A bűnben, közelebbről, a pokolban
mi az a csönd, megnyugtató elem,
kiűlt karosszék, mitől az arany
ciráda valóság lehet?

Pedig ki kellene hogy jussak
a szabadba, a szabadságba.

Elmerül szemem, arcom, lelkem,
minden élőlény megmerűl
abban a feneketlen zöldben
ami egy fa kívul-belűl.

Veled együtt és velem együtt
az idő minden ütése-kopása
és erőssége hó alá kerül
abban a végső feledésben
amit az Atya küld majd a világra.

A tél növekszik.
Egy magányos farkas jött le a faluba.
Reszket előtted.
Mise ez.
Utolsó áldozás.

Milyen nap is van ma? Úgy élek
hogy össze-összezavarom
az idő menetrendjét.
„Latrokként — Simone Weil gyönyörű szavával
— tér és idő keresztjére
vagyunk mi verve emberek.“ Elalélok,
és a szálkák fölriasztanak.
Ilyenkor metsző élességgel látom a világot
és megpróbálom feléd fordítani a fejemet.