Határ Győző

A MI NAGY-NAGY IGAZSÁGAINK

Ca va sans dire, it goes without saying, szamavo szibja razuméjetszja. Apodik-tikus, evidens-és ibidens: «mondanunk sem kell». De mi az, amit mondanunk sem kell, mertmivel mázsái oly legörnyesztőek, hogy nagy-nagy igazságának súlya alatt megállni is alig tudunk?

Ramón Llull, Raymundus Lullus (1235?-1315?), a Doctor Illuminatus, spanyol franciskánus szerzetesbarát, a nyugati kereszténység egyik legnagyobb neoplatonikus filozófusa, a hátrafele-szaladás és az előrefele-tekintés bámulatos vegyüléke. A racionalizmus és a vallásmánia elegyének ön, és közveszélyes lángelméje. Az algebraikus logika és a számítógép eszméjével megelőzte Descartes-t és Leibnizet. A térítőparancs megszállottja. Mint kettős anyanyelvű, spanyol-arab majorcai, Al-Gazali Logikáját arabból fordította, és tán magának se vallotta be, hogy megihletője a murciai panteista misztikus szufi, Ibn Al-Arabi De Natura Rerum című munkája volt. Lullusnak a térítőkényszer ámokfutása töltötte be egész lényét és valóját. A földkerekséget szent hitünkre téríteni – ebben utazott, ezzel a korhű rögeszmével járta 1287-ben az európai udvarokat, ezzel zaklatta arisztokrata pártfogóit csakúgy, mint a pápát. Úgy érezte, mi sem egyszerűbb, mint hogy fogja magát, az UMMÁNAK, az iszlám világközösségének elébetárja a Szentháromság Nagyon-Nagy Igazságát, és ameddig a szem ellát, a Mahgreb-től Tartariáig az arab-perzsa-mongol Kelet – megtér. Ezzel az «üzenettel» szívében hajózott át Tuniszba; ezt a «kinyilatkoztatást» tárja elébe a szájtátva hallgató, hitbuzgó mozlim tömegnek, amely Bougie városában mi sem természetesebb, mint hogy megvadult, nekizúdult és megkövezte. Hogy a Doctor Illuminatus megkövezése Bougie-ban legenda-e vagy történelmi valóság, nem tudni.

Valaha szokásban volt, hogy a förtelmes orvosságot a gyermeknek mézzel keverték és úgy adták be. Ez a «gyermek» - a tuniszi vakbuzgó mohamedán tömeg – kiöklendezte a keserűorvosságot és agyonverte «lelkének» üdvöz orvosát. Ám a naivitásnak ez az ön- és közveszélyes felsőfoka, ami Raymundus Lulluszt eltöltötte – az tölti el a Nyugatot manapság az iszlám világgal való szembenállásában. A «politikai korrektség» világhódításával egyenes arányban csökken, zsugorodik és sorvad el a Nyugat történelmi érzéke, történelemlátása, történelmi érdeklődése/ismeretei. There is no nation less known to the rest of Europe than Spain – mondta Dr. Johnson: egyetlen nemzetet sem ismer Európa többi népe oly kevéssé, mint Spanyolországot. Innen van az, hogy tökéletesen elfelejtettük Raymundus Lulluszt és azt, hogy a maga szentháromságának Nagy-Nagy Igazságával milyen tragikus véget ért a mozlim Maghreb egyik nagy vallási központjában.

Senki, azóta se raktározta el elméjében, amibe minden mozlim beleszületik. Hogy ui. a Hadith Szenthagyománya szerint széles e mozlim földkerekségen, bárhol is lássa meg Allah Napját, minden csemecso kivétel nélkül mozlimnak születik s veleszületett vakbuzgóságából csupán amaz idegen hiteto imposztorok ragadják el, akik valamely távoli, hitvány vallástévelygés számára csáklyázzák el a híveket. Az iszlámra nem lehet "áttérni"; aki az Ummába bebocsáttatást kér, az tulajdonképpen visszatér, és visszanyeri igazhívő kisded-állapotát, amiben/ahogyan m o z l i m n a k született.

Ha nagy elvétve akadt, aki felismerte, soha nem merte kimondani, hogy az iszlámmal való küzdelmében a Nyugatot másfélezer esztendőn át az alulmaradás veszélye fenyegette. Nyolcszáz évig is eltartott, amíg – éppen nem a katolicizmus, hanem az időket ott átvészelő ősprotestantizmus, az ariánus egyház nyomására – mórokat, arabokat, berbereket sikerült kiszorítani az ibér félszigetről azoknak a hispánoknak, akik minden korabeli dokumentumon «vizigótoknak» nevezik magukat, mint akik jól emlékeznek eredetükre, és nem tagadják meg történelmüket. Mitagadás, valamikor szörnyű régen mi is tele voltunk «Bin Ladenekkel», csak épp vagy szenteknek, vagy egyházdoktoroknak neveztük, és akként tiszteltük őket. Az esztelen, barbár, fundamentalista keresztes hadjáratok során, örök dicsőségünkre, 1204-ben feldúltuk, felégettük Bizáncot; 1099-ben kardélre hánytuk Jeruzsálem lakosságát, és évszázados ottlétünk után, amikor 1187-ben Szelaleddin szultán, a kurdok fejedelme visszafoglalta, a városban, örök szégyenünkre, “az Írás hívőinek”, zsidóknak, keresztényeknek bántódása nem esett. “Al Andalúsz”-ból (a spanyol félszigetről) kiszorul ugyan, de a kalandor keresztesek martalóchadjáratainak egyenes visszahatásaként az iszlám rátette kezét fél Európára, és a kontinens szívéig, Bécsig hatolt. Térítőparancsának azon túl az ottomán birodalom volt a továbbszolgálója.

Ha Raymundus Lullus arról ábrándozott, hogy Zartariát és Mongol-Ázsiát is vissza fogja hódítani az iszlámtól – erről ugyancsak lekésett. Aminek félévezredes tanúja a fél Indiát magába foglaló Mogul Birodalom. De mert az iszlám hódító katonai szervezete, államisága fasisztoid töltésű és maga az Ottomán Birodalom is egy sikeres fasizmus története, az lett a végzete, ami a katonai diktatúrákkal történni szokott. Az adminisztrációhoz nem értenek, gondjaitól viszolyognak, fanariótákat ültetnek a hivatalok székébe. A túlságosan széthúzott hadiutak, utánpótlási vonalak és adminisztratív «fáklyatávírók», futárszolgálatok elernyednek, fellazulnak, grémiumaikat feleszi az intézményes korrupció – a birodalmon megjelennek a hanyatlás hullafoltjai.

Íme a két causa noxa, amely aláásta az iszlám világ vitalitását:

1. a katonai diktatúrák természetes elerőtlenedése, «csontritkulása» melynek csíráját kezdettől magukban hordják.
2. az iszlám megbéklyózott szellemisége, amely a bölcselet teljes letiltásában, a gondolat és a képzelet szabadságának mindenkori megvonásában nyilvánul meg.

A kufr-t, a «hihetetlent» a Korán 52 helyen említi, hol számára kilátásba helyezve a jól felfűtött poklot az idők végezetéig, hol elrendelve legyilkolását, ami minden igazhívő hitbéli kötelessége. De ne tévesszen meg a kifejezés: ez a «hitetlen» nem Allah létének tagadóit jelenti; csupán az Allahtól elrugaszkodót, a dacoskodót, a képmutatót, az imarend-mulasztót, mekkai zarándoklathalogatót; továbbá a hálátlant, aki nem méltányolja eléggé Allah áldásos adományait: hogy a sivatagnak egybeverődő törzset adott, a törzsnek tevéket, a tevéknek abrakot, a karavánnak pihentető oázist, szomjat oltó vizet, stb. A gondolat, hogy valaki elméjében az ateizmus vagy az agnoszticizmus eszméje felmerüljön, az iszlám eszmevilágának paraméterébe nem fér bele; az elme épségének, egészségének kánonja az Allahba vetett hit. S éppen ez, a filozófia törlése, a gondolat és a képzelet teljes megvonása volt a másik causa noxa, amely az iszlám szellemi lebénulásához, elhalásához, lassú nekrózisához vezetett.

Mindez háromszáz éves történet, az UMMAH, az Igazhit Világközössége három évszázadon át szellemileg csupán vegetált; és 1947-ben éppen Arnold Toynbee figyelmeztetett bennünket, hogy jó lesz, ha fél szemünket rajtatartjuk ezen az alvó óriáson.

A 18. század elején az alvó óriásnak ébresztgetője is támadt Ibn Abd al-Wahhab (1731-1791) szaud-arábiai ultrakonzervatív teológus személyében; hívei, a wahhabiyah kezdték elsőnek az arab/perzsa iszlámot riogatni, s követői, az urdu Abu’l Mawdudi (1903-1979), majd az egyiptomi Sayyid Kutb (1906-1966) folytatták az agitációt, amelynek elsődleges célja az UMMA hitbéli purifikációja – megtisztítása a jahiliyah szennyes bűnétől – végső célja pedig az iszlám szuper-teokráciájának, maradéktalan- és ellentmondást nem tűrő istenuralmának a helyreállítása volt.

Tudhattuk, hogy – már amilyen a soknemzetiségű óriás – felébredése földrengéssel jár. A tömegvérengzés, népírtás, új fegyverek kipróbálása a «fölösleges» etnikumon – jön minden, csőstül. Ki ne tudná, hogy a Hegyek Öregje, a Sejk el Dzsebel «asszaszinjei» óta az iszlám intézményesítette a magát odaáldozó merénylőt, aki hullájából a paradicsomba huppan, hol a hurik rózsaágyra fektetik: a közösülés azonnali, egy-egy megdugás húszezer évig tart.

1952-ben az alvó óriás megrázta magát; Nasszer az iszlamizáló nacionalizmus hullámtaraján lovagolva került hatalomra; a Szuezi Csatornát az iszlám nevében ragadták ki a Nyugat kezéből. A973-ban kirobbant az olajpiac árháborúja; az arab olaj ára annyira felszökött, hogy a fejbekólintott Nyugat egykori álmairól is elfeledkezett: «amikor megtehettük volna, miért is, hogy nem szálltuk meg az arab olajvidéket». Szíria fél évszázada az iszlám drótjain rángatja Libanont, amely azóta is protektorátus; Irak lerohanta Kuwaitot, ám a dinasztia-alapító elnök jellegzetes amerikai módra félmunkát végzett: hol jogi cirkalmakkal feldíszített ENSZ-felhatalmazás hiányára hivatkozva meghagyta trónján a palotát palotára építő Szadam Husszeint (ennek a levét isszuk ma is). Irak és Irán nyolcéves háborúja során az ágyútöltelék tízezreit küldte a biztos «mártír-halálba»; amivel nekünk legalább megmutatták, mire számíthatunk. Hogy amire a kurdok ellen képes volt, Irak, ha kell, a gázháború, a fertőző virusrakéták és a vegyi hadviselés semmilyen formájától sem riadna vissza a Nyugattal szemben. Terrorellenes hadjáratunkban lépten-nyomon a kezére járunk a terroristáknak: a tálibok fő ellenfelét, Ahmed Sshah Massood-ot, napokkal szeptember 11-e előtt, egy algériai «vértanú»-terrorista gyilkolta meg, aki belga útlevéllel és Londonban kiadott pakisztáni vízummal férkőzött a közelébe.

Aki örül a tálib-uralom összeomlásának Afganisztánban, felejti, hogy az az Északi Srcvonal marcona harcosainak a hátizsákjában ugyanaz a Korán van, ugyanolyan rózsafűzért morzsolgatva mormolják Allah kilencvenkilenc tiszteletnevét, hogy elűzzék a húszéves háború lélekölő unalmát. Mozlimok ők is, nem kell, hogy a tálibok rájuktestálják, a földkerekség iszlamizálása nekik csakúgy, azon túl, hogy az igazhívő szent kötelessége, a dolgok természetes rendje is. Tálib-Afganisztán és Bin Láden likvidálására irányuló elképzeléseit a Nyugatnak az események túlhaladják, azok irányítását jószerével már kicsavarták a kezéből. De mik a mi esélyeink itt Nyugaton? Mivel tudunk védekezni, nem késtünk-e el vele? Van-e még hajlandóságunk rá? Mit ajánlhatunk a zsoldosnak, ha vonakodva “kibiztosítva” szolgálatunkba áll; és mit, az UMMÁNAK – ahogyan valaha Bizánc, elvénülőben, legyengülőben aranyért, «ajándékokkal» vásárolta meg a békét? Mi hát az a vonzó alternatíva, amit felajánlhatunk az UMMA józanabb felének, ha ilyen még van?

A demokráciák közösségében, ha a defetizmus nemzetek fölötti arcvonala az intelligens kretenizmus világfrontjával összefog – oly erő, hogy a pokol kapui sem vesznek rajta erőt, és sorsunk beteljesül. Gibraltárnál már akár építhetik az aranyhidat az új El Andalúsz felé, hol is a kordobai nagymecset azonnyomban visszaadatik az iszlámnak, s Amerika partjait is köröskörül és nemcsak Floridánál, az iszlám tornádója fenyegeti.

A politikai korrektség morbid szenvedélye olyan válságos pontra érkezett, ahonnan kezdjük szem elől téveszteni a szabadság tényének féltését, őrzésének szükségét, és az intelligens kretenizmus szolgálatában, hovatovább magunk is azzá és olyanná aljasulva, unásig szőrszálhasogatjuk a lappangó terroristák «emberi jogait», a börtönben a tiszta törülközőt, tévét (mobiltelefont) szeretőlátogatást és a jogot a további szervezkedéshez ellenünk.

Mintha a demokrácia egyéb se volna átjáróháznál két diktatúra között.

Már-már mintha a platói Politeia népuralom fitymáló vezérszólama, a dictum ránkzuhanó harangjának sötétsége fenyegetné elménket: megújra kiderül, hogy génjeinkben hordozzuk a született mazochistát, amik vagyunk, bálványozzuk triannoszainkat, kivált, ha haláltáboraik évi emberadagjával bizonyítják csodálatraméltó szörnyetegségüket, ezáltal is biztosítva közérzeti ünnepelhetnékünket diadalkapuk állításával, atomrakéták hernyótalpas felvonulásával és a hangszórókból dörgő csasztuskákkal.

Sapienti Sat

Vakvágányra futott «analitikus» filozófiánk groteszk torzójával; történelmi farkasvakságunkkal; fülünk-szemünk, cápaétványú szórakozhatnékunk falánkságával, mely mint a gyógyíthatatlan bulimia, eluralkodott rajtunk; ötévenként feltámadó és nyomban hamvába hulló, “világmegváltó”, bár törpeelméjű “eszméink” mesterségesen felajzott hisztériájával; globalizált impotenciánkkal, melynek balzsamos, mentegető elméleteivel, katedráikról, készségesen szolgálnak a politológusok; diszkóban-feledkezésünkkel a süketülésig a barbárokra várva, akik majd értik a módját, hogyan orvosolják finomkodó neuraszténiánkat, vég nélküli moralizálásban kimerülő enervált tunyaságunkat.

Ahogy a fogyasztói társadalom nem olyan eszmény, amelyért valaki is fegyvert fogna, az agyonszórakoztatott zombik társadalma nem harcol, hanem filmpiperkőceit beöltözteti terepszín ruhákba és Hollywoodban diadalfilmeket készíttet velük – már forgatják az Ikertornyok Csatáját.

S amikor a magunk demokráciáját ajánlgatjuk – azzal, hogy ezernyi-ezer kátyúja- és zökkenője van ugyan, de zökkenőtlenítőkkel/kátyútlanítókkal mind kiküszöbölhető.

Vagyis – egyszóval. Témánál vagyunk. Ca va sans dire, it goes without saying, szamavo szibja razuméjetszja. Apodiktikus, evidens- és ibidens: «mondanunk sem kell». A demokrácia; vagy ha tetszik: al-dimuqratijah.

Ahogy az iszlám teokráciája teljességgel kizárja a demokráciát, mely mindenestül Iblisz, a Sátán leleménye – úgy vette volna el (ha gondolata egyáltalán felmerült volna), a kereszténység, a koraközépkor mindeneket penetráló hite, hit és kereszténység, amíg volt és elaggott amnéziájában nem felejtkezett el önmagáról, mintha kicserélték volna, hogy nincs az a Szent Pál, aki ráismerne: mintha nem ő volna.

Amikor a fogyasztói társadalom erényeteg hedonizmusát ajánlgatjuk és a legközepén, tömjénfelhőben, aranyhintó tabernákumon előhozakodunk a demokrácia Szentháromságának magátólértetődő, Nagyon-Nagy Igazságával, nem ugyanolyan szánalomraméltó látványt nyújtunk-e, nem ugyanolyan hóbortos szerencsétlenkedők vagyunk-e, mint volt Raymundus Lullus, a boldoggá avatott Doctor Illuminatus, aki a tuniszi Bougie-ban az «igazhívők» ezreinek elébe tárta a Szentháromság Nagyon-Nagy Igazságát, és a káromlásszólás hallatán az “undok többistenhívőt” a förtedelemtől öklendező tömeg megkövezte.

1| A “Nagymártír” – mivel 1966 augusztusában, összeesküvésért, több társával kivégezték.

2| A kinyilatkoztatott (hit-) igazságok nem tudása, ill. semmibevétele

3| Hassan-i Sabbah, az öngyilkosságra felkészülő merénylők kelet-izmailita szektájának megalapítója. A rettegett testvérülést a mongol hódítók 1256-ban szétverték, váraikat elfoglalták, utolsó “imámjukat” kivégezték.

4| Sir Karl Popper, The Open Society and Its Enemies (A Nyitott Társadalom és Ellenségei) c., 1945-ben kiadott politológiai munkájában Platónt teszi felelőssé a fasizmus csíráinak elhintéséért. Akkor már, hasonló meggondolásból, Szókratészt, Szent Pált és Szent ágostont is bevádolhatná, amiért mindhárman a rabszolgaságot égi rendelésű, az istenségtől ránk háramlott, természetadta intézménynek tekintették, mely egyik oszolpa az «eleve-elrendelés» másik, isteni parancsolatának: változtatni akar, emezen, akár amazon – eszelős gondolat.