NÉMETH ERA

Városhasználók helyett városlakókat
Schneller István, Budapest főépítésze bízik a magyar építészekben

A budapesti Városháza dísztermében március 26-áig tart az a fórumsorozat, amelyen szakemberek és civilek vitatják meg a főváros új városfejlesztési koncepciójának tervezetét. A dokumentum előkészítését már évekkel ezelőtt megkezdték, ezért sokan elkésettnek tartják a mostani finist. Schneller István, a főváros főépítésze – akivel a témáról beszélgettünk – azonban azt állítja: nem igaz, hogy a városnak korábban ne lett volna fejlesztési koncepciója.

Schneller: – Két évvel azelőtt, hogy az általános rendezési terv (ÁRT) településszerkezeti és település-felhasználási munkarészeit 1996-ban jóváhagytuk volna, megkezdődött az ÁRT–program kidolgozása. Ugyanis, akkor még ez volt a hivatalos neve, nem pedig városfejlesztési koncepció, amit a ’97-es új építési törvény vezetett be. Volt tehát komplex elképzelésünk, ami – való igaz – inkább a térbeli szerkezettel foglalkozott.

A közelmúltban részt vettem egy bécsi konferencián, ahol arról is beszéltünk, van-e értelme az ilyen átfogó koncepcióknak, s mi a különbség a ’70–’80-as és a ’90-es évek városfejlesztése között. A húsz évvel ezelőtti, nyugat–európai nagyvárosokban egy-egy nagyobb lélegzetű terv megvalósulása jelentette a ”húzóerőt” – új repülőteret, vásárvárost, irodanegyedeket építettek, vagy elindítottak egy rehabilitációs programot. A ’90-es évek közepétől ez megváltozott – Bécsben, Münchenben, Prágában, Varsóban, Bázelben már nem a projektek határozták meg alapvetően a városfejlesztési terveket.

Németh:- Minek hatására történt a változás?

– Épp ezen gondolkodtunk. A lényeg, hogy a térbeli fejlesztési koncepciók stratégiákká váltak. Vagyis olyan rendszert fogalmaztak meg, amelyeket a fejlesztésben érintett résztvevők elé, mint célt lehetett állítani. A megvalósításnál pedig – a korábbi gyakorlatnál sokkal inkább – együtt kellett működniük. Ennek megfelelően a város szerepe is igen sok területen megváltozott – már nem elsődlegesen beavatkozó, hanem inkább kezdeményező, szabályozó lett.

– És mindez annyira új lenne?

– Természetesen nem. De ne felejtsük el azt a néhány évtizedet, amely alaposan rányomta az államszocializmus bélyegét a tervezési gyakorlatra! És Nyugaton is voltak időszakok, amikor pusztán csak kijelöltek területeket lakótelepek építésére. Úgy hiszem, a rendszerváltozás után nálunk emiatt is volt egyfajta tervezés–ellenesség, aminek még most is látom a nyomait. Az ellenzők főként azt hangoztatják, hogy a fejlesztési koncepcióban felvázoltak csak rózsaszín álmok. Valódi terv az, mondják, amelynek már látjuk a lehetséges pénzügyi forrását. Kissé elcsépelt példa, de azért mégis igaz: ha eleink is így gondolkodtak volna, most nem létezne a Hungária körút.

A lehetséges befektetőknek azonban igenis iránymutatást jelent a koncepció, amellyel össze kell egyeztetni saját elképzeléseiket. Ha tudjuk, mit akarunk kezdeni a Duna-parttal, a pályaudvarokkal, vagy hol szeretnénk nemzetközi hajókikötőt, logisztikai központot kialakítani, könnyebben rátalálhatunk azokra és ők ránk, akik ebben partnerek tudnak lenni. Ahogy egy ilyen koncepció iránymutatást ad a különböző ágazati lobbiknak is, amelyek eddig többnyire az éves költségvetési vita előtt próbálták kiharcolni a – más ágazatokkal többnyire nem egyeztetett – terveik megvalósításához szükséges összeget.

– És milyen Budapestet vázol fel a városfejlesztési koncepció?

-A koncepció alapja az értékválasztás: európai, nem pedig amerikai típusú fejlesztést szeretnénk megvalósítani. Alapvető különbség a kettő között, hogy az USA-ban egy városnak gyakorlatilag nincs története, legfeljebb kétszáz éves. Ezen túl – mivel van rá elég hely – az amerikai városokban általában nem megoldják, hanem átlépik a városfejlesztési, -tervezési gondokat. Náluk kb. 15 éve zajlik a dezurbanizáció, négy-öt éve 50 százalék alá csökkent a városlakók aránya – az emberek az újabb és újabb fejlesztési zónákba vándorolnak, s a városaikat csak használják. Nem tekintik többnek, mint a szolgáltatások, az infrastruktúra összességének. Létezik egy úgynevezett downtown, egy irodaközpont, és az ipari zónák. Ha ezek tönkremennek, otthagyják, átlépik.

Ezzel szemben az európai városoknak sok száz, esetleg ezeréves történetük van, tehát a kultúra nagyon erősen meghatározó tényező. Amerikában inkább lebontanak egy épületet, ha nagyobbat akarnak a helyére építeni, s kevés emléket védenek. Ott hagyományos értelemben vett város nincs is, épp ezeket pótolják a bevásárlóközpontok – sétányokkal, szökőkutakkal.

Az európaiak szervesebben őrzik történelmük nyomait, s a funkciók sem különülnek el úgy nálunk a városon belül. Sőt, az európai népes települések életteliségének egyik ”titka”, hogy a funkciók keverednek: az irodanegyedben vannak lakások, az ipar nem vonul ki teljesen a lakott területről. A koncepciónk egyik legfontosabb célkitűzése Budapest ezen erényének megőrzése, erősítése. Ennek eszköze többek között a belső városrészek rehabilitációja, az elhagyott ipari övezetek újrahasznosítása és az élhetőbb város kialakítása a leromlott közterületek újjávarázsolásával. Ehhez egy közterület-felújítási alapot is létre kellene hozni. Úgy is fogalmazhatnék, hogy városhasználók helyett mi városlakókat látnánk szívesen. Így gátat szabhatunk egy másik káros folyamatnak, a város ”szétspriccelésének” is.

– Ez utóbbi mintha nem sikerülne. Ha nem is a főváros, de az agglomerációs települések pánikszerű területátsorolásai miatt...

– Igen, sajnos ez a folyamat elindult. A városfunkció pedig picit a szolgáltató-szórakoztató irányba ment el – sokan kiköltöztek az agglomerációba, gyermekeiket azonban a városban járatják iskolába, ide járnak dolgozni, vásárolni. Mi szeretnénk visszaadni a városi lakások presztízsét. Ennek további eszköze a közlekedési krízis oldása, a forgalom csillapítása minden lehetséges helyen.

– Szerintem itt sem tapasztalhattunk igazi előrelépést az elmúlt évtizedben...

– Igen, mert ehhez – minden szinten – borzasztó nehéz politikai döntéseket kellene meghozni. Ne felejtsük el, az autós lobbi nagyon erős az egész világon! De megfogalmazott célunk az is, hogy a belváros ne legyen célpontja az átmenő forgalomnak. Én biztos radikálisabb lennék ezen a területen, mert ki kell szállítani az embereket az autókból. Ezzel párhuzamosan pedig javítani a tömegközlekedés színvonalát.

– Úgy tudom, a koncepció egyik átdolgozott része az, amelyben Budapest kulturális szerepét fogalmazták meg. Miért kellett épp ezen finomítani?

– A történelem során úgy alakult, hogy hazánk a délkelet–európai kultúrák közvetítője, ”színpada” lett. A Balkán kapuja – amely meghatározásnak sajnos negatív felhangja is van. Ám ezen a geopolitikai tényen nem változtathatunk, inkább tudatosan fel kell vállalnunk ezt a szerepet. Nagyon kell azonban vigyáznunk arra, hogy ne gyámkodjunk, hanem valóban közvetítsünk. Ezért finomítottunk az eredeti szövegen.

A kultúrán belül egyébként a zenét jelöltük meg, amely területen Budapest lehet a térség központja. Ezen túl pedig a világon is egyedülálló értékként szeretnénk bemutatni fővárosunk eklektikus építészetét.

– Ha már az építészet került szóba – sokan hiányolják a városból a nemzetközi építészeti pályázatokat, a hírneves külföldi építészek munkáit. Egyetért velük?

– Nem gondolom, hogy mindezek hiányoznának. Itt van pl. a Városházatömb-projekt, ahol nemzetközi pályázatot írunk ki. Vagy említhetném Jan van Eggeratot, akinek neve az Andrássy úti N&N székházat fémjelzi. De folytathatnám a sort a Dózsa György úti szakszervezeti székház átalakításával is.

A ’90-es évek első felében érkezett befektetők a tőke gyors megtérülésére törekedtek. Hozták magukkal a túlnyomórészt középszerű építészeiket, akik sajnos valóban nem hagytak színvonalas épületeket maguk után. Sokan közülük már bánják, hogy nem magyar építészeket alkalmaztak. Így a MOM beruházói is, akik a Spenótház átalakításánál – már önként – meghívásos pályázaton választották ki azokat a magyar fiatalokat, akiknek munkája nekem is nagyon tetszik. A jók között kell megemlíteni a Graphisoft épületét tervező Cságodyékat is, a budai Ganz épületeinek átalakítása pedig kifejezetten világszínvonalú. Nagyon klassz lesz a Népstadionnál az új sportcsarnok is.

Szóval, a lényeg: szerintem nincs semmi baj a magyar építészekkel. A világsztárokat pedig nehéz idehozni. Röpködnek a világban, egy-egy napot töltenek mindenhol, ami azt is jelenti, hogy sokszor nem éreznek rá a városra, ahol terveznek. De én egyre több jó jelet látok mind külföldi, mind magyar vonalon. Persze a hetenkénti tervtanácson elég sok középszerű tervvel találkozunk, amelyeket igyekszünk kiszűrni. S megvalósulnak olyanok is, amelyek nekem nem tetszenek – lásd Kálvin téri beruházás. Örülök azonban annak, hogy a beruházók többségét már nemcsak a megtérülés, hanem az építészeti minőség is érdekli.