Szerda, piaci nap van Székesfehérváron. Az autóbusz-pályaudvaron a megszokottnál is nagyobb a nyüzsgés.
Ahogy követjük a tömeget, egyre messzebb kerülünk a régi piactól, végül elérkezünk a vegyescikk-piacra. Pár éve, még lengyelpiac korában közelebb volt a Belvároshoz, a környéken elképesztő állapotok uralkodtak. A városatyák megunták az olcsó, de tisztázatlan eredetű árukat és rendet teremtettek. A jelenlegi körülmények kulturáltnak mondhatóak, a kerítésen belül aszfaltozott út vezet az árusok között.
A bejárat előtt az aszfaltra mázolva nagybetűs "NATO: Nem” felirat emlékeztet a nemrég lezajlott népszavazásra, alatta - nemzetközi összeesküvést sejtetve – hatágú csillag. Az emberek azonban ügyet sem vetnek rá, inkább a saját ügyeiket intézik. Nincsen igazán nagy forgalom, az emberek többsége csak nézelődik a többnyire ruhaneműt árusító sátrak között. Ahogy sétálgatunk, feltűnik egy zöldséges is. Sajátos taktikát választott: itt nincs akkora túlkínálat, mint a kofák között.
 Nem szeretnénk munkájában zavarni, de láthatóan örömmel válaszol kérdéseinkre, miközben felesége a vevőket szolgálja ki. Amikor az átlagos forgalom felől kérdezzük, elneveti magát:
- Átlagos forgalom nem létezik. Forgalom vagy van, vagy nincs. Ha 1990-et nézem, amikor kezdtük, akkor nem vagyok megelégedve. Ha azt nézem, hogy most mennyi munkanélküli van, akkor viszont igen.
- Miből lehet érzékelni, hogy az embereknek kevesebb pénzük van?
- Nézzétek, mondok egy egyszerű példát: Ha valami ’90-ben 100 forint volt, akkor vettek belőle 5 kilót. ’91-ben 4,5-et, jelenleg 1 kilónál tarunk. Sajnos ennyire le vannak rongyolódva az emberek. Pedig bennük megvan a jóindulat, ők szívesen vásárolnának, ezzel nincs baj. Viszont csak annyit vesznek, amennyi pénzük van. Enni kell, ruhát kell venni, a rezsit ki kell fizetni, ezek közül a kaján lehet a legtöbbet spórolni.
- Pedig azt mondják, hogy Magyarországon végre beindult a gazdasági fejlődés…
- Á, ez a kis régiókat igazán nem befolyásolja - ingatja fejét partnerünk. - Attól, hogy Magyarország megindult felfelé, Nyíregyházán még nem lesz jobb. Mi, itt Fehérváron még viszonylag kiváltságos helyzetben vagyunk az ország többi részéhez képest. Leszámítva persze Budapestet, mert az egy külön ország. Szóval szerintem akkor lesz itt érezhető javulás, amikor a "multik" még több munkát adnak az embereknek, és még többet is fizetnek majd nekik. Erről szól az egész!
    - Ez mikor fog bekövetkezni?
- A mostani negyvenévesek már nem fogják megváltani a világot, de ez nem is az ő dolguk. A mai tizenévesek már teljesen más szemléletmódban nőttek fel, mint mi. Ők magasabban képzettek, az iskolában arra készítik fel őket, amire kell. A sikeres vezetők közt is nagyon sok a fiatal, főleg a bankszakmában és a tőzsdén. Ha ők érvényesíteni tudják a szemléletmódjukat a munkahelyeiken, akkor húsz év múlva felzárkózhatunk Európához.
Ezzel a jól sikerült végszóval akár be is fejezhetnénk a beszélgetést, csakhogy még nem szóltunk egy nagyon fontos témáról: a közbiztonságról.
- Nincs belőle különösebb gond. A piacon van körülbelül öt lopó ember, ezeket mi ismerjük. A vevők már nem biztos, de a tolvajok nem rájuk utaznak.
- És a zsebesek?
- Ők már elszoktak innen, mert már ismerték őket. Ha megjelentek, mindenki tudta, hogy miért vannak itt, balhék is voltak belőle. Azóta inkább elmennek mondjuk egy innét 100 km-re levő vásárba, ahol senki sem ismeri őket, és botrányok nélkül megkereshetik az itteni többszörösét.
- A zsebesek visszaszorításában volt szerepe a rendőrségnek is?
- Nem, a rendőrök nem tudnak ellenük semmit tenni. Ha egy kicsit ismered a módszert, az megfoghatatlan. Ezerből, ha egyet sikerül elkapni. Az is csak valami tanuló lehet.
- Mi hozhat megoldást?
- Megoldást? Mindenki vigyázzon az értékeire… - mondja a zöldséges, majd kis idő múltán hozzáteszi: - Már majdnem rossz gondolatot kezdtem el, az erőszak felé. Ha a történelmi példákból indulunk ki, akkor Mátyás elkezdte vagdosni a végtagokat… (Ez egy kicsit előbb volt... - a szerzők) Azt hiszem, Magyarországon sok félkezű ember élne.
- Az autóbusz-állomáson azt mondták nekünk, hogy szívesen dolgoznának, csak nem kapnak megfelelő munkát…
- Nézd, én se kapok ilyen munkát! Amíg az a kérdés, hogy van-e mit enned, addig ne válogass a munkák között! Ha már továbbléptél, akkor lehet válogatni, de kérdem én, milyen végzettséggel akarnak érvényesülni? Írni-olvasni nem tud, fizikai munkát nem akar végezni… Milyen munkahely lenne a megfelelő?
Érveivel nehéz lenne vitába szállni, ezért kutatásainkat inkább a zöldségespiacon folytatjuk.  A nagy szabadtéren szürke asztalok mellett őstermelők várják a vásárlókat. Ők a szomszédos falvakból érkeznek ide, hogy a háznál megtermelt termékeiken túladjanak. Az árusok többsége azonban zárt üzlethelységből kínálja portékáját. Lehet, hogy már nem sokáig, ugyanis a székesfehérvári önkormányzat eladta a piac mögötti volt textilgyárat, valamint a jelenlegi piac területét egy befektetőnek. A tervek szerint a város szívében fekvő ingatlanon bevásárlóközpont épülne „Alba Plaza” néven. Bár az izraeli-magyar befektetői csoport tervei között szerepel a zöldségespiac megtartása, az árusoknak fenntartásaik vannak, ugyanis félnek a várhatóan magas bérleti díjaktól. Ez persze az árakon is éreztetné hatását. Az építkezés idejére a vegyescikk-piac mellett elkészült az ideiglenes piac, de a költözködés még nem kezdődött el, ugyanis a bevásárlóközpont építésének kezdete csúszik.
A forgalom mostanra – kora délután van - láthatóan lanyhult, csak néhány kitartó árus maradt, köztük egy idősödő úr, akit meg is szólítunk:
- Milyen rendszerességgel jár ki árulni?
- Nyugdíjas vagyok, mikor időmtől telik, akkor kint vagyok. Baromfit tartok, tojásokat árulok, meg amim éppen van. Amit megtermelek, azt kihozom és eladom.
- Megéri ez önnek?
- Nem éri meg. Sokba kerül az etetnivaló. Hatezer forint egy zsák szotyola.
- A sok gond mellett mégis vállalja. Miért?
- Szeretem csinálni. Harminchét éve árus vagyok. Ti még nem is éltetek, amikor már itt voltam!
- Kedvesek önnel a vásárlók?
- Van, amelyik kedves, van, amelyik meg… Ma is kiengedtek az utcára néhány hülyét kötél nélkül. Mer' nem adom olcsóbban a tojást. Nem adom. Tizennégy-ötvenért ajánlottam, ő meg tizennégyért akarta vinni. Egyéni jogom, hogy odaadom-e! Így se jövök ki a pénzből.
Közben érkezik egy úr, húsz tojást vesz...
- Van énnekem ismerősöm, sok. Nem is egy, se nem kettő!
- Busszal utazik? Nem környékezték meg önt a zsebesek? Egyre többet hallani róluk…
- Próbálkoztak már. A rendőrség - tudod - a nullával egyenlő. Menjenek a p?csába! Én azt nem engedném meg, ami itt megy. Nem dolgoznak, aztán meg zsebelnek. Nem azért árulok én itt, hogy nekik legyen pénzük! Dögöljenek meg! Aki ezt engedi, azt kéne felhúzni erre a villanyoszlopra! Erről ennyit.
- Hallott már róla, hogy új piacot akarnak építeni?
- Ha nem külföldinek adják oda a pénzt, akkor már lenne piac! Szégyellheti ez a város, hogy ilyen piaca van. A cigányokat nyomják pénzzel, a piac meg sehol.
- Fehérvárról azt mondják, hogy Európa egyik legdinamikusabban fejlődő városa…
- Neked bemesélik ezt. Nekem nem tudják bemesélni.
- Sok gyár épült mostanában…
- Épült, persze. Ha protekciód van, bekerülsz, dolgozol, ha nincs, akkor éhen döglesz.
- Mióta ilyen rossz a helyzet?
- A rendszerváltás óta. Amióta kitalálta az Antall a munkanélküliségit. Én nem fizetnék munka nélkül senkinek sem. Amint megkapják, mennek a kocsmába. A gyerekek meg közben az intézetben vannak. Hát szép ez a rendszer?
- És az előző rendszerben?
- Sokkal jobb volt. Nem volt ilyen, mint most; lopnak, gyilkolnak világos nappal. Meg odaadják vállalkozóknak a pénzt, azok meg ellopkodják. Aztán meg nincs pénz. Miért, magyar ember nem tud építkezni?
- Ha ön lenne a kormányfő, hogyan intézné ezt el?
- Nem így, mint ezek, az biztos. Mind azért megy oda, hogy megszedje magát pénzzel. Azért van a fejük, hogy fel ne csússzon a nyakkendő! A melósnak meg kiszúrják a szemét harmincezer forinttal?! Azt' ha nem tetszik a pofája, akkor holnap mehet?!
- Ön szerint lesz valaha egy jobb kor?
- Nem. Itt mindenki ígér és hazudik. Nem hiszek én már senkinek sem. Szavazni sem mentem el. Vagy ott vannak a romák. Konténerbe akarták tenni őket, aztán nem fogadták el? Én hol kapok lakást? Hát hol élünk mi? Nem dolgozik, itt áll, és azt lesi, mit tud lopni? Életveszélyes közlekedni a buszmegállónál! Pláne bemenni a váróba!
Az egyik napernyő alatt ülő idős hölgyet is megszólítjuk:
- Érdemes itt árulni?
- Azért csinálom, mert rákényszerülök. A lányom munkanélküli, az unokáim iskolába járnak, a legnagyobb most kezdi az egyetemet, kell a pénz. Az anyukám is ugyanezen a sarkon árult közel ötven évig, sohase gondoltam, hogy egyszer én is idejövök majd.
- Korábban hol dolgozott?
- 35 évig voltam az Alba Regia Építőipari Vállalatnál műszaki előadó, aztán a rendszerváltás után nyugdíjba mentem. Ekkor halt meg a férjem is, egyedül maradtam a nagy házban. Félkész állapotban van, pedig negyvenezer téglát építettünk bele. Most eladnám, de keveset ígérnek érte. Nem akarok rajta potom áron túladni, az egész életem benne van. Amíg benne éltünk, szidtuk a szocializmust, pedig dolgozhattunk és megalapozhattuk a biztos családi bázist. Most pedig? Egyszerűen nem lehet előre tervezni. A hatalmas energiaárakkal agyonölik a népet, ennivalóra és szórakozásra szinte alig jut. Cipőt, ruhát nem is tudom, mikor vettem utoljára magamnak. Nem volt ilyen kilátástalan a helyzet talán még ’45 előtt sem…
- A piacon hogyan viszonyulnak egymáshoz az emberek?
- A vevőknek kevés a pénzük, a legszebb árut akarják megvenni a legolcsóbban. Az árusok közt meg a megélhetésért folyik a harc. Mindegyik azt lesi, hogy a másiknak mennyi van, irigykednek egymásra. Az Irén köztük a legzsiványabb. Fenyegetőzik, iszik, az ura meg a múltkor kést fogott ránk. De nem csak velünk ilyen: a vevőket is elmondja mindennek, ha nem vesznek tőle. Azt hiszi, hogy ő a piac királynője.
- Miért nem szólnak a rendőrnek? - vetem közbe, mialatt a beszélgetést hallva néhány árus is közelebb jön.
- Ugyan már! Mit tudnának csinálni? A piacról nem lehet kitiltani. Egy asszony közbeszól:
- Nekem is ellopták a pénztárcámat, benne volt az egész havi nyugdíjam. Nem szólhattam semmit, pedig most is meg tudnám mutatni, hogy ki volt.
A beszélgetőket magukra hagyva ismét az autóbusz-állomás felé indulunk. Az egyik padon három nyugdíjas nénike ücsörög, ők is a piacról tartanak hazafelé.
- Mit tetszettek árulni?
- Vót egy kis ződbabunk, egy kis ez-az, azt elpotyátuk. Nagyon kevés vevő vót, azt ócsóér’ köllött adnyi.
- Korábban nagyobb volt a forgalom?
- Eladnyi többet tudtunk, mert vót vevő, most meg nincsen. Akinek pénze van, az nem ide gyün, az meg tudja venni a bótba is, akinek meg nincsen, az ingyér’ akar enni.
A szomszédja kifakad:
- 500 forintér’ azt a nyomorult ződbabot? Amikor egy fél asztalér’ 100 forintot kő fizetnyi? Azér’ nem kő együnni…
- Mások is ilyen kiábrándultak?
- Nem hisz itt már senki semmiben se! Mibe higgyünk? Mindig becsapták az embert idáig is meg eztán is! Ezért se tudnak semmit se csináni! Mert mibű? Eladtak meg elpotyátak itt már mindent! Meg elraktak zsebre! Azér’ lettek a milliárdosok, nem a két kezibű! Aki munkával keres, annak elég egyik naprú a másikra megéni. 100 forint a kenyér? A tej még drágább!
- A fiataloknak jobb lesz?
- Azt majd maguk meglátják! Aki olyan helyre kerül, hogy tud magának zsebelni, annak majd jó lesz. De aki a két kezével keresi meg, annak nem lesz jobb…
 
  Összegzés