhátának görbe csillogása, a köz felett virrasztó utcalámpa kénes fényénél szederjesen, mintha kést döfött volna a szívébe. Legalább egy óráig hánykolódott ez a mesés messzi férfi (aki, esküszöm, feledve nem lesz, még ha az intézményi terápia minden hatalma rászabadul is ebben az ördögi, légkondicionált homokládában), próbálva kirángatni a szigonyt ezüstös, idült alfeléből. Újra maszturbált, bosszúból egy távoli nőt képzelve maga elé, egy vöröshajút ifjúsága padlásszobájából, kinek fanszőrzete oly sűrűn borult a kincsére, akár a fagyapot valami ősi családi medál köré. Miután szegény, agyonszorongatott cinkos kiköpte potens zsákmányát, az ágy hálás nonszenszbe süppedt alatta, és ő azt hitte, a féltékenység lökdösődése közepette álomba merülhet. Ám visszatért a nő kocsijának képe az utcalámpa alatt, visszatértek a sikolyai a cirógatás alatt, a bőre a ruha alatt, a hangja a csend alatt – mert nem kétséges, hogy e tettét őnéki adresszálta. Hiszen a szeretője volt ez a nő, azon szent héten is hált vele.

Kikelt az ágyból. Felesége újravackolódott tudattalanjának nagy szürke tojásában. Nem merte kockáztatni a szekrényajtó nyikorgási hajlamát, részleges-öltözötten, ahogy volt, leóvakodott a holdfény szabdalta tölgyfa lépcsőn a bejárati ajtóhoz, melynek legyezőablaka bizánci merevséggel őrizte Tiffany-színei megannyi kísértetét. Reszketve – egész teste egy merő reszketés, csak látszólag szilárd, mint a szilárd anyag – nyomta le hüvelykujjával a dörgő kallantyút, verdeső melle felé húzta a paplaki portál-gigászt, és kilépett a gránitra, megfürdetve lábszárát a téli levegőben.

Mennyei móka! Előbb kifaragjuk a bábokat, aztán ide-oda tologatjuk őket.

A gyep zúzmarás. A környék sötét. A hold kíváncsian, még a fejét is félrebillentve kukucskált át a válla fölött. Marshfield tiszteletes próbált nem rálépni a pingponglabda szilánkjaira, amit a fiai törtek vérszomjasan ripityára, egy konzervdobozra, amit a kutya rágott és szopogatott, mint valami csontot, a csillámló ruhacsipeszekkel teli tányérra, amit a felesége, ez a szent rendetlenség, elfelejtett bevinni valami őszi szárogatásból – fehér lepedők csapkodtak, végső seregélyexodus hussant föl az aromátlan égre. Az akkor volt. Ez most van. Hajdanában-danában titkos zúzmaracsillagok hunytak ki a talpa alatt. Előrelátta a kerítést, még a számlára is emlékezett (barna szalaggal gépelték) az ácstól (ocsmány szélhámos, rég csődbe ment), aki a presbitérium (elnök Gerald Harlow) döntése nyomán húzta fel, ezért dobbantóul olyan pontot választva a fagyos virágágyásban, ahol nem nyársalja föl egy rég lemetszett rózsaág („A lábamba fúródott tüske segélyével – írta Kierkegaard – nagyobbat ugrok, mint bárki, akinek ép a lába”), fedetlen ágyékú exsportoló pap-voyeurünk egyetlen sima parabolalendülettel s legalább hüvelyknyivel vette a kihegyezett léceket, és fázékony talpakkal birtokháborított át segédlelkésze, az effeminált, szakállas Ned (azaz, bármily fura, Thaddeus) Bork gondozatlan pázsitjára.

Álnokság, Bork is lehetne a neved. Jelen sorok írója, kinek még mindig ég az orra és a szeme az első délutáni sivatagi verőfénytől, alig is tudja megjelölni, mit utált legjobban ebben a távoli fiatalemberben. Kenetes, dallamos elitiskolai beszédjét? Rózsás orcáját? Pattanásos bőrét? Hivalkodó szakálla gesztenyevörös csigáit? Békazöld szemét? Vagy talán lagymatag teológiai elveit, a jungi—reichi szóma-miszticizmus e tökéletesen sodószerű egyvelegét, mely a tillichi, jasperi, bultmanni süketelés nyákos karamellájával volt nyakon öntve és gerinctelen generációja eldobható Gemütlichkeitjének műanyag tálcáján felszolgálva? Ragadós vihogását? Vagy azt a tényt, hogy az egyházközségben a szörcsögő babától az oxigénsátorban sziszegő terminális banyáig mindenki szerette?

Ami azt illeti, én is kedveltem.

És azt akartam, hogy ő is kedveljen engem.

És most odabent volt a testi szerelmemmel. Ablaktól ablakhoz osontam, folyton más tapintású bokrokat érzékelve, melyeket a helyi faiskola adományozott a paplakcsinosítás szent ügyének (a puerto-ricói peóniaszedőket bezzeg pokoli peónsorba püfölte). Ebben az agglegényszállássá átalakított garázsban voltak ők, az orgonistám és a káplánom, egyik ilyen, másik olyan nemű, mint egymásba kapcsolt fülbevalók egy fölösen öblös dobozban. Egyetlen lámpa vakoskodott Bork szállásán. Szobái, noha nem számosak s mind egy szinten, őrjítő ravaszsággal voltak elrendezve; bármelyik ablakhoz slisszoltam is összekarmolászott meztelenségemben, a térelválasztók labirintusa mindig elfödte, amit látni akartam. Üreges húsvéti tojásom papírfigurái mind egy helyre tömörültek, és csak elmosódó, egydimenziós éleket mutattak. De azért lábam mennydörgése és lélegzésem hullámverése közt a szünetekben hangokat is hallottam – vagy ha nem hangokat, hát fakó dörzsölődéseket a csend felületén, ahonnan a hangokat kiradírozták.

Félve, hogy eszményi csupasz seggű betörőnek néz egy bízvást feltehető járőr, átóvakodtam a közbe, és a bejárattól balra eső ablakon leskeltem be; az aprócska ház mérhetetlen belterének túlsó végén, egy lámpa fényénél, melyet mintha rózsaszínű takarókkal tompítottak volna, hirtelen, mint egy Nikon zárja, fehér háromszög meredt fel a kanapé támlája fölé, majd éppoly villámgyorsan eltűnt. Térdnek túl hegyes, könyök lehetett. Férfiénak túl fehér, női lehetett. Vagyis ő van fölül, Héra-és-Zeusz, Sakti-és-Siva pozitúrában. Éljen a kémlelőlyuk!

A látvány úgy égett bennem, mint egy csöpp brandy egy állítólag megjavult alkoholista gyomrában. Szó szerint kúsztam („hasadon járj”) a jeges fűben az oldalablakok párkányai alatt, míg oda nem értem a kanapéhoz legközelebb eső ablakhoz. Olyan csigavérrel, hogy ízületeim panaszt nyújtottak be a fokozatosság ellen, kiegyenesedtem, és bekukucskáltam az alsó szemen. A külső setétségben lakoztam ugyan, de egy sercenő gyufa, egy hullócsillag leleplezhetett, és különben is úgy égett az arcom, mint egy őrült kísérteté. Kigúvadt fél szememre bíztam a munkát.

Férfihossznál nem többre, a rózsaszín izzásban sütkérezve ott hevert egy csupasz lábfej. Aliciáé. Közönséges lába volt, eres, és némely bütykén glazúr, mint ahol tyúkszem csíráz. Ez bizony az ő lába. Cáfolhatatlan tény. És cáfolhatatlanul pucér. Főbe voltam kólintva. Füleltem a sikolyokra, melyeket bőven szokott eregetni coitus közben. De Bork, mint állezser generációjának oly sok tagja, ügyelt a kényelmére, és idejében fölrakta a külső ablakszárnyakat. Aztán az arcom előtt, épp csak a túloldalán a dupla ablaknak, fölviharzott egy hajfelhő, férfié-e, nőé, nem tudtam, oly sebesen kaptam el a fejemet, s már gurultam is le és elfelé egy baráti bokor szélárnyékába, mely jól olajzott bökései okán krisztustövis lehetett. Agyafúrt kretén tatu gyanánt hevertem talajtakaró-darabkákban dagonyázva, míg biztonságosnak nem ítéltem a csöndet, hogy táncikáló takarodót fújjak – talpam úgy firkált, mint kréta a táblán – át Bork hold keményítette gyepén legyezőablak világította előszobám nyikorgós-áporodott bűnbocsánatába.

Sem szirénák, sem szirének nem üldöztek az éjszakában.

Angyal sem állta utamat a lépcső tetején.

A lépcsőt most is úgy csíkozta a holdfény, mint korbácsnyomok a hétrét hajló rabszolga barna hátát.

Bensőmet a rám száradt forró, töredező érzés alatt, mely sportvereségtől és arcpirító sértéstől oltalmaz minket, irtózat járta át most, hogy vizuálisan is megerősítést nyert a közvetetten (adva lévén a parkoló autó, a ház, a napszak, a szex mindenütt jelenvalósága, valamint örök ártóm, a Gondviselés) már bizonyított. De az irtózattal párban, sőt kényelmesen melléje simulva megfészkelt bennem az elégedettség langymeleg teste is. Ez a gyönyör, noha nem osztatlan, mély volt, mélyebb a félhívő mazochizmusánál, mélyebb titkokra éhes kincskereső ösztönömnél is, mely titkoknak most már egyike lett az a pucér láb is. Oly mély bizony, hogy lenézve bérmentes radiátoraim kattogásától hangos langymeleg lépcsőházam aljába, atyám hajdani (szintén nem tulajdon) házának meghitt szőnyegeit és árnyék csíkozta padlóját láttam.

De a motelóra mutatói már elhagyták a diadalmasan füttyöngő déli erekciót. Mára jöjjön egy daiquiri zsongító rumoviccsal a pohár peremén, aztán egy másik.

Előbb azonban toljuk föl alul pucér bábunkat a lépcsőn, és dugjuk ágyba. Alig hallható kattanással nyitja a hálószobaajtót, ám felesége szeme, tudja, tüstént felpattan.

-- Úristen. Tom. Hol voltál?

-- Benéztem a gyerekekhez. Kiraktam a macskát.

Becsusszan kiürített helyére, odébb lökve az asszony forró darabkáit, amelyek átgurultak az ő térfelére. – Miért ilyen hideg a lábod? És a feneked? Agyonfagytál.

-- Kinn voltam a gyepen.

-- Nadrág nélkül?

-- Ufóra vadásztam.

-- Hazudsz.

-- És azt is írta az újság, hogy üstökös lesz. Vagy valami más égi tünemény.

-- Hazudsz. Te Ned után kémkedtél. Micsoda beteg dolog.

-- Rám vagyon bízva lelkének kúrálása. Curo, curate, curare.

-- Tom, ez már beteges. Mihez kezdjünk veled?

És egy pokoli pillanatig azt hittem, kihűlésemet térképező keze a péniszemre téved. De, miként a legtöbb veszedelem, elmúlott ez is.