Kőrösi Csoma Sándor a magyar tudomány talán legkülönösebb alakja. A 19. század elején a romantika nemzeti érzéseitől hajtva indult el Ázsiába felkutatni a magyarok őseit, vagy azok nyomait, emlékeit. Akkoriban úgy vélték, bizonyos, hogy a magyarok Ázsiából érkeztek mai lakóhelyükre. Csoma egész életében erre az útra készült, bizonyosságot keresett népe származására. Már hazájában, az erdélyi (Transzszilvánia) Nagyenyeden klasszika-filológiát tanult, és azért sajátított el szép számmal modern nyelveket, hogy a kollégium könyvtárában tanulmányozhassa a történelmi forrásokat. Ezért tanulta meg később a török, az arab, a perzsa nyelvet, ezért iratkozott be a Göttingeni Egyetemre, ahol jeles korabeli Kelet-kutatók voltak a tanárai. Amikor 1819 őszén útnak indult, tizenhárom élő és holt nyelvet vallhatott magáénak. Később a távol-keleti nyelvekkel együtt húszra emelkedett az általa elsajátított nyelvek száma.

Miután tibeti kutatásaival végzett, nem utazott tovább eredeti úticélja, az akkori kínai-tibeti határvidék, Belső-Ázsia keleti tájai felé. Kalkuttában maradt, s a szanszkrit, a bengáli, a hindi és a maharatta nyelvű irodalmat tanulmányozta ismeretlen céllal. Könyvtárosi állást vállalt a Brit Ázsiai Társaságnál. A könyvtár épületén kívül szinte sohasem látták. Őt azonban, mint híres tudóst, többen is meglátogatták. A korábban zárkózott, csendes ember derűs és beszédes volt vendégeivel. De sohasem önmagáról, csakis olvasmányairól beszélt. Nyolc évi könyvtári munka után váratlanul felkerekedett. A tibeti főváros, Lhásza felé vette az útját. Nem jutott messzire, a mai indiai-kínai határon halt meg a Himalájában. 1842-ben, ötvennyolc éves korában.